– Szia, Gray-kun! – köszönt halvány mosollyal az arcán a lány, míg a fiú értetlenkedve nézett rá a másikra.

– Wendy? – kérdezett vissza döbbenten Gray, miközben észrevett két nagy bőröndöt Wendy mellett. – Készülsz valahova? – érdeklődte kíváncsian a fiú, majd a táskákra mutatott.

– Mondhatjuk így is, bár az igazság az, hogy nincs hova visszamennem – reagálta kissé elszontyolodva Wendy. – Gray-kun, itthon van Natsu-sensei? Szeretnék vele beszélni, ha lehet.

– P-persze, gyere csak be nyugodtan – mondta megilletődve Gray, és végül beinvitálta a lányt a rezidenciába. – De Wendy, az előbb nem vagyok benne biztos, hogy jól értelmeztem a szavaidat...

– Mármint?

– Mi az, hogy nincs hova visszamenned?

– Úgy, ahogy mondom: jelenleg nincs hol laknom – reflektált magabiztosan Wendy, amikor is végre-valahára megpillantotta az osztályfőnökét. – Jó estét, Natsu-sensei!

– Jó estét neked is, Wendy-chan. Mi járatban itt? – puhatolózott kíváncsian Natsu.

– Sensei, beszélhetnénk négyszemközt? – érdeklődte lesújtott tekintettel Wendy, ami láttán a férfi már biztos volt abban, hogy a diákjával valami rossz dolog történt.

– Rendben van, gyere velem a konyhába. Gray-kun, te pedig addig is...

– Szóval azt akarja kérni tőlem, hogy próbáljam meg Nashi-chant felvidítani? A mai napot elnézve ez nem lesz egyszerű feladat, de most hátha hajlandó lesz legalább velem szóba állni... – ecsetelte magabiztosan Gray, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy Wendy kizárólag csak a férfival szeretné megosztani a problémáját. – Na, akkor mentem is. Később még beszélünk, Wendy – búcsúzott el egy időre a lánytól Gray, majd sietve felrohant az emeletre.

„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

– Kérsz valamit inni? – törte meg a rövid csendet Natsu.

– Köszönöm, most nem. Majd talán később – felelte udvariasan Wendy, majd ezt követően mindketten leültek az asztal mellé, szemtől szemben egymással. – Egyébként történt valami a kislányával?

– Ma kirándulni voltunk, ahol sok olyan dolog történt, amire se Nashi, se én nem voltam felkészülve – reagálta nyugodt hangnemben Natsu, miközben néhány rövidke pillanat erejéig kínosan vakargatta a fejét. – A hercegnőm jelenleg nem akar velem szóba állni, de ezt betudom annak, hogy kell egy kis idő, mire lelkileg feldolgozza a ma történteket – mesélte el röviden összefoglalva az eseményeket Natsu, majd témát váltott. – És, veled mi a helyzet? Nagyon sápadt vagy...

– Ahogyan a kislányának, úgy az én napom is felért egy katasztrófával – mondta halkan, rosszkedvűen Wendy, miközben idegesen babrált az ujjaival. – Sensei, érezte már úgy, hogy az emberek csak kihasználják önt? Ismeri az érzést, amikor mindent elvesznek magától, majd utolsó cselekedetként még belerúgnak egyet a földön fekvőbe? Érezte már úgy, mintha az égiek összeesküdtek volna maga ellen? Mert én néha úgy érzem, hogy valaki vagy valami neheztel rám odafent, és amikor csak lehet, megnehezíti az életemet. Sensei, tudja milyen érzés elveszíteni egy számunkra fontos embert? – kérdezte érdeklődve Wendy, aki mélyen belenézett Natsu szemébe.

Ebben a pillanatban maga se értette igazán, de miután belenézett a másik szemébe, a könnyei egyik pillanatról a másikra megállás nélkül folytak le az arcán. Minél tovább nézte a férfit, annál inkább úgy érezte, hogy nem tud könnyei felett uralkodni. Wendy egyáltalán nem értette, hogy mi történik vele, miközben továbbra se fordította el a tekintetét Natsuról. A lány nem mondta ki nyíltan, de legbelül úgy érezte, hogy Natsu nagyon is tisztában van ezzel a bizonyos negatív érzésvilággal. Hisz a pupillák tágulásából, a tekintete ragyogásából, szavak nélkül is tudta, hogy a kérdései mennyire megérintették Natsu belső lelkivilágát. Az a csillogó zöld szempár arról árulkodott, hogy ismeri az érzést, amikor is hirtelen, egyik pillanatról a másikra, szempillantás alatt darabokra hullik a jól megszokott életünk. 

Bár tény és való, hogy Natsu nem sírt, ám, aki most belenézett volna a szemébe, könnyedén kiolvashatná belőle a túláradó érzelmeket. Hisz ahogyan mondani szokták: „A szem a lélek tükre", ugyanis szemünk, lelkünk legbensőbb régióiba enged bepillantást. Belső fényerőnket sugározva olyan intim tulajdonságokat közvetít, mint a szeretet, a vidámság, a rokonszenv. Kiolvasható belőle megannyi negatív és pozitív érzelem: bánat, aljasság, öröm, harag, gonoszság, tisztesség, zárkózottság, nyíltság. Visszatükrözheti értelmünket és egészségi állapotunkat. Szemünkkel képesek vagyunk szuggerálni, parancsolni, hipnotizálni, fixírozni. Egyet azonban nem tud a szem... Mégpedig hazudni.

– Igen, pontosan tisztában vagyok azzal, amiket most felvázoltál nekem. – Natsu megszüntetve a kínos csöndet, lassan folytatta a beszédet, míg Wendy továbbra is érdeklődve, kíváncsian hallgatta a férfi minden egyes szavát. – Sok emberhez hasonlóan engem is kihasználtak. Amikor hiába vártam, hogy valaki segítő kezet nyújtson, sokáig egyedül kellett szembenéznem a problémákkal. Ahányszor pedig kezdtem kilábalni a nehézségekből, az életnek nevezett valami akkora pofont lekevert nekem, hogy sokáig két lábra sem tudtam állni. Elvesztettem a kontrollt magam felett, és egy ideig sodródtam az árral. És bár sok rossz dolog történt velem, legbelül reménykedtem abban, hogy ennél már csak jobb dolgok történhetnek velem. És láss csodát, végül tényleg így lett – kezdett bele a magyarázatba Natsu, aki miközben elmesélt néhány érdekes információt magáról, Wendy egy zsebkendővel igyekezte letörölni a könnyekkel áztatott arcát. – Wendy, amíg élsz, mindig van remény a jobb napokra és a jobb dolgokra. És bár igaz, ami igaz, nagy bánatunkra minden nap megszűnik valami, amiért az ember aztán szomorkodik. Ám ez azt is jelenti, hogy mindig születik valami új, valami jó dolog, amiért érdemes élni és küzdeni.

– Jó dolgok fognak történni velem? Ugyan már, én ebben már régen nem hiszek – reagált a férfi beszédére Wendy, aki még mindig a könnyeivel küszködött. – Annyi rossz dolog történt velem, hogy olykor azon gondolkodom, hogy érdemes-e folytatni ezt a kilátástalanak tűnő életet? Egyszerűen már nem érzek okot arra, hogy folytassam a küzdelmet...

– Wendy, ne hidd azt, hogy te vagy a világ legszerencsétlenebb embere – szólt közbe magabiztosan Natsu, majd mélyen belenézett a másik szemébe. – Wendy, még csak alig két hónapja ismerlek, így fogalmam sincs arról, hogy milyen életed volt. Azonban tudom, hogy milyen az, amikor a negatív érzések kezdik átvenni feletted az uralmat. Ahogyan most te, úgy én is hezitáltam az életet illetően, mert nem láttam reményt egy jobb életre. Viszont végül elhessegettem ezeket a negatív gondolatokat. Wendy, nem szabad feladnod a harcot – tette hozzá még határozottan Natsu, majd egy rövid szuszanyásnyi pihenő után folytatta. – Wendy, eddig a pillanatig emberek milliói adták már fel. Azonban bármi is történjék veled, neked mindenáron folytatnod kell a harcot, ezáltal az életet is! Ha szorult helyzetben vagy, minden összeesküdött ellened és úgy tűnik, már egy percig sem bírod tovább, akkor is tarts ki, akkor se add fel, mert ez az a pillanat, amikor megfordul az a bizonyos „ár." Hisz talán most nem látod, de sok barátod van, akik szeretnek téged. Az ő nevükben is pedig bátran kijelenhetem, hogy nem akarunk egy ilyen remek embert elveszíteni.

– Barátok? Nem, nekem nincsenek barátaim...

– Valóban? Akkor Gray nem a barátod? Vagy a többiek az osztályból?

– Ők csak osztálytársak. Se több, se kevesebb...

– Ne hazudj, Wendy-chan.

– Nem hazudok! Nekem tényleg nincsenek barátaim! – mondta emelkedett hangnemben Wendy, majd felpattant a helyéről. – Számomra a 11. E semmit se jelent! Ezért is fogom otthagyni a sulit!

– Ez esetben el kell, hogy keserítselek, mert nem fogom hagyni, hogy otthagyd a sulit – reagálta nyugodt hangnemben Natsu, aki továbbra is a helyén ült. – A másik pedig, hogy ideje lenne befejezned a hazudozást, miszerint Gray és a többiek semmit se jelentenek neked, mert ez hatalmas hazugság a részedről. Valójában nagyon is a barátaidnak tartod őket, miképp eszedben sincs elhagyni az iskolát.

– Ugyan, miért hiszi azt, hogy hazudom? – kiabálta mérgesen Wendy. – Miből gondolja azt, hogy nincs szándékomban elhagyni az iskolát?

– Oké, mielőtt válaszolnék erre, én is feltennék néhány kérdést, amik így hangzanak: ha tényleg nem jelentenek neked a többiek semmit se, ha valóban el akarod hagyni az iskolát, akkor kérdem én, miért jöttél ma ide? – puhatolózott kíváncsian Natsu, amivel pillanatok alatt elnémította a meglepődött lányt, aki köpni-nyelni nem tudott, miután meghallotta a férfi kérdését. – Wendy, téged egy okos lánynak ismertelek meg. És mivel te eszes csaj vagy, így tisztában kellett volna lenned azzal a ténnyel, hogy miután idejössz és közlöd, hogy nem akarsz tovább iskolába járni, én úgyis azon leszek, hogy lebeszéljelek erről a szándékodról. Mert ugye a részedről megtehetted volna, hogy mindenféle szó nélkül, bármilyen búcsúzást mellőzve úgy döntesz, hogy szép csendben elhagyod az iskolát. Ám mégis eljöttél ide, mert reménykedtél valamiben... Jól gondolom ezt, Wendy?

A lányt meglepte a furcsa kérdés, és az arcáról azt lehetett leolvasni, hogy hezitál a választ illetően. Idegesen babrált az ujjaival, miközben gondterhelten nézett maga elé. Őszinte szeretne lenni a másikhoz, ám mivel már rengetegszer becsapták, kihasználták őt, így Wendy számára egyre nehezebb megbízni az emberekben. Miképpen jól tudta, hogy ez a beszélgetés örökre megváltoztatja az életét. Összeszedve a bátorságát, Wendy felnézett, és a szemeivel Natsut vizslatta. Az osztályfőnöke komolynak tűnt. Ellenben látni lehetett rajta, hogy kissé ideges a diákja leendő válaszát illetően. Natsu egy pillanatra sem fordította el a tekintetét, amikor is Wendy hosszas gondolkodás után ismét beszélni kezdett.

– Gray-kun elmesélte nekünk, hogy az évnyitó napján megmentette az életét. Azt is hozzátette, hogy hála magának, azóta sok jó dolog történt vele. Elregélte, hogy a sensei befogadta a házába, és a fiává fogadta. Hozzátette, hogy hála magának és a kislányának, lassacskán kezdi megérteni, hogy milyen érzés az, amikor az embernek családja van. Részletesen beszámolt arról, hogy mennyire élvezte az állatkerti kiruccanást. Azt mondta, hogy sose volt annyira boldog, mint akkor. A legvégén pedig csak annyit mondott, hogy „Örülök, hogy végül az életet választottam." – válaszolta meg őszintén, könnyes szemekkel a kérdést Wendy, miközben Natsu hallva ezt, lassacskán felállt a helyéről. – Sensei, én is meg akarok változni! Gray-kunhoz hasonlóan, én is élni akarok! – jelentette ki elcsuklott hangon Wendy, miközben még mindig pityergett. – Kérem, Natsu-sensei: segítsen rajtam is! Nem akarok többé egyedül lenni! – Wendy megkerülve a konyhaasztalt, hirtelen megölelte a férfit, mialatt továbbra is keservesen sírdogált.

– Az élet néha fura helyzetekbe sodor... – mondta alig hallhatón Natsu, majd gyengéden visszaölelte a lányt. – Rendben van, Wendy Marvell. Mindent megteszek érted, ezt már most megígérem neked. És miután befejezted a sírást, az első dolgom rögtön az lesz, hogy felhívom a bátyámat és elújságolom neki a jó hírt, miszerint a családom létszáma újabb taggal bővült...