-Csele Zsuzsanna!-törte át a szobám falát a menydörgő kiáltás.

Épp az asztalom felett ültem, és a könyveim felett világító gyertya lángjával játszadoztam, mikor a nevem hallatán összerezzentem. Azonnal felálltam és lehajtott fejjel egyenesen a konyháig sétáltam. Tudtam mi fog következni, ezért nem várt semmiféle meglepetés, mikor szembe találkoztam apám mogorva, dühös tekintetével.

-Nem gondolod, hogy van valami, amit nem mondtál el nekem?

Ekkor a gondolatok csak úgy cikázni kezdtek a fejemben, és egy pillanat alatt úgy éreztem, mintha évek teltek volna el. A tenyerem teljesen leizzadt, idegesen törölgettem a szoknyámba.
Vajon mire gondolhat? Látta valaki hogy egy fiú ruhájában tértem haza? Esetleg azt ami aznap történt az iskola mellett? Ötletem sem volt.

-Egy újabb elégtelen.

Ekkor azonban elöntött a nyugalom meleg érzete még annak ellenére is, hogy a rosszabb osztályzatokért mindig kikaptam otthon.

Bólintottam.

-De hát ez örömteli hír, nem?-kérdezte hirtelen teljesen más hangsúllyal, mintha valóban tetszene neki a dolog, leszámítva a kilóméterektől feltűnő műmosolyát.

-A lányom semmire sem fogja vinni az életben-mosolygott továbbra is, majd ez lassan lehervadt az arcáról és teljes komolysággal nézett rám.

-Ha hamarabb bebizonyítod, hogy ennyire nem vagy képes semmire, nem költök pénzt az iskoláztatásodra! Anyád jobban is járt, hogy most nem kell itt lennie. Az, amit ebben az időben műveltél egyenlő a semmivel, kisasszony. Ideje lenne leszállni a földre, és nem azt hinni, hogy tiéd a világ!-üvöltötte hirtelenjében, én pedig a földet bámulva igyekeztem átvészelni ezeket a perceket. Akárhányszor ezt tette, a sírással küszködtem, és ez sem volt más pillanat.

-Ha nem megy magadtól, lerántalak én a valóságba-fordult el tőlem az ebédlőasztal felé, majd két kezébe vette a nagyapám régi, bőrövét.

-Az ilyen ostoba csitrik mint te, csak ebből tanulhatnak...

-Kérlek ne...-suttogtam magam elé, immár könnyel telt szemekkel, mikor valaki hangosan és határozottan kopogtatott az ajtónkon.

-Kinyitom-vágtam rá szinte azonnal és már rohantam is a bejárat felé.
Az ajtóban Boka állt, bőrtáskájával a hóna alatt.

-Zsanna! Minden rendben van?-kérdezte komolyan és eggyel közelebb is lépett felém, mintha úgy világosabbá válhatna számára, hogy miért könnyes a szemem. Mintha csak az ég küldte volna!

Ekkor egyszerűen becsuktam a szemem, és mintha csak a megmentőm lett volna, a nyakába ugrottam remegő testtel. Olyan kevés volt az esélye annak, hogy megmenekülhetek ebből a reménytelem helyzetből, és Boka pont jókor érkezett, pont amikor szükségem volt rá.
A fiú gyengén körém fonta karjait, és magához ölelt. Nem szólt semmit sem, csak miután elengedtem őt, kézen fogott, és húzni kezdett magával.

-Hova viszel, Boka?

-Péntek van, szerinted mégis hova mennénk?-fordult vissza felém, de a hangja nem volt bántó. Meleg, szeretetteljes mosoly ült arcán. Barna szeme csak csillogott a vágytól, hogy boldognak láthasson, azt pedig egyedül úgy érhette el, ha elfeledteti velem az imént megtörtént esetet. Én pedig hálás voltam neki ezért.

-Nem is szóltam, hová megyek!-szabadkoztam, bár úgy is tudtam, hogy Boka azonnal előrukkol majd egy megoldással.

-Nem is kell, hiszen az öcséd elmeséli majd otthon, hogy te milyen rendes lány módjára segítettél mindannyiunknak az olvasónaplónkban.

Csak mosolyogni tudtam rajta, hogy mekkora erővel törekszik arra, hogy egy kicsi kétely se maradjon bennem a távozásomat illetően.

Így hát hagytam hogy vezessen, egészen a házunkhoz közeli parkig, melynek aszfaltútján már három fiú gubbasztott. Oldalra biccentett fejjel sétáltam oda hozzájuk, hogy vajon mivel lehetnek elfoglalva, mikor megláttam, hogy éppen az üveggolyóikkal játszanak.

-Nahát, nektek maradt még üveggolyótok?-kérdeztem meglepetten, mire Nemecsek felnézett rám a hatalmas koncentrációja közepette.

-Zsanna, ezzel ne viccelődj, kérlek!-szontyolodott el egy pillanat alatt.-Tudod, hogy az a kéksávos volt a kedvencem.

Meghökkentem. Igaza volt, ez igazán nem helyénvaló kérdés volt. Mintha nem is én mondtam volna, hanem mondjuk... Nem, őt erre a délutánra el akartam felejteni. Csak mi voltunk itt, öten. Nemecsek, Csónakos, Leszik, Boka és én. Azt akartam, hogy ez így is maradjon.

-Sajnálom, Ernő-mondtam teljes komolysággal.-Azért beszállhatnék én is?

A szőke közlegény arca felderült, és hevesen bólogatva szorított nekem is helyet a fiúk között.

Boldogan guggoltam melléjük. Meggyőződésem volt viszont, hogy Boka is beáll majd játszani, de nem tette.

-Mi az, te nem jössz?-kérdeztem néhány gurítás után.

-Nem, ez nem nekem való játék.

-Métáznál inkább?

Az elnök egyszerűen megvonta a vállát és leült a beton mellett elterülő füves ösvényre. Tudtam, hogy bántja valami.

-Papuskáim, ha nem történik valami isteni áldás, akkor gatyába fog rázni minket egy lány!-füttyentett Csónakos, mire felnevettem és felálltam.

-Játsszatok csak nyugodtan! Adok egy kis előnyt-grimaszoltam,  mialatt Bokához sétáltam, és mellé telepedtem a puha fűben.

Rövid csend.

-Minden rendben?-kérdeztem halkan, a tekintetét keresve.

-Hogyan?-nézett fel a fiú, mintha csak a gondolatai tengeréből ébresztettem volna, aztán ismét lesütötte a tekintetét. Nem, ez nem vall rá.-Igen, persze.

-Nem, nem hinném. Mi bánt?

Egy ideig még nem válaszolt, majd egy hosszú sóhaj után belekezdett.

-Nem tudom mitévő legyek-emelte fel a fejét, és hosszan előre meredt.-A többi fiúnak egy határozott vezérre van szüksége a harcban, és eddig én is azt hittem, hogy az vagyok. Úgy tűnik azonban nem mindenki látja így.

-Már hogy ne látnák így! Hiszen bíznak benned, ne butáskodj már!

-De valamit elronthattam. Pedig szerettem volna olyan vezér lenni, akit követni lehet.

-Boka-tettem a kezem óvatosan a vállara.-Nálad nem ismerek megbízhatóbb és tisztább lelkű embert, és olyan furcsa ezt hallani pont tőled. Soha nem adtál nekik okot a bizalmatlanságra, mindegyikük azonnal ugrana ha azt kérnéd tőlük.

A fiú magára erőltetett egy mosolyt, és rásimított a vállán pihenő kezemre.

-Köszönöm Zsanna. Örülök, hogy benned őszintén megbízhatok.

Egy kevés ideig hallgattam, majd végül lesütöttem a szemem. Megbízhat, ugye? Ez utóbbi mondattal, mintha tőrt szúrt volna a szívembe.

-Azért furcsa, hogy a "Nagyok" is aggódnak, vagyis félnek néha-mosolyodtam el tématerelésképp.

-Talán ez igaz a másik oldalra is. Áts Ferinek is bizonyára vannak kételyei.

-Bizonyára...-ismételtem meg.

-De a mi csapatunk felől meggyőződhet, hogy nem adjuk meg magunkat-folytatta valamivel büszkébben, mire Leszik is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

-Azám! Félhet is tőlünk!

Erre csak egy komolytalan félmosoly jelent meg az arcomon.

-Hogyne, miután Nemecsek leteperte a földre, pedig könyöröghet majd az életéért!-kuncogtam.

-Persze, aztán a pásztorok bocsánatot is fognak kérni az ellopott golyókért-folytatta Csónakos.

-Meg visszaadnák őket-vágta rá Leszik.

-Milyen kár, hogy ez sohasem fog megtörténni-csóváltam meg a fejem.

-Ne siess úgy előre. Ki tudja még, mi fog történni-mosolyodott el Boka is.

Ezt követően mind az öten egyszerre felnevettünk. Hiszen ki hinné el, hogy ez mind egyszer talán még igaz is lehetne?