Nem vittem túlzásba a mesélést. Kizárólag annyit mondtam el, hogy Boka faképnél hagyott, és nem jött el a megbeszélt időpontra. Azt kihagytam a történetből, hogy úgy éreztem, semmi sem sikerül. Rossz jegyek az iskolában, egy agresszív, alkoholista apa, az anyám pedig valahol Kecskeméten varrogat, hogy a csoda-családfőnek legyen mit elvedelnie napi szinten.

-Visszaadom a kendődet.

-Komolyan? Emeltem rá a tekintetem hálásan, de ő még korántsem fejezte be a gondolatmenetét.

-Visszaadom, ha most velem jössz.

-Ezt már hallottam.

-Komolyan. Gyere!-intett a kezével, majd felállt mellőlem, és határozott léptekkel indult el pontosan a "hazától" ellenkező irányba.

Sietve lépkedtem utána, érdeklődve néztem fel rá.

-Mit csinálunk?

-Szórakozunk egy kicsit.

***

-És mi lehet olyan szórakoztató a vasútállomáson este?-kérdeztem nyugtalanul a vonat szerelvények között sétálva, mire a fiú egyszer csak eltűnt előlem.

Ott álltam két vagon között egyes egyedül, megszeppenten.

Egyszer csak füttyentett valaki.

-Nem jössz?

Körbefordultam, mikor rájöttem hogy egy eggyel odábbi vonat mögül jön a hang. Nem volt ínyemre egyedül maradni, ezért megkerülve a szerelvényt, odasiettem a fiúhoz, aki ott állt egy festékes vödörrel a kezében.

-Te meg mire készülsz?

-Te mire készülsz?-mosolyodott el, miközben a kezembe adta a vödröt az ecsettel.

Nem sokáig tétováztam.

-Tudod mit?...-mártottam bele a vödörbe az ecsetet még jobban, majd bármiféle kétely nélkül elkezdtem festeni vele a vonat oldalára.

Áts nekidőlt a vagonnak zsebre tett kezekkel és úgy nézte a munkámat, mintha egyenesen büszke lenne rám. Illetve a félre vetett pillantásaimból az tűnt fel, mintha nem is a rajzot, hanem engem figyelt volna. Áh, de ez biztosan csak valami gyerekes hülyeség!

-Egy madár?

-Ahamm.

-Miért?-lökte el magát a vonattól, és mellém sétált.

-Oh biztosan azért mert a legszabadabb állat, aki bármit megtehet amit csak akar, nincsenek akik visszafogják és tud repülni.

Erre a fiú nem mondott semmit, kicsit úgy is nézett rám, mintha nem igazán értené miért daráltam le ezt a szöveget egy szusszra.

-Vagy csak mert szeretem a madarakat-nevettem fel, majd a kezébe adtam a vödröt.-Te jössz!

Ekkor azonban a csendet hangos sípszó törte meg.

-Hé, kölykök! Mit csináltok ti ott?

Messziről közeledett egy egyenruhás alak, talán egy kalauz lehetett.

Áts eldobta a kezében lévő festékesvödröt, majd megragadta a kezemet és sebesen szaladni kezdett. Akkorát rántott rajtam, hogy esetlegesen eszembe jutott, hogy a kezem talán az övében marad.

Sohasem voltam a legeslegjobb sportolók között, de a súlyomra sem volt panaszom. Azonban elég inspiráló volt az utánunk szaladó kalauz, így rohannom kellett. Feri végre elengedte a kezem, mert igencsak nehéz volt úgy futni vele, hogy sokkal gyorsabb mint én, és nem akartam, hogy elessek emiatt.

A kalauz nem adta fel, a futást, méghozzá közel olyan gyorsan haladt, mint mi.

Lélekszakadva szaladtunk ki a vasút utcájáról a főútra. Egy jól megrakott lovasszekér épp előttünk haladt el.

-Gyere!-fordult a kocsi után a fiú, és ismét megfogta a kezem.

-Nem fogok tudni felugrani!-kiabáltam kétségbeesetten és kifáradtan.

A fiú mikor a szekér végéhez értünk, megfogott a derekamnál, és felemelt rá.
Azonnal megkapaszkodtam a deszkák közti résben, és nagyot szusszantam. Egek, hogy mennyire elfáradtam!

Azt hittem megúsztuk ezt az egészet, mikor a kalauz feltűnt az utca végén. Nem adta könnyen magát, annyi szent.

A Vörösingesek vezére pedig még nem tudott felugrani a kocsira, ami egyre-egyre gyorsabban haladt.

Gyorsan körbefordultam, majd végül a bal kezemmel megkapaszkodtam a kocsi oldalában, a jobbomat pedig a fiú felé nyújtottam.

-Kapd el a kezem!-nyúltam még előrébb.

A fiú erősebb sprintbe váltott, s felém nyúlt. Pár centi választott el minket egymástól, mikor még előrébb dőltem, s pont el tudtam kapni őt. Amint a kezeink összefonódtak, erősen megrántottam, így a fiú fel tudott hozzám ugrani.

Hatalmasakat szusszanva felhúzta a térdét, melyen megtámasztotta a könyökét.

-Köszönöm, Zsanna!-mosolyodott el kipirult arccal.

-És most hova?-lógattam le a lábaimat, majd felmosolyogtam rá, mintha azt akarnám mondani: szóra sem érdemes az egész.

-Mit szólnál, ha ezúttal vezetői engedéllyel jöhetnél el a Fűvészkertbe?

 
Erre elmosolyodtam én magam is.