Korábban csak Dumbledore temetésén volt és az is bőven elég volt neki. Álmában nem hitte volna, hogy alsó hangon még ötvenen kell részt vennie és akkor a háború többi áldozatáról még szó sem esett, akik nem a Roxfort csatájában estek el.

Mindegyiket gyűlölte. Gyűlölte látni a gyászolók fájdalmát, gyűlölte, hogy el kell engednie ezeket a csodálatos embereket, gyűlölte, hogy ennyi mindenkinek meg kellett halnia ahhoz, hogy Voldemort elbukjon. De ezért is kezdte el az aurorképzést - biztos akart lenni benne, hogy soha többé ne kerüljön sor még egy ilyen háborúra.

Annyit sírt már, annyit gyászolt már, hogy a temetéseken jobbára csak az ürességet érezte, ami szétterjedt a mellkasában. Mindig ő volt az utolsó, aki elment, mindegy, ismerte-e személyesen az illetőt vagy nem; úgy érezte, tartozik ennyivel, ha már harcba hívta és ezzel közvetve a halálát okozta. Mindegy, mit mondott Draco, tudta, hogy ezt sosem fogja tudni levetkőzni magáról - csupán megtanulhat együtt élni vele.

Aztán voltak a kifejezetten borzalmas temetések, amiken már az üresség sem volt képes enyhíteni a veszteség súlyát. Ilyen volt Remus és Tonks temetése, ahol végig kellett néznie, hogy Andromeda elcsukló hangon próbálja felsorolni kettejük életének fontosabb állomásait, de végül kénytelen volt elhagyni a pulpitust, mert nem tudta tovább folytatni. Colin Creeveynél a síró, de mégis hálásan pislogó Dennis cipelte oda őt és Harryt a szüleihez, hogy bemutassa nekik, kik mentették meg a varázsvilágot.

Az ő fordításában: kik okozták a fiuk halálát.

Aztán ott volt Fred, aki a legutolsók egyikeként került sorra.

Az volt messze a legrosszabb és még csak azt sem tudta eldönteni, miért. Talán azért, mert Mrs Weasley a szertartás közepén az addigi legsúlyosabb sírógörcsén esett át és Mr Weasleynek ki kellett kísérnie a temetőből, hogy lenyugtassa valahogy. Vagy esetleg azért, mert George annyira szét volt szóródva és össze volt törve, hogy Ginnynek kellett meggyújtani a Futótűz-fantáziát, amit a fiú az ikertestvérének szánt. De az is lehet, hogy azért, mert újra látnia kellett Percyt, aki Fred halála óta egyszer sem mosolygott vagy viccelt és ránézni rosszabb volt, mint elviselni a Crutiatust.

Igen, elég sok esélyes volt a dolog. Mégis, a számára legrosszabb pillanat akkor jött el, mikor hazaért a temetésről.

A háború vége óta Londonban lakott. Dracoval egy kis lakást béreltek egy félreeső helyen, közel a minisztérium bejáratához, hogy Lucy könnyebben járhasson be az aurortréningre és Draco is könnyebben juthasson el a Szent Mungóba, ahol gyógyítást tanult. Tapmancs nem nagyon szerette a tágas kert után, de Lucy vagy Draco (mikor ki volt otthon) naponta ötször levitték sétálni, így láthatóan megelégedett az új otthonával.

Lucy egyedül volt a lakásban. Ő aznapra már jó előre tisztázta magát, hogy ne kelljen bemennie, de Draco mindegy, mennyit próbálkozott, nem tudta elkerülni a dolgot, így ő a temetés után a kórházba ment. A lány nem igazán bánta: úgy érezte, most nem tudna senki élőt elviselni.

Még Tapmancs se nagyon közelítette meg, aki mindig észrevette, ha gazdája rossz hangulatban volt. Ez pedig bőven túltett azon.

Mikor belépett a hálószobába, meglepetésére Errolt látta az ablakpárkányon, lábára pedig egy nagy boríték volt kötve. Elképzelése sem volt, mit akarhatott tőle bármelyik Weasley, hiszen alig tíz perce váltak el egymástól. Beengedte az alélt madarat, és miután odavitte Tapmancs táljához, hogy igyon, leoldotta a borítékot és kinyitotta.

Meglepetésére még egy borítékot talált benne és egy kis pergamendarabot. Először az utóbbit nyitotta szét.

Szia Lucy.

A kérésnek eleget téve továbbítom a levelet, amit rám bíztak és akkor, amikorra kérték. Kérlek, ne feledd: mindegy, mit olvasol benne, tudd, hogy nem tehetsz semmiről. Nem hibáztatlak sem én, sem senki más. Jogod van boldognak lenni, mindegy, mit érzel most. És tudd, hogy neki csak ez számított.
George

Lucy úgy érezte, már nem süllyedhet mélyebbre. Ám mikor kinyitotta a kisebb, de jóval vastagabb borítékot és elkezdte olvasni a levelet, már tudta, hogy még a halál is visszavonulót fújna, ha most érte jönne: senkinek sem kellene egy olyan tönkrement lélek, aki pont azokat taszítja el magától, akik a legjobban szeretik.

Szia Lucy!

Ha olvasod ezt, akkor én valószínűleg meghaltam a csatában. Mielőtt következtetéseket vonnál le, leszögezem, hogy csak azért írom ezt a levelet, hogy elköszönjek és utolsó jó tanácsaimmal ellássalak. Meg még pár dologért ezeken kívül, de azoknak nincs sok jelentősége.

Illetve, ezt majd te eldöntöd. Na mindegy.

Kezdem akkor a legelején, mégpedig azért, hogy tudd, soha nem tettél semmi rosszat és nyomatékosítsam azt, amit a levél végén elmondok.

Nem nagyon emlékszem, milyen volt az élet, amíg nem voltál velünk. Nyilván te se emlékszel sokra a szüleidről, vagy arra, hogy három évesen egyszer elvetted Charlie pálcáját és elefántméretűre növesztetted a sufnit. (Igen, csináltál ilyet. George-dzsal ritkán nevettünk annyit, mint akkor.) Nos, velem is ez a helyzet. Számomra te mindig velünk voltál. Nekem nem létezett olyan nap, mikor ne hallottam volna a nevetésed vagy azt, hogy Ronnal veszekszel, mert csalt robbantós snapszliban. Korán kiderült, hogy belevaló csaj vagy, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Nyilván hat fiú mellett megedződtél.

Aztán kiderült, hogy nem feltétlenül volt közünk ahhoz, hogy ilyen lettél. Ahogy egyre nőttél, úgy csináltál egyre több felfordulást a házban - amikért persze mi vittük el a balhét -, és nem kívánhattam volna jobb kishúgot magamnak. Ginny akkoriban sokkal félénkebb volt, így te lettél a mi szárnysegédünk, és hamarosan már együtt készítettünk ki mindenkit magunk körül.

Nem igazán örültem, hogy otthon kellett hagyjalak, mikor felvettek a Roxfortba. Szerettem volna, ha ott vagy velünk, mikor felfedezzük a kastélyt, megtaláljuk az összes titkos járatot és éjszakánként rohangálunk a folyosókon össze-vissza. Persze, megismerkedtünk Lee-vel, aki szintén jó bajtársnak bizonyult, de mégse volt ugyanaz. Aztán persze jöttek a baglyok, amikben leírtad, mi mindent csináltál otthon, és nem lehettem volna büszkébb rád. (Még mindig az a kedvencem, mikor Percy után Ron samponját is kicserélted ragasztóra. Az fenomenális lehetett).

Azonban tudtam, hogy a prioritás számodra hamarosan megváltozik. Mikor visszajöttél az első Abszol utas körutadról, úgy csillogott a szemed, ahogy még soha korábban. Olyan izgatottan meséltél Harryről, hogy nem tudtam visszafojtani a vigyorgást. Mindig is sajnáltam, hogy nem lehettél az ikred mellett, hiszen tudtam, hogy én egy napot nem bírnék ki George nélkül. Te pedig tíz év után láttad őt először. Sejtettem, hogy a túra a kastély folyosóin el lesz napolva, mert minden szabad percedet Harry mellett fogod tölteni és így is lett.

Arra viszont álmomban nem gondoltam, hogy ti az első évetekben már túl fogjátok szárnyalni mindazt, amit mi George-dzsal három év alatt elértünk. Pláne azt nem, hogy már akkor szembe kellett néznetek Kígyópofával. Akkor esett le, hogy ez nem játék, hogy ti valójában sokkal nagyobb veszélyben vagytok, mint azt mi valaha felfoghattuk és azt hiszem, akkor jött el először a pillanat, hogy aggódni kezdtem érted.

Amit neked persze a maximumra kellett tolnod (vicc, ne vedd magadra).

Viszont addig nem láttam meg, mennyire bátor vagy valójában, amíg Ginnyt el nem rabolták a Titkok kamrájába. Én is úgy éreztem, hogy a tó fenekéig is leúsznék, ha kell, csak vissza tudjam hozni, de semmilyen támpontom nem volt, merre induljak. Éjszaka pedig arra keltünk, hogy te, Harry és Ron lementetek a kamrába, megöltétek a szörnyet és megmentettétek Ginnyt. Ahelyett, hogy szóltatok volna valakinek (akár nekünk), ti fogtátok magatokat és másodévesként lementetek egy olyan helyre, amit a tanárok évszázadokon át kerestek.

Enyhén szólva sokkot kaptam. Aztán megint büszkébbnek éreztem magam, mint bárki más, hogy ismerhetlek.

Lassan azonban kezdett minden megváltozni. Mindannyian egyre jobban nőttünk fel. Rajtad is látszódott, hogy már nem az a pajkos kislány vagy, aki régen. Mindig volt valami a szemedben, aminek még nem kellett volna ott lennie. Még nem kellett volna felnőnöd. Velünk kellett volna jönnöd a kastélyba éjszakánként, hogy bolondot csináljunk Fricsből, megdobáljuk Mrs Norrist vagy megvicceljünk pár mardekárost. Nem azért kellett volna megtanulnod használni a titkos folyosókat, hogy a biztonságod függjön tőlük.

Ez az egész nem volt rendjén. De te még így is mosolyogtál, a leghalványabb sejtés nélkül, hogy a gyerekkorodnak már rég vége. Még így is te voltál a legderűlátóbb és a leglelkesebb mindnyájunk közül. Lassan már csak azért akartam hülyéskedni vagy megtréfálni valakit, hogy hallhassam a nevetésed. Csak azért akartam Percy idegeire menni, hogy még egyszer láthassam a cinkos mosolyod, amit mindig akkor mutattál, mikor terveztél valamit. Szerettem volna visszamenni a gyerekkorunkba, ahol nem kellett azon aggódni, hogy háború készül.

Sokkal több megpróbáltatás ért, mint azt valaha sejtettem. A Trimágus Tusa alatt, aztán Umbridge idején, és akkor el sem kezdem, mit kell kiállnod a Főnix Rendjének vezetőjeként. De te nem omlottál össze. Soha, egyszer sem adtad fel. Minél sötétebb idők jöttek, te annál jobban igyekeztél, hogy mindenki másnak könnyebb legyen. Nem törődve saját magaddal.

Sokszor voltam dühös rád emiatt. Dühös voltam, hogy nem figyelsz oda magadra. Hogy minden más fontosabb neked, mint önmagad. Tudtam, hogy ez előbb-utóbb vissza fog ütni és nem is tévedtem. Kiskorunkban ez abban mutatkozott meg, hogy lenyomtad a brokkolit, csakhogy ne Ginnynek kelljen megennie. Most abban, hogy hagytad magad elfogatni a halálfalókkal, hogy megments minket.

Azt hittem, megőrülök. Mire visszaértünk, a tábor romjai már elhagyatottak voltak, sehol senkit nem láttunk. Képtelenek voltunk visszamenni a Menedékbe, hogy mindenki szemébe nézve elmondjuk nekik, hogy elbuktunk. Hagytuk, hogy elvigyenek. A mi hibánk volt. Az enyém. Végül mégis vissza kellett mennünk, mert tudtuk, hogy anya kiborulna, ha nem jelentkeznénk rögtön akció után. Így is Billnek kellett elmesélnie neki, mi történt, mert mi képtelenek voltunk a szemébe nézni.

Aztán olvastuk az újságban, hogy a halálfalók bejelentették az elfogásodat, de azt nem, hol őriznek. Ez szólt a rádióban, erről beszélt heteken keresztül az egész ország. Én pedig mást sem csináltam, csak fel-alá rohangáltam az országban, még Azkabanba is benéztem, de sehol sem találtalak. Ott akartam hagyni az egészet a fenébe, de George rávett, hogy csináljam tovább, mert te is ezt akarnád. Így valahogy túléltem.

Mikor Bill eljött hozzánk Ollivanderrel és elmondta, hogy előkerültél és hogy náluk gyógyulsz, úgy éreztem, mintha egy tonnás súly szakadt volna le rólam. De még így is három hónapot voltál velük. Bill arcából ítélve borzalmas állapotban lehettél, de legalább éltél és ez volt az első vigaszom azóta, hogy elfogtak. Biztonságban voltál, gyógyultál és tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy láthassalak.

És most itt voltál. Beszéltél, nevettél, grimaszoltál. Mikor megjelentél, mintha ez a három hónap kitörlődött volna a fejemből. Úgy éreztem, mintha soha el se mentél volna. Mikor megöleltelek, minden a helyére kattant és most, hogy visszakaptalak, hogy te, George és én újra együtt voltunk, a háború is hirtelen távolinak érződött.

Újra együtt voltunk. Csak ez számított.

(Igen, éles váltás lesz, de valahogy muszáj rátérnem és már így is hosszúra nyúlt ez a „bevezetés", szóval inkább csak belekezdek abba, amiért ezt az egészet írtam.)

Hiába nőttél fel a szemem láttára, mégis villámcsapásként ért a felismerés, hogy már nem egy kislány vagy, hanem egy nő, akinek szilárdabb az erkölcse, mint sok felnőttnek összesen. Igen, ez a pillanat a karácsonyi bálon jött el. Bár korábban észrevettem, hogy mennyivel komolyabb vagy a korodhoz képest, hiába viccelődtél folyamatosan, ott láttam meg, hogy tényleg felnősz. És sokkal szebb lettél, mint azt valaha hittem.

George sokszor nyaggatott miatta, de úgy éreztem, nem lenne helyes. Tudtam, hogy te testvérként tekintesz mindannyiunkra, és nem akartam bonyolultabbá tenni az életed, mint amilyen volt. Így is annyi mindenért kellett felelősséget vállalnod, folyton azon voltál, hogy Harry ne ölesse meg magát, és szerettem volna megőrizni azt, amit az évek során felépítettünk. Úgy döntöttem, én leszek a biztos pont, ahová mindig jöhetsz, ha baj van, akinél figyelmen kívül hagyhatsz mindent, ami nyomaszt, és csak arra figyelj, amire akarsz.

És mindezek ellenére egyedül hagytalak.

Illetve, nem teljesen.

Vártam, mikor érkezik meg a hír, hogy találtál magad mellé valakit. Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, és kíváncsi is voltam, hogy fogom érezni magam. Mikor Ginny mesélte, furcsa módon csak örülni tudtam neki. Már így is később kezdtél pasizni, mint ahogy vártam (komolyan, még Ginny is beelőzött), és attól féltem, hogy a harc miatt mindenkitől elhatárolódsz és végül egyedül maradsz, mikor te a világot érdemled. Örültem, hogy tévedtem.

Persze, féltettelek, hogy az a srác összetöri a szíved. Melyikünk nem? George és Ginny is aggódtak, főleg, mikor láttuk, hogy néha leengeded az álcád és kiül az arcodra az aggodalom és a féltés. Tudtuk, hogy aggódsz a fiúért. Látszott rajtad, hogy szereted. De nem voltál hajlandó semmit se mesélni róla, így nem tudtuk eldönteni, hogy ő vajon hogyan érez irántad pontosan, hogy megérdemli-e a szereteted és a hűséged.

Aztán beállítottál Malfoyjal.

Őszintén, bárki mást el tudtam volna képzelni melletted. Komolyan, még Zacharias Smith is előbb eszembe jutott, mint Malfoy. Fogalmam se volt, mit tett az a kis görény (nem, ezért nem fogok bocsánatot kérni, lásd be, hogy megérdemli legalább egyszer), amivel kiérdemelte a figyelmedet. De aztán leültél és elkezdtél mesélni. Ahogy hallgattam, úgy állt össze lassan a kép mindazzal kiegészülve, amit Ginny mondott.

Közben Malfoy arcát is néztem. Ahogy rád nézett... Egy pillanatig nem hittem, hogy képes olyan arckifejezésre. De ott volt és nem csak egy pillanatig. Minden alkalommal, mikor rád nézett, ott volt a tekintetében minden, amit irántad érzett. Mindegy, hogy nevetett-e rajtad vagy aggódott érted, az a valami ott volt.

És akkor megértettem.

Te képes vagy megváltoztatni az embereket. Úgy, hogy közben nem is erőlködsz, csupán önmagad adod. Így motiváltál engem és mindenki mást is az évek során és így változtattad meg Malfoyt is. Tudtam, hogy ő kész lenne bármit odaadni érted és nekem igazán ez számít. Hogy az, akit választasz, lehozza akár a csillagokat is az égről, ha te azt kéred.

Ezért írom ezt a levelet. Hogy mindezt elmondhassam, ha esetleg történne velem valami és nem lenne esélyem rendesen elköszönni tőled. És ha már így adódott, szerettem volna egyszer őszinte lenni veled azért, hogy megértsd, miért kérem tőled azt, amit. Az egyszerűség kedvéért pontokba szedem, hogy egyszerűbb legyen ügyelned rá.

1. Továbbra is legyél olyan vidám, mint a legrosszabb időkben! Ahogy az öreg Dumbledore is mondta: az öröm mindig segít rajtunk - akkor is, ha teljes a sötétség. Mert a sötétséget elűzi a fény. (Jesszus, én tényleg Dumbledore-ral példálóztam?! Mikre veszel rá, te lány?)

2. Mindegy, mit gondolsz magadról, ne feledd, hogy fantasztikus vagy! És bárki bármit mond, ez akkor is így van (ha Rita Vitrol nem fogja be, nyugodtan használd a nyelvnyújtó nyalánkságot, direkt az ilyeneknek találtuk ki).

3. Nem te tehetsz a halálomról, így ne merészeld magadat hibáztatni! Az önutálat sosem állt jól neked.

4. Figyelj oda Malfoyjra! Az a srác most már képes lenne szembemenni Kígyópofával is, szóval csak tartsd rajta a szemed! Nem veszíthetsz el mindenkit, akit szeretsz, nem érdemled meg.

5. Maradj továbbra is ilyen erős! Nem a varázserődre gondolok, hanem a szellemedre; ha eddig nem tört meg, ezután se törjön.

6. Ha egyszer lesznek gyerekeid, taníts meg nekik pár trükköt, hogyan okozzanak káoszt az órákon! Szégyelném magam, ha nem adnád tovább a tudásodat, amit a csínyekről tőlem szereztél.

7. Néha segíts be George-nak a boltban! Nem kellene magára hagynod, egyedül azt se tudja, hogy keverje ki az egyes termékek ellenszerét és senki nem ért olyan jól a sötét varázslatok kivédéséhez, mint te. Szóval számítok rád, társalapító!

8. Ha egy srác esetleg nem fogná, hogy foglalt vagy, hagyd csak, hogy Malfoy vegye kezelésbe! Küzdjön csak azért, hogy megtarthasson, ne könnyítsd meg annyira a dolgát.

9. Mindenképp tégy rendet a minisztériumban a háború után! Komolyan, az a hely kész káosz, szükség lesz ott egy értelmes emberre, aki tudja is, mit csinál.

10. És utolsóként: légy boldog! Megérdemled, jobban, mint bárki más és lehet, hogy én már nem vagyok melletted, de figyelni foglak és nézni fogom, mennyire veszed komolyan a kéréseimet. Nehogy azt hidd, hogy viccelek!

Miattam ne aggódj! Biztos rendben leszek. Talán megkeresem apádat, ha egy helyre kerülünk, hogy megkérdezzem, mégis hogyan tudta elárasztani a nagytermet ebéd közben (Lupin mesélte egyszer, de ő is csak másodkézből hallotta, szóval a teljes sztorit még mindig nem tudom). Ha Sirius is ott lesz, vele is beszélni fogok. Ki tudja, talán alapítunk egy ottani bulicsapatot, mint amilyen a Tekergők voltak.

Ennyit szerettem volna. Lucy, megtiszteltetés volt felnőni veled, ismerni téged és higgy nekem, semmit sem bántam meg. Lehet, hogy halott vagyok, de mosollyal az arcomon halok meg (remélem), és tudom, hogy sokáig fájni fog, de egyszer könnyebb lesz. És hirtelen azt veszed észre, hogy mosollyal fogsz visszaemlékezni rám, miközben a gyerekeidnek mesélsz rólam, Fred bácsiról. És akkor tudni fogod, hogy minden rendben van.

Ölel innen a túlvilágról is,
Fred

❤️💚❤️💚❤️

Draco azonnal hallotta a zokogást, amint belépett az ajtón. Rögtön eldobott mindent a kezéből (valószínűleg újra el kell mennie zöldségeket venni, de legkevésbé sem érdekelte) és azonnal a hálószobába sietett, ahonnan a hangot hallotta. Azonban, mikor belépett, egy pillanatra lefagyott.

Lucy a szoba közepén ült és olyan keservesen zokogott, ahogy Draco eddig csak egyszer hallotta. Előtte a földön pergamenlapok hevertek, mellette egy üres boríték, Tapmancs pedig az ölébe dugta a fejét és úgy próbálta megnyugtatni. Jöttére a kutya felemelte a fejét és szomorú tekintettel nézett rá, Lucy azonban láthatóan észre se vette, hogy hazajött.

Draco, jobb ötlete nem lévén letérdelt Lucy mellé és gyengéden átölelte. A lány azonnal rádőlt a teljes testsúlyával és a mellkasába temetve az arcát zokogott tovább. Draco csak simogatta a haját, miközben Tapmancs időnként odadugta az orrát Lucyhoz, hátha most sikerrel jár. A fiú lepillantott a levélre, de nem látta jól az írást, annyira elmaszatolódott a ráhulló könnycseppektől, így csak ült tovább és várta, mikor nyugszik le Lucy annyira, hogy elmondja, mit tudott meg.

Nem tudta, mennyi idő telt el. Lucy zokogása lassan enyhült, ahogy a teste remegése is, de Draco arra jutott, hogy inkább a fáradtságtól volt ez, semmint az érzései enyhülése miatt. A lány homloka szinte égetett, jelezve, hogy beteg lesz és a fiú biztos volt benne, hogy holnap itthon kell maradnia, hogy ápolja, nem mintha ezzel problémája lett volna.

Végül Lucy megszólalt: rekedt, elfúló hangja volt és anélkül mondta ki azt a három szót, hogy akár egy kicsit is felemelte volna a fejét.

- Hermionénak igaza volt.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Kész is az első headcannon!

Remélem, tetszett nektek! Azok, akik erre szavaztak addig, amíg úgymond "lezártam" ezt a szavazást, most visszakapnak 1, ismétlem, 1 szavazati lehetőséget és választhatnak egy másikat a headcannonök közül.

A továbbiakat is ide fogom feltölteni időrendi sorrendben, emiatt lehet, hogy egy új részt egy már meglévő előtt találjátok meg, mivel időben akkor történt. Ha valakinek van olyan ötlete, ami nem szerepel a headcannonök között, de az illető kíváncsi rá, akkor itt kommentben rákérdezhet! Ha a javaslata ugyanúgy kap húsz igenlő kommentet, akkor kidolgozom és fel is tüntetem, kitől származik az alapötlet a fejezet elején.

Remélem minden világos. További jó hetet nektek!
Anna