A rózsaszín hajú férfi az igazak álmát aludta, miközben az ébresztőóra hangosan sípolni kezdett. Az ágyon fekvő ezt hallván az öklével rácsapott a készülékre, ami abban a pillanatban el is csendesedett. Ásított egy nagyot, majd úgy döntött, hogy visszafekszik. Már majdnem sikerült újból elaludnia, amikor a lakószoba ajtaja lassacskán kinyitódott. A hat éves kislány óvatosan belopózott a szobába, majd az apja mellett megállt. Piszkálni, noszogatni kezdte a férfit, ám hiába próbálkozott, a papája nem volt hajlandó felébredni. A lány végül hosszas elmélkedés után döntésre jutott. Vett egy mély lélegzetet, majd elrugaszkodva a talajtól, egyenesen az édesapja hasára ugrott, aki tágra nyílt szemmel, fájdalmas arckifejezéssel nézett a lányára. A gyermek ezzel szemben csak vigyorgott, majd jókedvűen ugrált az ágyon, miközben hangosan nevetgélt.

– Papa, ébredj fel! – mondta a szintén rózsaszín hajú személy, aki tovább folytatta az ugrálást.

– Ez kegyetlen volt tőled, Nashi... – ecsetelte álmos hangon Natsu, miközben a fájdalom fokozatosan elmúlt. – Áú-áú! Ez nagyon fáj! – tette hozzá még megjegyzésképp Natsu, aki eljátszva az elviselhetetlen fájdalmat, magzatpózt vett fel.

– Tényleg fájt, papa? – kérdezte csodálkozva Nashi, és abbahagyta az ugrálást. – Ne haragudj rám, papa! Én nem akartam fájdalmat okozni neked – szipogott szomorkásan Nashi, amikor Natsu felhagyva a színészkedéssel, megragadta a lányt, és gyengéden hanyatt fektette.

– Hé-hé, semmi baj! A papa jól van! Csak vicceltem az előbb – szólt a témához Natsu, aki megbánta az előbbi gyerekes viselkedését. – Ne sírj, hercegnőm...

– Hihi, átvertelek! – Nashi felhagyva a pityergéssel, újból vigyorogni kezdett. – A papa rossz színész, de ettől függetlenül nagyon szeretlek! – Nashi ezután megpuszilta az apja arcát.

– Oh, szóval így állunk? – faggatózott mosolygósan Natsu, majd csiklandozni kezdte Nashit. – Az én kis drágaságom napról napra ravaszabb.

– Nee, papa! – kérlelte őt nevetgélve Nashi, majd miután alábbhagyott a „támadás", a kislány Natsu mellkasára ült. – Apu, mikor indulunk el?

– Nemsokára, Nashi. Reggelizünk, utána bepakoljuk a táskákat a kocsiba. Ezt követően pedig már indulunk is Magnoliába – válaszolta készségesen az idősebbik, majd megsimogatta a lánya buksiját. – Mi a baj, kicsim? Nagyon elszontyolodtál...

– Hiányozni fog a nagyi és a nagypapi – mondta el a bánatát Nashi.

– Értem. – Natsu ezután gyengéden lefektette maga mellé Nashit, majd felé fordulva beszélni kezdett. – Azonban csak a szomszéd városba költözünk, ami innen kocsival egy órányira van. Sőt, vonattal ez az időtartalom még rövidebb, szóval emiatt nem kell szomorkodnod. Amúgy is: Layla-san és Jude-san megígérte, hogy amikor csak tudnak, meglátogatnak minket. Olyan alkalom is lesz, amikor mi fogunk ellátogatni hozzájuk. Ezért felesleges ezen tovább bánkódnod. Attól, hogy még elköltözünk, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy soha többé nem találkozunk Layla-sanékkal. Hidd el, sokat fogjuk még őket viszontlátni... – folytatta volna még a magyarázatot Natsu, amikor a kislány hirtelen szorosan megölelte őt.

– Szeretlek, papa! – mondta alig hallhatóan Nashi.

– Én is szeretlek téged, drága hercegnőm – ecsetelte mosolygósan a férfi, aki tisztában volt azzal, hogy a lánya miért ölelte meg őt az előbb váratlanul. – Az ígéretemet sem felejtettem el. Azonban még egy kicsit várnod kell. Hidd el, az új lakhelyünkön minden másképpen fog alakulni.

– Megígéred? – kérdezett vissza könnyes szemmel a kislány.

– Igen, megígérem! – Natsu és Nashi ezt követően még néhány percig az ágyban maradtak, majd miután alábbhagyott a lány rosszkedve, együtt elindultak a konyha irányába.

„Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted. Nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez. Csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te."

Órákkal később indulásra készen álltak, miközben a lány a nagyszüleivel beszélgetett. Natsu nem akarta megzavarni a meghitt pillanatot, ezért így még egyszer, utoljára körbe járta a házat. Szobáról szobára haladt, és sehol se töltött egy percnél több időt. Azonban a nappaliban megtorpant. Túl sok olyan emlék jutott eszébe, amire most a legkevésbé se vágyott visszaemlékezni. Hisz bármerre nézett, mindenhol a kegyetlen valóság fogadta. Emlékek egy nőről, akit mindennél jobban szeretett. Ezért is döntött úgy, hogy elhagyja a várost, és a lányával együtt Magnoliába költözik. Úgy érezte, hogy ebben a házban már sose tudna teljes, boldog életet élni. Ha itt marad, akkor a múlt kegyetlen emlékei sose fognak megszűnni. Ellenben elhatározta, hogy változtat az életén. „Így is sokáig tartott a gyász." Gondolta magában Natsu, amikor az elmélkedéséből kizökkentették.

– Bölcsen döntöttél, Natsu-kun – szólt hozzá Layla, majd a fiú mellé bandukolt. – Meglepőnek tűnhet, de szerintem is az a legjobb, ha Nashi-channal együtt visszatérsz a szülővárosodba.

– Layla-san... – mondta rosszkedvűen Natsu. – Szerettem volna itt maradni, ám nem bírnék tovább ebben a házban élni. Muszáj változtatnom az életemen, hiszen nem akarom, hogy Nashi miattam legyen bánatos. Szegénykém, reggel is sírt...

– Megértelek téged, Natsu-kun. Ahogyan Nashi-chant érzéseivel is tisztában vagyok. Ezért is mondtam, hogy jól döntöttél a költözést illetően. Meglásd, Magnoliában szép lassan minden megváltozik. Tökéletes hely lesz arra, hogy újrakezd az életedet. Ezzel pedig szerintem tudod, hogy mire gondoltam – szólott ismételten Layla, majd folytatta. – Tudom, hogy nagyon szeretted a lányomat...

– Kérem, ne folytassa! – szólt közbe Natsu. – Értem, hogy mire akar kilyukadni. Ezzel szemben ne féltsen engem. Tettem egy ígéretet a lányomnak, amit mindenáron be fogok tartani. Ám nem csak miatta döntöttem így – magyarázta komoly hangnemben Natsu. – Az elmúlt hat év során rengeteg problémával kellett szembenéznem. Ellenben sosem voltam egyedül. Layla-san, Jude-san, a fivérem, a barátaim... Nélkületek nem sikerült volna leküzdenem az akadályokat. Ti adtatok nekem erőt a folytatáshoz. A segítségeteknek köszönhetően sikerült újból talpra állnom, ezt pedig sose fogom elfelejteni. Viszont azt se szeretném, hogy állandóan miattam aggódjatok. Innentől kezdve minden megváltozik. Magnoliában bebizonyítom, hogy sikerült túltennem magam a múlton, és megint olyan leszek, mint régen. Nem kesergek tovább a múlton. Helyette inkább élvezem a jelent – mondta mosolygósan Natsu, amitől a nőnek is jobb kedve lett.

– Értem. Jó ezt hallani tőled. De szerintem ideje lesz lassan indulni. Nashi-chan már nagyon izgatott az utazás miatt – ecsetelte jókedvűen Layla, majd búcsúzol megölelte a fiatal férfit. – Vigyázzatok magatokra! A munkádhoz is sok sikert kívánok!

– Köszönöm, Layla-san! – Natsu visszaölelte a szőke hajút, majd ezt követően kisétáltak a házból.

Natsu ezután néhány szót váltott Jude-sannal is, akit szintén megnyugtatott az a tudat, hogy Natsu végre-valahára kezd ismét önmaga lenni. Miután mindent átbeszéltek, egy rövid időre elköszöntek egymástól, majd Natsu a kislányával együtt útnak indult. Nashi a kocsi hátsó ülésen vidáman integetett a nagyszüleinek, miközben Natsu lehúzva az ablakot, szintén jókedvűen feléjük intett.

– Készen állsz az új kalandra, hercegnőm? – faggatózott kíváncsian Natsu.

– Papa, én már nagylány vagyok, szóval ne hívj így – válaszolta magabiztosan Nashi.

– Oh, akkor ezentúl hogyan szólítsalak? Szívem? Aranyom? Drágaságom? Csilingelőm?

– Királynőnek! – mondta most már vigyorogva Nashi, amit hallva az édesapja felkacagott. – Hé, ne nevess ki!

– Bocsi, hercegnőm! – reagált tréfálkozóan a kijelentésre Natsu.

– Papa! – szólt durcásan a témához Nashi.

– Hehehe! – nevetett idétlenül Natsu. – Teljen el bármennyi idő, te mindig az én kis hercegnőm maradsz – tette hozzá halkan a férfi, miközben vidám hangulatban haladtak tovább Magnolia irányába...

„Nincs másik olyan tiszta, angyali szeretet, mint amit egy apa érez a lánya iránt. A feleségünket vágyakozva szeretjük, a fiainkat ambícióval, de amit a lányaink iránt érzünk, arra szavak nincsenek."