Mikor a villám megvilágította az éjszakai eget és a mennydörgés még az ablakokat is megremegtette, Lucy úgy ült fel az ágyban, mintha rugóra húzták volna.

A szíve olyan eszeveszett tempóban vert, hogy kénytelen volt nagy levegőket venni, hogy valahogy lenyugtassa magát. Kivételesen most nem rémálma volt, csupán az előtte álló, hihetetlenül mozgalmasnak ígérkező éjszaka gondolata tette őt ennyire izgatottá. Megszámolni sem tudta, hányszor szalasztotta már el ezt az alkalmat azért, mert annyira mélyen aludt, hogy nem ébredt fel a viharra és utána kezdhette az egész procedúrát elölről. Ám ő nem csüggedt, hiszen eltökélte, hogy végigcsinálja, még akkor is, ha Remus már nem láthatta az eredményt.

Ám biztos volt benne, hogy ő, valamint Sirius és a szülei is büszkék lesznek rá.

Kisöpörte a haját a szeméből, majd oldalra pillantott, ahol Draco aludta az igazak álmát. Érdekes módon őt annyira hidegen hagyták az ilyen viharok, hogy Lucy néha elgondolkodott azon, hogy nem süketült-e meg véletlenül. Aztán persze mindig rájött, hogy Draconak a Mardekár klubhelyiségében bőven volt ideje hozzászokni a heves viharokhoz, hiszen ott a tó moraja is sokkal hangosabb volt, mint bárhol máshol a kastélyban. Most még az sem ébresztette fel, hogy ő, Lucy ilyen hirtelen ült fel.

A nő mosolyogva adott egy puszit a férfi homlokára, majd óvatosan kimászott az ágyból és elindult, hogy átöltözzön. Közben bőszen hallgatózott, hogy a vihar odakint nem csillapodik-e, hiszen csak addig lehetséges számára meginni a bájitalt. Amint magára öltötte a melegítőjét és gyorsan összefogta a haját, azonnal a pince felé vette az irányt, ahol a fiolát őrizte. Ő és Draco nemrég költöztek át London külvárosába, egy ikerház egyik földszinti lakásába, amihez kert is tartozott, így Tapmancs is bármikor kimehetett rohangálni, amikor kedve tartotta. A lakásnak saját pincéje is volt, aminek Lucy nagyon örült, hiszen így megvolt a tárolási hely a bájitalnak, ahol nem érhette fény. Persze így ismét neki kellett veselkednie az egész műveletnek, de nem bánta; azon a ponton már feladta, hogy számon tartsa, hányszor is kellett már újrakezdenie.

A mennydörgések visszhangja különösen kísértetiessé vált, mikor leért a pincébe, de Lucy nem törődött vele. Egyenesen a tárolószekrényhez ment, és torkában dobogó szívvel nyitotta ki az ajtaját, kicsit félve attól, mit fog látni benne. Félelme alaptalannak bizonyult, ugyanis a bájital vérvörös színű volt, amilyennek lennie kellett. A nő egész testét elárasztotta az adrenalin és az izgatottság, és nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el szélesen.

Ma volt a napja. Most már biztos volt benne.

Ma animágus lesz belőle.

Persze tudta, hogy a bájital megivása és az első átváltozása után is még hosszú út áll előtte, mire képes lesz akarata szerint bármikor átváltozni, de ez kicsit sem csüggesztette el. Gyorsan magához vette a kristályfiolát és felszaladt a lépcsőn át a konyhába, majd vissza a szobájukba, ahol Draco még mindig zavartalanul aludt. Lucy magához vett egy üres pergamendarabot és az ablakon át beszűrődő utcai lámpák és alkalmi villámok fényénél gyorsan lefirkantotta az üzenetét.

Draco, ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy még nem értem vissza. Ma éjjel vihar volt, amire fel is keltem, így elmentem, hogy megigyam a bájitalt. Bár a patrónusom miatt sejtem, mivé fogok változni, de így se tudom, hogy képes leszek-e napfelkeltére annyira úrrá lenni a testemen, hogy vissza tudjak változni emberré. Ha aggódsz értem, gyere utánam a közeli Broxbourne melletti erdőbe. Biztos vagyok benne, hogy megtalálsz.
Lucy

A nő a saját párnájára tette a pergament, hogy Draco biztosan megtalálja. Még egyszer végignézett a férfi békés arcán, majd magához vette a pálcáját és a hátsó ajtón át kiment a kertbe, hogy ne ébressze fel őt a hoppanálás jellegzetes zajával. Az égen újra villám cikázott keresztül, amit mennydörgés követett, mire Lucy nyüszítést hallott a ház tövéből. Odakapta a fejét és szomorúan látta, hogy Tapmancs a házában (amit csak azért építettek neki, hogy legyen egy kis saját sarka, egyébként mindig velük volt bent a házban) kucorog a sarokban, minden alkalommal összerándulva, mikor mély dörgés rázta meg a vidéket és még akkor sem bújt elő, mikor észrevette gazdáját. Nyilván kijött a kutyaajtón elvégezni a dolgát, de mikor villámlani kezdett, a házába menekült, és nem mert előjönni.

- Ó, semmi baj, Tapi - sietett oda hozzá Lucy és leguggolt a nyílás elé. - Csak hangos, nem bánt. Gyere, semmi baj.

Tapmancs nagy nehezen megmozdult és nyüszítve, farkát a lábai közé húzva odakúszott Lucyhoz és szinte elbújt az ölelésében; ami nem volt könnyű, tekintve, hogy akkora volt, mint Agyar.

- Jól van, te félős nyuszi - simogatta az állatot a nő. - Nekem el kell mennem, de bekísérlek a házba, hogy ne verd föl az egész környéket az ugatásoddal. Lefekszel Draco mellé a földre és egy hangot sem adsz ki, megértetted?

Tapmancs csak megnyalta az arcát, amit Lucy igenlő válasznak vett, így gyorsan felállt és kinyitotta a hátsó ajtót, amíg még viszonylag csend volt és csak a sötét felhők kavarogtak a fejük felett. A kutya azonnal besomfordált és szinte rögtön ellazult a testtartása, amint a ház védelmébe került. Lucy az ablakon át figyelte, ahogy Tapmancs a szobájukba üget és lefekszik az ágyelőre, pontosan Draco alá. A nő megmosolyogta a látványt, majd távolabb sétált a háztól és egy újabb villámcsapással együtt hoppanált.

Arra a tisztásra érkezett, ahol Dracoval és Tapmanccsal együtt fejezték be kirándulásukat. Mivel az erdő nem volt messze onnan, ahol most laktak, egyértelműnek tűnt, hogy ellátogatnak oda és mikor Lucy meglátta, eldöntötte, hogy ide fog jönni, ha kész lesz a bájitala. Az erdő határánál húzódó út túloldalán lévő kőfejtő most csendes volt, a lámpák sem égtek, így minden szurokfeketeségbe burkolózott. A feje fölötti fellegek között tovább cikáztak a villámok és csak idő kérdése volt, hogy eleredjen az eső.

Lucy várt egy kicsit, hogy megszokja a szeme a sötétséget, de közben bal kezében a fiolát, jobbjában pedig a pálcáját szorongatta. Úgy érezte, a szíve lassan kiszakad a mellkasából, olyan erősen dörömbölt és bár biztosan képzelődött, de néha úgy tűnt, mintha két szív pumpálta volna a vérét egy helyett. Mikor úgy érezte, készen áll, kihúzta a dugót a fiolából és a pálcája végét a szívéhez érintette.

- Amato Animo Animato Animagus! - suttogta és ismét érezte a már megszokott kettős szívverést, amit már biztosan nem képzelt. Amint az utolsó szó is elhagyta a száját, felhörpintette a bájitalt.

Olyan gyorsan itta meg, hogy nem is érezte az ízét, csak egy kis fémes utóíz maradt a szájában, de rögtön ezután kiejtette a fiolát a kezéből és a mellkasához kapott. A kettős szívverés olyan hirtelen erősödött fel, hogy levegőt sem volt képes venni tőle, és hamarosan a földre rogyott. Pálcája végéből apró kis szikrák röppentek ki, ahogy szorongatta, miközben legszívesebben letépte volna magáról a pulcsit, hogy enyhítsen a mellkasára nehezedő nyomáson. A látása elhomályosult, az orra szagokkal telítődött, amiket nem tudott megkülönböztetni, miközben a szívverés egyre erősödött, a légszomj pedig egyre súlyosabban kínozta. Végül teljesen elterült a magas fűben.

Még utoljára felvillant a szeme előtt egy őzsuta képe, majd mennydörgés hangja rázta meg a környéket és Lucy elvesztette az eszméletét.

Mikor magához tért, nagyon furcsa érzés kerítette hatalmába. Kimondottan nehéznek érezte a fejét és szinte egy tagját sem volt képes megmozdítani, de ahogy hallgatta az esőcseppek kopogását, úgy tisztultak ki az érzékszervei. Orra telítődött a körülötte lévő fű finom illatával és nem bírta megállni, hogy ne nyújtsa ki a nyelvét, hogy megízlelhesse. Bár mindene vizes volt, mégsem fázott, de nem volt kellemes a víztócsában feküdni, így megpróbált felállni.

Karjai azonban eltűntek, ahogy a lábai is. Helyettük négy, pipaszár vékony lábacska igyekezett megtartani egy harminc kilós testet, ráadásul rendkívül csúszós patákban végződtek, amiken lehetetlennek tűnt a talpra állás. Így elsőnek csupán felült - vagyis felfeküdt, hogy a lábain pihenjen. Fejét az ég felé fordította, orrával lelkesen szimatolt a levegőbe, amiben eső és nedves fű szaga terjengett. Megrázta magát (fülei az arcát csapkodták), hogy legalább a víz nagy részét lerázza a fejéről, majd ismét nekiveselkedett a talpra kecmergésnek. Feltolta a fenekét, és miután érezte, hogy a paták megtartják, a mellső lábait is kiegyenesítette és végül sikerült talpon maradnia.

A fű a mellkasáig ért, de a szőrzet miatt egyáltalán nem csiklandozta, ahogy a lehulló esőcseppek sem idegesítették. Nyakát kinyújtva nézett körbe és meglepően jól látta maga körül a fák körvonalait és a hatalmas nyílt területet, aminek a közepén állt. Fülei a magasba meredtek és jobbra-balra fordultak minden apró neszre. Védtelennek érezte magát a tisztáson, így tett egy tétova lépést előre, egyenesen az oltalmat adó fák felé. Egyik lépés követte a másikat, lassan és megfontoltan, hogy megszokja a patákon való járást. Ám ahogy lassan belejött, úgy gyorsított a tempón és meglepve tapasztalta, hogy a fű sem akadályozza a mozgásban: úgy suhant át a réten, mintha vízben úszott volna.

Mikor már szinte elérhető közelségbe kerültek a fák, ügetni kezdett. Olyan volt, mintha mindig is tudta volna, hogy kell ezeken a vékony, de erős lábakon menni, csupán elfelejtette. Szinte egyenes vonalon haladt, ahogy szaporán kapkodta a patáit, majd, mikor beért a fák közé, nekiiramodott.

Csodálatos érzés volt. Nem is futott, hanem szökellt, miközben olyan könnyedén ugratott át a kidőlt fákon, mintha a föld megdobta volna. Az erdő illata teljesen eltelítette a fejét, még az eső ellenére is, ami a legtöbb szagot eltompította, de így is érezte a leveleket és a bogyókat, valamint más állatokat, amik többségében békésen aludtak. Patái alatt recsegtek a faágak és zörögtek a levelek, de ő nem lassított, csak száguldott tovább az erdőben, egyre magasabbra és magasabbra ugorva, mintha el akarta volna érni a fák alsó ágait. Nem tudta, hová megy és miért megy arra, csupán élvezte az ugrásokat, valamint az érzést, hogy ebben az alakban sokkal erősebbnek bizonyult.

Mikor hallotta, hogy felröppen fölötte egy madár, azonnal megállt és a fülét hegyezte. Orrával intenzíven szaglászott körbe, de mikor nem érzékelt semmilyen más mozgást, folytatta a futást. Kereste a kihívást, az egyre nagyobb akadályokat, amiken átugorhat, élvezve a repülés okozta örömet és lelkesedést. Olyan gyorsan szökellt át az erdőn, hogy észbe sem kapott, de már el is érte a végét: a fák határán túl fények várták, valamint házak és rengeteg új szag. Az ismeretlen megrémisztette, így inkább visszafordult és a fák rejtekében eltűnt az éjszakában.

Mire elérkezett a hajnal, ő már rég egy kidőlt fa alatt pihent, fejét a teste mellé hajtva, de szinte mindig felkapta azt, valahányszor zajt hallott. Nem nagyon aludt, mivel mindig történt körülötte valami, bár az eső már rég elállt és az éhség is kezdte kínozni. A fű második kóstolásra nem volt olyan finom, mint elsőre tűnt, a körülötte lévő levelekről és bogyókról pedig nem tudta, melyik mérgező és melyik nem, és mivel senki sem volt körülötte, aki megmutathatta volna, így maradt az éhezés. Sürgősen találnia kell más őzeket, akik befogadják majd maguk közé és megtanítják, hogyan éljen túl.

Megreccsent egy faág, mire ismét felkapta a fejét. A hajnali nap sugarai átszűrődtek a fák lombkoronájának levelein, arany fénybe borítva a növényzetet, amin most egy kétlábú valami hatolt keresztül. Kezében egy botot tartott, testét fekete anyag borította és egyenesen felé tartott. Felpattant, hogy elszaladjon, de ekkor egy hang hasított bele az erdő csendjébe.

- Várj!

Ismerős volt. Hallotta már valahol, ebben biztos volt. Megtorpant és visszafordult, így látta, hogy a kétlábú térdre ereszkedett és szürke szemeivel szeretetteljesen nézett rá.

- Hát tényleg sikerült - csóválta a fejét, miközben hitetlenül mosolygott. - Két éve próbálkoztál már és végre sikerült. A szüleid nagyon büszkék lennének rád.

Nem tudta, hogyan értheti, mit mond neki, de a szíve hevesebben kezdett verni. Azt vette észre magán, hogy a nedves avaron lépked felé, noha minden érzékszerve azt kiabálta, hogy fusson.

- Épp olyan vagy, mint a patrónusod - mondta az idegen. - Csak sokkal szebb.

Beleszagolt a levegőbe, és a citrom illatától még inkább oda akart sietni a kétlábúhoz. Húzta oda valami, maga sem tudta, mi, de biztos volt benne, hogy mellette a helye.

- Gyere - nyújtotta ki felé a kezét az ember. - Szerintem eleget voltál már kint a mai napra. Majd visszajövünk holnap.

Alig néhány lépésnyire volt csak tőle. Megfontolt léptei lassan kapkodóvá váltak, ahogy minél hamarabb akart elérni hozzá. Mikor felemelte bal mellső lábát és kinyújtotta felé, már nem egy patát érintett hozzá, hanem egy kezet - a saját hideg, reszkető kezét. Ahogy az ujjaik összekulcsolódtak a levegőben, a melegség szétterjedt az egész testében és hamarosan már négykézláb állt, nedves ruhája a testére tapadt, a haja is csuromvizes tincsekben állt, de a szája még a hűvös levegő ellenére is mosolyra húzódott.

Lucy barna szemei csillogtak a hajnali napfényben, miközben jobb kezében még mindig ott szorongatta a pálcáját.

- Milyen volt? - kérdezte Draco.

- Leírhatatlanul fantasztikus - felelte Lucy, miközben leengedték összekulcsolt kezeiket maguk közé. - De most szeretnék venni egy forró fürdőt, mert megfagyok.

Draco felnevetett, majd felállt és Lucyt is talpra segítette.

- Már előkészítettem otthon - mondta és magához húzta, nem törődve azzal, hogy mindene tiszta víz. Kaján mosolyra húzódott a szája. - És a figyelmességemért elvárom, hogy vendégül láss.

Lucy megpöckölte a férfi orrát.

- Nem ígérek semmit - húzta szándékosan Draco agyát, majd megpördült a tengelye körül és a férfival együtt dehoppanált.

❤️💚❤️💚❤️

A következő egy év kifejezetten szórakoztató volt Draco számára. Lucy semmiből jövő rajongása a zöldségekért, hogy néha megijedt Tapmancs hirtelen ugatásától vagy hogy a kanapén töltött délutáni alvása során egyszer csak átváltozott őzsutává - ezek mind kiváló alapanyagok voltak a piszkálódáshoz, amit Draco bőven ki is használt. Lucy nyilván minden szabad percét animágus alakjának tökéletesítésével töltötte volna, de közelgő aurori vizsgái jelentősen lefoglalták, így csak néha tudtak visszamenni a Broxbourne melletti erdőbe, hogy a nő a kíváncsi tekinteteket elkerülve gyakorolhasson. Még nem szóltak senkinek arról, hogy sikerült a bájital és az átváltozás, mert Lucy csak akkor akarta felfedni a nyilvánosság előtt, mikor már tökéletesen úrrá lett az átváltozásain.

Az a nap egy hasonló délutánon érkezett el, mint amilyen a bájital elkészültének napján is volt. Draco most hamarabb el tudott szabadulni a Szent Mungóból, így a vártnál korábban érkezett haza, ahol még gyakorlott varázslószemmel nézve is szokatlan látvány fogadta: a kertben ugyanis Tapmancs kergetőzött a hasonló méretű őzsutával.

Draco nevetve vette le a kabátját és a házon átvágva megállt a hátsó ajtóban és nekitámaszkodott az ajtófélfának.

- Mi az, Lucy, megint elaludtál? - kérdezte incselkedve.

Az őz felkapta a fejét a hangjára és Tapmanccsal együtt szaladt felé. Miközben a kutya vidáman ugatva igyekezett a nyakába ugrani, hogy összenyalja az arcát, addig az őz besurrant mellettük a házba. Draco finoman hárította a kutya közeledéseit, és az őzsuta felé fordult, ami a szeme láttára változott át Lucyvá, aki már az itthoni szerelésében volt.

- Nagyon vicces, Sárkányfiú - mondta csípőre tett kézzel. - De ne aggódj, amint megidézed a saját patrónusodat, azonnal keresni fogok benne valamit, amivel szekálhatlak.

- Ha ezzel azt akarod elérni, hogy megjöjjön a kedvem a gyakorláshoz, akkor szólok, hogy nem jó úton jársz - engedte be a házba Tapmancsot Draco, majd odasétált Lucyhoz és rövid csókkal köszöntötte. - Már egész szépen megy - jegyezte meg, miután elhúzódott tőle.

- Szerintem lassan kijelenthetjük, hogy sikerült - vélekedett Lucy és szavai alátámasztására ismét őzzé változott. Tett egy kört a lakásban, majd újra megállt Draco előtt és visszaváltozott.

- Szerintem határozottan kijelenthetjük - mondta Draco és szélesen elvigyorodott. - Lucy Potter most már hivatalosan is animágus!

- Még nem - rázta a fejét mosolyogva a nő. - Még vár rám egy gyönyörű beiktatási procedúra a minisztériumban. De az biztos, hogy most már képes vagyok bármikor átváltozni és már Tapmancsot se idegesítem vele.

Ismét őzzé alakult és kiügetett a kertbe, ahová Tapmancs lelkesen követte és újra elölről kezdték a fogócskát. Míg az elején Lucy szinte megdermedt a félelemtől, mikor a kutya őzalakban megközelítette őt, most már ugyanúgy játszott vele, mintha ember lett volna. Bár még mindig reagált úgy hirtelen hangzavarokra, mint egy őz, de Draco élt a gyanúperrel, hogy ez már nem is fog megváltozni.

Egy kis ideig nézte az ablakon keresztül, ahogy Lucy és Tapmancs egymást kergetik a kertben (szerencsére a szomszéd most nem volt itthon, bár kellett már rá néhány felejtés-átkot szórni, mert rosszkor akart átnézni hozzájuk), majd gondolt egyet és a tűzhelyhez lépett. Nem volt valami nagy, így utazni nem lehetett benne, de kommunikációra tökéletes volt. Begyújtott a pálcájával, fogott egy marék Hop-port, beleszórta, majd bemondta a címet.

Kis várakozási idő után a lángok között feltűnt Harry arca.

- Szia, Draco! - köszöntötte. - Minden oké?

- Persze - legyintett a férfi. - Csak gyere át hozzánk, mutatni akarok valamit. A szokásos helyre hoppanálj, az ajtónál várlak.

- Egy perc, szólok Ginnynek és megyek.

Ezután a tűz smaragdból ismét vörösre váltott, így Draco egy pálcaintéssel eloltotta, majd felállt és mikor látta, hogy Lucy még mindig Tapmanccsal van elfoglalva, gyorsan a bejárati ajtóhoz sietett. Alig fél perc után csengettek, és a férfi mosolyogva nyitott ajtót jövendőbeli sógorának (nem mintha eddig szóba került volna a téma közte és Lucy között, csupán Draconak fordult meg néhányszor a fejében... igen, alig egyszer-kétszer, véletlenül sem napi szinten...).

- Szia! - fogott kezet vele Harry, ahogy Draco beinvitálta. - Jól láttam, hogy egy őz játszott Tapmanccsal a kertetekben?

- Igen, jól láttad - mosolyodott el sokat sejtetően Draco és a hátsó ajtóhoz vezette. - Lucy, jöttek hozzánk!

Az őzsuta felkapta a fejét és kecsesen megállt az udvar közepén. Tapmancs, amint meglátta Harryt, rögtön odarohant hozzá, de a férfi ügyet sem vetett rá; zöld szeme Lucyra tapadt, aki most lassan elindult feléjük.

- Lucy? - kérdezte suttogva Harry. - Az ott... Lucy?

Draco csak bólintott, miközben lefogta Tapmancsot a nyakörvénél fogva, hogy egyhelyben tartsa. Közben ő is az őzsutát nézte, gyönyörködve kecses és mégis fenséges alakjában, azokban a nagy, mogyoróbarna szemekben, amiket bárhol felismert volna, valamint vörösesbarna bundájában. Azonban ami még most is melegséget ébresztett benne, az a fehér csík volt, ami körbeölelte a nyakát, és ami elől a marjánál egy ismerős foltban végződött. A szakavatatlan szem nem ismerte volna fel, ám Draco azonnal rájött, mit lát és ez is az egyik oka volt annak, hogy akkor ott felismerte Lucyt az erdőben.

Harry eközben tétován elindult az őz felé, mire Lucy megállt és úgy várta, mit tesz majd a testvére. Mikor már alig három lépésnyire volt tőle, Harry könnyekben tört ki, térdre borult és átölelte a suta nyakát, mire Lucy ráhajtotta fejét a vállára és még a szemét is behunyta. Draco hallotta, hogy Harry valamit motyog, de azt már nem, hogy mit. Percekig álltak így, majd Lucy visszaváltozott és ő is a földön térdelve ölelte magához a bátyját.

- Tudom, tudom... - simogatta a férfi fejét Lucy, aki szintén a könnyeivel küszködött. - Én is ugyanígy érzek. Majdnem elsírtam magam, mikor először voltam kint teliholdkor...

Draco úgy érezte, innentől már nem kell hallania, így elengedte Tapmancsot, aki azonnal odarongyolt szomorkodó gazdájához és nyalogatni kezdte az arcát, hogy felvidítsa. Miközben Harry és Lucy nevettek és tovább folytatták a beszélgetést, ő elindult, hogy feltegyen főni egy kis teát és közben rápillantott az ablakban álló egyik képre, amin három iskolás fiú egymást átkarolva nevet a kamerába (a negyediket Lucy behajtotta, hogy ne látszódjon).

Biztos volt benne, hogy a képen szereplő fiúk egytől egyig mind büszkék a lányra, aki újra bebizonyította, hogy méltó a Tekergő címre.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Visszatértem!

Oké, nem tudom, mióta várhattatok már erre a részre, de remélem, nem kellett csalódnotok és akármilyen rövid is lett, megérte várni rá. Akik erre szavaztak, természetesen visszakapják azt az egy voksot és ismét feltehetik valami másra. A másik két történet, amivel még tartozom is fel van jegyezve, és bár nem tudom, mikor, de hozni fogom!

Addig is minden jót nektek ezekben a nehéz időkben!
Anna