Zancrow meglódult a középiskolás irányába, aki ennek ellenére sikeresen hárította a férfi rúgását. Válasz gyanánt Romeo félfordulatból Zancrow mellkasát vette célba, de a szőke hajú egy karral kivédte a rúgást, majd hamarjában megragadta Romeo lábát. Zancrow erősen megmarkolva a fiú végtagját, a középiskoláshoz hasonlóan, félfordulatból hason rúgta a fiatal srácot, majd a lábánál fogva kétszer megpörgette, majd befejezés gyanánt teljes erőből a földhöz csapta Romeót. Ellenben döbbenetes módon, Romeo nem törődve a fájdalommal, kézen állva elrugaszkodott a talajtól, és fejbe rúgta a vetélytársát. Zancrow nagyot nézve hátrált néhány lépést, miközben Romeo kihasználva a másik bizonytalanságát, elhajolt az ütés elől és lecsökkentve a köztük lévő távolságot, egy alul indított ütéssel állon verte a riválisát, aki megszédülve vágódott hanyatt a földön.

Gajeel és a többiek nem akartak hinni a szemüknek. Eddig a pillanatig nem hittek abban, hogy Romeónak bármiféle esélye is lesz Zancrow ellen, aki időközben feltápászkodott a földről. Viszont hiába ütötték meg az előbb, a sunyi vigyorral megáldott férfit ez egy csöppet sem zavarta. Zancrow letörölve a vért a szájáról, gonosz mosollyal az arcán lenyalta azt, majd idétlenül elnevette magát. Romeo pedig egy helyben állva, ökölbe szorított kézzel várta a másik támadását.

– Megleptél, kölyök. Egy suhanchoz képest eléggé jó képességekkel rendelkezel – kezdett bele a témába Zancrow.

– Te is megleptél engem. Bár őszinte leszek, én azért többet vártam el tőled – reagált gúnyolódva Romeo, amivel sikeresen felcukkolta a férfit. – Komolyan te akarod megleckéztetni Natsu-senseit? Ez még viccnek is rossz.

– Mit mondtál, kölyök? – kérdezett vissza fogcsikorgatva Zancrow. – Ismételd el ezt még egyszer, ha mered...

– Jól hallottad, te beképzelt majom! Natsu-sensei hátrakötött kézzel, mindenféle erőlködés nélkül legyőzne téged – válaszolta magabiztosan Romeo, és folytatta. – Az ütéseid túlontúl gyengék. Natsu-sensei pofonja és a te legerősebb ütésed között ég és föld a különbség. Ha össze kéne titeket hasonlítani, akkor te csak egy vacak kis kavics vagy, míg Natsu-sensei maga a hegy. És ugye a heggyel ellentétben, amit nem lehet elmozdítani a helyéről, a kavicsot már egy néhány éves gyerek is el tud hajítani a picsába...

– Ez esetben bebizonyítom neked, hogy most mekkorát is tévedtél velem kapcsolatban. A bemelegítésnek vége. Jöjjön az igazi harc! – ecsetelte határozottan Zancrow és maga elé emelve a két kezét, villámsebesen megiramodott Romeo felé.

Zancrow minden irányból ütni kezdte a fiút, aki felemelt karokkal a fejét védve igyekezte hárítani az ütéseket, amik ebben a pillanatban is szüntelenül zúdultak rá. Romeo a sáros talajon fokozatosan hátrébb csúszott, miközben Zancrow idétlen vigyorgás közepette továbbra is ütötte Romeót.

– Na milyen, kölyök? Egy pillanat nyugtod sincs. Még ellentámadást indítani sincs időd – jelentette ki magabiztosan Zancrow, és rést találva a védelmen, arcon ütötte Romeót, majd ezután újra és újra eltalálta a fiút. – Ez az én saját fejlesztésű technikám, a Mu Kokyu támadás sorozat. Majd meglátjuk, hogy meddig leszel képes kitartani a teljes erejű támadásommal szemben – magyarázta továbbra is idétlen vigyorgás közepette Zancrow, miközben folytatta a támadását.

Hogy mi a Mu Kokyu? A Mu Kokyu más néven nevezve: légzéskimaradás. A támadónak nincs szüksége levegővételre az ütésváltások között. Így mondhatni megállíthatatlan a támadás. Zancrow az elmúlt évek alatt tökélyre fejlesztette a technikáját, amivel eddig sikeresen hátrálásra kényszerítette a középiskolást, aki egy széles fának hanyatt dőlve, feltartott karral próbálta kivédeni a nagy erejű ütéseket. A helyzete azonban kezdett egyre reménytelenebbé válni. Nehéznek érezte a karjait, miközben a fejét egyre több ütés érte, aminek köszönhetően szédülni kezdett. Ezzel szemben makacs módon ellenállva, továbbra is két lábon maradt, és kikukucskálva a karjai közt, halványan elmosolyodott. Ezzel viszont még bosszúsabbá tette a férfit.

– Ennyire viccesnek találod ezt? Majd a túlvilágon vigyorogjál, kölyök! – üvöltött a másikra dühösen Zancrow, ám abban a pillanatban Romeo ellenütése célba ért, és a támadássorozat alább hagyott. – Ez-ez lehetetlen! Hogy lehetséges ez? Hisz az előbb még alig álltál a lábadon...

– Szóval azt mondod, hogy nincs szükséged levegővételre az ütésekhez? Ezt a marhaságot...

– Elég a beszédből! Most kinyírlak, kölyök! – kiabálta torkaszakadtából Zancrow, és újból támadást kezdeményezett.

– Minden embernek szüksége van a levegőre – kezdett bele nyugodt hangnemben Romeo, és kitérve az ütések elől, még egyszer arcon ütötte a meglepődött férfit, akinek így sikeresen eltörte az orrát. – Legyenek híres atléták, világhírű profi bokszolók... Előbb-utóbb mindenki kifogy a szuszból, így nem tehetnek mást, muszáj levegőt venniük – folytatta a téma kifejtését Romeo, és minden irányból sorozni kezdte a férfit. – Lelassultál, Zancrow! Átlátok az összes mozdulatodon. Add fel, míg lehet...

– Rohadék! Még nincs vége! – jelentette ki kétségbeesetten Zancrow, ám mielőtt bármit is csinálhatott volna, Romeo gyomorszájon térdelte a férfit, majd kegyelemdöfés gyanánt tarkón rúgta az ellenlábasát.

Zancrow magatehetetlenül összecsuklott. A társai hiába kiabálták a nevét, az továbbra se adott magáról életjelet. Időközben Romeo letépve egy darabot az ingéből, bekötötte a vérrel áztatott homlokát. Ezt követően a szájában felgyülemlett vért kiköpte, majd felemelve a magasba a kezét, egyenesen Gajeel irányába mutatott. A fiú még mindig nem akart hinni a szemének. Épp ésszel fel nem fogta, hogy a mindig csendes, visszahúzódó osztálytársa valójában egy magabiztos harcművész. Viszont Zancrow veresége ugyancsak meglepte Gajeelt, hisz száz százalékig meg volt győződve arról, hogy a terve működni fog, és egyszer s mindenkorra leszámolhat az osztályfőnökével. Ezzel szemben a terve újfent kudarcba fulladt. Csalódottan, de ugyanakkor gyűlölettel átitatott szívvel lépett ki a tömegből.

– Romeo, te nyomorult senkiházi! Hogy tehetted ezt? Miért kellett közbeavatkoznod? – rimánkodott mérgesen Gajeel.

– Ugyan miért is kellett volna ezt annyiban hagynom? – kérdezett vissza rezzenéstelen arccal Romeo.

– Miről beszélsz, te idióta? Tán elfelejtetted, hogy mi történt a múltban? – faggatózott Gajeel, majd folytatta. – Nem emlékszel, hogy mi történt tavaly? Megfeledkeztél arról, hogy az egykori osztályfőnökünknek hála, ártatlanul kirúgták a többi osztálytársunkat?

– Egyáltalán nem feledkeztem meg arról az incidensről – felelte nyugodt hangnemben Romeo, és leengedve a karját, zsebre dugta a kezeit. – Gajeel, azonban ugye tisztában vagy azzal a ténnyel, hogy azért teljes egészében mi se voltunk ártatlanok. Ettől függetlenül elismerem, miszerint az a rohadék tavaly jó csőbe húzott minket. De mondd meg nekem, Gajeel: a múltunkhoz mégis mi köze van Natsu-senseinek? Tett valamit, amiért ennyire gyűlölnünk kéne őt?

– Hidd el, Romeo: Natsu-sensei semmivel se jobb az elődjétől. Biztos vagyok benne, hogy azért lett ő az osztályfőnökünk, mert valahogy a Fairy Tailnek meg kell szabadulnia tőlünk. Csak idő kérdése, hogy kimutassa a foga fehérjét, és akkor nekünk végleg befellegzett...

– Tudod mit? Inkább tégy meg nekem egy szívességet, és fogd be a szád! – Romeo fenyegető hangnem kíséretében némította el a másikat, aki köpni-nyelni nem tudott, olyannyira meglepte az osztálytársa határozottsága. – Makacs öszvér vagy, Gajeel. Még ebben a pillanatban is ezzel a hülye dumáddal jössz. Kezd nagyon elegem lenni belőled. Most pedig kotródj innen és vidd magaddal a barátaidat is!

– Mit mondtál, te seggfej? – kérdezett vissza fogcsikorgatva Gajeel.

– Sajnálattal veszem tudomásul, hogy az élet ennyire kevés ésszel áldott meg – szólt ismételten Romeo, és kihúzva a kezét a zsebéből, lassú léptekkel közeledett a társaság irányába. – Először és utoljára mondom el: magasról leszarom, hogy te mennyire gyűlölőd a tanárokat. Egyáltalán nem izgat a tudat, hogy te miképp vélekedsz Natsu-senseiről. Nyugodtan utáld őt, ez a te szíved joga. Azonban a mai napon túllőttél a célon. Ártani akarsz egy ártatlan embernek, mert az elődje egy utolsó senkiházi volt? Bocsi, de ezt már nem tudom figyelmen kívül hagyni. Téged és a többi senkiházi férget ideje lesz móresre tanítanom...

– Rohadék! Ezt nem úszod meg! – kiabáltak hozzá ingerülten a banda tagjai, és Gajeelt leszámítva, egytől egyig megiramodtak a fiatal középiskolás irányába.

– Romeo! – ordított túl mindenkit Rogue, és nagy sebességgel haladva, páros lábbal hason rúgta a hozzá legközelebb álló huligánt. – Minden oké, haver?

– Rogue? Te mit keresel itt? – puhatolózott kissé csodálkozva a lila hajú fiú.

– Gondoltunk besegítünk neked – válaszolta meg a kérdést Kana, miközben a helyszínre érkezett a 11. E többi tagjai is. – Végtére is a célunk azonos, vagy netalántán tévednék? – érdeklődte mosolygósan Kana, majd rákacsintott a srácra, aki csak nevetett a kérdés hallatán.

– Aha, értem már. Hehe, erre a fordulatra tényleg nem számítottam – mondta széles vigyorral az arcán Romeo, és pillanatokkal később összeütötte az ökleit. – Gyerünk, 11. E! – üvöltötte határozottan a fiú, és az osztálytársainak hála, hatalmas tömegverekedés bontakozott ki...

xxx

Natsu az ebédszünetet követően továbbra is testnevelői irodában dekkolt, miközben Nashi, Larcade és Lake jókedvűen játszottak egymás társaságában. Natsu a lyukasóra alatt a papírmunkával bíbelődött, miközben vakargatva a fejét, unalmában többször is ásítozott. „Utálom a papírmunkát." Morfondírozta magában a férfi, majd oldalra fordítva a tekintetét, csendben figyelte a gyerekeket. A három lurkó önfeledten múlatták az időt, amikor is az egyik pillanatban kinyílt a testnevelői iroda ajtaja. A bent tartózkodók nagy meglepetésére Erza lépte át a küszöböt. A nő erőltetett mosoly kíséretében figyelte a kollégáját, aki egyáltalán nem értette, hogy a másik ember miért viselkedik ennyire furcsán. Nashi pedig nem zavartatva magát, hamarjában Erzához szaladt, majd szorosan megölelte a nőt. A vörös hajú szépség pedig ennek hatására megsimogatta a kislány buksiját.

– Erza-san, mi a baj? Történt valami? – érdeklődte kíváncsian Natsu.

– Mo-Mondhatni igen – felelte dadogva Erza, aki lesújtott tekintettel nézett maga elé. – Elvileg most órám lenne, ám a diákok nem jelentek meg...

– Oh, szóval csak erről van szó? – ecsetelte vigyorogva Natsu, aki ettől a hírtől sokkal rosszabbra számított. – Ám biztos, hogy jó terembe mentél? Nem nézted el véletlenül?

– Nem, hisz biztos vagyok abban, hogy jó helyre mentem. Azonban az osztályod minden nyom nélkül eltűnt...

– Micsoda? Eltűntek? – kérdezte tátott szájjal Natsu, majd felpattant a székéből. – De-de-de... De ez komoly? Mindegyikük ellógott? Mindenki? Még Gray is?

– Igen – felelte alig hallhatóan Erza.

– Értem. Hee, már megint csinálhatok egy hajtóvadászatot... – mondta nagy sóhaj kíséretében Natsu, és felvette a kabátját. – Istenem, vajon most miért lóghattak el a suliból?

– Natsu bácsi! Ott van Gray-nii! – szólt a témához Larcade, aki az ablak mellett ácsorgott. – Kint ácsorognak az esőben.

– Komolyan? – Natsu és Erza szintúgy kinézett az ablakon keresztül, és döbbenten figyelték a társaságot, akik lassú léptekkel, többen is csoszogva haladtak a hátsó bejárathoz.

– Úgy látom, számukra az ebédszünet eléggé mozgalmasra sikeredett. Megyek és elbeszélgetek velük! – Natsu látván az osztályát, villámsebesen kiviharzott a szobából.

– Papa, várj meg! Én is menni akarok! – kiabált az édesapja után Nashi, és a felnőtthöz hasonlóan, nyomban futásnak eredt.

– Nashi-chan, várj meg minket is! – Larcade és Lake habozás nélkül futottak a lány után, miképp Erza is a többiek után iszkolt.

Míg Natsuék úton voltak, addig a 11. E nagy pechére éppen belefutottak az igazgatóhelyettesbe, az öreg Org-senseibe. A hosszú, ősz szakállú férfi utasításra a diákoknak sorba kellett állniuk, miközben Org-sensei leplezve az örömét, alig várta, hogy végre-valahára kirúgathassa a Fairy Tail „szégyen" osztály összes tagját. Tudniillik, a nyugdíjkor előtt álló Org-sensei az elmúlt egy évben többször is kísérletet tett annak érdekében, hogy egytől egyig elbocsássa azon tanulókat, akik olykor többször is megtréfálták, esetleg nevetséges helyzetbe hozták őt. Természetesen Org ezeket a pillanatokat megalázásként élte meg, miképp a tanulók rovására írta fel, hogy az autója a nyári szünet előtt nem sokkal a parkolóban „váratlanul" kigyulladt. Tizenöt év spórolást követően a kedvenc, alig használt járművétől nagy sajnálatára búcsút kellett vegyen. Azonban akkor ott, a lángok által tönkretett kocsija mellett megfogadta, hogyha már a rendőrségnek nem is sikerült, ő mégis dacolva a lehetetlennel, maga fogja előkeríteni a tetteseket. Hosszas keresgélés, kérdezősködés, kutatás után arra a következtetésre jutott, hogy a gyújtogatók valószínűleg a 11. E osztályában járnak, bár bizonyítékot a mai napig nem talált erre. Ezzel szemben most joggal érezhette úgy, hogy a sors elégtétel gyanánt megszabadítja őt és az iskolát ezektől a delikvensektől...

– Lám-lám, hogy néznek ki maguk? – kezdett bele sunyi mosollyal az arcán Org, majd folytatta. – Szakadt, véres egyenruhát látok magukon, miközben önök se néznek ki valami szépen, és még akkor finoman is fogalmaztam. Kérdem én: jól sejtem, hogy maguk vélhetőleg verekedtek egymással?

– Verekedés? Nem értem ezt a feltételezését, Org-sensei – szólt hozzá a témához Kana, akinek a szeme körül egy sötétlila monokli virított. – Tanulmányi okok céljából, ebédszünet alatt az osztálytársaimmal közösen kimentünk a hátsó virágos kertbe, hogy mindannyian együtt gyönyörködhessünk a mai esős időjárásban.

– Alberona, azért magától jobb kifogásra számítottam – mondta el a meglátását Org, és fel-alá járkálva nézett végig a diákokon. – De rendben, legyen így. Elhiszem, hogy maguk tényleg csak tanulmányi okokra hivatkozva mentek ki. Azonban nem magyarázza meg azt, hogy miért néznek ki így? Szakadtak, sárosak... Conbolt! Árulja el, mitől véres a homloka?

– Elestem, aminek hála beütöttem a fejem – válaszolta rezzenéstelen arccal Romeo. – Org-sensei, mostanra kint eléggé felázott a talaj, és amint látja, ezt mind a saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk. Azt tanácsolom önnek, legyen óvatos hazafele menet, mert most életveszélyes feladat odakint csámborogni...

– Értem, szóval az eső tehet mindenről – ecsetelte ironizálva Org. – Gondolom Marvell kisasszonnyal is valami hasonló baleset történhetett...

– Jól mondja, sensei. Az egyenruhám egy része a hátsó kertben található rózsabokrok miatt szétszakadt. Ráadásul az egész terület tele van kisebb-nagyobb kövekkel – magyarázta készségesen Wendy, aki nem volt rest reagálni az igazgatóhelyettes felvetésére.

– Org-sensei, ha szabad megkérdeznem, mikor vágják ki a körtefát? – puhatolózott kíváncsian Sting, míg mellette Gray és Rogue minden tőlük telhetőt megtettek, hogy visszafogják a nevetésüket.

– Miről beszél, Eucliffe? – kérdezett vissza szúrós tekintettel Org. – Mégis miért zavarja önt az a fa?

– Uram, nézzen csak végig rajtunk. Hisz nem elég a csúszós, kövekkel teli, sárral áztatott talaj, a több tucat szúrós rózsabokor, az erős szél szó szerint hozzánk vágta a körtéket! Amíg megpróbáltunk elhaladni a körtefa mellett, a viharos szél felerősödött, és a körték csak úgy záporoztak ránk...

– Istenem, maguk komolyan hülyének néznek? – kiabálta mérgesen Org, aki megunta a diákok kitalált történetét. – Ne szórakozzanak velem! Nyilvánvaló, hogy maguk egytől egyig verekedtek! És a házirend értelmében nem tehetünk mást, minthogy végérvényesen megszabadulunk önöktől.

– Miről beszél, Org-sensei? – faggatózott zsebre dugott, halvány mosollyal az arcán Natsu, és lassan odabandukolt a diákjaihoz. – Nem hallotta, hogy csupán baleset történt? Mégis mi okból hiszi azt, hogy az én tisztelettudó, szorgalmas, ártatlan diákjaim verekedtek? – tette fel magabiztosan a kérdést, miközben a tanulók alig tudták leplezni az örömüket, annyira örültek a férfi látványának.

– Ártatlan diákok? Natsu-sensei, ezt még maga se gondolhatja komolyan! – reagálta idegesen Org, és Natsuval szemtől szemben megállt. – A maga diákjairól mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ártatlanok! Folyton-folyvást problémát okoznak az iskolának, miközben a rossz magatartásukkal befolyásolják a többi osztályt is, akikkel amúgy fele ennyi probléma sincs.

– Értem az álláspontját, ám ettől függetlenül nem értek önnel egyet – szólott ismételten Natsu, aki egy pillanatra sem fordítva el a tekintetét, tartotta a másikkal a szemkontaktust. – Hisz kérdem én, van bármiféle bizonyítéka afelől, hogy a diákjaim verekedtek?

– Maga most játssza a hülyét? Hát nézzen már végig rajtuk! Nyilvánvaló, hogy verekedtek! Senki se hiszi el a mondvacsinált történetüket, miszerint az időjárás miatt sérültek meg!

– Értem. Szóval mindent összevetve: azt feltételezi, hogy a diákjaim hazudozók? – érdeklődte összeráncolt homlokkal Natsu, majd közelebb hajolt az igazgatóhelyetteshez, akinek szemmel láthatólag inába szállt a bátorsága – Ez esetben mire vár? Gyerünk, szóljon az igazgatónak. Ám figyelmeztetem önt, kedves Org-sensei: amint beszélni fog erről, én ugyancsak meg fogom említeni Makarov-senseinek, hogy Org-sensei erkölcstelen ember lévén, fiatal, feltehetőleg középiskolás lányokkal jár el egy Love Hotelbe...

– Mi-Miről be-beszél maga? – kérdezte verejtékes homlok, reszkető hang kíséretében Org. – Ez-Ez egy nyilvánvaló hazugság...

– Sejtettem, hogy ezzel a válasszal rukkol elő. Azonban mit szól ehhez? Képzelje, az egyik barátom anno a Fairy Tailbe járt, és minő véletlen, felismerte az öreg Org-senseit. – Natsu kikotorászva a mobilját a zsebéből, megnyitotta a galériát, majd pillanatokkal később megmutatott néhány fotót, ami láttán Org szíve kis híján megállt. – Látja? Ez az öregúr pontosan ugyanúgy néz ki, mint ön. Még a ruhája is hasonló. De érdekes...

– Én-Én-Én... – dadogta kétségbeesetten Org, Natsu pedig jobbnak látta csendre inteni a kollégáját.

– Még egyszer megkérdezem: még mindig azt feltételezi, hogy a diákjaim hazudozók? – kérdezte alig hallhatóan Natsu, hogy a beszélgetésüket még véletlenül se hallják meg a diákok.

– Jo-Jobban átgondolva a helyzetet, feltehetőleg elhamarkodott következtetést vontam le. Nyilvánvaló, hogy most én tévedtem...

– Örülök, hogy most már ugyanazon a véleményen vagyunk – beszélt hozzá jókedvűen a fiatal férfi, majd gyengéden többször megveregette Org hátát.

– El-Elnézést, de most sürgős dolgom akadt. További kellemes napot kívánok önnek, Natsu-sensei. Ti pedig legközelebb legyetek óvatosak, ha esős időben a szabad ég alatt vagytok – búcsúzott el röviden Org, majd gyors léptekkel elviharzott a helyszínről.

A 11. E osztályfőnöke csendben nézett a kollégája után, míg Nashi nem zavartatva magát a papájához szaladt. Natsu pillanatokkal később ölbe kapta a lányát, majd a tekintetével alaposan szemügyre vette az osztálya tagjait. A fiatalok lesújtott tekintettel, kissé bátortalanul néztek maguk elé, miközben egyikük sem kívánt beszélni az incidensről. Ellenben ami ezután történt, arra egyáltalán nem számítottak.

– Tudnom kell a részletekről? – puhatolózott kíváncsian Natsu.

– Nem szükséges – válaszolt magabiztosan Gray. – Csupán annyi történt, hogy a 11. E még jobban összekovácsolódott.

– Oh, értem már. Ez esetben ezt a témát hagyjuk is annyiban – szólott újfent Natsu, majd a kolléganőjéhez fordult. – Sajnálom, Erza-san. Úgy tűnik, a srácaim ma nem tudnak részt venni az órádon...

– Ez most egyáltalán nem izgat! Azonnal el kell vinnünk őket a gyengélkedőbe! – mondta határozott hangnemben Erza. – Egek, ezt mégis hogy fogjuk megmagyarázni a szülőknek...

– Ne izgulj, Erza-san. Holnap délután ráérünk ezzel a problémával foglalkozni, hisz úgyis szülői értekezletet fogunk tartani – magyarázta vigyorogva Natsu, Erza pedig képzeletben homlokon csapta magát, olyannyira nem akarta elhinni, hogy Natsu ennyire lazán kezeli a helyzetet. – Most pedig fiúk és lányok, indulás a gyengélkedőbe! Bár szerintem jobban járnánk, ha elsőnek inkább lezuhanyoznátok. A tornateremben most úgyis előadást tartanak, így az öltözök egytől egyig üresek. Eközben Erza-sensei és én utána járunk annak, hogy a raktáron van-e bármiféle egyenruhánk, mert ugye adnunk kell a kinézetre is...