A magányosság az emberek rémálma. Amikor egyedül vagy, és nincs senki se, akihez bátran szólhatnál... Úgy érzed, hogy egy árva lelket sem érdekelsz, és egy idő után azon agyalsz, hogy mi miatt történhetett ez meg veled. Elsőnek a többieket okolod, mert úgy hiszed, hogy te nem tettél semmi rosszat. Száz százalékig meg vagy győződve arról, hogy a hiba nem benned van. Ám később ez a véleményed teljesen megváltozik. Amikor látod, hogy a „barátaid" nélküled is tudják élni az életüket, és mindenféle programokat szerveznek, ahol aztán önfeledten szórakozhatnak. Nélküled!

Most már úgy gondolod, hogy „Talán még sincsen igazam? Lehet, hogy tényleg én vagyok a hibás?" Ezek a kérdések akarva-akaratlanul a fejedben motoszkálnak, és egy percre sem tudsz tőlük megszabadulni. Épp az történik, amire a legkevésbé se vágysz...

Még több kérdés, és a végén már bemagyarázod önmagadnak, hogy rád tényleg nincs szükség. A barátaid nélküled is jól elvannak. Sőt, ennyire jól még sosem érezték magukat. Fájdalmasan gondolsz bele, hogyha akkor nem vesztél volna velük össze, még mindig barátok lehetnétek. Ellenben te kezdeményezted azt, hogy nem akarod többé a társaságukat élvezni. Elsőként léptél ki a szobából, és zártad be magad mögött az ajtót...

Megbántad a döntésedet, de bocsánatot kérni nem fogsz. Azonban a történetnek még nincs vége. Rájössz, hogy tulajdonképpen te magad vagy az, aki elárulta önmagát. Hibáztál, de már késő.

Próbálsz beletörődni, és bízol abban, hogy az idő majd begyógyítja a lelki sebeidet. Az évek múlásával azonban ezt is átgondolod. Az idő nem gyógyítja be a sebeket. Erre nem képes. Egyszerűen csak segít elviselhetőbbé tenni mindazt, ami miatt bánkódsz.

Eljön a pillanat, amikor összeszeded magad, mert már nem bírod azt elviselni, hogy semmit sem tehetsz egy jobb jövőért. Egy olyan jövőért hajtasz, ahol te magad is boldog életet élsz. Viszont mielőtt bármi is megváltozna, muszáj lesz szembe nézned az eltorzult tükörképeddel. El kell fogadnod, hogy te ilyen voltál és jelenleg is olyan vagy, mint amit a tükörben látsz. De ez nem jelenti azt, hogy mindig ilyen leszel. Ha el tudod engedni a múltat, ha el tudod engedni azt a fránya nagy büszkeségedet, ami miatt úgy érzed, hogy csak a gyengék tudnak hibázni... Először magadban kell rendet tenned, és csak utána kezdhetsz új életet. Ha felül tudsz kerekedni önmagadon, és elhiszed, hogy még neked is lehet boldog életed, akkor már csak egy dolgod akadt: sose hagyd hátra azokat, akik végig kitartottak melletted. Ők azok az emberek, akik akármilyen ökörségeket is csinálsz, bármilyen problémád lehet, vagy csak szeretnél valamit mondani... Igen, a család mindig ott lesz, bármi is történjen veled.

xxx

Erza az ágyában feküdt és hosszasan nézegette a repedezett mennyezetet, miközben a múlton rágódott. Visszagondolt arra az időszakra, amikor még minden tökéletesen működött. Az emlékek megoszló érzéseket váltottak ki belőle. Valamelyiken jót röhögött, de akadtak olyan pillanatok is, amikor felszisszent, annyira nem akart azokra a pillanatokra emlékezni. Sok emlék kavargott a fejében, de végül felpattant az ágyból, és a kezébe vette a telefont.

– Talán felveszi... Talán... – jelentette ki halkan, bátortalan hangon Erza, majd a névjegyzékből kikeresve a nevet, egy mély lélegzetvételt követően rányomott a hívás gombra. – Kérlek, vedd fel... – ismételte el többször is Erza, amikor is a vonal másik végén megszólalt egy régen hallott, ismerős hang.

– Erza? Tényleg te vagy az? – kérdezte érdeklődve a másik ember, kinek a hangjában érezni lehetett a döbbenetet.

– Igen, én vagyok – reagálta kissé bátortalanul Erza, majd egy lélegzetnyi szünet után folytatta. – Nézd, tudom, hogy ez tőlem szokatlanul fog hangzani, de tudod... Szóval, nem lehetne, hogy a közeljövőben valamikor személyesen is találkozzunk?

– Ugyan miért találkoznék én veled? Hiszen te mondtad anno, hogy nem akarod se velem, se a többiekkel tartani a kapcsolatot...

– Igen, ezzel a ténnyel én is tisztában vagyok. Miképp megértem, hogy emiatt a döntésem miatt mindannyian nagyon utáltok...

– És még így is találkozni akarsz velem, hogy tudod az igazságot?

– Igen! Kérlek téged, engedd meg, hogy négyszemközt beszéljek veled... Nagyon fontos lenne – mondta elcsuklott hangon Erza, miközben a könnyeivel küszködött. – Ameddig nem tudok veled beszélni, addig nem tudok továbblépni a múlton...

– Értem – ecsetelte közömbös hangnemben a férfi, miközben másodpercekig szótlanul hallgatta, ahogyan Erza szomorúságában pityereg. – Figyelj, most a munkám miatt szinte egy perc szabadidőm sincs. Azonban november másodikán találkozhatunk. Ha jól sejtem, akkor az iskolákban őszi szünet van, így elméletileg te pont ráérsz aznap...

– Tényleg hajlandó lennél velem találkozni? – kérdezett vissza meglepődve Erza, miközben igyekezte abbahagyni a sírást. – Köszönöm...

– Rendben, akkor november másodikán, délben találkozzunk az Anteiku kávézóban. Addig is minden jót neked – búcsúzott el a másik Erzától, aki nagyon örült annak, hogy az egykori barátja hajlandó vele újra szóba állni.

xxx

„Kimi dake o kimi dake o 
Suki de ita yo 
Kimi dake to kimi dake to 
Utau uta da yo 
Boku-tachi no boku-tachi no 
Kizanda toki da yo 
Katahou dake tsuzuku nante 
Boku wa iya da yo..."

Natsu este nyolc óra előtt nem sokkal a konyha asztalnál ücsörögve, halkan énekelte el az egyik kedvenc dalát, miközben abban a tudatban folytatta az éneklést, hogy se a lánya, se a fogadott fia nem hallották meg őt. Hisz akik ismerték Natsut, azok tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy a férfi egyáltalán nem szeretett mások előtt énekelni. Emiatt a barátai rengeteg teóriát gyártottak, ám végül kénytelenek voltak beletörődni és elfogadni a tényeket, miszerint feltehetőleg erre a titokra sose fognak rájönni...

Natsu befejezve a dalolászást, néhány perc csendet követően ismét belekezdett az éneklésbe, amikor is észrevette Gray-t, aki a konyha küszöbénél ácsorogva figyelte a másikat. Natsu rögvest felhagyott az énekléssel, miközben Gray időközben leült mellé.

– Sensei, kérdezhetek valamit? – szólt a tanárához Gray, miközben Natsu válasz gyanánt biccentett egyet. – Biztosan váratlanul fog ez hangzani tőlem, de muszáj megkérdeznem: miért nem szokott mások előtt énekelni? – kérdezte kíváncsian Gray, amit hallva Natsu halkan elnevette magát. Komolyan mondtam az előbb. Tényleg énekelhetne gyakrabban is. A senseinek nagyon jó hangja van...

– Köszi, de inkább passzolnám ezt a lehetőséget – szólt közbe Natsu, ám ezután már nem indokolta meg, hogy miért is nem szándékozik énekelni.

– De miért? – kíváncsiskodott továbbra is Gray

– Mert csak – felelte röviden, kissé morcosan Natsu. – Nem szeretem, ha mások is hallják azt, ahogyan én éneklek.

– Ez érdekes. Ezek szerint Nashi-chan előtt se szokott énekelni? – faggatózott továbbra is kíváncsian Gray.

– Nem. Még a hercegnőm előtt is titokban tartom azt, hogy tudok énekelni – ecsetelte kissé rosszkedvűen Natsu, majd felsóhajtott. – Azonban hagyjuk is ennyiben ezt a témát. Ez a nap többé-kevésbé borzasztó volt. A drágaságom Sycca óta egy szót sem szólt hozzám...

– Ez lett volna a másik kérdésem – szólott ismételten Gray, majd néhány másodperc habozás után folytatta. – Sensei, mégis mi történt a hegyekben? Nashi-channon kívül Erza-senseinek is szintén rosszkedve volt, ahogyan magának is...

– Fúú, ne is mondd! Egyik pillanatról a másikra hirtelen felgyorsultak az események, aminek végül ez lett a következménye – magyarázta búsan Natsu, miközben a jobb kezével lassan végig simította az arcát. – Fenébe, fogalmam sincs, hogy mitévő legyek. Valahogy muszáj jobb kedvre deríteni a hercegnőmet.

– És mi a helyzet Erza-senseijel?

– Mi lenne vele? Semmi – válaszolta rosszkedvűen Natsu, majd hozzátette. – Syccában közte és köztem lezajlott egy érdekes párbeszéd, így ennek tudatában jobban teszem, ha egy ideig hanyagoljuk egymás társaságát. Vagyis a részemről most nem igazán szeretnék vele beszélgetést kezdeményezni...

– Értem, ez tényleg rosszul hangzik – reflektált gondterhelten Gray. – Az előbb én is azon fáradoztam, hogy jobb kedvre derítsem Nashi-chant. Azonban azt mondta, hogy nem akar senkivel se beszélni. Főleg magával nem, aki hazudott...

– Fúú... – sóhajtott egy nagyot Natsu. – Most aztán benne vagyok a pácban. Nashi ennyire még sose haragudott meg rám. Pedig tényleg nem állt szándékomban hazudni neki. Hisz legbelül én is reménykedtem abban, hogy Lucy jóslata igaz lesz.

– Lucy? – kérdezett vissza meglepő arckifejezéssel Gray. – Hmm... Áh, most már emlékszem. Anno a garázsban találtam néhány dobozt, amiben rengeteg fényképalbum volt. Az egyiken rajta volt a Lucy név...

– Igaz is, Lucyről neked még egyáltalán nem meséltem – szólott ismételten Natsu, miközben néhány pillanat erejéig kitekintett a konyhaablakon. – Mindegy, majd legközelebb mesélek róla – zárta le röviden a témát Natsu, amikor is észrevette, hogy valaki csengetett. – Még ilyet, mégis ki lehet az ilyen későn?

– Fogalmam sincs. Megyek, megnézem – reagált a férfi kérdésére Gray, majd felpattanva a helyéről, gyorsan a bejárathoz sietett.

Gray kinyitotta az ajtót, és abban a pillanatban se ő, se a többiek nem sejthették azt, hogy a kint várakozó személynek hála a Dragneel család létszáma ismételten bővülni fog...