Egy ideig csak a csillagokat néztük. Egyikünk sem szólt, csak hanyatt fekve meredtünk az ég felé. A kézfejem véletlen pont a fiúéhoz ért, de nem mertem elkapni onnan. Csak éreztem, hogy valamiféle forróság ön el engem belülről. Ő sem mozdult.

-Nem fogsz elkésni?-törte meg a tücskök ciripelésének és a csöndnek hangjának keverékét a fiú.

Mintha visszarántott volna a valóságba. Fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő, ahogy azt sem tudtam elképzelni, mit kapok majd, ha hazaérek. Ismét elkapott az a nyomó érzés ami szinte minden egyes nap.

-Már elkéstem. És az eszem is azt súgja, hogy nagyon el kellene indulnom...

-De te maradni akarsz.

-Igen-fordultunk egymás felé majdnem egyszerre.-De tényleg mennem kell.

-Elkísérlek.

Amíg elértünk a házunkhoz, rengeteget beszélgettünk és őszintén mondom, nagyon régen éreztem ilyen jól magam, mint akkor. Csak a lakásokból itt-ott kiszűrődő fények és a csillagok világították nekünk az utat.

-Biztosan nem lesz ebből semmi gond? Ha kell, beszélek az apáddal-ajánlotta fel a kapunkhoz érve.

-Biztosan nem kell-bólintottam.-De szeretnék adni neked valamit.

-No igen?-vonta fel a szemöldökét, majd elmosolyodott halványan.

-Igen, igen, de csukd be a szemed hozzá! Oh, és ne less!

-És honnan tudjam, hogy nem versz át?

-Csak bízz bennem!-dobbantottam egyet morcosan.

-Nem megy, hacsak nem csukod be te is a szemed-csóválta meg a fejét incselkedve.

-De úgy nem fog menni!

-Már hogy ne menne?

Kezdtem összezavarodni ebben az egész helyzetben, így egyszerűen csak a fiú mögé kerültem, és a kendőt, melyet nem is olyan régen nyújtott nekem vissza, a nyakába kötöttem.

-Tessék.

A fiú előbb végigsimított az anyagon és csak ezután fordult felém kérdő tekintettel.

-Neked jobban áll-böktem ki végül, lesütött szemekkel.-Amúgy is te jutottál volna eszembe róla.

Ekkor lábujjhegyre emelkedtem, és óvatosan megkapaszkodva a fiú vállában, lassan az arcához hajoltam. Azonban meggondoltam magam, és a pillanat hevében, az arcra helyett az ajkára adtam a puszimat. Ezalatt végig a bátorságom szertefoszlott darabjait gyűjtögettem össze. És ha ezzel mindent tönkre tettem?

 A vezérnél kivételesen mégis gyorsabbnak bizonyultam, vagy talán csak neki is legalább annyira hihetetlen lehetett a helyzet, mint jómagamnak. Végül hátraléptem tőle, és amilyen gyorsan csak tudtam, a kapunkon belülre szaladtam, és behajtottam azt.

Azért a szemem sarkából még láttam, ahogy Áts mosolyog, mintha csak minden úgy alakult volna, ahogy azt a nagyvezér eltervezte. Felém fordult és a kapuhoz lépett, átkarolva azt felülről. Én persze, hogy ne érhessen el, hátrébb léptem, és igyekeztem megfejteni mire gondolhat. Ha ez az egész csak egy félreértés, és csak én siettem el? Addig hátráltam, hogy már a bejárati ajtó kilincsére tettem a kezem.

-Várj!-szólt utánam a fiú.-Még nem is tudom mikor találkozunk újra!

-Bízzuk a véletlenre-hajtottam le a fejem, hogy eltakarjam, mennyire vörös is az arcom.

-Holnap kettőkor véletlen a parkban leszek.

-Akkor viszek pár könyvet a magánórára-emeltem a teintetem a fiúéra. Mosolygott.

-El ne késs!-ugrott hátra a kaputól.

Ekkor a fiú, mintha csak túl sok energia lenne a testében, hátrálni kezdett, szinte már futva, de le sem vette a tekintetét rólam ezalatt. Végül csak megfordult és rohant végig az utcán. Legszívesebben én is szaladgálni tudtam volna. Egyszerre éreztem határtalan boldogságot, izgalmat, és energiát.

Szerelmes vagyok a Vörösingesek vezérébe. Szerelmes vagyok Áts Feribe!

***

-Mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon!

-Ez nagyon gyerekes, Zsanna!

-Ezt pont te mondod, aki a barátaival egymás szájából rágjátok ki a gittet? Szerintem ez a gyerekes és még undorító is!

-De Boka a Pál utcai fiúk elnöke! Nem hazudhatok neki!

-Akkor beszélgess vele a Grundotokról vagy bánom is én!

-Egyáltalán miért kerülöd őt?

-Semmi közöd hozzá! Vagy... Rendben, akkor mondd az igazat.

-"Szia Boka, Zsanna nem akar veled beszélni, mert most éppen... nagyon lány!" Csodálatos!

-Hogy nem akarom látni. Ennyi.

Ekkor sarkon fordultam és a szobámig meg sem álltam. Ott magam mögött bezártam az ajtót, majd az asztalomhoz léptem, hol ott hevert három könyv, és egy bőrből készített válltáska. Gyorsan összepakoltam mindent, s óvatosan elhúztam az ablakom elől a függönyt, hogy kinézhessek rajta.

Boka épp akkor lépett ki a kapunkon, lehajtott fejjel. Nem éreztem bűntudatot. Felőlem kopoghat az ajtónknál napestig. Reméltem sajnálja is amit tett. Jó darabig egyáltalán nem is akartam találkozni vele.

-Zsanna?-kopogott be az öcsém az ajtómon.

Kelletlenül léptem oda, hogy kinyissam neki. Tényleg nem ezért zártam be, hogy alig két percre rá nyithassam ki újra.

-Köszönöm, öcskös!-mosolyogtam rá fáradtan. Nem akartam tovább ezzel foglalkozni, legszívesebben csak futottam volna a park felé, de a francba is, még csak tíz óra volt!

-Csak meg akartam kérdezni, hogy.... mivel aaa... Gittegylet ma tart gyűlés a parkban. Hogy esetleg nem akarsz jönni te is?

-Miért mennék? Nem vagyok tag.

-Hát gondoltam, ha volna kedved velünk játszani...

Elmosolyodtam. Tényleg ezt akarná az öcsém? Semmi hátsószándék, csak egyszerűen játszana velem?

-Sajnálom, de ma délután nem jó. Más dolgom van, de ti érezzétek jól magatokat!

-Mi ez a kupaktanács?-csatlakozott a beszélgetéshez egy harmadik hang is.-Nehogy azt higgyétek, hogy bárki is megy bármerre, amíg nincs kész az ebéd, és a ruhák sincsenek kiteregetve.

Ezalatt előbb rám, majd az öcsémre vezette a tekintetét apánk.

Ezzel be is rekesztette a "kupaktanácsot" és azonnal mindenki indult a dolgára. Semmi esetre sem akartam elkésni, vagy hagyni őt várakozni, de hiába. Az nem én vagyok.