– Végre itthon vagyunk – mondta fáradt hangon Natsu, aki ezt követően a nappaliban lévő díványra feküdt. – Ez a Nara Park nem semmi! Egy nap alatt be se lehet járni a területet, annyira nagy...

– Papa! – szólt közbe hirtelen Nashi, aki szemmel láthatólag feszült volt.

– Mi a baj, Nashi? – kérdezte kíváncsian Natsu, aki felült a helyéről. – Nagyon lehangolt vagy. Esetleg nem élvezted a mai kirándulást?

– Nem, nem erről van szó! – válaszolta lehajtott fejjel Nashi, miközben az ujjaival idegesen babrált. – Apu, kérhetnék tőled valamit?

– Persze, kincsem! Gyere, ülj ide mellém – mondta magabiztosan a férfi, míg Nashi csendben az édesapja mellé ült. – Szóval mit szeretnél kérni a papától?

– Vasárnap elmehetnénk a strandra? – puhatolózott érdeklődve Nashi.

– Oh, csak erről van szó? – Natsu megsimogatta a lánya buksiját. – De nem muszáj vasárnapig várnunk. Akár holnap is mehetünk.

– Nem! – szólott ismételten Nashi. – Én vasárnap szeretnék menni! A többi nap nem jó!

– Tényleg? – Natsu nem értette, hogy a lánya miért ragaszkodik ennyire a vasárnaphoz. – Lesz valami akkor, hogy ennyire ragaszkodsz a vasárnaphoz?

– Igen! Azonban nem árulom el, hogy mi – mondta most már vigyorogva Nashi. – Hihihi! A papa nagyon meg fog lepődni – tette hozzá még halkan megjegyzésképp a rózsaszín hajú, miközben elnevette magát.

– Hmm... Ez nekem nagyon gyanús – morfondírozott összeráncolt homlokkal az idősebbik. – Pedig elvileg aznap semmit se ünneplünk... Ám mi lenne, ha mondjuk elárulnád a titkodat, cserébe pedig a papa elkészíti neked az egyik kedvenc csokis desszertedet? Na, jól hangzik?

– Ez nem ér, apu! Ez zsarolás! – jelentette ki durcásan Nashi. – De akkor sem mondom el!

– Milyen kitartó a kicsikém – mondta el a meglátását Natsu. – Viszont mi történne, ha például elmennénk egy játékboltba? A papa megvenné neked az általad kiválasztott játékot. Még ennek tudatában se árulnád el a titkodat?

– Gonosz vagy, papa! – Nashi ezután az édesapjára ugrott, aki hanyatt dőlve figyelte a másikat. – Azonban sajnálom papa, de nem árulhatom el neked a titkomat! Ezért ne kérdezősködj, mert különben három napig nem fogok neked puszit adni!

– Komolyan ezt tennéd? Kínoznál engem három napig? – kérdezte vigyorogva Natsu, miközben a kezeivel a magasba emelte Nashi-t. – De legyen, nem fogok kérdezősködni. Ezzel szemben csak akkor megyünk a strandra, ha végre-valahára kapok egy puszit az én kis hercegnőmtől.

– Rendben! – válaszolta szintén jókedvűen Nashi, majd miután megpuszilta az apukája arcát. – Apu, de ugye csinálsz csoki krémet?

– Persze, hercegnőm. Akkor irány a konyha! – Nashi ezt hallva gyorsan futni kezdett a konyha felé, míg Natsu lassan követve őt, jókat mosolygott a lánya boldog arckifejezésétől.

xxx

Kilenc esztendővel ezelőtt, egy bizonyos forró nyári napon néhány lány versengett egymással. A játék nem volt nehéz: az illetőnek elő kellet rukkolni egy rémisztő sztorival és természetesen az volt a nyertes, akinek a történetén mindenki megijedt. Az eleinte rengeteg mesélő személy közül azonban akadt két lány, akik mindent megtettek azért, hogy a másikra ráhozzák a frászt. A kettejük párbaja órákig tartott, miközben próbálták túlszárnyalni a másik rémmeséjét.

– Volt egyszer egy Happy nevű kisfiú, akit a szülei valami miatt otthon hagytak. Egyedül volt, és játszott. Hirtelen megszólalt a telefon. Happy fölvette. Egy mély férfihang szólt bele: „Véres kéz vagyok, és itt vagyok az országodban!"

Happy nem törődött vele, folytatta a játékot. Hirtelen megint megcsörrent a telefon.

Happy ismét fölvette: „Véres kéz vagyok, és itt vagyok a városodban!"

A kisfiú még mindig nem törődött vele, és tovább játszott. Megint csöngött a telefon: „Véres kéz vagyok, és itt vagyok az utcátokban!"

Happy nem félt igazán, de egy kicsit nyugtalan volt. Ez már közelebbi dolognak tűnt. Hirtelen csengettek. Happy kinyitotta az ajtót. Ott állt egy félkezű ember! – Lucy a hatásszünet után folytatta, amit elkezdett. – Véres kéz vagyok! Kaphatok egy ragtapaszt? – mondta erőteljesen Lucy, amitől a szobában lévő lányok felsikítottak. Mindenki megrémült, kivéve egy személyt. – Erza-chan, te miért nem ijedtél meg?

– Ezt már egyszer hallottam, így tudtam, hogy mi fog történni – válaszolta magabiztosan Erza. – Másfelől pedig ez még nem is volt durva sztori. Sőt, inkább mondanám ezt a történetet viccesnek, mint rémisztőnek.

– Chö... Akkor most mondjál te egyet – szólt közbe durcásan Lucy, akit bosszantotta az a tudat, hogy nem tudta megijeszteni Erzát.

– Oké, mindjárt mondom... – mondta töprengve a vörös hajú, majd folytatta. – Meg is van! Ez elvileg egyszer tényleg megtörtént.

Két diáklány lakik egy lakásban. Egyik este az egyik csaj elmegy, mert randija van. Eszébe jutott, hogy a táskáját bent felejtette a szobában. Csendben belopózik, a villanyt se kapcsolja fel, mert a barátnője már alszik, és nem akarja felébreszteni.

Minden remekül sikerül, másnap reggel megy haza, látja, hogy ott a rendőrség. Bemegy a szobába, és a barátnőjét holtan találja az ágyon, a falra pedig vérrel ez van fölírva: „BIZONYÁRA MOST ÖRÜLSZ, HOGY NEM KAPCSOLTÁL VILLANYT!" – Erza miután az utolsó sort jobban kihangsúlyozta, többen is felriadtak. – Na, hogy tetszett?

– Nem rossz, de akkor most figyelj! – ecsetelte Lucy, akit ugyan megrémisztett Erza története, de ennek ellenére igyekezte leplezni a valós érzelmeit. – Oké! Pont most jutott eszembe egy másik történet – kezdett bele Lucy, majd a lényegre tért. – A nyolc éves Charle-t otthon hagyják egyedül a szülei, s azt mondják neki, hogyha fél, akkor csak rakja le a kezét az ágy alá, s ha a kutyája megnyalja, nincs semmi baj.

A kisgyerek lefekszik, s néhány perc múlva zajt hall, csörömpölést. Lerakja a kezét, a kutya megnyalja. Némiképp megnyugodik. Ám nem sokára megint csörömpölést hall. Lerakja ismét a kezét, megnyalja a kutya. Ismét megnyugszik, ám most kicsivel nagyobb zajt hall. Már nem bírja tovább, kimegy a szobából. Elnéz balra... Felsikít!

Ott a kutya felakasztva a csillár kampójával, s mögé a falra vérrel fel van írva: „NEM CSAK A KUTYA TUD NYALNI!" – Lucy a végén megragadta Erza egyik lábát, aki felsikított a félelem miatt. – Hihihi! Győztem! Megijedtél, Erza-chan! Ahogyan a többiek is – tette hozzá még megjegyzésképp Lucy, majd elkuncogta magát.

– Jól van, Lucy-chan! A többiek nevében is előrukkolnék még egy rémmesével! Jól figyelj, mert a végén sikolyoktól lesz hangos a környék – magyarázta sunyi vigyorral Erza, majd miután mindenki elhallgatott, újból beszélni kezdett. – Aludni próbálsz, de egy zavaró hang ébren tart. Mintha valami a falon kaparászna, és morogna. Megpróbálod magad megnyugtatni, hogy ez csak a szél hangja a fákon, de a hang csak erősödik. És egyre csak erősödik. Végül nem bírod tovább. Felkelsz, hogy felkapcsold a lámpát. Az ajtód felől jön a hang. Félelemmel telve a nappaliba sétálsz, a hangok pedig egyre erősebbek és... Gonoszabbak lesznek. Remegő kezekkel nyúlsz a telefonért... Viszont a hangok abbamaradtak. Mintha soha nem is lettek volna.

Óráknak tűnő ideig állsz mozdulatlanul, kezed a telefonon, várva, hogy a hangok újra előjöjjenek. Nem hallasz semmit. A szíved a torkodban dobog és a bejárati ajtóhoz lépsz, majd kinyitod... Nem találsz semmit, csak a hűvös esti levegő csapja meg az arcod.

Ránézel az ajtóra. Esküdni mertél volna, hogy karmolás nyomok lesznek rajta, hiszen olyan erős dörömbölés és kaparászást hallottál...

Azonban az ajtó sértetlen. Megrázod a fejed. Úgy néz ki csak a képzeleted játszik veled. Bezárod az ajtód. A karmolások az ajtón belül vannak! – kiabálta hangosan az utolsó mondatot Erza, amikor váratlanul a szobájuk ajtaján dörömbölést lehetett hallani, aminek következtében az összes lány, beleértve Lucy és Erza is kétségbeesetten felsikított...

xxx

A vörös hajú felhagyva a visszaemlékezéssel, rosszkedvűen felsóhajtott. Nem értette igazán, hogy mi történik vele mostanában. Csupán annyiban volt biztos, hogy amióta megtalálta az elveszettnek vélt középiskolás naplóját, azóta napról napra egyre több emlék jut eszébe a nyári táborról. Olyan történetek, amit már régen elfelejtett. Vagyis eddig azt hitte, mert valójában tökéletesen emlékezett az akkor történtekre. Azokra is, amiket egyébiránt nem jegyzetelt le a füzetébe...

– Fenébe, mi történik velem? – kérdezte önmagától Erza, miközben felült a napozóágyból. – Mostanában egyre gyakrabban gondolok vissza Lucy-chanra és a nyári táborban történt eseményekre...

– Mondtál valamit, Erza? – kérdezte kíváncsian Irene, aki a mellette lévő napozóágyon feküdt.

– Nem, csak hangosan gondolkodtam – válaszolta mosollyal az arcán Erza, majd felállt a helyéről. – Megyek, úszok egy kicsit. Neked nincs kedved jönni?

– Menjél nyugodtan, majd később én is csatlakozom hozzád – jelentette ki jókedvűen Irene, aki tovább folytatta a napozást.

Erza hátrahagyva az édesanyját, egy távoli medence felé vette az irányt, ahol a többivel ellentétben, ott lényegesen kevesebb ember tartózkodott. A víz mélysége csupán másfél méter volt, ám neki tökéletesen megfelelt. Jókedvűen úszkált, amikor tőle nem messze egy férfi vidáman ugrott be a vízbe. Az úszómester közben dühösen kiabálni kezdett, hiszen ennél a medencénél tilos volt a partról beugrani a vízbe. A fiatal srác azonban nem zavartatva magát, szúrós tekintettel nézett a másik emberre, aki a félelem miatt inkább úgy döntött, hogy jobban jár, ha csendben vissza ül a helyére.

Erza hátulról figyelte a rózsaszín hajút, amikor hirtelen valaki mellé termett és vigyorogva belecsimpaszkodott a vörös hajú jobb karjába.

– Megvagy! – mondta önfeledten a kislány. – Tudtam, hogy a néni is eljön a strandra.

– Nashi? – kérdezte csodálkozva Erza. – De honnan tudtad?

– Hallottam, amikor a másik vörös hajú nénivel arról beszélgettetek, hogy vasárnap mentek a strandra – válaszolt őszintén Nashi, majd elengedte Erza karját. – Nézd, milyen jól tudok úszni. A papa tavaly megtanított engem, így már úszógumi nélkül is tudok úszni – tette hozzá még megjegyzésképp Nashi.

– Értem... – ecsetelte döbbenten Erza, aki most már tudta, hogy Nashi honnan tudott a vasárnapi strandolásról. – Azonban hiába tudsz úszni, az apukád nélkül nem szabadna egyedül a medencében lenned!

– Nyugi, tisztában vagyok azzal, hogy tíz éves kor alatt, felügyelet nélkül nem úszhat a medencében – szólt közbe a gyermek édesapja, aki Erza mellé úszott.

– Papa! – Nashi ezután az apukájához evickélt, aki a jobb karjával könnyedén ölbe vette a lányát.

– Kicsikém, örülök annak, hogy szeretsz barátkozni, ám mintha már egyszer mondtam volna, hogy ne állj szóba minden idegennel – kezdett bele komoly hangnemmel a témába Natsu. – Tudod, vannak rossz emberek, akikkel nem szabad...

– De apu, a néni nem idegen – szólt közbe Nashi, amit Natsu értetlenül hallgatott. – Ő a vörös hajú tündér, akiről már meséltem. Tudod, akivel a boltban is találkoztam – mondta magabiztosan Nashi, majd elnevette magát.

Azonban az édesapja már nem volt ennyire önfeledt kedvében. Csodálkozva nézett rá még egyszer a nőre, aki szintúgy zavarban volt Nashi kijelentése miatt. Mindkét ember furcsán érezte magát, ám a szemkontaktust egy pillanatra sem szüntették meg. Ennek köszönhetően Erza arca halványan elvörösödött, Natsu pedig ezt látván bizonytalanul ugyan, de végül megtörte a kettejük közti kínos csöndet.

– Ízé, ne haragudj, csak tudod, a lányom szeret viccelődni, így biztosan nem gondolta komolyan az előbbi kijelentését – mondta erőltetett mosoly kíséretében Natsu. – Meg bizonyára furcsának tartod, hogy valaki tündérnek hív...

– Éppenséggel nem. Régen is akadt egy ember, aki így szólított – válaszolta halkan Erza. – Ahogyan Nashi, ő is előszeretettel hívott tündérnek. Viszont nem hittem volna, hogy Lucy-chan után lesz más valaki is, aki „vörös tündérnek" szólít.

– Lucy-chan? – kérdezett vissza meglepődve Natsu. – Milyen Lucy?

– Lucy Heartfilia – reagált a kérdésre Erza. – Ezek szerint ismered őt? Anno még középiskoláskánt találkoztam vele a nyári táborban, ahol aztán sikeresen összebarátkoztunk. Régen beszéltem már vele, így nem tudom, hogy mi van vele. Pedig megadta a telefonszámát is, de balszerencsémre tönkre ment a mobilon és vele együtt kitörlődött Lucy-chan telefonszáma is. Bár miután az emberek körében elterjedt a Facebook, úgy hittem, hogy sikeresen rátalálok. Azonban hiába kerestem, nem tudtam vele felvenni a kapcsolatot. Csak annyit tudtam róla, hogy Hargeonban született és ott is élt, de kollégistaként Magnoliában járt középiskolába. Azt pedig már elfelejtette közölni, hogy éppenséggel melyik suliba jár. Ellenben jól gondolom, hogy te vagy Natsu Dragneel? Láttam anno rólad fényképeket, és mivel a kislányodat is Nashinak hívják, így meggyőződésem szerint te vagy az a srác, akiről Lucy-chan ódákat zengett.

– Értem – szólott ismételten Natsu, miközben a bal kezével Nashi hajtincseivel babrált. – Ti ketten tényleg jól kijöhettetek egymással.

– Igen, nagyon is – válaszolta jókedvűen Erza. – A táborban sok szép emléket szereztem, ami Lucy-chan nélkül nem jöhetett volna össze. Amúgy ő hol van? Úgy szeretnék már vele egy jót trécselni...

– Sajnálom, de erre nem kerülhet sor – szólt közbe rosszkedvűen Natsu.

– Na de miért?

– Tudod, kedves... – Natsu töprengeni kezdett, ám nem emlékezett a másik nevére. – Oh, bocsáss meg, de még nem tudom a neved.

– Erza! A nevem Erza Scarlet.

– Szóval Erza-san: az a helyzet, hogy Lucy hat esztendővel ezelőtt elhunyt – válaszolta komoran a férfi, amit a nő döbbenten vett tudomásul.

– Oh, én-én ezt nem tudtam – szólt a témához rosszkedvűen Erza, miközben egy könnycsepp lefolyt az arcán. – Úristen, én meg az előbb olyan jókedvűen beszéltem róla. Bocsáss meg, nem azért mondtam, hogy...

– Kérlek, emiatt ne bánkódj! Semmi rosszat nem mondtál – jelentette ki határozottan Natsu, majd folytatta. – Sőt, jobban szeretem, ha Lucyról vidáman beszélnek. Hiszen az emberek emlékezetében Lucy mindig egy vagány, kedves, odaadó, okos, tréfás csaj lesz, akiről köztudott volt, hogy nem szerette a szomorú emberek látványát. Ezért is mosolygott sokat. Közben pedig igyekezte felvidítani a körülötte lévőket. Bármennyire is lehangolt lehetett az illető, Lucynek meg volt az a speciális képessége, hogy meggyőző érvekkel tudott az emberek lelkére hatni. Elérte azt, hogy ne legyen rosszkedvűnk. Arra is megtanított minket, hogy az életből hogyan hozzuk ki a maximumot. Lucy maga volt a boldogság megtestesítője. De felesleges erről beszélnem, hisz te is jól ismerted őt.

– Jól mondod, Lucy-chan tényleg ilyen személyiségű volt – mondta könnyes szemmel Erza, aki a kezeivel gyorsan letörölte a könnyeit. – Amúgy tényleg sajnálom az előbbit. Nashi előtt is túl sokat fecsegtem.

– Nem baj – ecsetelte mosolygósan Nashi. – Sose ismerhetem meg a mamámat, így szeretek róla történeteket hallgatni. Ugye, papa?

– Igen, hercegnőm! – Natsu ezután megpuszilva Nashi arcát, gyengéden vissza engedte a vízbe. – Amúgy Erza-san, nem vagy éhes? Éppen kajázni készültünk, és ha már így alakult, nagyon örülnék annak, ha te is csatlakoznál hozzánk egy ebéd erejéig.

– Oh, köszönöm, de én nem... – kezdett volna bele Erza, amikor Nashi ismételten megragadta a nő kezét. – Nashi?

– Kérlek téged, gyere velünk! – Nézett rá csillogó szemmel Nashi, aminek meg is lett az eredménye.

– Fenébe, nem tudok ellenállni ennek az aranyos tekintetnek... – dünnyögte halkan Erza, aki nem tudott nemet mondani a kislánynak. – Rendben van, veletek megyek.

– Juhé! – kiabálta jókedvűen Nashi, majd nem sokkal ezután mindhárman kiszállva a medencéből, a büfé felé vették az irányt.

xxx

Irene nem tudta elképzelni, hogy a lánya hol lehet, hisz az már órák óta nem hallatott magáról. El kezdte keresni, ám sehol se akadt a nyomára. Hosszas töprengés után azonban eszébe jutott valami, aminek következtében elkuncogta magát. Bár nem sok esélyt adott arra, hogy Erza tényleg egy sráccal van együtt, mert ugyebár néhány napja Erza magabiztosan kijelentette, hogy nem hajlandó egy férfival se randizni. Ez egy csöppet elszomorította a nőt, de mivel nagyon szerette a lányát, így úgy vélte a legjobbnak, ha nem avatkozik bele a másik magánéletébe.

A medencéknél se találta a lányát, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a helyi büfé felé vette az irányt, ahol aztán megpillantotta Erzát. Majdnem odaszólt, amikor észrevette a mellette ülő rózsaszín hajú férfit. Ahogyan megpillantotta azt a kislányt is, akit néhány napja az írószerboltban, a dobozok mögött meglapulva figyelte őt és a lányát. Ellenben nem ez lepte meg a legjobban. Csodálkozva vette tudomásul, hogy Erza önfeledten beszélget egy férfival, miközben szokatlanul, tőle nem megszokott módon sokat mosolygott. A lánya régebben híres volt arról, hogy a legviccesebb poénokat is képes volt rezzenéstelen arccal végig hallgatni, ahogyan sokszor a komolysága miatt nem tudott felszabadultan szórakozni. Azonban ebben a pillanatban Erza vidáman felkacagott, ahogyan a mellette ülő kislány is jókedvűen nevetett. Irene a hosszas megfigyelés után visszatért a napozóágyához, ám nem tudta kiverni a fejéből az imént látottakat. Szüntelenül mosolygott, és alig várta már, hogy a lánya végre-valahára visszatérjen a „kiruccanásából."

Fél óra várakozás után meg is jelent Erza, majd szó nélkül lefeküdt a másik napozóágyra.

– Milyen volt az úszás? – érdeklődött kíváncsian Irene.

– Semmi extra nem volt benne. Csak úsztam, ahogyan szoktam – válaszolta bizonytalanul Erza.

– Tényleg? Ahhoz képest sokáig odavoltál. Ennyire kellemes most a víz? – kérdezett újból Irene, amire Erza arca halványan elvörösödött.

– Hát igen, mert ugye nagy a meleg, meg ízé... – ecsetelte határozatlanul a fiatalabbik. – Amúgy te is jöhettél volna egy kicsit úszni. Szerintem túl sokat napozol...

– Oh, de ha én is mentem volna, akkor nem tudtál volna azzal a helyes sráccal beszélgetni – mondta vigyorogva Irene, amit Erza tátott szájjal hallgatott. – Egyébiránt nem gondoltam rólad, hogy a szingli apák jönnek be neked. Ez még nekem is új információ...

– Anya! Te végig figyeltél? – kérdezte vörös fejjel Erza, aki az iménti kijelentéstől még jobban zavarba jött.

– Aha, szóval nem tagadod, hogy tetszik a srác!

– Dehogyis! Nekem nem tetszik Natsu-kun! Csak barátok vagyunk, semmi több!

– Oh, szóval már Natsu-kun? Hihihi, azért ugye elhívsz majd az esküvőtökre? – faggatózott emelkedett hangulatban Irene, aki jókat kacagott a lánya reakcióin.

– Anya, mondtam már, hogy ő csak egy barát! – magyarázta Erza, majd folytatta. – A nyári táborban az ő barátnője volt a szobatársam, aki már akkor is sokat mesélt Natsu-kunról.

– Eh, szóval mégse szingli? Akkor pedig eléggé képmutató alak ez a Natsu... – Adott véleményt a nem tetszésének Irene. – Van valakije, de mégis flörtölget másokkal...

– Mi? Nem anya, tévedsz! – szólt közbe Erza, miközben rosszkedvűen folytatta. – Tudod, a barátnője hat éve belehalt a szülésbe. Natsu-kun egyedül neveli a kislányát. Ellenben most már világos számomra is, hogy az elmúlt évek alatt miért is nem sikerült rábukkannom Lucy-chanra. Sajnos már sose fogok tudni vele beszélni...

– Oh, így már mindent értek – mondta Irene, aki ezután visszafogottabban viselkedett. – Szegénykéim, biztos nehéz időszakon vannak túl. Erza, ne haragudj, hogy ennyire előítéletes voltam az előbb. Csak amikor figyeltelek benneteket, nekem az jött le, hogy az fiú eléggé tisztelettudó, ahogyan a lányán is látható, hogy mennyire illedelmes. Látszik rajtuk, hogy ők ketten jó emberek. Ezért se akartam elhinni, hogy ez a srác képmutató. Egyszerűen külső szemlélőként nem ilyennek látod őt. Hidd, én ezt már csak tudom. Annyira már vagyok öreg és tapasztalt, hogy ránézésre megállapítsam, hogy kinek, milyenek a meghatározó tulajdonságai.

– Anyu, te nem vagy öreg! Szerintem sokan örülnének annak, ha ennyi idősen is ilyen jól néznének ki, mint ahogyan most te – szólott ismételten Erza, majd rákacsintott az édesanyjára. – Remélem, én is ilyen gyönyörű leszek, amikor lesz egy huszonéves gyerekem.

– Ne aggódj, kincsem. Az én felmenőim egytől egyig gyönyörű nők voltak. Ez alól pedig te sem vagy kivétel. Sőt, ilyen csinos lányt még nem látott a mi családunk – jelentette ki boldogan Irene. – Ezért is mondom, hogy kicsit bízhatnál jobban magadban.

– Úgy lesz, anya! Hiszem, hogy egyszer rálelek én is a boldogságra – bizonygatta magabiztosan Erza, majd elnevette magát.

– Nagyon helyes! – mondta vigyorogva Irene. – Na de visszatérve az előző témához: mikor ismerhetem meg a kis unokámat? Nagyon aranyos csöppségnek tűnt, ahogyan a leendő vejem is meglehetősen jóképű...

– Anya! Hányszor mondjam még, hogy... – Erza miközben ismét azt hangoztatta, hogy a fiú számára nem több, mint egy barát, addig Irene nem csinált mást, csak széles mosollyal az arcán figyelte, ahogyan a lánya újból önfeledten győzködte őt a saját igazáról.