Az a baj az álmokkal, hogy nem tudjuk, az agy egyszerűen egy összevissza turmixot csinál-e az emléktöredékekből, csak úgy, a torna végett, vagy ellenkezőleg: azon dolgozik, hogy valóságos jelentéssel bíró történetet rakjon össze. Azonban hányszor fogom még ezt az álmot átélni? Lassan ott tartok, hogy félek elaludni... Egyszerűen ez az álom nem engedi, hogy felejtsek...

Most is úgy kezdődik minden, ahogyan az lenni szokott. Csak bámulom a lassan pergő homokszemet. Ha pedig fejre fordítom, lám, újrakezdődik minden. Óráknak tűnő ideje ülök itt, pedig valójában még csak egy perc telt el. Miközben szüntelenül nézem a homokórát, folyton-folyvást ugyanaz a kérdés merül fel bennem: vajon én is része leszek-e egy nap az időnek, ami lassan elmúlt felettem?

Behunyom a szemem, hisz jól tudom, hogy most mi következik. A szobát elhagyva visszatértem a kezdetekhez. Egymagamban a domboldalon ácsorgok. Pontosan ugyanazon a hosszú úton vagyok, amin egykor te is jártál. Az út, ahol a ragyogó napfény a lombok között apró foltokban szikrázik. Itt állok én megint, oly egyes-egyedül, és a sok szép emlék mind lepereg előttem.

Az álom itt nem ér véget, hisz még hátra van a java. Fiatalkori önmagunk egymással szemben ácsorog. Tizennégy éves kölyköket látok magam előtt, akik zavarba jöttek egymástól. Nem is csodálom, hisz a mi találkozásunk hirtelen történt. Nyolcadikosok voltunk, és egy véletlen folytán egy felkészítő iskolába jártunk. Emlékszem, engem a szüleim kényszerítettek erre, mert én magamtól biztosan nem mentem volna felkészítőre. Ám amikor először megpillantottalak téged, valami leírhatatlan boldogság járta át a szívemet. Erre szokták azt mondani, hogy minden rosszban van valami jó. A felkészítő iskolában te voltál ez a bizonyos jó, míg minden más rossz volt.

Péntek és szombat. Minden héten ezen a két napon láthattalak, mert ellenben velem, te nem Magnoliában jártál iskolába. Amikor befejeztük az iskolát, mi ketten szótlanul, egymástól bár lemaradva, mégis ugyanazon az úton bandukoltunk hazafelé. Mindig én voltam lemaradva, miközben egyfolytában azon járt az eszem, hogy meg kellene téged szólítanom. Viszont nem volt bátorságom megszólítani téged. Különös vagy sem, a többi lánnyal ellentétben, a te közeledben mindig hevesebben vert a szívem. Éreztem, ahogyan az arcom a paradicsomokat megszégyenítő módon, szép lassan elvörösödik. Ekkor már tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy fülig beléd szerettem.

Mekkora hülyeség már, nem? Sose beszéltünk egymással, miképp a neveden kívül semmi mást se tudtam rólad. Talán még csak annyit sikerült kiderítenem, hogy te nagyon kedves, aranyos, segítőkész lány vagy, aki könnyedén barátkozik. Emlékszem, te már akkoriban is sokat mosolyogtál. Ezzel szemben úgy tűnik, nekem ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy beléd szeressek.

Végül egy hideg novemberi napon összeszedtem a bátorságomat.

– Szia! Az én nevem Natsu Dragneel. Egy felkészítő iskolába járunk.

– Szia! Igen, emlékszem rád. Mindig egymagad ülsz az ablak mellett.

– Oh, hát ízé... Tudod, én nem igazán szeretek felkészítőre járni, így nem sok kedvem van a többiekkel se beszélgetni.

– Aha, értelek. Kár, pedig szerintem simán összebarátkozhatnál a többiekkel is. Rengeteg kedves embert ismerhettem meg itt, mint például Sorano-chant, Loki-kunt, Lyon-kunt, Virgo-chant, Aries-chant, Aquarius-chant, Mard Geer-kunt, Seilah-chant, Kyoka-chant, Kinana-chant, Erik-kunt...

– Váó, te tényleg szeretsz barátkozni. Elképesztő vagy. Hé, amúgy kérdezhetek valamit?

– Persze, Natsu-kun.

– Ízé... Na, szóval arra gondoltam, hogy mivel már besötétedett, és ha már úgyis ugyanarra megyünk, így... Szóval nem lenne probléma, ha együtt mennék haza?

Atyaég, lehettem volna kicsit határozottabb is. Emlékszem, annyira izgultam, hogy legszívesebben elszaladtam volna. Sőt, megszüntetve a szemkontaktust, meg akartam fordulni, ám ő az egyik kezével megragadta a kabátomat. A másik kezében a táskáját tartotta, majd nagy döbbentemre eltakarta az arcát. Később egy halk igent véltem felfedezni a szavaiban, mert hihetetlen módon, a mindig magabiztos lány zavarba jött a kérdésem hallatán. De mégis mitől jött zavarba? Tettem fel magamban a kérdést, ám januárban, az utolsó felkészítő után rájöttem az igazságra.

Mindörökké emlékezni fogok arra a pillanatra, még ha minden lassan meg is változik. Egyetértek azzal a véleménnyel, miszerint az első csók érintése olyan különleges boldog pillanat, amiből legszívesebben soha ki nem szakadna az ember. Az első csók olyan, mintha csak leomlana egy láthatatlan fal, némán, hangtalanul, de azért mégis határozottan, örökre. Az első csók után más lesz a mosoly, amit a másiknak küldünk...

Újra behunyom a szemem, hisz az álmom még mindig nem ért véget. Vagyis a múltat hátrahagyva, most kezdődik csak az igazi álomvilág. Bepillantást nyerhetek egy jövőképbe, ami végül sose valósulhatott meg...

Évek teltek el az első találkozásunk óta. Ha saccolnom kéne, körülbelül a húszas éveink közepén járhatunk. Bár kint még mindig hideg van, ám ebben a világban a tavasz beköszöntött. Látom magamat, amikor is reggel, az óracsörgés előtt nagy nehezen felébredek, miközben te végig ott álltál előttem. Mosolygósan arra kértél, hogy siessek, mert elkészült a reggeli. A mi reggelink, ami hármunknak készült...

Fenébe, miért kell ezt újra és újra átélnem? Miért kell nekem egy olyan jövőt látnom, ami pusztán csak egy álom? Fenébe, miért csinálod ezt velem? Mit akarsz nekem üzenni? Számomra ez az álomvilág felér egy véget nem érő rémálommal. Hisz te voltál az, csak te lehettél az, akit úgy szerettem. Csak te lehetsz az, nem lehet senki más, aki most nincs itt velem. Pedig tegnap még itt ültél mellettem, és csak bámultunk egymás szemébe...

Kérlek téged, ne kínozz tovább! Fáj látnom azt, amiről tudom, hogy soha, de soha sem fog beteljesülni. El kell fogadnom a tényt, miszerint mi már nem lehetünk együtt. Ebben a világban biztosan nem...

Újra lehunyom a szemem, hisz ahogyan az lenni szokott, az álomvilág itt ér véget. Ellenben nagy döbbenetemre, még mindig nem ébredtem föl. Ez különös, hisz elvileg már régen fel kellett volna ébrednem. Azonban hiába erőlködőm, nem tudom elhagyni ezt a világot. Ekkor furcsa nevetést hallottam a földszintről. Érzem, hogy valami nincs rendjén. Az álom szemmel láthatólag megváltozott. Újra hallom a nevetgélést. Az egyik hang birtokosa a hercegnőm, ebben száz százalékig biztos vagyok. Azonban a másik női hang oly különös. Ez nem ő... Ez nem az ő hangja...

Hátrahagyva mindent, sebesen leszaladtam a lépcsőn. Látni akartam őt. Tudni akartam arról, hogy ki van lent a hercegnőmmel. Amikor betértem a konyhába, tátva maradt a szám. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Miért van itt? Hogy lehetséges ez, amikor végig csak Lu...

– Remélem, most már tudod, hogy mit kell tenned – szólalt meg mögülem egy ismerős hang, amit hallván a szívem kihagyott egy ütemet. Óvatosan hátrapillantottam, amikor is pillanatokkal később megpillantottam őt. A nőt, akit mindennél jobban szerettem...

– Lucy? – kérdeztem halkan, kissé bátortalanul, miközben érzem, hogy egy keserű könnycsepp lefolyik az arcomon, egyenesen le a padlóra. – É-Én ezt nem értem...

– Natsu, csak te voltál az, csak te lehettél az, akit úgy szerettem. Csakis te vagy az, nem lehet senki más, akihez az álmom szól! Csak a miénk volt, csak a miénk volt az idő, ami lassan eltelt. Azonban nem akarlak téged így látni. Nem akarom, hogy egyedül neveld fel a mi kis drága kincsünket. Nem akarom, hogy miattam egyedül éld le a hátralévő életedet – szólt közbe a beszélgetésbe Lucy, akinek hozzám hasonlóan, szintén könnybe lábadt a szeme. – Érted már, hogy mit akarok neked ezzel mondani?

– Lehetetlen dolgot kérsz tőlem. Azt akarod, hogy mást szeressek helyetted? Hidd el, erre sose lennék képes...

– De, igenis képes vagy rá. Az eszednek talán hazudhatsz, de a szívednek nem. Ismerd el végre, hogy...

– Nem akarom! – szóltam közbe dühösen. – Nem akarom! Én mindörökké téged foglak szeretni, Lucy. Történjék bármi, nem engedem, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam. Kérlek, Lucy...

– Natsu, ne legyél ennyire önző! – ecsetelte magabiztos hangnemben, és közelebb lépve hozzám, hirtelen lekevert nekem egy pofont. – Nem feledkezhetsz meg Nashiról és a neki tett ígéretről sem. Megígérted a kislányunknak, a szüleimnek és a barátainknak, hogy megváltozol és nem ragadsz le a múltban! Ígéretet tettél a gyermekünknek, amit most már nem hagyhatsz figyelmen kívül! Ugye jól tudod, hogy mire gondolok?

– Igen, tudom – feleltem rosszkedvűen, miközben a könnyeimmel küszködve térdre borultam. – De meg kell értened engem, Lucy. Ez nekem most nagyon nehéz. Lucy, én nagyon szeretlek téged.

– Tudom, és hidd el, én is nagyon szeretlek téged, drága Natsum. – Lucy ezt követően közelebb lépett hozzám, majd kinyújtotta felém a kezét. – Szeretlek, miképp biztos vagyok abban, hogy te is mindörökké szeretni fogsz engem. Azonban mi már nem lehetünk többé együtt. A mi világunk már régen nem ugyanaz. Szóval kérlek téged, ne csináld ezt velem. Ne kínozz tovább a szavaiddal. Ne mondd azt, hogy nélkülem nem tudsz élni, mert ez számomra rettentően fájóan hat. Rosszul érzem magam, miszerint az útjaink elváltak. A gyomrom görcsbe rándul, amikor is szembesülök azzal a szomorú ténnyel, hogy én már soha többé nem lehetek melletted. Nem ölelhetlek magamhoz se téged, se a kislányunkat. Szóval hidd el, ez nem csak neked fáj... – sírdogált szomorkásan Lucy, én pedig így látván őt, gyorsan feltápászkodtam és magamhoz öleltem. Hét év után először...

– Sajnálom, Lucy. Kérlek téged, bocsáss meg nekem...

– Natsu, nem akarom, hogy miattam egyedül éld le a hátralévő életedet. – Érzem, ahogyan Lucy is visszaölel engem. Annyira boldog vagyok. – Hidd el, nem vagy hűtlen hozzám. Nem is lehetnél az, hisz ahogyan már említettem, a mi útjaink egyszer s mindenkorra külön váltak.

– Lucy, tényleg úgy hiszed, hogy képes leszek újra beleszeretni valakibe? Szerintem ez számomra lehetetlen feladat lesz...

– Tévedsz, mert ez a pillanat már régen megtörtént – jelentette ki mosollyal az arcán, és elengedve engem, mélyen a szemembe nézett. – Te még kételkedsz magadban, ám engem nem tudsz becsapni. Beleszerettél, miképp a szíve legmélyén ő is beléd zúgott. Ezért is kérlek téged, hogy ne emészd tovább önmagad. Kezdj el élni, Natsu! Neveld fel Nashit és az új fiúnkat, Gray-t. Vigyázz az osztályodra. Szükségük van az osztályfőnökükre, miképpen neked is szükséged van rájuk. Ápold továbbra is a kapcsolatod a barátaiddal. Bármi is történjen veled, ő rájuk mindig számíthatsz. Végezetül pedig csak annyit mondhatok: ne hagyd magára a Vörös tündért. Ég veled, drága Natsum.

– Lucy, megígérem neked, hogy mindörökre emlékezni fogok rád. Mindegy, mennyi fájdalom és bánat, ami rám vár, megmutatom neked, hogy nagyon erős vagyok. Bebizonyítom, hogy a nehéz akadályok ellenére is lesz egy apróság, amit mindörökre megóvok majd. Ígérem, amíg csak élek, addig óvni, vigyázni fogok a szeretteimre – búcsúztam el Lucytől, miközben igyekeztem erősnek mutatni engem. – Ha a sors úgy akarja, talán egy másik világban újra együtt lehetünk. Ég veled, Lucy...

xxx

Lassacskán kinyitotta a szemét, majd felegyenesedve a székéből, a faliórára összpontosított. Este hét óra van, ő pedig még mindig a testnevelői irodában kuksolt. Ám nagy meglepetésre nem ő volt az egyetlen személy, aki a teremben tartózkodott. A nő átlépve a küszöböt, közelebb lépett a férfihoz, aki le se vette a tekintetét a kollégájáról.

– Erza-san, te még itt vagy? Miért nem mentél haza? A szülői értekezletek már régen véget értek...

– Tudom jól, ám nem akartalak felébreszteni – reagált mosollyal az arcán Erza, és felvette a kabátját. – És mesélj, milyen volt a szülőkkel találkozni? Nem voltak kíváncsiak arra, hogy mégis mi történt tegnap a gyermekeikkel?

– Nem fogod elhinni, de egyikük se hozta ezt a témát szóba. Bizonyára a kölykök mondhattak nekik valamit, mert szemmel láthatólag nagyon kedvesen fogadtak engem. Bár nem volt itt az összes szülő, de akik ma eljöttek, azok készségesen végighallgatták a beszámolómat az osztályról. Sőt, négyszemközt is sikerült velük elbeszélgetnem és ekkor is úgy éreztem, hogy bíznak bennem és a módszereimben. Arra kértek, hogy folytassam azt, amit elkezdtem, mert a gyermekük szemmel láthatólag megváltozott. Arról számoltak be nekem, hogy pár diákom azt hangoztatja otthon, hogy szeret iskolába járni, amire eddig még nem volt példa... Szóval röviden ennyi lenne a sztori.

– Értem. Ez tényleg érdekes, miképp örülök annak, hogy a szülői értekezlet mindenféle probléma nélkül lezajlott. Ebből is látszik, hogy remek tanár vagy, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot – folytatta a témát jókedvűen Erza, miközben Natsu is elkacagta magát. – Ellenben szerintem öltözz fel, és indulj el haza. A végén még Nashi-chan aggódni fog a papája hol léte miatt.

– Igazad van, lassan tényleg indulnom kéne – ecsetelte két ásítás közt Natsu, majd felállva a helyéről, lassú mozdulatokkal felvette a kabátját. – Amúgy köszi, hogy nem keltettél fel. Hála neked, remek dolgokat éltem át a mostani álmomban.

– Valóban? És pedig?

– Bocsi, de ezt a titkot most megtartanám magamnak. Viszont remélem nem felejtetted el, hogy hétvégén, veled együtt a többiekkel felmegyünk a hegyekbe. Alig várom már a közös kirándulást.

– Persze, hogy nem felejtettem el. Anyum szintén izgatott várja már a kirándulást, bár őt ismerve valami rosszban sántikál... – tette hozzá alig hallhatóan Erza, aki észrevette, hogy Natsu tőle szokatlan módon, egyfolytában az ő irányába nézett. – Mi az, Natsu-kun? Van valami az arcomon, hogy így nézel rám?

– Nem, erről szó sincs – mondta vigyorogva Natsu, majd jókedvűen elsétált Erza mellett. – Gyere, Erza-san. Hazaviszlek téged. – Natsu ezután visszanézett a nőre, aki egyáltalán nem számított erre a kijelentésre.

– Oh, ne fáradj ezzel. Busszal is haza tudok menni – válaszolta kissé bátortalanul Erza, közben pedig érezte, hogy az arca halványan elvörösödik. – Különben is, Nashi-chan már biztosan vár rád...

– Ne aggódj, Erza-san. Az a tíz perc kitérő még bőven belefér az időmben – jelentette ki magabiztosan a férfi, miközben továbbra is önfeledten mosolygott. – Nem keltettél fel az álmomból és ráadásul megvártál engem az iskolában, így hálám jeléül szeretnélek téged ma hazavinni. Persze, ha tényleg nem akarod, akkor nem fogok ehhez mindenáron ragaszkodni.

– Rendben van, ez esetben elfogadom a kedvességed – felelte elpirultan Erza, majd a táskájával hirtelen eltakarta az arcát, amivel alaposan meglepte Natsut.

– Őőő... Erza-san, minden oké? – puhatolózott kíváncsian Natsu.

– Ugye tényleg nincs semmi se az arcomon? – kérdezett vissza Erza. – Egyfolytában engem nézel, miközben megállás nélkül vigyorogsz. Pedig azt hittem, hogy letöröltem az arcomról az epres tortát...

– Oh, félreértesz, Erza-san. Tényleg nincs semmi se az arcodon. Nem ezért van jókedvem – reagált nevetve a nő kijelentésére Natsu, majd zsebre dugott kézzel, Erzával együtt elindult a kijárat irányába.