Csípőre tett kézzel álltam, a fiú hűlt helyét bámulva. Ez mégis mi a pokol volt, Csele Zsanna? Vissza kellett szereznem azt a kendőt. Szinte sohasem vettem le, még réges-régen kaptam Bokától. Nagyon szoros volt a kettőnk közti kötelék, talán erősebb is, mint a tulajdon öcsémmel. Nem véletlenül adtam neki kölcsön a holmijaimat ehhez a grundosdi játékukhoz, amibe igazán sohasem akartam beleavatkozni.

Ekkor a kaputól három határozott kopogásra lettem figyelmes, de ismét hezitáltam. Vajon szólnom kellene a többieknek arról, ami itt történt? És Boka? Mit fogok neki mondani, hol hagytam a kendőt, ami oly sok éve folyamatosan nálam van?

A kopogást megismételték, sokkal erősebben. Ez végleg kirázott a gondolataimból, muszáj voltam ajtót nyitni.

-Mit csinálsz itt egymagad, Zsanna?-vigyorgott fel rám hatalmas szeplős arcával az öcsém.

-Amire te nem vagy képes, hogy visszakérjem ami az enyém.

-Honnan gondolod, hogy nem vagyok rá képes?

-Onnan, hogy már két hete megkértelek rá!-emeltem a kezeimet csípőre. Na igen, úgy tűnik a testvérem bármikor képes velem elfeledtetni a gondjaimat, ha arról van szó, hogy helyette inkább mérgelődnöm kellene.

-Bemehetnénk tőletek, papuskáim?-füttyentett valamivel hátrébb Csónakos.

Szó nélkül hátrébb léptem, és eközben számlálni kezdtem a cipőket. Egy, kettő, három...

-Szervusz, Zsanna!-szólított egy idősebb hang. Csak ekkor emeltem fel a tekintetem.

Bokát mindig is csodáltam. Annyira... tiszta volt a lelke, hogy az már figyelemre méltó. Nem szokásom a túlzott érzelgősség de vele kapcsolatban nem tudnék mást mondani, máshogy fogalnazni. Okos és komoly fiú, akit csak kedvelni lehetett.

-Boka-lágyult el az arcom és el is mosolyodtam, aznap talán először. Ugyanebben a pillanatban szúrni kezdett a mellkasom. Bűntudatom volna? De hát mi miatt?

-Minden rendben van?-lépett közelebb, és kezét a vállamra tette.

-Persze. Beszélhetnénk?-emeltem fel a tekintetem.

Mielőtt válaszolhatott volna a fiú, Geréb lépett oda hozzánk.

-Elnök úr, elkezdhetnénk végre a gyűlést?

Boka bólintott a fiúnak, így ezt a megbeszélést el kellett halasztanunk, ahogy láttam. De azt is kiszúrtam szinte azonnal, hogy a mindig jelenlévő lelkesedése a fiúnak valahogy eltűnt. Ha a Grundról volt szó, szinte fellángolt benne valamiféle tűz, izgatottság. Most azonban Boka, mintha inkább hagyta volna ezt az egészet. Megerősítette az elméletemet, hogy mikor a fiúk felé indult, még hátrafordult egyszer hozzám.

Beletörődően felsóhajtottam, és a kapu felé indultam volna, de ha nem nézek a lábam elé, felbotlottam volna, egy kicsi, szőke fiúban.

-Nemecsek!-kiáltottam meglepetten, de ezt követően elmosolyodtam. Olyan lelkesen ácsorgott előttem, hátra tett kezekkel, hol a lábujjaira emelkedve, hol pedig a sarkára érkezve.

-Zsanna, elhoztad, ugye elhoztad?

-Micso...?-vontam össze a szemöldökömet, mire észbe kaptam, és rájöttem hogy Ernő mire gondol.-Egek, otthon felejtettem!-csaptam magam homlokon.

-Közlegény!-kiáltott oda Kolnay hozzánk.-A közgyűlés után is ráér hódítani!

Csípőre tett kézzel fordultam a hangadó felé. Nem tudtam elsiklani Boka rosszalló és lesúlytó tekintete mellett sem, amit Kolnay kapott a megjegyzéséért cserébe.

-Menj csak, Nemecsek! Este elviszem hozzátok amit kértél, rendben?-fordultam ismét a szőke fiúcskához, aki lelkesen, mosolyogva bólogatott, majd a társaihoz rohant.

Én pedig a kapuhoz sétáltam és mielőtt a fiúk belekezdtek volna, elkiáltottam magam:

-Szervusztok!

-Szia Zsanna!-érkezett a sok-sok válasz nagyjából egyszerre.

***

Miután már besötétedett, és a leckeimmel is végeztem, lassan és halkan nyitottam ki a szobám ablakát. Apámék már valószínűleg alhattak, ezért mertem most lépni. Nem volt szokás ilyen későn elmaradni otthonról, mert ha bárki észrevenne, az nagy szégyen lehetne a szüleim számára.

Már fél lábbal kiléptem az ablak keretén, mikor kinyílt a szobám ajtaja. Lehasaltam a párkányra, mintha ez bármin is változtatna, és nagy kerek szemekkel meredtem az illetőre, aki az öcsém volt.

-Hova mész, Zsanna?

-El kell vinnem Nemecseknek az egylet zászlaját. Ne szólj apánknak, sietek vissza!-intettem, majd kiugrottam a kertbe, ahol csak szemközti házakban égő gyertyák fényei világították az utamat. Meg sem vártam az öcsém válaszát, csak igyekeztem csendesen, a kertek alatt elosonni Ernőék házához.

Az éjszaka nem volt olyan hideg mint amilyenre számítottam, így vacogás nélkül tudtam elsurranni Nemecsekékig.

A fiúcska ablakához érve, halkan kopogtattam rajta, és kisvártatva meg is láttam a szőke közlegényt az ablakhoz szaladni.

-Aludtál már?-mosolyogtam rá.

-Nem én, túl izgatott voltam, hogy én kaphatom meg az egyleti zászlót.

-És mi lesz a terv vele?

-Ráírjuk, hogy: Rabok tovább nem leszünk!-húzta ki magát büszkén miközben én elővettem az előző nap készült nemzeti színű zászlócskát.

-Ne hozzatok rám szégyent, szépen tessék megírni a betűket!-intettem, majd hátraléptem az ablaktól.

-Jó éjszakát, Ernő!

-Neked is, Zsanna. Köszönöm!

Mosolyogva elfordultam tőle és sietve elindultam hazafelé, nehogy a szüleim megsejtsék a szökésemet.

Amint kiértem az utcából, gyorsítottan a lépteimet. Egy balra húzódó kisutcából gyors léptek hangjára letten figyelmes. Megálltam hát a sötétben, és hunyorogva próbáltam kideríteni, ki vagy mi siethet olyannyira.

Azt hittem, hogy majd meg fog állni, amikor közelebb ér hozzám, ám nem tette. Talán nem figyelt oda? Nemigen volt időm vagy esélyem ezt fejtegetni, mert egyenesen nekem rohant az illető, így mind a ketten elvágódtunk a poros földúton.

Pislogtam párat, mire rájöttem, hogy ki is ütközött belém. Ismét.

-Áts Feri...-suttogtam magam elé.

Ekkor üthetett a fiúba is a felismerés, ugyanis hamar elmosolyodott így felettem támaszkodva. Most mintha nem sietett volna a felkeléssel. Kezeivel stabilan tartotta magát a vállaim mellett.

-Csele...

-Nekünk muszáj mindig így találkoznunk?

-Csak akkor ha én úgy akarom-vágta rá, önbizalommal teli, mély hangon.-Bár ha jól emlékszem délután te erősködtél annyira.

-Én nem..!-ráztam meg a fejem összezavarodottan, mire Áts észrevette magát és végre felkelt rólam. Nyújtotta is a kezét, hogy felsegítsen, de nem fogadtam el. Egy valami azonban feltűnt. A vörös kendőm a csuklójára tekerve simult a bőréhez.

-Add vissza, tolvaj!-tört ki belőlem hirtelen a "bátor", "független" nő.

-Tudsz te ilyen harcias is lenni?-lépett hátra egyet, és a felém nyújtott kezét maga mellé ejtette.-Érdekes lánynak tűnsz, de most nincs rád időm-felelte, majd már indult is volna tovább, mikor elkaptam a kezét és erősen rászorítottam.

-Hova sietsz? Miért futottál?

A vörösingesek vezére nem válaszolt, csak hátrafordult, és haragosan megvillantotta zöldeskék szemeit.
Megriasztott parancsoló tekintete, és szinte önkéntelenül is elengedtem a kezét, nem mintha nem tudta volna bármikor kitépni a szorításomból.

-Akkor is rájövök!-kiáltottam utána, mikor már távolabb volt tőlem.

Ekkor ő csak egyszerűen leoldotta a kendőmet a csuklójáról, és magasra emelte. Az anyag meglobogott a szélben, hirdetve a vörösinges győzelmét, és Csele Zsuzsanna bukását.