Két hét telt el, ám hiába az elszánt próbálkozások, a 11. E „szívatási" kísérletei mind kudarcba fulladtak. Bármit is találtak ki Natsu-sensei ellen, a férfi mindig egy lépéssel előttük járt, ezáltal meghiúsította a diákok terveit. Azonban a fiatalok eldöntötték, hogy nem adják fel a küzdelmet, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy valamilyen módon kirúgassák újdonsült osztályfőnöküket. Ellenben ahogy teltek a napok, úgy váltak egyre bizonytalanabbá, hisz Natsu mindenféle megerőltetés nélkül vette a nehéz akadályokat. A diákcsínyek semmit se értek ellene. Amikor pedig komolyabb szívatással rukkoltak elő, akkor a végén mindig ők húzták a rövidebbet, és Natsu a maga módján „viszonozta" a diákjai kedvességét. Viszont meglepődve vették tudomásul, hogy bár többször is lebuktak és kudarcot vallottak, a rózsaszín hajú férfi egyszer sem szidta le őket, ahogyan az igazgatónak se jelentette ezeket az incidenseket. Ellenben továbbra sem bíztak meg a férfiban, hisz még mindig úgy hitték, hogy csak megjátssza a kedves tanár szerepét, és csak idő kérdése, hogy Natsu Dragneel kimutassa a foga fehérjét...

Az iskolában jelenleg is tartott az egy órás ebédidő, amit kihasználva Minerva, Yukino és Levy elmentek a büfébe, majd onnan az iskola mögött elterülő, a kosárlabda pálya melletti padon foglaltak helyet. Az őszi időjárás kifejezetten kellemes volt, és miközben jóízűen falatoztak, egy hang hatására Minerva hirtelen hátratekintett.

– Mi az, Minerva-san? – kérdezte kíváncsian Yukino, majd ő is hátrapillantott. – Oh, most már értem – tette hozzá még megjegyzésképp a lány, majd visszafordult. – Hagyd őt, Minerva-san. Sting-kun többé már nem a barátunk...

– Igaza van Yukinónak! Sting elárult bennünket. Ahogyan Juvia is átpártolt Natsu-senseihez – szólt a témához Levy.

– Idióta Sting... – reagált a barátnői kijelentésére Minerva. – Nem értem, hogy mit látnak abban a pasasban. Pedig tisztában kéne lenniük azzal a ténnyel, hogy a tanárok csak kihasználják a diákok kedvességét. Hisz amikor eljön az idő, úgyis cserbenhagynak minket – ecsetelte kissé rosszkedvűen a fekete hajú leány, amikor néhány diák odasétált hozzájuk.

A lányok tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy a mostani incidensből igen nagy viszály lehet. Sőt, a konfliktus ebben a pillanatban szinte elkerülhetetlen, hisz ismerve Minervát, a lányok jól tudták, hogy az osztálytársuk felé elég egy rossz megjegyzés, és akkor a fekete hajú részéről nincs irgalom...

– Nocsak, kit látnak szemeink? – kérdezte gúnyolódva a végzős diák, míg a másik négy barátja magabiztosan megálltak a lányok előtt. – A „szégyen" osztály tagjai talán nem tudják, de jelenleg is a mi helyünkön ülnek...

– Érdekes, mert a padon sehol se látom a nevedet – szólt vissza nyugodt hangnemben Minerva. – Amúgy, ha nem vagytok vakok, akkor észrevehettétek, hogy az udvaron még bőven akad szabad pad. Egy szó, mint száz: tűnjetek el innen!

– Nézzenek oda, megszólalt a 11. E egyik legnagyobb ribanca. Hé, én a helyedben kidobnám azt az undorító szendvicset és inkább valami finomabbat ennék, mint mondjuk ezt... – A barna hajú srác ezután a nadrágján keresztül megragadta a férfiasságát, míg a barátai ezt láttán idétlenül felnevettek. – Na, baby, mit mondasz? Szeretnél kapni a kolbászomból? Ha szépen kéred, talán... – mondta volna magabiztosan a srác, amikor Minerva megragadva a férfi gatyájának „tartalmát", erősen megszorongatta azt, aminek hatására a fiú fájdalmában keservesen üvöltött.

– Kolbász? Neked? Ugyan már – ecsetelte sunyi nevetés kíséretében Minerva, majd folytatta. – A te szerszámodhoz képest az én kis ujjam már vastagnak számít – tette hozzá még gúnyolódva Minerva, majd elengedve a másikat, ököllel arcon ütötte a fiút, aki néhány hátralépést követően a fenekére huppant.

– Mocskos ribanc, ezt nem úszod meg! – mondták dühösen a fiú barátai, ám a legközelebb állót Minerva hasba rúgta, míg Yukino és Levy a lábukkal elgáncsolt egy-egy srácot, míg az utolsó tagot Minerva gyomorszájon térdelte.

– Szemetek! El kell, hogy keserítselek benneteket: nem csak a fiúk tudnak verekedni! – szólott újból Minerva, majd a barátnőivel együtt többször is belerúgtak a földön fekvőkbe.

Miután alaposan helyben hagyták a végzősöket, a három lány gyorsan elszaladt a helyszínről. Néhány perc futást követően úgy határoztak, hogy a tornaszertár mögé rejtőznek el, és az ebédszünet végéig egy tapodtad sem mozdulnak el onnan. Ellenben kétségek merültek fel bennük. Visszagondolva végül arra a megállapításra jutottak, hogy elméletileg rajtuk kívül az udvaron más személyek nem voltak jelen. Ahogyan Minerva még megbizonyosodott afelől, hogy Sting és Juvia a konfliktus előtt nem sokkal besétáltak a főépületbe, így elvileg ők se láttak semmit se ebből.

Az ebédszünetből még fél óra maradt hátra, és a lányok továbbra is azon tanakodtak, hogy vajon biztosan nem látta-e őket más személy...

– Ne aggódjatok már annyit. Senki se látott meg bennünket. Rajtunk kívül senki más nem tartózkodott az udvaron – jelentette ki határozottan Minerva, amikor is észrevette, hogy a barátnői tátott szájjal figyelnek az ő irányába. – Mi az? Miért néztek így rám?

– Mö-mö-mögötted – felelte dadogva Yukino, amit hallva Minerva hátranézett.

– Hali! – köszönt hozzájuk vigyorogva Natsu, miközben a három lány rémülten felsikított. – Nyugi, lányok! Csak én vagyok az.

– Natsu-sensei? Maga mi a francot keres itt? – kérdezte mérgesen Minerva. – Azt ne mondja, hogy követett minket...

– Á-á, tévedésben élsz. Hisz én már jóval hamarabb itt voltam – mondta jókedvűen Natsu. – Ám miután hallottam, hogy néhányan erre jönnek, gondoltam gyorsan elrejtőzők. Azonban most inkább arra lennék kíváncsi, hogy ti nemrég tényleg megvertétek azokat a szerencsétlen kölyköket?

– Ne-nem tudom, hogy miről beszél... – dadogta félénken Minerva.

– Valóban? Érdekes, mert az elhangzottak alapján szinte ezer százalék, hogy Bob-sensei végzős diákjait vertétek meg, akik elméletileg beszóltak nektek. Jól mondom?

– Igen, így van! –  reagált határozottan Yukino. – Sértegettek minket, miközben mocskos dolgokra akarták rávenni Minerva-sant.

– Aha. Ellenben ki ütött elsőnek? Hisz arról már biztos tudtok, hogy ilyenkor az kapja a legnagyobb büntetést, aki elsőnek ütött.

– Hát... Ízé...

– Hé, semmi ok a pánikra. Nekem nyugodtan elmondhatjátok az igazat – ecsetelte komoly tekintettel Natsu. – Lányok, ne hazudjatok nekem. Inkább most derüljön ki az igazság, mintsem később, amikor már semmit se tehetek értetek... 

– Én voltam – válaszolta dünnyögve Minerva, miközben rosszkedvűen maga elé nézett. – Én ütöttem elsőnek. Szóval, ha valakit ki akar rúgatni, akkor az már hadd legyek én! Én vertem meg azokat a rohadékokat! Azonban kérem önt, Yukinót és Levy-t ne büntesse meg! A lányok csak engem akartak megvédeni...

– Értem. Ez esetben Minerva...

– Sensei, ne hallgasson rá! – szólt közbe Yukino, ami meglepte a körülötte lévőket. – Azt a beképzelt bagázst valójában én magam leckéztettem meg!

– Yukino? – Minerva nem értette, hogy miért viselkedik így az osztálytársa.

– Ez nem igaz, mert amúgy én győztem le őket. Egyedül én ütöttem! – mondta magabiztosan Levy, majd előrelépett. – Natsu-sensei, higgyen nekem!

– Elég! Ti ketten, fejezzétek ezt be! – üvöltött rájuk Minerva. – Ennek így semmi értelme! Vagy azt akarjátok, hogy mindhármunkat eltanácsolják a Fairy Tailből?

– Igen! – válaszolta határozottan Yukino, miközben megállás nélkül pityergett. – Az elmúlt két évben rengeteg barátomat rúgták ki az osztályból. A többségüket azonban igazságtalanul küldték el! Viszont nem vagyok hajlandó beletörődni abba, hogy a legjobb barátomat is elbocsássák az iskolából! Minerva-san, te semmi rosszat nem csináltál. Egyszerűen csak megvédtél minket. Azok a fiúk szexuális megjegyzéseket tettek a külsőnk felé, miközben az egyik tag előttünk fogdosta magát.

– Igaza van, Yukinónak! Épp elégszer kellett azt végignéznünk, ahogyan a társainkat mindenféle hülye okra hivatkozva kirúgják a Fairy Tailből, miközben csak igyekeztük megvédeni a másikat. Unom már, hogy mindig mi vagyunk a bűnbakok! Egyszer, csak egyszer... Nem lehetne, hogy végre nekünk is igazunk legyen? Hogy azt mondja végre-valahára valaki, hogy jogosan cselekedtünk? – Levy szintúgy a könnyeivel küszködött, miközben Minerva könnyes szemmel magához ölelte a két barátnőjét.

– Yukino, Levy... – beszélt sírdogálva Minerva, majd folytatta. – Köszönök mindent. Ti ketten tényleg igaz barátok vagytok. Viszont ez az incidens most valóban az én meggondolatlanságom miatt történt – mondta alig hallhatóan Minerva, majd Natsura nézett. – Kérem, Natsu-sensei, őket ne rúgassa ki...

A rózsaszín hajú ezzel szemben nem mondott semmit. Percekig morfondírozott magában, miközben a lányok még mindig keservesen sírdogáltak. Végül aztán egy hosszú sóhaj kíséretében beletúrt a hajába, majd egy pillanat erejéig felnézett az égboltra. Ezután megtörve a kínos csöndet, újból beszélni kezdett.

– Mikor még nem hullott minden darabokra, de a dolgok már kezdenek szétesni, akkor derül ki, kik az igazi barátaid – szólt a témához Natsu, miközben karba tett kézzel, hanyatt dőlve a falnak figyelte a lányokat. – Azonban kíváncsi vagyok arra, hogy valóban mindent megtennétek e a másikért.

– Nem értem. Mégis, miről beszél? – kérdezett vissza csodálkozva Levy.

– Holnap, délután háromra legyetek a B-csarnokban. Ott megértitek, hogy pontosan mire gondoltam az imént – válaszolta mosolygósan Natsu, majd visszaindult a főépület felé. – Bocsássatok meg, de most sürgős dolgom akadt. A történelem órán majd találkozunk. Addig is minden jót!

– De-de... Sensei, mi lesz velem... – kezdett volna a beszédbe Minerva, ám a férfi újból közbe szólt.

– Semmi ok az aggodalomra. Senki se lesz ma kirúgva. Azonban legközelebb légy körültekintőbb. Hidd el, nem kell mindig agresszívan fellépni. Hogy is szokták mondani: többet ésszel, mint erővel? – mondta még búcsúzóul Natsu, miközben a három lány döbbenten nézett az osztályfőnökük után.