Mi is pontosan a szerelem? Számomra ez egy roppantul nehéz kérdés... Mielőtt megtaláltam volna a saját válaszomat, előtte az interneten kutakodtam, mert érdekelt, hogy a világ embereinek pontosan mit is jelenthet a szerelem. Szóval a szerelem mély és erős társas kiértékelő érzelem, amely által szorosan kötődik az ember valakihez. A szerelem fogalmát a különböző kultúrákban és társadalmi közegekben eltérő módokon határozzák meg.

Eredeti jelentése szerint a szerelem az, amikor egy idősebb férfi tanítja a fiatalabbat mind kulturális, filozófiai és szexuális szempontból. A szó jelentése tehát napjainkra jelentősen megváltozott, nem csak a beteljesült, hanem a nem viszonzott szerelmet is jelenti, de használják a be nem teljesedett szerelemre is, függetlenül a viszonzás meglététől vagy hiányától két ember között, kölcsönös döntésen alapuló helyzetben.

A szexuális kapcsolat nem összekeverendő a szerelemmel. Az ember a személyiségén keresztül hozhatja magát szerelem befogadó kész, vagy a szerelem lehetőségét kizáró állapotba. A költészetben a szerelem egyfajta sosem-múló társ, szenvedések okozója. Egy mondás szerint: a boldog szerelmeknek nincs történetük. Szerelmet érezhet az ember több vagy egy ember iránt is, a létezés iránt is. Ez a hála legintenzívebb fokozata. Egyfajta képesség a boldogságra.

A kutatók nincsenek egyöntetű állásponton a szerelem témakörének kérdésében. Egyes nézőpontok szerint csak biológiai és kémiai okai vannak a szerelem élmény megtapasztalásának, amelyek a fajfenntartással állnak kapcsolatban. Más kutatók szerint a szerelem igen magasra értékelendő dolog, egy kulcs a lelki fejlődésben való továbblépéshez.

Így olvasgatva ezeket, már nem hangzik annyira bonyolultnak... Vagy mégis? Most, ebben a pillanatban is úgy érzem, hogy ezek a válaszok egyáltalán nem elégítették ki a kíváncsiságomat. Pedig minden vágyam az, hogy ráleljek a válaszra...

Most bizonyára felmerült bennetek néhány kérdés: ki vagyok én? Fiú vagy lány vagyok? Egyáltalán mi a fenéről pofázom itt nektek? Ha nem is pontosan így, de jól sejtem, hogy valami hasonló jutott az eszetekbe? Ám tény és való, el kéne mondanom magamról egy-két fontos információt. Kezdjük is a nevemmel: Lisanna Strauss. Ennyi és nem több. Mivel a nevem eredete a történet szempontjából eléggé lényegtelen információ áradat lenne, így erről nem is beszélnék többet.

Szóval én vagyok Lisanna Strauss, akit a mostani világ fiatal, középiskolás lányként tart számon. Pontos életkort nem adnék meg, hiszen az előző mondatomban ki lehetett következtetni, hogy jelenleg is a tízes éveim végét taposom. És talán nem tűnik úgy, de ebben a sztoriban az életkornak jelentős szerepe van. Azon belül is a korkülönbség...

Ám mielőtt ebbe a témába jobban belemennék, meg kell említenem a másik főszereplőt, Kana Alberonát. Kana hozzám hasonlóan szintúgy lányként látta meg a napvilágot, miképp velem azonos korban van. Róla se szeretnék több infót elárulni, hisz nem lenne tisztességes a részemről, ha kibeszélném a legjobb barátomat. Azonban, most jöjjön aminek jönnie kell... Egy sorsdöntő beszélgetés köztem és Kana-chan közt, ahol az érvek és ellenérvek kínos, olykor már feszült helyzetet idéznek elő.

xxx

– Kana-chan, kérdezhetek tőled valamit? – puhatolózott kíváncsian Lisanna, mialatt felhagyva a monitor bámulásával, a barátjára pillantott.

Kana a barátja ágyában feküdve csendben mosolygott, mialatt mobilját a kezében szorongatta, közben tekintetével kíváncsian fürkészte annak tartalmát. Néhány „Hogyan legyél hülye" poszt láttán azonban kérdően vonta fel szemöldökét, miközben már-már oly erősen szorongatta a telefonját, hogy félő volt, a végén összetöri a drága készülékét. Ellenben Lisanna szavai kizökkentették őt, és kérdően pillantott a barátjára, aki szemmel láthatólag rosszkedvű volt.

– Lisanna-chan, minden oké? – puhatolózott kíváncsian Kana, míg Lisanna szemei nagyra kerekedtek. – Annyira furcsa vagy ma... Miképp ez az első eset, hogy úgy kezded a mondatot, idézem: „Kérdezhetek tőled valamit?" – folytatta a beszédet Kana, ám a másik ettől még inkább elbizonytalanodott. – Lisanna, mostanában nem vagy önmagad. Történt valami, amiről esetleg tudnom kéne? 

– Téged nem lehet becsapni, Kana-chan. Mint anno gyerekkorunkban, úgy most is észreveszed, ha valami problémám van – reagált bizonytalanul Lisanna, közben pedig az ujjaival idegesen babrált. – Bár ezen nem kéne annyira meglepődnöm, hiszen óvodás korunk óta barátok vagyunk. Ennyi idő elteltével már alaposan kiismertük a másikat...

– Csajos, kezdesz összezavarni – reagált meglepődve Kana, majd felült az ágy szélére. – Az előbb felteszel egy furcsa kérdést, most meg a múlttal jössz... Lisanna, ez a viselkedés egyáltalán nem vall rád. De komolyan, mi van veled?

– Kana-chan, nem is tudom, hogy mondjam el...

– Lehet, megkönnyítené a helyzetet, ha teszem azt, az elején kezded...

– Oké, de ígérd meg, hogy erről a többieknek nem beszélsz! Ez nem olyan téma, amiről a srácoknak tudnia kéne – szólott újonnan Lisanna, kinek a hangjában érezni lehetett egyfajta félelmet. – Nos?

– Persze, hogy nem árulom el senkinek sem – felelte magabiztosan Kana, majd folytatta. – Amióta barátok vagyunk, én minden titkodat megőriztem. Szóval legyen bármiféle problémád, bennem megbízhatsz. Hisz a barátod vagyok.

Hogy mi a barátság? A barátság egy összetett, támogató emberi viszony. Tartalma és meghatározása koronként és kultúránként eltérő, valamint az emberek társadalmi helyzete és személyiségjegyei is befolyásolják. A barátság olyan emberi kapcsolat, mely emberek között alakul ki több örömteli találkozás, beszélgetés által. Jellemzi a kölcsönös elfogadás, rokonszenv, szeretet, bizalom, szövetség, együtt érző képesség, nyitottság, törődés.

Két lány tartózkodott a szobában, akik már óvódás koruk óta ismerték egymást. Sok titkot tudnak a másikról, de ezeket a titkokat nagy becsben tartották. Bármi is legyen az a bizonyos titok, ők gondosan megőrizték azt, és senkinek sem árulták el. Nem is tették volna, hiszen a kettejük közti bizalom erős, és ennek köszönhetően bátran számíthattak a másik támogatására. Az ifjú Strauss lánynak szüksége is volt egy megbízható emberre, hiszen élete egyik legnehezebb pillanatával találta magát szemben.

– Tetszik egy srác – mondta ki halkan, alig hallhatóan Lisanna, mialatt a tekintetét elfordította a barátjáról.

– Aha... És ez miért is akkora nagy probléma? – faggatózott kíváncsian Kana, ám hiába várakozott nagy türelemmel, Lisanna nem reagált az iménti kérdésére. – Viszont most nagyon megleptél engem. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy az első eset, hogy elmondtad nekem, hogy tetszik neked egy srác – magyarázta el a meglátását Kana, Lisanna pedig továbbra is némaságba burkolózott. – Azonban mivel ennyire lehangolt vagy, így arra tippelek, hogy ennél a fiúnál akadnak gondjaid... Igazam van?

– Igen – bökte ki rövid válasz gyanánt Lisanna, miközben szomorúan a padlót vizslatta. – Egyetértek... Tényleg van egy-két probléma, amit nem tudok megoldani... Egyszerűen nem megy...

– Hee, úgy látom, ez egy nehéz beszélgetés lesz – sóhajtott fel Kana, majd váratlanul a térdére csapott, amivel sikerült kizökkentenie a barátját. – Jól van, ne húzzuk az időt! Én kérdezek, te válaszolsz! Oké? Oké, akkor ennek a srácnak van már barátnője?

– Ba-barátnője? Mármint...

– Mármint tudod, bigéje! Van csaja? Hogy kérdezzem másképp, hogy te is megértsd?

– Oké-oké, ennyire nem vagyok hülye! – ecsetelte kissé mogorván Lisanna. – A kérdésedre válaszolva: nem, nincsen barátnője!

– Aha, szóval a krapek szingli... Vagy talán nős ember? Esetleg özvegy? – puhatolózott kíváncsian Kana, mialatt szüntelenül folytatta a kérdezősködést. – Fiatal? Középkorú? Öreg?

– Kana-chan, mondtam, hogy nincsen barátnője! Nem él párkapcsolatban! – válaszolta feszülten Lisanna, ám amikor folytatni kívánta a mondanivalóját, eszébe jutott egy szomorú esemény erről a bizonyos krapekról, ami miatt hamar elhallgatott.

– Jól van, ezt megbeszéltük. Na, hány éves az ipse? – faggatózott karba tett kézzel Kana, miközben le sem vette a tekintetét a barátjáról, aki a kérdést hallatán hamar megszüntette a szemkontaktust. – Hmm... Úgy érzem, most valamibe nagyon beletrafáltam. Szóval, ez a fiú idősebb vagy fiatalabb tőled? Esetleg azonos korban vagytok?

– Idősebb – mondta kedvetlenül Lisanna.

– Pontosan hány éves?

– Ezt tényleg fontos tudnod?

– Ugyanezt kérdezhetném én is. Tudnom kellene, hogy ez a srác pontosan mennyi idős? – kérdezett vissza magabiztosan Kana, Lisanna pedig meglepődve nézett fel a barátjára. – Ne nézz rám így, Lisanna. Inkább válaszolj a kérdésemre. Mennyivel idősebb tőled ez a csávó?

– Szóval... Ízé... H-H...

– Mit tátogsz?

– Hogy mi?

– Hülye, csak tartod a szádat vagy mondod is?

– H-H... Hét év van köztünk – jelentette ki szégyenlősen Lisanna, Kana pedig rezzenéstelen arccal figyelte, ahogyan a barátja orcája paradicsomokat megszégyenítő módon vörösödik el. – Fenébe, nagyon nehéz erről beszélnem... Nagyon nehéz...

Abban a pillanatban rájöttem valami lényeges dologra. Mégpedig arra, hogy a legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak, amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.

– Aha... Ez nem semmi... – Kana megtörve a percek óta tartó néma csöndet, ismét a kezébe vette a telefont, majd a füléhez tartotta azt. – Halló, Juvia? Képzeld, Lisanna az idősebb pasikra bukik. Igen-igen, ez szerintem is érdekes. Jaja, nyugodtan átjöhetsz...

– Mi? Várj már, Kana-chan! – kiabálta kétségbeesetten Lisanna, amikor is észrevette, hogy Kana halkan elkezdett kuncogni. – Oh, te mocsok! Nem is hívtad fel Juviát...

– Még felhívhatom őt, ha szeretnéd – reagálta jókedvűen Kana, mialatt alig bírta abbahagyni a nevetést. – Basszus, az a kétségbeesett tekintet... Kár lett volna kihagynom ezt az alkalmat – tette hozzá még megjegyzésképp Kana, Lisanna pedig döbbenten figyelte a másikat. – Ám Lisanna-chan, komolyan ez a problémád? Mert, ha valóban hét év van köztetek, akkor az már nem annyira nagy gáz. Hisz te is már nemsokára tizennyolc leszel.

– Haha, nagyon örülök, hogy a problémámmal ennyire sikerült jókedvre derítenem. Hahaha – szólt közbe Lisanna, mialatt erőltetett nevetés kíséretében visszafordult a laptopja felé. – Mindegy, inkább hagyjuk ezt annyiban.

– Bocsi-bocsi, nem akartam a lelkedbe tiporni. Csak váratlanul ért a kijelentésed. Erre ma egyáltalán nem számítottam – kért elnézést a barátjától Kana, Lisanna pedig sértődötten hátat fordított neki. – Ám légy őszinte, képzeletben már hányszor láttad ruha nélkül?

– Hülye, ne mondj ilyet! – mondta kétségbeesve Lisanna, majd újra a barátja felé fordította tekintetét. – Erről szó sincsen. Ellenben meg kell hagyni, tényleg jóképű – folytatta elpirult orcával Lisanna, Kana pedig széles vigyorral az arcán figyelte a barátját. – Ám ez még nem jelent semmit! Mivel már lassan fiatal felnőtt vagyok, így benőtt a fejem lágya, aminek következtében nagyon jól tudom, hogy mit kell tennem.

– Komolyan? És mit fogsz tenni? – puhatolózott kíváncsian Kana, míg Lisanna magabiztossága egy pillanat alatt tovaszállt. – Oh, értem már. Az imént hazudtál...

– Ne-nem hazudtam! Én csak...

– Őszintén, valójában fogalmad sincs, hogy mihez kezdj most. Csak gondolj bele, ha nem így lenne, akkor nem akartál volna nekem erről beszélni. De mégis megemlítetted ezt a témát, így olybá tűnik, részemről segítséget vársz – magyarázta hosszadalmasan az elméletét Kana, Lisanna pedig szótlanul hallgatta őt. – Hallgatás beleegyezés. Ám kezdjünk is neki: mikor és hol ismerted meg?

– Szeptember elsején találkoztam vele. Tudod, amikor ellógtuk az első napot – válaszolt halkan, alig hallhatóan Lisanna, majd egy rövid szünetnyi sóhaj után folytatta. – Igaz, nem emlékszik rá, de anno régen, egyszer mi már találkoztunk... 

– Értem. Szóval akkor kedvelted meg?

– Nem igazán – felelte habozás nélkül Lisanna, amivel alaposan meglepte az osztálytársát.

– Hogy érted ezt, Lisanna-chan?

– Eleinte nagyon bosszantónak tartottam őt – ecsetelte egy rövid mosollyal az arcán Lisanna, ami láttán Kana még inkább ledöbbent. – Úgy véltem, nem lehet benne megbízni. Hogy számára én, és még sokan mások csak egyszerű zavarótényezők vagyunk. Hogy az ő szempontjából mi csak idegesítő, hülye kölykök vagyunk. Azonban nemrég rájöttem, hogy félreismertem őt – folytatta a téma kifejtését Lisanna, majd egy rövid szünet után újból beszélni kezdett. – Egy-két incidensnek köszönhetően, ráeszméltem arra, hogy ő egy cseppet sem átlagos férfi. Tőle kedvesebb, megbízhatóbb embert eddig nem igazán láttam. Ezzel szemben úgy vélem, sőt, biztos vagyok benne, hogy sok emberhez hasonlóan, ő se kedvelné a társaságomat...

– Már megint ezzel a pesszimista dumával jössz? – érdeklődte szúrós tekintettel Kana, Lisanna pedig erőltetett nevetésbe kezdett. – Egek, te és az önbizalom messze álltok egymástól... Csajos, van róla képed? – kíváncsiskodott érdeklődve Kana, Lisanna pedig válasz gyanánt némán biccentett egyet. – Megmutatod?

Lisanna nem ellenkezett, csak kihúzta az egyik fiókot, majd a sok papír közül elővett egy fényképet, amit aztán átnyújtott a barátjának.

– Nos? Mit gondolsz? – puhatolózott bátortalanul Lisanna, míg Kana hosszadalmasan figyelte a képet. – Na?

– Hmm... Tény és való, ő valóban jóképű férfi – reagált a barátjára kérdésére Kana, majd visszaadta a fotót.

– E-ennyi?

– Miért, mit akarsz még? Mit mondjak neked? – faggatózott viccelődve Kana, majd folytatta. – Esetleg kezdjem el kivesézni, hogy mennyire jó ízlésed van? Részletezem neked, hogy én mit csinálnék vele, ha kettesben lennénk...

– Jól van, oké! Inkább ne folytasd, mert a végén megtalállak ütni! – szólt közbe elpirult arccal Lisanna, míg Kana kedélyesen felnevetett. – Mindegy, legalább most már a saját szemeddel is láthattad, hogy pontosan kiről is van szó. Azonban ugye van néhány problémám...

– Hát igen, itt azért bőven akad egy-két probléma. Például ott van a korkülönbség – szólott újonnan Kana, miközben felhagyva a nevetéssel, hirtelen komoly tekintetre váltott. – Hét év van köztetek, ami a jelenlegi helyzetben soknak tűnhet.

– Ugye? Pont ugyan erre gondoltam én is. Sok az a hét év – magyarázta el a baját Lisanna, aki a nap folyamán nem először, újra a rosszkedv lett rajta úrrá. – Hiába kedvelem őt, valószínűleg nem viszonozná az érzéseimet. Meg ugye lássuk be, nem vagyok valami szép lány...

– Jaj, már megint itt tartunk? – Kana váratlanul homlokon csapta magát, hisz pontosan tisztában volt azzal, hogy most miről fog folytatódni a téma. – Mindig, minden körülmények között arról papolsz, hogy valószínűleg a srácoknak nem vagy elég vonzó... Meg az unalmas vagyok, béna vagyok, nem értek semmihez se... Csajos, ezt már ezerszer hallottam.

– De mit csináljak? Ezek az állítások mind igazak rám – ecsetelte rosszkedvűen Lisanna, majd felpattant a helyéről. – Mióta az eszemet tudom, mindig így volt. Sokszor csúfoltak, kigúnyoltak, nevetség tárgyává tettek. Emlékszem, általánosban, amikor is néptáncra jártunk. Egyik fiú se akart velem táncolni. Vagy amikor karácsony előtt pár héttel kihúztuk, hogy kinek fogunk adni csomagot... Az én nevemet állandóan próbálták egymás közt elcserélni...

– Azért annyira ne dramatizáld túl. Azért nem minden fiú volt veled rosszindulatú. Emlékeim szerint néhányukkal jól kijöttél...

– Lehet, bár szerintem inkább valami lelki segély szolgálatot láttak bennem, akinek nyugodt szívvel elmondhattak egy-két titkot. Úgy voltak vele, hogy Lisanna kedves lány, így biztosan nem mondja el senkinek sem...

– És ez hazugság volt?

– Nem – reagált röviden Lisanna, aki még mindig ingerült volt. – A mai napig nem árultam el senkinek sem a titkaikat. Bár őszintén, a legtöbbre már nem is emlékszem. Meg már nem is érdekelnek... Azonban kitartok azon véleményem mellett, hogy a férfiak szemében egy jelentéktelen senki vagyok... A múltkor is...

– Oh, basszus. Most mi történt?

– Képzeld, suli után buszra szálltam, majd néhány megállóval később felszállt három srác, akik közül ketten egyből találtak maguknak helyet. Mellettem még volt egy szabad hely, amit az egyikük észre is vett, és szólt is harmadiknak. Ellenben az rám nézett, és flegmán csak annyit mondott, hogy „Bocs, de inkább kihagynám." – mesélte el a vele történteket Lisanna, miközben Kana csendben, figyelmesen hallgatta a társát. – Képzelheted, hogy ezután milyen jókedvem lehetett.

– Lisanna, ne foglalkozz azzal a beképzelt fasszal. Hidd el, az ilyen emberekre nem érdemes időt fecsérelni – szólt hozzá a témához Kana, ám hiába állt szándékában megnyugtatni a legjobb barátját, Lisanna még mindig mérges volt.

– De a fenébe is, elegem van ebből! – jelentette ki rideg hangon Lisanna, Kana pedig meg se tudott mukkanni, annyira leblokkolt az ideges lány láttán. – Kana-chan, elegem van az előítéletes emberekből... Utálom őket...

Lisanna ezután visszaült a helyére és bosszúsan maga elé nézett. A barátnője csak figyelte, ahogyan a lány térdei remegnek, miközben az a kezeivel igyekezte megállítani a remegést. Erősen szorítani kezdte a térdeit, közben pedig igyekezett lehiggadni. Néhány perc elteltével, amikor alábbhagyott a remegés és már nem vette szaporán levegőt, Kana megtörve a csendet, beszélni kezdett.

– A külső miatt elítélni egy embert undorító dolog. Hisz kik vagyunk mi, hogy mások felett ítélkezzünk? – kérdezte érdeklődve Kana, miközben elővett egy cigit. – Lehet, hogy az ember nem a világ leggyönyörűbb nője, de lehet, hogy többet is tett a világért, mint mások egész életükben. Érdekes, mert akit tökéletesnek tartanak, pont az a legnagyobb fasz. – Kana beszéd közben nem zavartatva magát, rágyújtott egy szál cigarettára. – Sajnos az emberek mindig a látszatra mentek.

– Kana-chan és a bölcs szavak. Mint mindig, most is lenyűgöző vagy – mondta el az észrevételét Lisanna, Kana pedig csak legyintett egyet. – De komolyan mondtam! Te tényleg elképesztő vagy. Ha csak fele annyi önbizalmam lenne, mint neked, akkor...

– Akkor most arról dumálnánk, hogy pontosan mikor is fogod a kiszemeltednek elmondani az igazat? – vágott a szavába Kana, majd kifújta a szájában felgyülemlett füstöt. – Mert szereted őt, igaz?

– Nem tudom, Kana... Ez nem olyan egyszerű – felelt a kérdésre Lisanna, majd felállva a helyéről, kinyitotta az ablakot. – Sose voltam szerelmes, így pedig nehéz válaszolnom erre a kérdésre.

– Értem, szóval még nem tudod... – ecsetelte alig hallhatóan Kana, majd ezt követően elnyomta a csikket. – Akkor kérdezem másképp: szeretnél vele egyszer összejönni?

– Ne-nem, nem tudom, Kana-chan...

– Mi az, hogy nem tudod? Csajos, tudom, hogy az önbizalmad olykor már-már a tengerszint alatt van, de ez már nekem is sok – reflektált összeráncolt homlokkal Kana, és a barátjához hasonlóan, felállt a helyéről. – Baszki, akkor most mi van? Kedveled az ipsét vagy sem? Válaszolj, Lisanna!

– Igen, kedvelem őt. De ez még nem jelent semmit.

– A nagy francokat nem! Konkrétan van egy csávó, aki iránt egyfajta érzéseket táplálsz. Már csak arra kéne rájönnünk, hogy pontosan mit is érzel iránta – magyarázta az elméletét magabiztosan Kana, és pillanatokkal később határozottan Lisannára mutatott. – Mondd, miért hezitálsz? Végre-valahára áruld el nekem, hogy miért nem vagy magadhoz őszinte?

A fiatal lányt meglepte a furcsa kérdés, és az arcáról azt lehetett leolvasni, hogy hezitál a választ illetően. Idegesen ökölbe szorította a kezét, miközben gondterhelten nézett maga elé. Őszintén szeretne beszélni az érzéseiről, ám számára nem olyan könnyű erről beszélni. Miképp jól tudja, hogy ez a beszélgetés örökre megváltoztatja az életét. Lisanna felnézett, és szemeivel a barátját vizslatta. Kana szintúgy feszülten figyelte a barátját, aki hosszas gondolkodás után ismét beszélni kezdett.

– Tényleg egy idióta vagyok – mondta egy hosszú sóhaj kíséretében Lisanna, majd folytatta. – Ez sokkal nehezebb lesz, mint hittem. Azonban látván ezt a komoly arckifejezést... Nagyon félelmetes... – Felhagyva a beszéddel, Lisanna pár perc erejéig gondterhelten töprengeni kezdett, majd miután alaposan átgondolta a történéseket, újból hangot adott a meglátásnak. – Kana-chan, egyszer régen arról beszéltél, hogy olykor téged is magával ragad a hév, és ilyenkor elvétve te is szoktál felelőtlen kijelentést tenni. Úgy hiszem, én is hasonló problémákkal küszködöm – tette hozzá még megjegyzésképp Lisanna, és hirtelen közelebb lépett a másikhoz. – Bár igaz, ami igaz, a jövőmet egyelőre még kétes homály fedi, ám ettől függetlenül bárhová is sodorjon az élet, mindig hallgatni fogok a szívemre! A szívem pedig ebben a pillanatban is azt mondja, hogy nem szabad lemondanom erről a férfiról. Azonban a józan ész azt tanácsolja, hogy ne erőltessem ezt, mert csak felesleges időpocsékolás az egész. Viszont az érzelmek csak úgy kavarognak bennem és emiatt sem tudnám megmondani, hogy most, ebben a pillanatban valójában mit is érzek iránta? Erre a kérdésre még nem sikerült rájönnöm. Hogy ráleljek a válaszra, ahhoz jobban meg kellene ismernem őt... – Lisanna miután alaposan átgondolta a jelenlegi helyzetét, folytatta a téma kifejtését. – Ezzel szemben nem hunyhatok szemet afelett, hogy talán jobban járnák, ha semmit se mondanék el neki. Hisz mindketten tudjuk, hogy nemleges válasz esetén soha többé nem tudnék a szemébe nézni. Én pedig ezt nem akarom, Kana-chan. Kedvelem annyira, hogy inkább örökké titokban tartom előtte az érzéseimet. Részemről ez lenne a legbölcsebb cselekedett... Hisz az a hét év mégis csak sok... Meg ugye ott van a másik probléma is... 

– Oké, következő kérdés: mit tennél akkor, ha tudnád, hogy az ipse viszont kedvel téged? – puhatolózott kíváncsian Kana, Lisanna pedig nem akart hinni a fülének, olyannyira meglepte a kérdés. – Tény és való, most soknak tűnhet ez a hét év. Ám később, ballagás után, részedről a korkülönbség nem lehet többé kifogás. Miképp te is tudod, hogy az a bizonyos másik probléma is meg fog egyszer oldódni. 

– Kana, tudod jól, hogy erről mi a véleményem. Én már nem tudok abban hinni, hogy van valahol a világon egy fiú, aki csak rám vár... – szólt közbe rosszkedvűen Lisanna, majd nem sokkal ezután visszaült a székébe, miközben a kezével végig simította az arcát. – Egy fiú, akinek a szemében én testesítem meg a tökéletes nőt? Bocs, de ebben már régen nem tudok hinni. És hidd el, ez a korkülönbséges macera sosem oldódna meg...

– Lisanna, kérlek, el ne kezdd, mert...

– De, ha egyszer ez az igazság. Az emberek így is előítéletesek velem szemben, hát akkor képzelheted, hogy mi történne, ha ez is kitudódna – mondta rosszkedvűen Lisanna, mialatt Kana pár lépéssel közelebb lépett a barátjához. – Csak gondolj bele, ha nővérem megtudná ezt... Engem tuti kinyírna, és akkor még finoman is fogalmaztam. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy miattam ő is nehéz helyzetbe kerülne.

– Jah, valószínűleg kapnál egy kis leszidást... – ecsetelte nyugodt hangnemben Kana, miközben a kezeit ökölbe szorította. – Mirajane-sensei nem örülne ennek, ebben biztos vagyok. Azonban mint említettem, később már ebből nem lenne annyira nagy gond...

– Szerintem pedig később se oldódna meg a helyzet. Hisz nézz csak rám...

– Lissana, hallgass el! – kiáltott rá váratlanul és egyben mérgesen Kana.

– Mi van? Mi az, hogy hallgass el? – kérdezett vissza elképedve Lisanna, Kana pedig váratlanul lekevert neki egy pofont, aminek következményeképpen Lisanna azon nyomban elnémult.

– Azt jelenti, hogy fogd be a szád! – szólott ismételten Kana, akit nagyon felbosszantott Lisanna szavai. – Elegem van ebből. Most már nagyon unom ezt. Annyiszor elmondtad már, hogy szerinted milyen ember vagy, hogy attól már agyfaszt kapok! Állandóan arról pofázol, hogy így vagy szerencsétlen, úgy vagy szerencsétlen... Szerintem pedig nem vagy az! Sőt, az én szememben egy lenyűgöző csaj vagy, akinek ha egy kicsit több önbizalma lenne, akkor még sokra vihetné az életben.

– Ugyan miért is lennék én lenyűgöző? – faggatózott kíváncsian Lisanna, majd a jobb kezével megérintette a fájlos arcát. – Semmiben se vagyok jó! Én csupán egy átlagos ember vagyok, aki semmiben se volt kiemelkedő...

– Ez nem igaz! Vegyük például a történelmet. Abban kifejezetten jó vagy. De komolyan, nem sok embert hallottam még úgy felelni, aki a végén csak annyit tesz hozzá, hogy valójában semmit se tanult rá, csak visszamondta az előző napi anyagot. Érted már? Erre nem sokan képesek – magyarázta határozottan Kana, Lisanna pedig időközben felegyenesedett a székből. – Kiváló tanuló lehetnél, ám nagy ívben leszarod az egészet.

– És mit érnék vele? Semmit! Hiába vagyok jó belőle, a mai napig nem sok hasznát vettem a történelemnek – ecsetelte indulatosan Lisanna, és megragadta a másikat a pólójánál fogva. – Ami pedig lenni szerettem volna, az végül nem jött össze. Ahova akartam, oda nem vettek fel. Ami igazán szerettem volna lenni, ahhoz pedig nem volt elég tehetségem. Egyszerűen semmi se jött össze...

– Elmondjam, hogy ez miért fordulhatott elő? – vágott a másik szavába Kana, akit egy cseppet sem rémített meg Lisanna viselkedése. – Mert mindig idő előtt feladtad, Lisanna. Ha egy problémával találtad szembe magad, te egyszerűen csak meghátráltál. Sose mersz kiállni a céljaid mellett, így nem maradt neked semmi más, csak a folytonos önsajnálat – folytatta a véleménye kifejtését Kana, Lisanna pedig elengedve a másikat, váratlanul hátrébb lökte Kanát, aki ennek hatására hanyatt dőlve az ágyra esett.

Mi van akkor, ha azt hiszed, valami úgy van, ahogy gondolod, de óriási tévedésben vagy? Mi van, ha olyan makacsul hiszel az igazadban, hogy az igazságot még csak fontolóra sem veszed? El tudod-e nyomni az igazságot, vagy az valahogy mégis megpróbál a felszínre törni? Én már tudom, hogy kétségbeesetten megpróbáltam addig nyújtani, csavargatni az igazságot, míg úgy el nem görbült, hogy már hazugság lett belőle. Az igazságból valótlanság lett...

Az igazság, ami főként a bonyolult és áttekinthetetlen világunkban mindig összetett, sokszor homályos, nehezen kideríthető. Kellemetlen is lehet, mert nem könnyű bánni vele. Márpedig az ember nyilvánvalóan, talán ösztönösen igyekszik elkerülni azt, ami kellemetlen. Azonban egy valamiben teljesen biztos vagyok: csak a barátaid mondják ki az igazságot, amelyre szükséged van ahhoz, hogy elviselhetővé váljék az életed.

– Lisanna-chan, válaszolj nekem őszintén – kezdett bele a beszédbe Kana, mialatt felült az ágyszélére. – Szeretnél boldog életet élni? Leküzdeni a félelmeidet? Bebizonyítani a világnak, hogy te valójában egy lenyűgöző csaj vagy, aki nem érdekel, hogy mit gondolnak róla és az álmairól. Mert igen, biztosra veszem azt, hogy mindenkinek vannak álmai. Azonban a legtöbben nem mernek semmit se tenni azért, hogy jobb életük legyen. Te is olyan akarsz lenni, mint a többség? Én tudom, hogy te nem vagy átlagos lány. Azonban, ha megint feladod, akkor semmi se fog változni és minden úgy marad, mint régen. Szóval, mit fogsz tenni? – kérdezte határozottan Kana, ami teljesen ledöbbentette a fiatal leányt.

– Igen... – válaszolta halkan Lisanna.

– Micsoda? Nem hallottam tisztán!

– Igen, meg akarok változni! Én... Én... Meg akarom valósítani az álmaimat! – üvöltötte torkaszakadtából Lisanna, miközben lassacskán elkezdett pityeregni. – Nem akarom feladni! Ezúttal nem... – Lisanna végül térdre borulva, a kezeit a fejéhez téve hangosan sírni kezdett, ám ezek a könnyek már nem olyanok voltak, mint anno régen. Tudta ezt jól Kana is, aki közelebb ment a barátjához, majd leguggolt Lisanna elé.

– Lisanna, tudnod kell, hogy történjen veled bármi, rám mindig számíthatsz. Érted már, csajos? Bármi is legyen a döntésed, én mindvégig kitartok melletted. Sose foglak cserben hagyni. Szóval miután befejezted a sírást, egyenesedj föl és gyere velem! Ma egy új nap kezdődött el az életed fejezetében – jelentette ki mosolygósan Kana, majd megpaskolta Lisanna fejét. – Natsu-senseijel kapcsolatban pedig...

– Ne folytasd, Kana-chan – szólt közbe Lisanna, aki a kezeivel letörölte a keserű könnycseppjeit. – Most már tudom, hogy mit fogok csinálni. Végre elhatároztam magam. Ki fogok tartani a céljaim mellett. Viszont addig sok teendőm lesz. Most a bizonyítások kora fog jönni.

– Ez a beszéd, Lisanna-chan. Tetszik ez a hozzáállás! – mondta el vigyorogva a véleményt Kana, Lisanna meg ugyancsak felnevetett.

Lisanna megtette az első lépést, aminek következtében egy új történet kezdett kibontakozni. Azonban amit nem tudhatott, hogy a mostani cselekedete később másokra is hatalmas befolyással lesz. Hisz a sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra... 

xxx

Na, tetszett a történet? Micsoda, hogy szinte semmire se kaptátok meg a választ? Ez nem véletlen, hisz a legtöbb kérdésre még én magam se találtam meg a tökéletes választ. Meg ez nem is egy olyan történet akart lenni, ahol a végén minden jóra fordul. Nem, ez nem is lehetett volna az, hisz még közel sem járok a bonyodalom végéhez... Miképp még mindig nem tisztázódott bennem igazán, hogy amikor eljön a megfelelő idő, mit fogok majd mondani illetve tenni... Azonban hála egy jó barátomnak, sikerült egy fontos tényre rájönnöm. Most már kezdem kapiskálni, hogy néhány embernek mit is jelenthet a szerelem...

A szerelem olyan, mint a kábítószer. Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz. Még nem váltál függővé, de annyira jólesett az az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. Csak két percre eszedbe jut a szeretett lény, majd három órára elfelejted. De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függővé válsz. Ekkor már három óráig gondolsz Rá, és csak két percre tudod elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját. És ahogy a drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, Te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért...