„Sokáig álltam az eső áztatta utcát bámulva. Újra tizenkét éves kamasz voltam, aki órákig nézte az esőt. Ha az ember elég sokáig bámulja, kiürül a feje, nem gondol semmire, és a teste fokozatosan ellazul, megszabadul a világ valóságától. Az esőnek hipnotizáló ereje van."

Vasárnap, hajnali három óra körül Natsu Dragneel egy esernyőben a kezében megérkezett Bristol egyik nevezetességéhez, Ishgar tölgyéhez. A fa egy igenhíres tölgyfa volt Bristol városában.

Ishgar általánosan elfogadott tény szerint Fiore leghatalmasabb királya volt, aki a tizennyolcadik században uralkodott. A szülővárosában Ishgarnak tulajdonították a főutca közepén álló, később elkerített tölgyet, ám azt pontosan senki se tudja, hogy valóban maga a király ültette el a fát, még gyermekkorában. A fa mostanra már háromszáz éves is elmúlt, miközben a város lakói nagy becsben tartották a fát. Egy ősi hagyomány szerint ugyanis, amikor kidől, vagyis „meghal" a fa, Bristol városát baj fogja sújtani. A legendája még nagyobb lett, amikor is száz évvel ezelőtt az akkori polgármester, Carmar ki akarta vágatni Ishgar fáját, mert a fa helyére egy gyárat akart építtetni. Véletlen vagy sem, a kitűzött napon Bristol városát és annak környékét földrengés sújtotta, aminek következtében körülbelül háromezer ember vesztette életét, beleértve Carmar polgármestert is, akinek ironikus módon egy kidőlt fa okozta a vesztét...

Az eső szüntelenül zuhogott Bristolban, miközben Natsu kinyújtva a bal kezét, gyengéden megsimogatta a hatalmas tölgyfának a törzsét. Végighúzva az ujjait a repedezett, az eső miatt vízzel áztatott kérges fán, eszébe jutott egy kellemes emlék, aminek hála néhány másodperc erejéig elkacagta magát. Azonban mielőtt jobban belemerülhetett volna az elmélkedésbe, Natsu időközben észrevette, hogy valaki gyors léptekkel a pocsolyákon átgázolva, kétségen kívül feléje haladt. Az esti órákban senki se tartózkodott a közelben, majd a tőle alig három méterre lévő, a gyenge fényű póznánál felbukkant egy ember, aki le sem vette a tekintetét Natsuról. A hosszú, öt perce tartó kínos csöndet végül az esőkabátos srác törte meg, aki továbbra sem mozdult a helyéről.

– Hihetetlen, miszerint az osztályfőnököm a híres Szalamandra, akit hét éve az ország legjobb bunyósaként tartottak számon – ecsetelte zsebre dugott kézzel Romeo.

– Oh, csak te vagy az, Romeo-kun? – Natsu továbbra is a fát vizslatta. – Hoztál nekem igazolást a pénteki napról?

– Sensei, inkább ön válaszoljon nekem: mit keres itt? Miért jött Bristolba? – puhatolózott kíváncsian Romeo.

– Kíváncsiskodó vagy, ugye tudsz róla? Ráadásul ellógtad a pénteki napot csak azért, hogy verekedhess holmi jöttment krapekokkal – beszélt újból Natsu, majd Romeo felé fordult. – A helyedben felhagynék az illegális harcművészeti viadalokkal, mert a végén még csúnyán megsérülhetsz.

– Fogja be! – kiabált rá a másikra Romeo, aki szemmel láthatólag ideges volt. – Maga csak ne oktasson ki engem! Pont ön mondja ezt, aki egykoron ugyanúgy a harcoknak élt?

– Elismerem, régen én is sokat jártam ide. Viszont én nem jókedvemből csináltam ezt. Azonban az élet úgy hozta, hogy nem hátrálhatok meg, így három évig rendszeres résztvevője voltam az illegális bajnokságnak – mondta magabiztos hangnemben Natsu.

– Higgye el, én se szórakozásból vagyok most itt – szólt a témához dühösen Romeo. – Azért jöttem ide, hogy még erősebbé váljak! Mellesleg abban is reménykedtem, hogy valamikor felbukkan a legendákkal átitatott bajnok, a legyőzhetetlen Szalamandra, akivel végre-valahára megmérkőzhetek.

– Értem, szóval harcolni akarsz... – Natsu ezután megropogtatta a jobb öklét. – Emlékszem, én a pénz miatt verekedtem, amit többnyire nem magamra költöttem, hanem a számomra fontos emberekre, akiknek tényleg szükségük volt egy kis anyagi támogatásra. Ha figyelmesen végighallgattál, akkor megállapíthattad, hogy te és én túlságosan is különbözünk. Te csak magad miatt harcolsz, míg én a barátaimért szálltam ringbe, ami miatt hatalmas a különbség közted és én köztem.

– Tévedésben él, sensei! Én az apámért harcolok, akit anno nyilvánosan megalázott! – förmedt rá indulatosan Romeo, majd közelebb lépett Natsuhoz, aki továbbra sem mozdult el a helyéről. – Gyáván megfutamodott és nem jelent meg a visszavágón! Pedig megígérte, hogy még egyszer megküzd ellene! Ehelyett pár héttel később újból megjelent, majd kinyilvánította, hogy soha többé nem kíván Bristolban harcolni. Ezt követően hét évig rejtőzködött, mert túl gyáva volt a visszavágóhoz! Esetleg félt attól, hogy vereséget fog szenvedni az apámtól?

– Egek, most döbbenten rá valamire: te tényleg hülye vagy! – mondta el a meglátását Natsu, miközben az eső mostanra már csak szemerkélt, így ennek hatására Natsu összecsukta az esernyőjét. – Kérlek téged, Romeo-kun: áruld el már nekem, hogy honnan szedtél össze ennyi ökörséget? Netalántán valaki ezt hazudta neked rólam? Amúgy te mondod rám, hogy gyáva vagyok, holott tisztán látom rajtad, hogy félsz tőlem. Sőt, konkrétan remegsz, mint a nyárfalevél – tette hozzá megjegyzésképp Natsu, majd folytatta. – Máskülönben miért tartoznék én neked magyarázattal? Kölyök, ehhez az égvilágon semmi közöd sincs – magyarázta kissé mérgesen Natsu, majd lassú léptekkel Romeo felé közeledett. – Mire vársz, Romeo-kun? Adva van előtted a lehetőség. Itt van az oly sokat emlegetett Szalamandra, aki ellen mindig is meg akartál küzdeni.

– Ne higgye, hogy félek magától! – üvöltötte torkaszakadtából Romeo, és megiramodott Natsu irányába.

– Imádok különórákat tartani a diákjaimnak, mert így könnyebben megnyílnak előttem – jegyezte meg alig hallhatóan Natsu, majd fél kézzel hárította Romeo ütését, aki visszahúzva a kezét, újból ütni készült. – Ki gondolta volna, hogy az a rémült fiú, akivel az első nap a parkban találkoztam, valójában egy kétszínű kölyök, aki csak megjátssza a „visszahúzódó srác" szerepet. Hazudsz a társaidnak, bár az egyikük előtt hiába titkolózol, hisz valójában mindent tud rólad.

– Pofa be! – Romeo egyre kétségbeesetten próbálta eltalálni a férfi, ám Natsu az összes ütését és rúgását sikeresen hárította. – Úgy élem az életem, ahogyan én jónak látom. Szóval nem érdekel, hogy az a hülye ribanc mit gondol rólam... – tette hozzá még megjegyzésképp Romeo, amikor váratlanul Natsu lekevert neki egy pofont, aminek hatására a fiatalabbik néhány lépést hátrált.

– Hogy mondhatsz ilyet arról a kedves lányról? Nem veszed észre, hogy csak neked akar jót? – kérdezte mérgesen Natsu, amit Romeo döbbenten vett tudomásul. – Aggódik érted, azonban mivel nem szándékozol szóba állni vele, így rám hárult az a megtisztelő feladat, hogy végre-valahára észhez térítselek. – Natsu végezetül előrébb lépett, majd hirtelen gyomorszájon ütötte Romeót, aki fájdalmában térdre borult, majd pillanatokkal később az erős és pontos ütés miatt elhányta magát. – Nagyon fájt? Pedig igyekeztem visszafogni magam...

– Ro-Rohadék – ecsetelte nehézkesen Romeo. – Milyen tanár az, aki megveri a diákjait?

– Tanár? Diák? Ez most egyáltalán nem számít – reagált közömbösen a kérdésre Natsu, majd a hajánál fogva a magasba emelte a rémült fiút. – Kezdjük ott, hogy te támadtál rám, én pedig önvédelemből tettelek harcképtelenné. Arról pedig nem én tehetek, hogy nem bírod a provokálást. Viszont nem vagy te egy kicsit pofátlan? Most jössz nekem a diákok szent és sérthetetlen jogaival, holott te és a haverjaid ezt többnyire nagy ívben leszarják. Ejnye, Romeo-kun: bár amúgy semmit se vártam el tőled, mégis sikerült csalódnom benned. De most komolyan, hogy a fenébe vagy te még mindig bajnok? A távozásom óta ennyire lecsökkent a színvonal?

– Kérem, eresszen el – kérlelte az osztályfőnökét Romeo.

– Férfinak képzeled magad, holott csak egy kétségbeesett fiú vagy, akinek fogalma sincs, hogy a felnőttek világa olykor nagyon rémisztő tud lenni – szólt a témához Natsu, miközben elengedte a diákját, aki a fenekére huppant. – Felőlem játszhatod itt a nagy legényt, ám arról tudnod kell, hogy az önfejűséged miatt egyszer még bajba kerülsz. Tudniillik hiába vagy erős, tehetséges harcos, aki minden küzdelmet megnyer, hogyha ezeket az örömöket az égvilágon senkivel se tudod megosztani. Ebben a modern és kegyetlen világban nagyon nehéz barátok nélkül életben maradni. Ha pedig emellett még célod sincs, amiért igazán harcolhatnál... – Natsu ezután leguggolt a fiú mellé, majd mélyen a szemébe nézett. – Sajnállak téged, Romeo-kun. Harcolsz, pedig valójában senkinek sem akarsz ártani. 

Arról hitegetted magad, hogy mindenáron meg kell küzdened ellenem, holott te erre egyáltalán nem vágytál. Rád erőltettek valamit, ami miatt úgy érezted, hogy neked nem lehetnek saját céljaid. Lassacskán eltávolodtál a barátaidtól, mert úgy vélted, hogy nincs szükséged rájuk. Hazudtál önmagadról az osztályban, mert nem szeretnéd, hogy a többiek tudomást szerezzenek rólad és az illegális viadalokról. Kérdezem én tőled: megéri emiatt ennyit szenvedni és titkolózni? Valóban muszáj legyőznöd engem? Ha saját akaratodból teszed mindezt, akkor nincs semmi problémám ezzel, hisz ez azt jelentené, hogy ezeket a döntéseket önállóan, te magad hoztad meg. Ám, ha nem így van, akkor azt tanácsolom neked, hogy végre-valahára légy férfi, és az életben egyszer állj ki önmagadért! – magyarázta erőteljesen Natsu, majd felállt a helyéről.

Mielőtt Romeo válaszolhatott volna, nem messze tőlük a parkolóban megállt egy autó. Nem sokkal később egy negyvenes éveiben járó, átlagos testalkatú férfi szállt ki a kocsiból, aki a sötét kék színű haját hátrafésülve hordta. Zsebre dugott kézzel haladt a két ember irányába, amikor váratlanul beszélni kezdett.

– Furcsa téged álruha nélkül látni, Szalamandra – szólt a borostás arcú férfi Natsuhoz, aki időközben szintúgy zsebre tette a kezét. – Úgy látom, találkoztál a fiammal is.

– Régen láttalak, Macao Conbolt – ecsetelte magabiztosan Natsu, majd néhány lépést előre ment. – Ám nem is tudtam, hogy rájöttél a valódi kilétemre. Ez az infó még nekem is új...

– Apa? Miért vagy itt? – érdeklődött kíváncsian Romeo, majd gyorsan az édesapjához iszkolt.

– Yajima barátom felhívott ma, aki hosszadalmasan elmagyarázta nekem, hogy Szalamandra és a fiam Bristolban van, és utóbbi mindenáron meg akarja találni a másikat. Szóval a lényeg: jöttem, hogy megállítsalak téged – reagált a fia kijelentésére Macao, majd folytatta. – Hibáztam, amikor is rád erőltettem az akaratomat. Arra kényszerítettelek, hogy folytasd az edzést és válj még erősebb harcossá. Úgy véltem, hogy te bosszút állhatsz értem, ám idővel rá kellett jönnöm, hogy ez borzasztó hülye ötlet volt a részemről.

– Miről beszélsz, apa? – faggatózott értetlenül Romeo. – Miért éppen most mondod ezt el nekem? Évekig azt hallgattam tőled, hogy Szalamandra így, Szalamandra úgy... – mondta fogcsikorgatva a fiú, miközben ökölbe szorította a kezét. – „Gyáva alak, aki a visszavágón nem mert ellened kiállni." Mivel a szívbetegséged miatt többé nem tudtál megjelenni a küzdőtéren, így engem kezdtél el edzeni. Mindig azt hangoztattad, hogy én képes lehetek legyőzni Szalamandrát. Évekig azért edzettem, hogy a legerősebbé váljak. Szüntelenül folytattam az edzéseket, nem kímélve a saját testi épségemet. Mostanáig erre a pillanatra vártam... Erre most idejössz Bristolba és arról kezdesz dumálni, hogy hibáztál velem kapcsolatban?

– Sajnálom, fiam. Biztosan nehéz ezt elfogadnod, de hidd el, mindenért én vagyok a felelős – szólott ismételten Macao, majd a jobb kezét a fia vállára tette. – Emlékszem, fiatalon eléggé öntelt srác voltam, miközben úgy éreztem, hogy legyőzhetetlen vagyok. A mérhetetlen önbizalmam onnan eredt, hogy akár csak te, én is sorban nyertem a meccseimet. Az emberek bajnoknak hívtak és tiszteltek engem. A hírnév hatására még beképzeltebb lettem és egy idő után lebecsültem az ellenfeleimet. Évek teltek el, miközben az egóm egyre nagyobb és nagyobb lett. Viszont a mondás, miszerint fentről magasabbat lehet esni... Ennek a mondásnak a lényegét a saját bőrömön keresztül kellett megtapasztalnom. Hisz ki gondolta volna, hogy egy tizennégy éves kölyök le tud győzni engem? Nevetségesnek tartottam az elképzelést mindaddig, mígnem egyszer csak annyit éreztem, hogy „bumm" és körülöttem minden elhomályosodott. Szédültem, miközben újból bekaptam egy ütést, amitől ismételten padlót fogtam – mesélte el hosszadalmasan Macao a vele történteket, míg Romeo csendben hallgatta az édesapját. – Bár többször is talpra álltam, ez sajnálatomra kevés volt a győzelemhez. Szalamandra ellen nem volt esélyem. Csúnyán összefoglalva: egyszerűen szarrá verte a fejemet. Persze ebbe nem tudtam beletörődni, és miután az egóm végre-valahára tűrhető szintre csökkent, mindent elkövettem, hogy egy visszavágón legyőzzem az addigra igen népszerűvé vált Szalamandrát. Három évig edzettem, hogy a bajnoknak méltó riválisa legyek. Hosszas egyeztetés után végül kitűzték a dátumot, miközben én abban reménykedtem, hogy az edzéseimnek köszönhetően revánsot tudok venni a fiatal bajnokon.

„2010. szeptember 1." Szalamandra nem jelent meg a visszavágón. Senki se tudta, hogy miért nem jelent meg Bristolban. Pletykákat ugyan lehetett hallani, ám azok közel se fedték a szörnyű valóságot... – Macao elengedve a fia vállát, megkerülte Romeót és lassú léptekkel Natsuhoz bandukolt.

– Nem értem. Mi történt akkoriban? – puhatolózott kíváncsian Romeo, míg Macao alig néhány méterrel megállt Natsuval szemben, aki csendben figyelte az eseményeket. – Apa, miért éppen most beszélsz erről nekem? Ráadásul régen mindig azt mondtad, hogy szívből gyűlölöd őt, mert a visszavágó után nem sokkal Szalamandra befejezte az illegális harcművészetet. Miért lettél ennyire elnéző vele? Hisz megalázott téged. Nevetség tárgyává tett, mert az emberek úgy vélték, hogy Szalamandra azért nem állt ki ellened, mert túl gyengének tartott...

– Fiam, kérlek téged, gyere ide és tiszteld meg azzal ezt az erős férfit, hogy meghajolsz előtte – szólt közbe határozottan Macao, miközben a fia döbbenetére, tisztelettudóan meghajolt Natsu előtt. – Néhány hónapja tudomást szereztem Szalamandra kilétéről. Később aztán azt is megtudtam, hogy miért nem jöttél el a mérkőzésre – folytatta a téma kifejtését Macao, majd néhány szuszanyásnyi időre felhagyott a beszéddel. – Őszinte részvétem, Natsu Dragneel! Tizenhét évesen, a gyermeked születésénél egy időben elveszteni a nőt, akit mindennél jobban szerettél... Erre nehéz megfelelő szavakat találni. Bár fogalmam sincs, hogy miken mehettél keresztül, abban száz százalékig biztos vagyok, hogy nehéz időszakon vagy túl. Natsu Dragneel: bocsáss meg ennek a vén marhának, aki a hét év alatt hamis pletykákat terjesztett el rólad. Nagy tisztelettel kérlek téged, bocsáss meg nekem!

– Értem, szóval mindenre rájöttél. Mindenesetre köszönöm neked, Macao-san – ecsetelte mosollyal az arcán Natsu. – Ezzel szemben nekem is elnézést kell kérnem tőled, mert végül nem álltam ki ellened. Viszont gondolom megérted, hogy azokban az időkben nem igazán foglalkoztatott a harcművészet. A barátnőm halála miatt is fejeztem be végleg az illegális bunyókat. Ráadásul a kislányom miatt se akartam folytatni ezt a veszélyekkel teli életet...

– Ugyan már, nem kell mentegetőznöd. Valószínűleg a te helyedben én is ugyanezt tettem volna, szóval nincs okod tőlem bocsánatot kérni – mondta most már jobb kedvűen Macao, majd felegyenesedett. – Viszont eléggé megdöbbentem a hír hallatán, miszerint te lettél a fiam új osztályfőnöke.

– Talán nem örülsz ennek a hírnek?

– Dehogyis, épp ellenkezőleg! Örülök, hogy te lettél a fiam osztályfőnöke. Legalább így biztos vagyok benne, hogy Romeo sok érdekes dolgot fog tőled tanulni, ami később még a hasznára válhat – magyarázta vigyorogva Macao, miközben Natsu is elnevette magát. – Már most mondom: ha esetleg a fiú problémázik a suliban, nyugodtan megfegyelmezheted az én nevemben.

– Oh, szerintem erre nem lesz szükség. Igaz, Romeo-kun? – puhatolózott kíváncsian Natsu, míg Romeo köpni-nyelni nem tudott az imént látottak miatt. – Viszont ne feledd: ha nem változol meg, egyszer még tényleg bajba kerülsz. Felőlem nyugodtan bunyózhatsz tovább Bristolban, de ne engem okolj, ha a későbbiekben problémád lesz az illegális harcok miatt...

– Pofa be, sensei! Majd én eldöntöm, hogy mit csinálok a későbbiekben – ecsetelte dünnyögve Romeo, majd az apjára mutatott. – Hallottad, öreg? Mindenkinek önállóan kell döntenie, és élete végéig viselnie kell a döntése következményeit! Mostantól fogva nem fogod megmondani nekem, hogy mit csináljak! Ez az én életem, én döntöm el, hogy mihez kezdek a saját, még egyszer mondom: a saját életemmel! Íme, az első döntésem: ma fogok utoljára harcolni Bristolban! Megnyerem a mai mérkőzéseimet és veretlenül visszavonulok! Utána pedig... – mondta eleinte határozottan Romeo, majd hirtelen néhány másodpercre elnémult. – Tudjátok mit: hogy mihez kezdek ezután, arról inkább nem kívánnék szót ejteni, mert akkor tuti, hogy nem teljesül be! Mindenesetre nézzétek végig, ahogyan ma mindenkit a földbe döngölök! – Romeo ezután sarkon fordult és hamarjában tovább állt.

– Jól sejtem, hogy mielőtt ideértem, alaposan elbeszélgettél a fiammal? – érdeklődte kíváncsian Macao.

– Csak közöltem Romeo-kunnal, hogy végre-valahára álljon ki önmagáért és fejezze be a folytonos hazudozást – reagált a kérdésre Natsu. – Szóval ma lesz az utolsó mérkőzése...

– Jössz megnézni Romeo küzdelmeit?

– Persze, hogy megyek. Amúgy is meg akartam nézni Romeo-kunt. A délutáni harcokat követően pedig indulok vissza Magnoliába – ecsetelte jókedvűen Natsu, és a másik férfival együtt elhagyták a helyszínt...