– Hmm... Vajon mi történhetett? – elmélkedett gondterhelten Irene, és miközben lefelé bandukoltak a hegyen, halkan folytatta a beszédet. – Biztos vagyok benne, hogy valami történt kettejük között.

– Arra gondolsz, hogy valami oknál fogva külön-külön jöttek vissza a kilátóba? – érdeklődte kíváncsian Mavis, Irene pedig válasz gyanánt biccentett egyet. – Értem. Mondjuk ez tényleg sok kérdést vet fel. Ráadásul szemmel láthatólag kerülik egymás társaságát. Lehet, hogy összevesztek?

– Talán, de ebben nem vagyok teljesen biztos – folytatta a témakifejtését Irene, és közben le sem vette a tekintetét a két emberről, akik néhány méterrel előttük jártak, miközben a fiatal felnőttek továbbra is szótlanul haladtak egymás mellett. – Azonban sürgősen ki kell találnunk valamit, mert ellenkező esetben ennek a vidám kirándulásnak végleg lőttek.

– Egyetértek. Muszáj valamit tennünk – helyeselt magabiztosan Mavis, majd hátrapillantott a fiatalok irányába, akik mellett jelen volt a férje is. – Szegény, Nashi-chan. Nagyon lehangolt szegénykém.

– Sajnos ez részben az én lányom miatt van – ecsetelte egy sóhaj kíséretében Irene, és egy pillanatra ő is hátranézett. – Miután Erza visszatért a kilátóba, Nashi-chan hiába akart vele több időt eltölteni, Erzán egyértelműen látszik, hogy ő inkább most egyedül szeretne lenni. Azonban ennyire figyelmen kívül hagyni egy kisgyereket... – mondta alig hallhatóan Irene, aki gondterhelten töprengett a problémán, ami ebben az esetben maga Erza és Natsu volt.

Míg a két nő igyekezett valami remek ötlettel előrukkolni, addig Nashi a bácsikája mellett sétált. A kislány rosszkedvűen nézett maga elé, miközben olykor-olykor felpillantva a távolba nézett. Zerefnek nem sok idő kellett ahhoz, hogy megállapítsa a tényeket, miszerint Nashi egy vörös hajú nő miatt szomorú. Észrevette, hogy a kislány többször is hosszasan figyelte Erzát, miközben Nashi egy idő után egyre lassabban ment. Végül az egyik pillanatban a kislány megállt. Egy helyben ácsorogva figyelte a földet, mialatt továbbra sem volt hajlandó akár egy lépést is előre tenni. Zeref, Gray és Larcade szintúgy megálltak, majd értetlenkedve vették szemügyre Nashit, aki kerülte a szemkontaktust.

– Mi az, Nashi-chan? Miért álltál meg? – puhatolózott kíváncsian Gray, majd kinyújtotta a jobb kezét. – Gyere, menjünk tovább.

– Nem – reagálta alig hallhatóan Nashi.

– Tessék? Miért nem? – faggatózott meglepődve Gray. – Nashi-chan, ne butáskodj. Gyere, tovább kell mennünk.

– Nem megyek! – reflektált rosszkedvűen Nashi, majd sarkon fordult. – Hagyj békén, Onii-chan!

– Na, de Nashi...

– Gray-kun – szólt közbe a beszélgetésbe Zeref, és gyengéden megérintette Gray vállát. – Te és Larcade nyugodtan menjetek előre. A többieknek meg mondjátok meg, hogy nemsokára utánuk megyünk. Oké?

– O-Oké. Gyere, Larcade-kun... – zárta le a témát csodálkozva Gray, aki bár nem értette, hogy a kishúga miért viselkedik így, ám jobbnak látta, ha ezt az ügyet inkább Nashi keresztapjára bízza.

A csapat látótávolságon kívül helyezkedett, és bár Natsu eleinte nem nagyon akart tovább állni, Mavis meggyőzte a férfit arról, hogy most bölcsebb lenne magára hagyni a két Dragneelt. „Ne aggódj, Natsu-kun. Ők ketten most olyan dolgokról ejtenek szót, amit egyelőre még nem mondhatnak el neked. Szóval legyél türelemmel, és bízz a fivéredben." Nyugtatta meg a másikat Mavis, aminek hallatán Natsu nem tehetett mást, mint türelmesen várakozott a két emberre.

Az időjárás kissé lehűlt, midőn az égen is gyülekeztek a sötét gomolyfelhők. A szél gyengén megélénkült, mialatt Zeref közelebb lépve a kislányhoz, leguggolt Nashi mögé, aki még mindig háttal állt a férfinak. Nashi karba tett kézzel, rosszkedvűen nézett a messzeségbe, amikor is Zeref elérkezettnek látta az időt arra, hogy végre-valahára megtörje ezt a kínos csöndet.

– Egek, ez a mostani helyzet nagyon emlékeztet egy múltbeli eseményre. Mintha a mamádat látnám magam előtt. Tiszta déjà vu – kezdett bele nyugodt hangnemben a témába Zeref, amivel sikeresen kizökkentette Nashit az elmélkedésből.

– Déjà vu? Mit jelent a déjà vu? – faggatózott kíváncsi tekintettel Nashi, aki időközben visszafordult, majd egyenesen az előtte guggoló férfi szemébe nézett.

– A déjà vu a „már láttam" egyik jelensége, amikor valaki úgy érzi, hogy az éppen történő helyzetet már korábban átélte, az adott esemény korábban már megtörtént volna vele, ugyanakkor a korábbi átélés körülményei vagy akár megtörténtének ténye bizonytalanok – magyarázta mosolygósan Zeref, amit Nashi érdeklődve hallgatott végig. – Érdekes, hogy a déjà vu élményének későbbi felidézésekor maga az érzés meglehetősen pontosan körülírható, ugyanakkor annak felidézése, hogy milyen valós körülmények váltották ki az érzést, ugyanolyan bizonytalan, mint maga a képzeletbeli, „már átélt" szituáció. Na, most már érted?

– Nem igazán... Ez nagyon bonyolultan hangzik – ecsetelte értetlenkedve Nashi, Zeref pedig ezt hallva felkacagott.

– Értem. Igazad van, a te szemszögedből ez tényleg bonyolultan hangozhatott – mondta jókedvűen Zeref, majd folytatta. – Oké, akkor elmondom másképp: sok-sok évvel ezelőtt, amikor te még nem voltál, a mamád egyszer pontosan ugyanígy viselkedett, mint ahogyan most te. Neki is rossz kedve volt, és hiába győzködték őt a barátai, Lucy egy tapodtat sem akart tovább menni. Sarkon fordult, miközben határozottan kijelentette, hogy ő bizony akkor sem megy tovább. Na, így már érted?

– Nagyjából. Ezek szerint néha a mama is szomorú volt? – puhatolózott kíváncsian Nashi, miközben idegesen babrált az ujjaival.

– Igen, olykor vele is előfordult, hogy nem volt jó kedve. Azonban ez nem meglepő, hisz nincs a világon olyan ember, aki életében ne lett volna legalább egyszer szomorú valami miatt. Ellenben hála egy jóképű férfinak, Lucy végül hamar túltudott lenni a szomorúságán. Tippelj, szerinted ki volt ez a bizonyos jóképű férfi?

– Nem tudom. A papa?

– Nem talált, hisz mindenki tisztában van azzal a ténnyel, hogy tőlem helyesebb férfit még nem látott ez a világ – mondta viccelődve Zeref, majd beletúrt a hosszú hajtincseibe, miközben Nashi ezt hallva hangosan felnevetett. – Hé, ne nevess ki. Hidd el, hogy igazam van.

– Zeref bácsi, nagyon muris vagy – jelentette ki nevetve Nashi, míg Zeref csendben figyelte a keresztlányát. – Emlékszem, nemrég a papa is ugyanezt mondta magáról. 

– Valóban? Ezt nem is tudtam – felelte vidáman Zeref. – Mondanám, hogy megkérdezem tőled, hogy szerinted kinek van igaza, ám a válaszod eléggé nyilvánvaló lenne – tette hozzá még megjegyzésképp Zeref, majd folytatta. – Visszatérve az előbbire: Nashi, áruld el nekem, mi zaklatja a kicsi szívedet? Miért vagy szomorú?

Nashi jókedve egyik pillanatról a másikra alábbhagyott, és a nevetést ismét felváltotta a hosszú percekig tartó kínos csönd. Zeref nem siettetve el a dolgot, türelmesen várakozott, aminek aztán végül meglett az eredménye. Nashi megtörve a némaságot, halkan, alig hallhatóan beszélni kezdett.

– Zeref bácsi, Erza-san miért dühös rám? – tette fel a másiknak a kérdést Nashi, amivel igencsak meglepte Zerefet. – Kerül engem, nem akar velem beszélgetni. Figyelmen kívül hagy, pedig semmi rosszat nem csináltam. Nem értem, hogy Erza-san miért haragszik rám? – magyarázta lehangoltan Nashi, és a szemei egyik pillanatról a másikra könnybe lábadt.

– Szóval erről van szó. Így már mindent értek – reagált magabiztosan az imént elhangzottakra Zeref, és gyengéden megérintette Nashi buksiját. – Nashi-chan, tudnod kell arról, hogy a felnőttek világa olykor nagyon nehéz tud lenni. Sokszor kiábrándító, miközben az életünkben olyan bonyodalmak történnek meg, ami aztán később kihatással lesz a jövőnket illetően. Hiába igyekszünk, sajnos vannak olyan életesemények, amit egy felnőtt olykor nem tud megfelelően kezelni. Bár a legtöbbször nem direkt csináljuk, ám ilyenkor előfordul az, hogy a hozzánk közel állókat akarva-akaratlanul megbántjuk – magyarázta hosszadalmasan Zeref, míg Nashi arcán időközben lefolyt egy keserű könnycsepp. – Arról egyelőre fogalmam sincs, hogy Erza-san miért lett most ennyire magának való. Ám abban teljesen biztos vagyok, hogy a szíve legmélyén egyáltalán nem dühös rád. Csupán arról van szó, hogy most olyan pillanat elé érkezett, amikor is szeretne egymagában elmerengni az élet adta problémákon.

– De ez akkor se jó! Miért akarnak a felnőttek sokszor egyedül lenni? Én ezt nem értem! – kiabálta rosszkedvűen Nashi, miközben keservesen sírdogált. – Egyedül lenni rossz! Nem szeretek egyedül lenni! Én csak akkor érzem jól magam, ha többiekkel együtt lehetek! Hiszen amikor egyedül vagyok... Én... Én... Én...

– Nashi, hidd el nekem, egy kis egyedüllét néha szükséges az embernek. Ahogyan említettem, vannak olyan életciklusok, amiket csak akkor tudsz megoldani, ha egyedül vagy. Ilyenkor alaposan átgondolhatsz mindent az elejétől a végéig. Amikor pedig minden tisztázódik benned, akkor felhagysz az egyedülléttel – magyarázta halvány mosollyal az arcán Zeref, miután beszéd közben Nashi hirtelen szorosan átölelte őt. – Nashi-chan, az emberekről kijelenthető az, hogy társas lények, miképp köztudott, hogy a hosszú ideje tartó, folyamatos egyedüllétet nem nagyon bírják ki. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy eljön az idő, amikor Erza-san ismét a régi önmaga lesz. Hidd el, ti ketten még sok időt fogtok együtt tölteni.

– Miből gondolod ezt, Zeref bácsi? – puhatolózott Nashi, miközben továbbra is pityergett.

– Mert ismerem a „Vörös tündér" történetét. Azt is tudom, hogy mi a legfőbb vágyad – válaszolt magabiztosan a kérdésre Zeref, amivel alaposan meglepte a keresztlányát.

– E-ez i-igaz? Té-tényleg tudod a titkomat? – faggatózott döbbenten Nashi, miközben abbahagyva a sírást, elengedte a keresztapját, majd a kezével letörölte a könnyeit. – De erről a titokról rajtam kívül csak a papám tud...

– Nyugi, erről a bizonyos apa-lánya titokról senkinek sem beszéltem – nyugtatta meg a másikat Zeref, majd a zsebéből kikotorászott zsebkendővel megtörölte Nashi arcát. – Annyit azonban el kell mondanom, hogy szerintem a vágyad előbb-utóbb teljesülni fog. Ám, ha már a tündérekről esett szó: Nashi-chan, hallottál már Sycca legendás tündéreiről?

– Nem. Ők is olyanok, mint a Vörös tündér?

– Nem igazán – reflektált vigyorogva Zeref, miközben felhagyva a guggolással, felegyenesedve nyújtózkodni kezdett. – A helyi legendák szerint a Caupool Beck és Fair Tributary folyóiban, az Arnston-hegyen és a Morinnach-hegyen tündérek élnek, akik segítik az itt élőket, s megbüntetik azokat, akik nem tisztelik és óvják kellőképpen a környezetüket. Sőt, arról is hallottam, hogy olykor különböző állatok alakját öltik magukra, ezáltal is igyekszenek észrevételek maradni az emberi szem előtt. De ami a legfontosabb: állítólag Sycca tündérei képesek teljesíteni egy jószívű ember legfőbb kívánságát.

– Komolyan? – faggatózott elképedve Nashi, aki nem akart hinni a fülének. – Ez tényleg igaz? Ezek a tündérek tényleg képesek teljesíteni egy ember kívánságát?

– A legendák szerint igen, Sycca tündérei képesek az ilyesmikre. Bár arról is hallottam szóbeszédet, hogyha nem is egyből, de egy bizonyos időtartalmon belül teljesítik az általuk jószívű embernek vélt legfőbb vágyát – ecsetelte emelkedett hangnemben Zeref, amivel sikerült jobb kedvre deríteni Nashit. – Elméletileg csak annyit kell tenned, hogy az Arnston-hegyen hangosan kimondod azt, amire a leginkább vágysz. Sycca tündérei pedig ezután eldöntik, hogy méltó vagy-e, hogy teljesítsék a kívánságodat.

– Valóban? Szóval csak hangosan ki kell mondanom a titkomat? – kérdezte kissé elpirultan Nashi.

– Igen. Na, kipróbálod? – kérdezett vissza vigyorogva Zeref, míg Nashi idegességében az ujjaival babrált. – Hé, ha nem akarod, akkor nem kell ezt tenned. Én úgy hiszem, hogy...

– Legyen, megcsinálom – szólt közbe Nashi, majd összeszedve a bátorságát, vett egy mély lélegzetet. – Sycca tündérei: kérlek titeket, teljesítsétek a kívánságomat! Azt akarom, hogy Erza-san legyen a mamám! – kiabálta hangosan Nashi, míg Zeref nem hitt abban, hogy a kislány valóban ezt fogja tenni. Azonban a meglepés csak ezután jött...

– Na-shi-chan? – mondta ki döbbenten a lány nevét Erza, aki mellett Natsu is jelen volt.

– Er-za-san? Pa-pa? – Nashi a felnőtthöz hasonlóan, szintúgy meglepődve nézett vissza a másik két ember irányába.