Magnoliában, azon belül is a külvárosban létezett egy alig ismert kávézó, ami csak elvétve, nagyon ritkán volt zsúfolásig megtelve. A környékről is csak kevesen tértek be a kávézóba, ám akik odatévedtek, azok közül néhány ember kivételével, nem győzték dicsérni a kávézót, annyira lenyűgözte őket, mint az épület külső és belső kinézete, a kedves személyzet, és nem utolsó sorban a kávézó büszkesége, az Anteiku kávé nyerte el leginkább a tetszésüket.

A földszinten átlépve a bejárat küszöbét, maga a kávézó helyezkedett el, ahol a vásárlók beléptek és ahol a kávét készítették. A felsőbb emeleten egy raktár volt elhelyezve, miképp néhány személyzet ugyancsak a felső emeleten lakott.

A kávézó mint általában, a mai napon is nyugodt, meghitt hely volt az idelátogatók számára. Az őszi szünetnek hála, ma sokkal több fiatal tévedt be az Anteikuba, miképp ma olyan emberek is meglátogatták a kávézót, akik anno sok időt töltöttek el ezen a helyen. A vörös hajú szépség elkerülve azt a kevéske ember figyelmét is, az Anteiku legtávolabbi asztalát nézte ki magának, miközben szemmel láthatólag feszülten viselkedett. A benntartózkodók nem tudhatták, de a nőnek nagyon is megvolt az oka arra, hogy kissé nyugtalan legyen. Hisz e hely láttán sok emlék tört a felszínre, amiről úgy vélte, már régen elfelejtett. Azonban az Anteiku láttán szüntelenül jöttek elő az emlékek, jók és rosszak egyaránt. Az utolsó látogatása óta öt év telt el, és úgy hitte, soha többé nem tér vissza erre a helyre. Az Anteikuba, ahol meghozott egy rossz döntést. Akkor elhatározta magát, ami miatt a barátai kivétel nélkül eltávolodtak, magára hagyták a nőt.

Ezzel szemben visszatért ide, hogy az egyikükkel újból találkozzon. Nem számított rá, hogy a férfi igent fog mondani a találkozásra, ám az végül beleegyezett abba, hogy itt, az Anteikuban beszéljék meg a problémájukat. Mert akár tagadták, akár nem, mindkettejüknek voltak problémáik. És ezeknek a gondoknak egy része öt évvel ezelőtt ugyanezen a kávézóban, ugyanannál az asztalnál kezdődött el, és a mai napig nagy hatással van a hétköznapi életükre. Sőt, az egyikük már a munkahelyén is kezdi úgy érezni, hogy az akkori ostoba cselekedete a jövőben súlyos következményekkel fog járni. Márpedig nem szeretne még több embert elüldözni maga mellől. Megígérte magának, hogy még egyszer ilyen hibát nem fog véteni.

Viszont látván újból mindent, a múlt fájó emlékei hatására, egyre inkább bizonytalanabb lett. Pedig a gondolatai közt, az elmúlt hetekben legfőképp a mai napon agyalt. Gondolkodott lehetséges szituációkon, hogy mi történne mondjuk, ha a beszélgetés alatt olyan témák jönnek elő, amiről nem tud, vagy nem akar beszélni. Ellenben ismerve a másik embert, nagyon is tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a férfi valószínűleg ha nem is egyből, de a beszélgetésük során, az idő múlásával egy cseppet sem lesz szívbajos, és felteszi azokat a bizonyos kérdéseket. A kérdéseket, amire hosszú ideje ő maga sem tudta a válaszokat. Azonban a bizonytalanság néhány hete megszűnt létezni, amikor is az élet egy újabb nehéz próba elé állította. Ott, a helyszínen, abban a minutumban hazudott neki és mindenki másnak is, akik éppenséggel ugyancsak jelen voltak. Hazudott, mert félt. Félt, hogy újra át kell érezni majd mindazt, amitől már öt éve retteg. És mivel félt, újból olyan szavak hagyták el az ajkát, amit már akkor a helyszínen megbánt. Hisz nem akart rosszat senkinek sem. Egyáltalán nem állt szándékában fájdalmat okozni. De a félelem annyira úrrá lett rajta, hogy úgy tűnt, a meggondolatlan kijelentése miatt megint el fogja veszíteni a számára fontos embereket. Ezért is jött el ma az Anteikuba.

Szembe akar szállni a félelmeivel. Egyszer s mindenkorra le akarja zárni a múltat, és végre-valahára új életet akar kezdeni. Hisz, ha az elmúlt öt év során nem is tartotta a régi társaival a kapcsolatot, szentül hitte, hogy az életének ezen szakasza még nincs rendesen lezárva. Ahhoz pedig, hogy új fejezet kezdődjön el az életében, néhány bonyodalmon ma mindenképp túl kell jutnia. Az egyik ilyen bonyodalom pedig alig néhány másodperce leült a nővel szemtől szemben.

Csak egy perce ülnek egy asztalnál, ám a nő számára úgy tűnt, mintha a kínos csönd órák óta tartana. Az se segített rajta, hogy nem tudott sokáig a másik szemébe nézni. Látván a férfit, akarva-akaratlanul, de eszébe jutott egy személy, akit öt éve elvesztett. Arra gondolt, hogy ha ő is élne, valószínűleg most így nézne ki, mint az ifjabbik fivér. Bár ezen nem volt mit csodálkoznia, hisz ikrek voltak...

– Szia, Erza – szólott elsőként a sötétkék hajú férfi, mialatt hosszasan figyelte a nőt, aki elvétve, csak rövid pillanat erejéig tartotta a szemkontaktust.

– Szia, Siegrain – köszönt halkan, kissé remegő hangon Erza. – Hogy vagy?

– Voltam már jobban is, de mondjuk azt, hogy jól vagyok – válaszolt magabiztosan a nő kérdésére Siegrain, majd folytatta. – És veled minden rendben?

– Mondhatnám, hogy igen, de akkor hazudnék neked – felelte röviden, de lényegre törően Erza. – Úgy tudom, nemrégiben te lettél a Magnoliai kórház új főorvosa. Gratulálok hozzá...

– Köszönöm szépen. Nem volt könnyű, de végül elértem az egyik célomat – reagálta közömbösen Siegrain, majd megköszörülte a torkát. – Én meg azt hallottam, hogy a Fairy Tail Gimnázium egyik legközkedveltebb tanára vagy, aki példamutató munkájával tovább öregbíti az iskola hírnevét. Gratulálok a munkádhoz, Erza. Biztosan keményen megdolgoztál az elismerésért...

– Köszönöm a kedves szavakat – ecsetelte halvány mosollyal az arcán Erza, és felsóhajtott. – Bár azt nem mondanám, hogy közkedvelt vagyok. Miképp mostanában épp ellenkezőleg, csak nehézséget okozok az iskolámnak...

– Ahham – reflektált röviden a férfi, mialatt az egyik pincér megjelent mellettük.

– Mindig nagy öröm az, ha visszatérő vendégeket látok itt – beszélt hozzájuk mosolygósan egy fehér hajú, velük azonos korban lévő férfi. – Erza-san és Siegrain-san, nagy örömmel köszöntelek titeket ismét az Anteikuban.

– Kaneki-kun? – lepődött meg Erza, amikor is meglátta az idétlenül vigyorgó pincért. – Elsőre fel sem ismertelek ezzel az új séróval. Mellesleg jól áll neked a fehér hajszín.

– Egyetértek. Nagy előnyödre, tényleg sokat változtál – kapcsolódott be a beszélgetésbe Siegrain, és kezet rázott Kanekival.

– Oh, szóval feketében már nem is voltam menő? – kérdezett vissza viccelődve Kaneki, míg a másik kettő ugyancsak elnevette magát, ezzel pedig a hangulat kissé jobb lett. – De komolyan mondom, jó látni itt titeket. Amikor régi barátokba botlik az ember, akkor mindig jobb kedvem lesz. Ennek hatására élvezzétek jól magatokat. A rendelést pedig nemsokára hozom...

– Hé, de még nem is rendeltünk...

– Ahányszor itt jártatok, ti ketten mindig ugyanazt kértétek. És elnézve benneteket, most is a szokásos lesz. Ugye? – kérdezett vissza mosolygósan Kaneki, amire a két ember csak elpirultan, válasz gyanánt biccentett. – Tudtam én. Nemsokára visszatérek – köszönt el egy rövid időre Kaneki, és a két ember újra négyszemközt folytatta a diskurzust.

– A külsővel ellentétben, úgy tűnik belül nem sokat változtunk – kezdett bele a témába Siegrain, Erza pedig hamarjában felhagyott a mosolygással. – A professzorom szavait idézve: az ember csak azt tudja megváltoztatni, amire hatása van. Ez elsősorban ő és a személyiségén keresztül a környezete. Tehát nekem kell megváltoznom ahhoz, hogy mások is megváltozzanak körülöttem...

– Szóval arra akarsz kilyukadni, hogy a világ csak akkor változik, ha mi is változunk? – puhatolózott kíváncsian Erza, majd folytatta. – Bár tény és való, a legtöbbünk nem akar változni, legalábbis nem igazán.

– A változás jó és rossz is lehet, csak nézőpont kérdése – folytatta tovább a diskurzust Siegrain, mialatt az ujjaival idegesen babrált. – Erza, van, ami soha nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Van, amit nem hozhatsz vissza. Van, ami örökre eltűnt... Érted, hogy mire gondolok?

– Igen, értem – felelte röviden, de mégis határozottan Erza. – Ezért is vagyok ma itt. Eljött az a pillanat, hogy életem ezen szakaszát egyszer s mindenkorra lezárjam.

A férfi csodálkozott azon a tényen, hogy a nő hirtelen ennyire magabiztos lett. A feszült légkörben nem csináltak mást, csakis egymást figyelték. A mai nap folyamán először fordult elő, hogy Erza nem fordította el hamarjában a tekintetét. Épp ellenkezőleg, most Siegrain volt az, aki nem tudott hosszabb ideig a másik szemébe nézni. Annyira zavarban érezte magát, hogy tőle szokatlan módon, halkan, egyesével ropogtatni kezdte az ujjait. Erza észrevéve ezt, kissé idegesen a hosszú tincseivel bíbelődött, ám még a feszült légkör ellenére se nézett félre. Hisz sok mindent szeretett volna átbeszélni a férfival, ám fogalma se volt, hogy mégis miképp kezdjen bele ebbe a komoly témába. Siegrain szintúgy hasonlóan érzett, ellenben hiába játszotta el fejben a lehetséges szituációkat, az ajkai nem engedelmeskedtek neki, ami miatt egy mukkot se tudott szólni. Ezzel szemben a férfi tisztában volt azzal, hogy a végtelenségig nem halogathatja tovább ezt a kínos témát, ám mielőtt ismételten beszélhetett volna, Kaneki időközben megérkezett a kávéval és a süteménnyel. Kizökkentetve őket a gondolatáradatok alól, a fehér hajú még pár percig beszélgetett velük, aminek hatására a hangulat újra közeledett a meghitt felé. Miután a pincér úgy vélte, hogy részéről mindent megtett, ismételten elköszönt a két embertől, és magukra hagyta őket. Azonban mielőtt újfent a csönd vegye át az uralmat, Erza kimondta azt, amire talán még ő maga se számított.

– Kedvelek egy férfit az iskolámból – mondta elpirult orcákkal Erza, míg Siegrain a döbbenet miatt nem tudott megszólalni. – Mielőtt észbe kaptam volna, egyik pillanatról a másikra érdekelni kezdett. Olyannyira, hogy mostanában csak ő rájuk tudok gondolni...

– Ő rájuk? Mi ez a többes szám nálad? – faggatózott értetlen arckifejezéssel Siegrain.

– Mert a férfinak van egy hét éves kislánya is. Sőt, az osztályából ketten szintúgy nála élnek, akikkel szintén úgy bánik, mintha a vér szerinti gyermekei lennének – válaszolta meg a másik kérdését Erza, míg az csendben, érdeklődve hallgatta őt. – A kislány a születése napján elvesztette a vér szerinti mamáját. A fiút kiskorában elhagyta az anyja, míg az apja ezt követően évekig bántalmazta. A legidősebb lányt pedig nemrégiben nemes egyszerűséggel kitagadta saját családja, mert ellenszegült az akaratuknak...

– Oh, így már sok mindent értek – reagált a nő kijelentésére Siegrain, majd elfordítva a fejét, egy pillanatra kinézett az üvegfalon túlra. – Kezdem egyre tisztában látni a dolgokat – tette hozzá még mosolygósan Siegrain, majd újra ránézett a másikra.

– Sig-Sigrain? – dadogta meglepődve Erza, amikor is meglátta, hogy a vele szemben ülő hirtelen elmosolyogta magát.

– Hasonlít Gerardra, igaz? – tette fel el a fontos kérdést, amire Erza legbelül már számított. – A személyisége, a gondolkodás módja az életről, az emberekkel kialakított szoros, baráti kapcsolata... Hogy történjen bármi, a maga módján dacol a világgal, és úgy éli az életét, ahogyan azt jónak látja... Jól sejtem, hogy ilyen ember ez a bizonyos illető?

– Igen – felelte röviden a vörös hajú, aki nem hitte volna, hogy néhány mondat követően Siegrain ily hamar kiismeri ezt a bizonyos férfit. – Minden szavaddal egyet kell értenem. Ő valóban ilyen személy. De attól még ő és Gerard nem egyformák. Ők ketten egytől egyig egyedi személyiségek. Belőlük nincs még egy a világon, ebben száz százalékig biztos vagyok...

– De attól még ő se szokványos figura, és ez igaz volt a néhai fivéremre is – ecsetelte rövid mosollyal az arcán Siegrain, majd felsóhajtott. – Furcsa egy nő vagy, Erza...

– Mármint?

– Vonzod magadhoz az különleges embereket. A te életedben mindig olyan személyek jelennek meg, akik egyáltalán nem átlagosak. Legyen nekik jó vagy rossz tulajdonságuk, de ők mind egytől egyig egyediek – ecsetelte el a meglátását Siegrain, Erza pedig ugyancsak elmosolyogta magát. – Viszont pár perce azt állítottad, hogy eljött az a pillanat, hogy életed ezen szakaszát egyszer s mindenkorra leszeretnéd zárni... Ám ehhez miért kellek én?

– Mert te vagy Siegrain Fernandes. Annak a férfinak az öccse, akit egykoron szerettem, és szeretem a mai napig is. Ám az élet esélyt adott nekem egy új életre, és én élni akarok ezzel az lehetőséggel – felelt a kérdésre Erza, miközben egy rövid mosollyal az arcán próbálta leplezni a valódi érzelmeit. – Gerard halála hozzád hasonlóan, engem is nagyon megviselt. Akár csak te, én is szenvedtem, sírtam az el nem múló fájdalomtól, annyira hiányzott nekem Gerard. Gyászoltam őt, mint oly sokan mások is. Viszont akkor... Ott... Amit öt éve mondtam neked és a többieknek... Én akkor...

– Hazudtál akkor, igaz? – kérdezett közbe Gerard, Erza pedig rosszkedvűen biccentett.

– Igen... Hazudtam...

– Miért? – puhatolózott újfent Siegrain, amikor is a nő meglepetésére, a férfi arcán lecsordult egy keserű könnycsepp. – Miért, Erza? Miért?

– Mert nem akartam se neked, se a többieknek még nagyobb fájdalmat okozni– ecsetelte pityeregve Erza, Siegrain pedig azon nyomban felpattant a helyéről, és megkerülve az asztalt, szorosan magához ölelte a keservesen sírdogáló nőt, miközben lassacskán ő maga is sírni kezdett. – Nagyon sajnálom, Siegrain.

– Nincs okod sajnálkozni, Erza – nyugtatgatta a másikat Siegrain, majd pár másodperccel később mélyen Erza szemébe nézett. – Helyesbítek: én vagyok az, akinek itt és most bocsánatot kell kérnie tőled. Hisz amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, én a haragtól vezérelve magadra hagytalak... Magadra hagytalak, miközben az életedben, Gerard halála után nem sokkal, egy újabb gyászidőszak következett be...