-Figyelj csak... Főnök!-viccelődtem megállva a fűvészkerti kapu előtt.-Biztosan szabad ezt? Mármint nem úgy van, hogy csak vörösingesek léphetnek be ide?

-De igen-fordult felém egy pillanatra. Még így, a válla felett is láttam, hogy elmosolyodott, mintha valami hátsó szándéka lenne azzal, hogy engem idehozott.

Ezután erősen megtolta a kaput, ami nehézkésen, nyikorogva adta csak meg magát a fiú akaratának. Csendben léptem be mögötte, úgy forgattam a fejem, mintha még sosem jártam volna itt. Ahogy egyre jobban kezdett sötétedni, szépen megvilágították a főhadiszállást az üvegház fényei.

-Ez a kapu mindig ilyen hangos volt?-fordultam végül a mögöttem álló fiú felé, aki zsebre tett kézzel állt, az eget kémlelve.

-Ha esetleg nem a kerítésen másztál volna be legutóbb, már tudhatnád.

-Na, na, na! Ezt pont te mondod?

-Kérlek mesélj még, mit is kellene tudnom a Grundról?-vonta fel a szemöldökét elvigyorodva.

-Szép próbálkozás!-csóváltam meg a fejem.-De a kutyára biztosan nem számítottál, igaz?

-Nem, arra tényleg nem-nevettünk fel egyszerre.

A tavacska felé vettem az irányt, amibe be kellett másznom a fiú nyaklánca miatt. Áts nem jött utánam.

Ennek ellenére odasétáltam a partjához, és leguggolva a kezem végigsimítottam a hűvös vizén.

Olyan nyugodt volt minden, és végre sikerült jól éreznem magam. Végre valaki nem azért töltötte velem az idejét, mert kellett neki valami tőlem, hanem magam miatt. Legalább is azt hiszem...

-Azt hallottam, megbuktál a reáliskolában.

-Tényleg?

-Aham. És nem értem miért, mert szerintem igenis értelmes fiú vagy. Szerintem rendbontás miatt-fordultam hátra hozzá, miközben ő odasétált mellém, leguggolt majd végül leült a fűbe.

-Folytasd csak!

-Verekedés miatt mondjuk? Bár nem vagyok biztos benne-kis csend.-Hé, nem akarnál tanulni velem?

-Úgy érted, mint egy különóra?

-Igen, de esküszöm, hogy biztosan menne, azt mondták a többiek hogy jól tudok magyará...

-Jó!-vágta rá nyugodtan. Az arca pedig kifejezetten kedves volt. Nem egészen értettem.

-Tényleg? Mármint semmi magyarázat, meg kifogás?

Ekkor a tekintete kicsit komorabb lett. Afféle..."hát nem meg mondtam? Ne kérdőjelezd meg egy vezér szavahihetőségét!"

-Akkor holnap segítek neked, bár épp én sem állok a legjobban. Valahogy összejött most minden-húztam fel a térdeimet, amiket átöleltem, mintha fáznék.-Az ingedet sem adtam még vissza.

-Remélem nagy becsben tartod!-kereste a tekintetem hamisan mosolyogva.

Szándékosan nem rá figyeltem, hanem a víz hullámaira koncentráltam, melyeket a szél apró fuvallatai idéztek elő.

-És a láncod? Fontos neked, másképp nem kérted volna, hogy érte menjek.

-Igen, az.

Ekkor fordult a kocka, a fiú kezdte a vizet pásztázni, én pedig az arcát.

-Ha bárki ilyet kérdezne tőlem, nem is tudom hogyan büntetném meg. Tisztában vagy ezzel?

-Nem vagyok bárki.

-Chhh... Ha csak emiatt is, de megérte-mosolyodott el cinikusan. Végre egymásra néztünk.

-Mi miatt?

-Csak úgy süt az önbizalom belőled.

Felnevettem.

-Na, honnan van? 

Habozott. 

-Az anyámtól. Nem ismertem őt, a láncot... csak megtaláltam. Apám sohasem beszél róla. Nem tudom, hogy nézett ki, nincsenek róla képek sem. A lánccal pedig úgy érzem, mintha... egy kicsit mégis tudnám milyen volt, mintha egy kicsit mégis ismerném őt-mesélte komoran, és igencsak szűkszavúan.

-Oh...-nyögtem fel halkan. Nem igazán tudtam mit kellene erre mondanom. Sajnáltam az egész helyzetet, de így is különlegesnek érezhettem magam, hogy Feri megosztotta velem. Nem hinném, hogy ezzel szokott volna hencegni.

-Korábban azt mondtad, akkor adod oda a kendőmet, ha elveszem, de akkor még féltem.

-Már nem félsz?-vonta fel a szemöldökét.

-Nem tudom kellene-e de ezt biztosan nem lett volna képem megtenni...

Elmosolyodtam huncutul, majd egy hirtelen nekiugrással elkaptam a fiú vállát, és a fűre nyomtam. Persze nem hittem, hogy ott is fogom tudni tartani pár másodpercnél tovább. Ő azonnal kapcsolt, és a derekamat megemelve átemelt a saját teste felett, majd amint letett a fűre feltérdelt, és a csuklómat a fejem fölé nyomta. Nevetett.

-Bátor, de meggondolatlan-jelentette ki győzelme teljes tudatában.

Felhúztam az egyik lábam, és hirtelen megtoltam vele a fiú térdét. Hogy ne essen hasra, el kellett engednie a csuklómat, én pedig mögé kerülve a hátára ugrottam, kezeimet összefűzve a nyaka előtt. Eközben csak nevettünk, én néhol-néhol felsikítottam. Áts megfordult, amitől valahogy meglazul a szorításom és kissé oldalra is csúsztam. Mint egy táskát, ő egyszerűen maga elé húzott engem. Szemtől szembe kerültünk egymással, a lábaim összefűzve a csípője körül. Megállt egy pillanatra. Az arcom olyan vörössé vált, akár egy aznap szüretelt paradicsom. Elengedtem őt és letéve a lábam a földre, a térdelő fiút ülő helyzetbe löktem, bár azzal nem számoltam, hogy magával ránt engem is az ölébe. Kezdtem magam egyre kínosabbul érezni, ezért rá sem néztem, hanem egyszerűen átfűztem a karjaimat a válla felett, és szorosan magamhoz öleltem őt.
Éreztem, hogy ez meglepi, hiszen habozott, de viszonozta a gesztusomat.

-Köszönöm-dünnyögtem szorítva őt. Végül elengedtem és azonnal kimásztam az öléből. Féltem mire gondolhat ő.

-Tessék!-letekerte csuklójáról a vörös kendőmet, és nekem nyújtotta.-A tiéd.

Meglepettem nyúltam érte.

-Miért adod most vissza?

-Mert a célomat elértem.

-És mi volt az?

-Hogy többé már ne Boka jusson róla az eszedbe.