-Akkor holnap, igaz?

-Igen. Úgy is régen voltál már moziban, nem?

-Nem is emlékszem rá, mikor.

-Akkor holnap hatkor-mosolyodott el Boka. Láttam rajta hogy igazán, teljes szívéből örül annak, hogy együtt megyek vele moziba.

Régen is szinte mindent közösen csináltunk. Együtt játszottunk, tanultunk, olvastunk és a családja szinte már úgy kezel engem, mintha én is hozzájuk tartoznék.

Nem féltem attól, hogy amikor hazaérek apám esetleg bepótolná velem az elmaradt élményeket, szinte biztos voltam benne, hogy egészen hajnalig ki sem fogja tolni a képét a kocsmából.

Így hát Boka-szavaival a fejemben-boldogan léptem be az ajtón. Az öcsém épp az asztalnál ült, és valamiféle papírra csörgött. Úgy magasodott felé, mintha csak valami sunyiságról lenne szó, ezért csendben mögé osontam és figyeltem amin ügyködött.

-Te mit szopogatsz?-szólaltam meg hirtelen, mire ő összerezzent és majdnem kiejtette azt a valamit ami a kezében volt. Ehelyett mind betolta a szájába, úgy válaszolt.

-Egyvflefti tütok!-

-Aha.

-Komohany Zshamma!

-Mi ez a szádban?

-Giff...

-Hogy micsoda?-hajoltam közelebb hozzá, mire ismét a kezébe köpte azt a fehéres valamit.-Gusztustalan vagy...

-Gitt-ismételte meg.

-Miért volt tele a pofád kittel!?-ráncoltam a homlokom.

-Rácz tanár úr azt mondta nem beszélhetünk így! Meg ami azt illeti, elírtuk a zászlódon a feliratot.

-Mit érdekel enge... várj, ti tönkretettétek?

Erre csak lehajtott fejjel válaszolt.

-A "tovább" szót egy "B"-vel írtuk rá, a tanár úr pedig észre vette. Én meg hát kérem nem köphettem be a Barabást szóval azt mondtam, hogy te voltál. Ne haragudj.

-Te hülyének állítottál be Rácz tanár úr előtt?

-De bevallottam, szóval nem haragudhatsz miatta! Őszinte voltam!

-Na most tűnj innen amíg ki nem szórom a maradék gittedet az ablakon! Egyáltalán honnan szerezted!?

-A mamának a madárkádjából kapartam ki.

-Hogy mi a..?

Nem kellett neki több inspiráció, azonnal elfordult tőlem és bemasírozott a szobájába akár egy durcás hétéves. Nagyon helyesen is tette, legszívesebben azonnal lekevertem volna neki egyet. Hisz a tanár úr ismeri a családunkat, és biztos voltam benne, hogy ezt meg fogja jegyezni.

Én magam is a szobámba vonultam és az ágyra vetettem magam. A mellettem álló széken ott hevert Áts Feri ingje. Egy darabig elidőzött rajta a tekintetem, majd bármiféle gondolkodás nélkül érte nyúltam és az arcomhoz emeltem. Éreztem az illatát. Nem túl erősen, de felismertem ugyan azt amit akkor éreztem, mikor a fiú felettem landolt. Végül magamhoz húztam és lehunytam a szemem. Az a kérdés pedig, hogy mit is művelek tulajdon képpen csak akkor jutott eszembe, mikor már fáradt voltam hozzá, hogy ilyeneken gondolkodjak.

***

Gondosan kifésültem a hajamat, és már a ruhámba is egészen belebújtam, mikor felet ütött az óra. Indulnom kell, nem késhetek el!

Gyorsan kisimítottam a sötétkék színű ruhámat, melyet igen ritka alkalmakkor vettem csak fel, hogy igazán különlegesnek érezhessem magam benne. Még a nagymamám varrta nekem régebben, és sok idejét ölte bele ebbe a fodros-szoknyás darabba.

Bármi egyéb magyarázat nélkül siettem ki az ajtón, és hajtottam be a hátam mögött. Az utcán pedig sietős léptekkel indultam a mozi irányába, hatalmas izgatottsággal, ugyanis ez nem mindennapos dolog ám!

Amint megérkeztem az épület elé, a felvezető lépcsősor előtti korlátnak dőltem, és vártam. És vártam...

Már-már idegesen forgolódtam ide-oda, hiszen a film hamarosan kezdődött, de Boka sehol sem volt.

-Nézzétek, ki van itt? Mi az Zsanna, csak nem hoppon maradtál? Jobban kellene vigyáznod a fiúkkal!-gúnyolódot rajtam az egyik lány az osztályomból. Egyike Áts Feri rajongótáborának.

Csak összeszorított ajkakkal bámultam a földet, fel sem nézve rá.

-Gyertek hagyjuk inkább!-szólalt meg egy másik hang, nem tudtam pontosan kié, hisz továbbra is csak lesütött tekintettel bámultam magam elé, miközben a sírás kerülgetett.

Ezt az érzetet csak az erősítette meg bennem, amikor megszólalt az óra, és a film is elkezdődött már, de Boka továbbra sem volt sehol. Nem bírtam tovább visszatartani, legördült egy könnycsepp az arcomon, majd ezt követően egyre több, és több.
Végül azon kaptam magam, hogy egyenesen sírok.

A könnyeimet törölgetve indultam el a hazafelé vezető úton. Gyűlöltem mindent, és mindenkit, az egész világot magam mögött akartam hagyni.

A lassan lemenő nap fényének szépsége sem tudott meghatni, csak mentem és mentem még tovább, keresztül a parkon, ahol tegnap is játszottunk.

-Hát te miért sírsz?

A hüppögés közepette szinte fel sem ismertem a hang gazdáját, meg egyébként sem akartam megállni csevegni.

-Hé!-morrant rám kissé, és elkapta a csuklómat, hogy ne tudjak tovább menni. Ezzel egyidejűleg fel is állt a padról, és szembefordított magával.

Vörösre kisírt szemekkel pislogtam fel rá, majd gyors mozdulatokkal letörölgettem az arcomról a könnyeket és összeszorítottam az ajkamat.

Áts Feri "Hé!"-je egyszerre volt parancsoló, de mégis gondoskodó. Tudtam, hogyha nagyon nem akarnék itt maradni vele, elengedne. Mégsem húztam el a kezem.

-Ülj le!-folytatta az imént elkezdett stílusban. Kevés energiám volt az ellenkezéshez, ezért tettem amit mond.

-Most pedig mondd el légyszives, mi történt!