Arcra borulva feküdt, és hallgatta a csöndet. Teljesen egyedül volt. Senki nem nézte. Nem volt ott senki más. Abban sem volt biztos, hogy ő maga ott van. Hosszú idő elteltével, vagy talán ugyanabban a pillanatban, rádöbbent, hogy neki magának léteznie kell, többnek kell lennie testetlen gondolatnál, hiszen fekszik - érezhetően fekszik valamin. Képes tehát a tapintásra, és az, amin fekszik, szintén létező valami. Alighogy eljutott eddig a következtetésig, mindjárt azt is konstatálta, hogy meztelen. Mivel tudta, hogy egyedül van, ez nem zavarta, épp csak különösnek találta. Arra gondolt, ha képes a tapintásra, akkor talán lát is. Megállapította, hogy van szeme, ugyanis ki tudta nyitni. Világos köd vette körül, de olyasféle, amilyet még sosem látott. A párafelhő nem eltakarta a környező dolgokat, hanem maga volt a még kialakulatlan, formáját kereső környezet. Amin feküdt, színtelen, se hideg, se meleg valami volt: nem több lapos, üres felületnél, ami létezik, és amin lenni lehet. Felült. A teste sértetlennek tűnt. Megtapogatta az arcát. Nem volt rajta szemüveg. Ekkor zaj érkezett a fülébe a környező alaktalan semmin át: egy kapálózó, küszködő valami halk, puha dobogása - szánalmat ébresztő, egyszersmind illetlen, taszító zaj. Harry a hallatán úgy érezte, akaratlanul valami alattomban zajló, szégyenteljes dolog fültanújává vált.

Hirtelen azt kívánta, bár ne volna meztelen. Alighogy a gondolat megfogalmazódott benne, egy talár bukkant fel karnyújtásnyira tőle. Érte nyúlt, felöltötte: a ruha puha, tiszta és meleg volt. Bámulatos, hogy csak kívánnia kellett, és máris ott volt... Felállt, és körülnézett. Holmi irdatlan Szükség Szobájába került volna?

Minél tovább nézelődött, annál több dolgot látott. A magasban hatalmas, boltozatos, napsütötte üvegtető csillogott. Egy palota lehet? Köröskörül néma csend volt, csak a ködben rejtőző valami különös dobogása és nyöszörgése hallatszott... Harry lassan körbefordult: a környezet mintha a tekintete parancsára alkotta volna meg magát. Tágas, jól belátható tér vette körül, egy tiszta és világos, a nagyteremnél sokkal terjedelmesebb csarnok, afölé borult az üvegboltozat. A csarnok üresen tátongott, rajta kívül nem volt benne senki, csak...

Harry visszahőkölt. Már látta, mi kelti a zajt: alakra didergő, ruhátlan kisgyermek, összehúzott teste érdes, eleven hús, mintha megnyúzták volna, levegő után kapkodva fekszik a szék alatt, ahova berakták, hogy megszabaduljanak tőle, hogy ne is lássa senki. Harry félt tőle. Kicsi, gyenge és elgyötört volt a lény, mégis borzalommal töltötte el őt. Ennek ellenére elindult felé, lassan, araszolva, készen arra, hogy ha kell, nyomban visszahúzódjon. Karnyújtásnyira megközelítette, de rá kellett döbbennie, hogy nem bírja megérinteni. Gyávának érezte magát. Itt van egy segítségre, vigaszra szoruló lény, és ő képtelen legyőzni irtózását.

- Nem segíthetsz rajta.

Harry hátraperdült. Albus Dumbledore közeledett felé - könnyű léptekkel, délcegen, lebbenő éjkék talárban.

- Harry! - Dumbledore kitárta karját. Mindkét keze fehér volt, egészséges, ép. - Te csodálatos ifjú, te bátor, bátor ember. Gyere, sétálj velem!

Harry szólni sem tudott a megrökönyödéstől, de engedelmesen követte Dumbledore-t, aki a megnyúzott, nyöszörgő gyerektől eltávolodva odavezette őt két székhez, amelyek nem sokkal odébb az üvegboltozaton át aláhulló fényben álltak, de amelyeket Harry addig valamiért nem vett észre. Dumbledore leült az egyikre, Harry, a néhai igazgató arcát kémlelve, a másikra zuttyant le. Hosszú, ezüstös haj és szakáll, ragyogó kék szempár a félhold alakú szemüveg mögött, görbe orr - azt a Dumbledore-t látta maga előtt, akit egykor ismert, de hát...

- De hát ön meghalt - szólt Harry.

- Úgy van - hagyta helyben Dumbledore.

- Akkor hát... én is meghaltam?

Dumbledore szája még szélesebb mosolyra húzódott.

- Hát igen... Az itt a kérdés, nemde? Mindent egybevéve, kedves fiam, úgy hiszem, nem.

Nézték egymást; az öregember kitartóan mosolygott.

- Nem? - kérdezte Harry.

- Nem - felelte Dumbledore.

- De hát... - Harry önkéntelenül villám alakú sebhelyéhez emelte a kezét. Nem tudta kitapintani. - De hát meg kellett volna halnom - nem védekeztem! Lucy sem védett meg! Hagyni akartuk, hogy megöljön engem!

- És azt hiszem - vonta fel a szemöldökét Dumbledore -, ennek köszönhetünk mindent.

Dumbledore-ból úgy sugárzott a boldogság, mint a fény, mint a tűz: Harry sosem látta még ilyen tökéletesen, maradéktalanul elégedettnek ezt az embert.

- Kérem, magyarázza meg - mondta.

- De hiszen magadtól is tudod. - Dumbledore összetámasztotta ujjai hegyét.

- Hagytam, hogy megöljön, nem?

- Hagytad - bólintott Dumbledore. - Folytasd!

- Így hát a lelkének az a része, ami bennem volt...

Dumbledore még lelkesebben bólintott, biztatva Harryt, hogy folytassa.

- ...eltűnt?

- Úgy van! Igen, elpusztította! A lelked immár ép, és csak a tiéd, Harry.

- De hát akkor... - Harry hátrapillantott a szék alatt reszkető kicsiny, megkínzott teremtményre. - Az micsoda, professzor úr?

- Valami, amin senki sem segíthet - felelte Dumbledore.

- De ha Voldemort a gyilkos átkot használta - futott neki újból Harry -, és most senki nem halt meg helyettem, akkor hogy lehetek életben?

- Erre, azt hiszem, magadtól is rájössz. Emlékezz! Idézd fel, mit művelt esztelenségében, mohóságában, kegyetlenségében.

Harry elgondolkodott, s közben tekintete körbevándorolt a csarnokban. Palotának igencsak furcsa volt a hely a rövid sorokba rendezett székekkel, az itt-ott felbukkanó kis korlátokkal - és még mindig nem volt ott más teremtett lélek, csak ő és Dumbledore meg a nyomorúságos lény a szék alatt. És a válasz egyszer csak ott volt a nyelvén.

- Felhasználta a véremet - mondta Harry.

- Pontosan! - vágta rá lelkesen Dumbledore. - Felhasználta a véredet, azzal alkotott magának élő testet! Ott van a véred az ereiben, Harry, ott van mindkettőtökben a védelem, amit Lilytől kaptál! Voldemort a saját életével köt az élethez téged!

- Amíg él... addig én is élek? De hát azt hittem... azt hittem, épp fordítva van! Azt hittem, meg kell halnunk, mindkettőnknek! Vagy a kettő ugyanaz?

A szenvedő kis lény nyöszörgése és dobogása kizökkentette gondolatmenetéből, megint hátranézett rá.

- Biztos, hogy nem tehetünk érte semmit?

- Számára nincs segítség.

- Akkor kérem... magyarázza tovább.

Dumbledore elmosolyodott.

- Te voltál a hetedik horcrux, Harry, az egyetlen olyan horcruxa, amit nem szándékosan készített. A lelke annyira ingataggá vált már, hogy elszakadt, mikor elkövette a rettenetes tettek sorát: megölte a szüleidet és kísérletet tett két gyermek meggyilkolására. Az, amennyi megmaradt belőle aznap este, még kevesebb volt, mint hitte. Nemcsak a testét hagyta ott a házban, hanem lényének egy részét is, azt a részt, amelyik beléd, az egyik túlélővé vált áldozatba épült be.

- És a tudása ezután is szánalmasan hiányos maradt, Harry! Amit Voldemort nem becsül, azt megérteni sem hajlandó. A házimanókról, a gyermekmesékről, a szeretetről, a hűségről és az ártatlanságról nem tud semmit. Semmit! Hogy mindezek az övét meghaladó erőt hordoznak, mindenfajta mágiát elsöprő hatalommal bírnak - ez olyan igazság, amit ő máig sem fogott fel.

- Abban a hitben használta a véredet, hogy az erősebbé teszi majd őt. Beépített a testébe egy parányi részt abból a bűbájból, amellyel édesanyád itatott át téged és Lucyt, amikor meghalt értetek. Voldemort teste múlhatatlanná teszi Lily áldozatát, és amíg él az a bűbáj, addig te is élsz, és él Voldemort utolsó reménye.

Dumbledore rámosolygott Harryre, aki ismét döbbenten meredt rá.

- És ön tudta ezt? Mindvégig tudta?

Harry döbbenten jött rá, hogy ezen a békés helyen is tud dühös lenni. Nem olyan dühös, mint azt a helyzet indokolná, de így is idegennek érezte az érzést. Eszébe jutott Lucy meggyötört tekintete és az, ahogy a jelenléte eltöltötte őt a legutolsó pillanatban... Annyit szenvedett már, és most végig kellett mennie azon, ami ellen egészen idáig küzdött. A gondolat, hogy megkímélhette volna ettől, egyszerre töltötte el dühvel az igazgató iránt és árasztotta el bűntudattal.

- Feltételeztem. De a feltételezéseim rendszerint helytállóak - felelte vidáman Dumbledore, s ezután hosszú ideig szótlanul ültek, miközben a nyomorult kis lény nyöszörgött és reszketett a hátuk mögött.

- Miért nem mondta el ezt nekünk? - kérdezte Harry izzó hangon. - Miért kellett úgy elmennem, hogy Lucy azt higgye, a halálomba sétálok?

Dumbledore derűs nyugalma egy csapásra szertefoszlott. Leszegte a fejét és mélyet sóhajtott.

- Lucy jó színésznő, de az érzéseit nem tudja olyan jól elrejteni, hogy meg tudja téveszteni Voldemortot. Ha nem hiszi el teljes bizonyossággal, hogy te halott vagy, akkor Voldemort abban a pillanatban rájön a hibájára, amint belenéz a szemébe és megöl téged, amint lehetősége van rá - másodjára pedig már biztosan végezni fog veled, hiszen nem lesz ott a lélekfoszlánya, hogy meghalhasson helyetted. Lily áldozata talán megóvna akkor is, de ez sajnos olyan gyenge lábakon álló feltételezés, hogy nem kockáztathattam. Szörnyű, amit annak a szegény lánynak el kellett viselnie, de nem volt más megoldás. Csak abban bízom, hogy megbocsát majd nekem egy napon, bár nem rónám fel neki, ha nem tenné meg.

- Tudta azt is, hogy el fogják fogni és Dracon fog múlni az élete? Ezért nem állította meg őt, mikor találkozgatott vele?

- Nem tudtam, mit hoz számára a jövő, mikor örökül hagytam neki ezt a hatalmas felelősségtől terhes pozíciót. Ám abban biztos voltam, hogy bármi lesz is, sosem hibáztathatom őt azért, mert meg akar menteni egy kárhozatra ítélt lelket egy szörnyű sorstól. Ő és Draco bizonyították be számomra azt, amiben mindig is hittem: a szeretet sokkalta erősebb a gyűlöletnél és olyasmit is kihoz az emberből, amit ő maga sem gondolt volna. Egyúttal abban is biztossá tett, hogy Lucy az ideális választás a Főnix Rendjének vezetője címre, aki nem fogja elkövetni az én hibáimat. Tudtam, hogy mindenképp meg fogok halni és csak abban reménykedtem, hogy a halálommal nem fogok más ártatlanokat is magammal rántani.

Hallgatásba süllyedtek. Harry megemésztette Dumbledore szavait, miközben az igazgató csöndben ülve várta, hogy ismét megszólaljon.

- Van más is - szólt végül Harry. - Vannak más kérdések is. Miért törte el a pálcám az ő kölcsön kapott pálcáját?

- Erre nem tudok teljes bizonyossággal felelni.

- Akkor csak mondja el, mit feltételez - kérte Harry, mire Dumbledore felnevetett.

- Egyvalamivel mindenképp tisztában kell lenned, Harry: te meg Voldemort a mágia mindeddig ismeretlen, felderítetlen területeire hatoltatok. A dologra, ami feltételezésem szerint történt, nincs precedens, és aligha akad olyan pálcakészítő, aki megjósolhatta vagy megmagyarázhatta volna Voldemortnak.

- Mint most már tudod, Voldemort, mikor újból emberi testet öltött, akaratlanul megerősítette a kettőtöket összefűző köteléket. Lelkének egy része akkor már benned élt, s ő emellett még, hogy az erejét fokozza, felhasználta a véred, s így részessé tette magát édesanyád áldozatából. Ha felfogta volna, pontosan mit jelent s milyen rémisztő erővel bír az az áldozat, akkor talán nem mert volna a véredhez nyúlni... másfelől, ha képes lenne az efféle belátásra, nem is volna igazán Voldemort, és talán sose adta volna gyilkolásra a fejét.

- Miután a jóvoltából létrejött ez a dupla kötelék, mely emberemlékezet óta a legszorosabb sorsösszefonódás két varázsló között, Voldemort rád támadt egy olyan pálcával, ami magjában rokona volt a tiednek. Ekkor, mint tudjuk, igen különös dolog történt. A magok sajátos módon reakcióba léptek, amire Voldemort, nem sejtve, hogy a pálcáitok ikertestvérek, nem számított.

- Azon az estén ő jobban félt, mint te, vagy akár Lucy. Ti tudomásul vettétek a halál fenyegetését, sőt, megbékéltetek vele, s ez olyasmi, amire Voldemort sosem volt képes. A bátorságotok győzelemre segített téged, a pálcád legyűrte az övét. S eközben történt a két pálca között valami, amiben gazdáik kapcsolatának a sajátosságai tükröződtek.

- Úgy hiszem, a pálcád azon az estén átvett valamennyit Voldemort pálcájának tulajdonságaiból és erejéből, másként fogalmazva: elraktározott egy keveset magából Voldemortból. Így aztán, mikor Voldemort üldözőbe vett, a pálcád felismerte őt, az embert, aki egyszerre rokon és halálos ellenség, és a saját mágiáját fordította ellene, olyan varázst, amelyhez foghatót Lucius pálcája sosem produkált. A pálcádban ott és akkor egyesült a te hihetetlen bátorságod, Lucy elképesztő lelkiereje és Voldemort halálos mágiája: ugyan mennyi esélye volt ez ellen Lucius Malfoy szánalmas vesszejének?

- De ha a pálcám ilyen erős volt, akkor hogy tudta Hermione eltörni? - kérdezte Harry.

- Kedves fiam, a pálcád rendkívüli tulajdonságai egyedül azzal a Voldemorttal szemben érvényesültek, aki kontár módjára manipulálni próbálta a mágia legszigorúbb törvényeit. Vele szemben valóban borzalmas erővel bírt a pálcád, de egyébként olyan volt, mint a többi... azzal együtt, hogy nyilván kiváló pálca volt - fejezte be jóindulatúan Dumbledore.

Harry elgondolkodott, s nem szólalt meg egy hosszú percig - vagy talán csak pár röpke pillanatig. Ezen a helyen valahogy másként működött az idő.

- Az ön pálcájával ölt meg engem.

- Az én pálcámmal nem sikerült megölnie téged - helyesbített Dumbledore. - Meglehetős bizonyossággal kijelenthetjük, hogy nem haltál meg... Ez persze mit sem változtat azon - folytatta gyorsan, mintha attól félne, hogy tapintatlan volt -, hogy borzalmas kínokat állhattál ki.

- Most viszont nagyon jól vagyok - mondta tiszta, ép kezére pillantva Harry. - Egyébként hol vagyunk?

- Én is éppen ezt akartam kérdezni tőled. - Dumbledore körülnézett. - Véleményed szerint hol vagyunk?

Amint elhangzott a kérdés, Harry rádöbbent, hogy kész válasz van a fejében.

- Úgy fest a hely - felelte tűnődve -, mint a King's Cross pályaudvar. Csak sokkal tisztább, meg üres, és vonatokat se látok.

- A King's Cross pályaudvar! - Dumbledore zabolátlan kacagásban tört ki. - Ki hitte volna!

- Miért, ön szerint hol vagyunk? - kérdezte kissé sértődötten Harry.

- Halvány sejtelmem sincs, kedves fiam! Ez, ahogy bizonyos körökben mondani szokás, a te bulid.

A választól Harry nem lett okosabb. Bosszantotta Dumbledore rejtélyeskedése, s ezt kifejezésre is juttatta egy mérges pillantással. Aztán eszébe jutott egy kérdés, amit sokkal fontosabbnak érzett tartózkodási helyük problémájánál.

- A Halál ereklyéi - szólt, és elégtétellel nyugtázta, hogy szavai lehervasztották Dumbledore mosolyát.

- Hát igen - hümmögött a professzor. Még némi nyugtalanság is rezdült az arcán.

- Hallgatom.

Mióta ismerték egymást, most először fordult elő, hogy Harry nem öregembernek látta Dumbledore-t: egy másodpercig olyan volt az arca, akár egy csibészségen kapott kisfiúé.

- Meg tudsz bocsátani nekem, Harry? Meg tudod bocsátani, hogy nem bíztam benned? Hogy nem mondtam el? Tudod, attól féltem, te is beleesel abba a hibába, amibe én. Rettegtem tőle, hogy megismétled az én kudarcomat. A bocsánatodat kérem, Harry. Már tudom, hogy jobb ember vagy, mint én.

- Miről beszél? - Harryt megriasztotta ez a hangnem s a Dumbledore szemében megcsillanó könnyek.

- Hát az ereklyékről, az ereklyékről - dörmögte Dumbledore. - Egy kétségbeesett ember álmáról!

- De hát az ereklyék léteznek!

- Igen, léteznek, és veszélyesek, mert csábítják az ostobákat - mondta Dumbledore. - Én is ilyen ostoba voltam. De hát ezt te is jól tudod. Nincsenek már titkaim előtted. Tudod jól.

- Mit tudok?

Dumbledore egész testével Harry felé fordult. Ragyogó kék szeme még mindig könnyes volt.

- A Halál urának lenni, Harry, a Halál urának lenni! Semmivel sem voltam különb Voldemortnál!

- Dehogynem volt különb! - tiltakozott Harry. - Miért mond ilyet? Ön csak akkor ölt, ha kényszerítették rá!

- Igen, ez igaz... - motyogta Dumbledore, s olyan volt, mint egy gyerek, aki dicséretre, megerősítésre vágyik. - De én is le akartam győzni a halált, Harry.

- De nem úgy, ahogy ő... - vágta rá Harry. Milyen furcsa, hogy miután annyiszor tett szemrehányást magában Dumbledore-nak, most itt ül vele ebben a csarnokban, és önmagától próbálja megvédeni. - ...ereklyékkel akarta legyőzni, nem horcruxokkal.

- Ereklyékkel... - dünnyögte Dumbledore -, nem horcruxokkal... Így igaz.

Hallgattak. A szenvedő kis lény nyöszörgött, de Harry már nem fordult hátra.

- Grindelwald is az ereklyéket kereste? - kérdezte.

Dumbledore egy pillanatra behunyta a szemét, és bólintott.

- Ez alapozta meg a barátságunkat - mondta csendesen. - Két okos és önhitt fiú, akinek ugyanaz a rögeszméje. Nyilván kitaláltad, hogy eredetileg Ignotus Perevell sírja miatt jött el Godric's Hollow-ba. Meg akarta vizsgálni a falut, ahol a harmadik testvér meghalt.

- Tehát tényleg igaz? - kerekedett el Harry szeme. - Az egész? A Peverell-fivérek...

- Ők a három testvér a meséből - bólintott Dumbledore. - Igen. Aztán hogy tényleg egy elhagyott ösvényen találkoztak-e a Halállal... Úgy vélem, valószínűbb, hogy a Peverell testvérek pusztán csak tehetséges és igen veszélyes varázslók voltak, akiknek sikerült megalkotniuk azt a három rendkívüli, mágikus tárgyat. Az efféle holmik gyakran válnak legendák ihletőivé, s úgy sejtem, ilyen módon lettek belőlük a Halál ereklyéi.

- A Köpeny, mint már tudod, évszázadokon át apáról fiúra, anyáról leányra szállt, mígnem megörökölte Ignotus két utolsó élő leszármazottja, akik Ignotushoz hasonlóan Godric's Hollow-ban születtek.

Dumbledore rámosolygott Harryre.

- Lucy és én.

- Ti. Tudom, kitaláltad, miért volt nálam a köpeny aznap este, mikor a szüleitek meghaltak. James csupán néhány nappal azelőtt mutatta meg nekem. Hány büntetlenül maradt iskolai csínyére szolgált magyarázattal az a köpeny! Alig mertem hinni a szememnek. Akkor már rég nem álmodoztam róla, hogy megszerzem mindhárom ereklyét, de túl nagy volt a kísértés: kölcsönkértem, hogy megvizsgálhassam... Páratlan darab volt, ősrégi, mégis minden szempontból tökéletes... Aztán apátok meghalt, nekem meg végre valahára két ereklye volt a birtokomban!

Dumbledore hangja mardosó keserűséggel volt tele.

- A köpeny nem segített volna a szüleinken - mondta gyorsan Harry. - Voldemort tudta, hol keresse őket. Az átoktól nem véd meg a köpeny.

- Ez igaz - sóhajtott Dumbledore. - Ez igaz.

Harry várt, de mivel Dumbledore nem folytatta magától, megpróbálta továbblendíteni.

- Szóval akkor már nem kereste az ereklyéket, amikor a köpennyel találkozott?

- Már rég nem - felelte csüggedten Dumbledore. Úgy tűnt, erőt kell vennie magán, hogy Harry szemébe tudjon nézni. - Tudod, mi történt. Jól tudod. Nem vethetsz meg jobban érte, mint amennyire magamat megvetem.

- Én nem vetem meg önt...

- Rosszul teszed - mondta Dumbledore, s mélyet sóhajtott. - Ismered a húgom betegségének a titkát, tudod, mit tettek vele azok a muglik, és tudod, mi lett belőle. Apám bosszút állt, megfizetett érte, az Azkabanban halt meg. Anyám arra áldozta az életét, hogy Arianát ápolja. - És én nehezteltem ezért.

Keményen koppantak Dumbledore szavai. A professzor Harry feje fölött a távolba meredt.

- Tehetséges voltam, okos voltam. Menekülni akartam otthonról. Sikerre, dicsőségre vágytam.

- Ne érts félre - folytatta, s a fájdalom ismét ősöreggé tette arcát. - Szerettem őket. Szerettem a szüleimet, az öcsémet, a húgomat, de önző voltam; hogy mennyire, azt te, akinél kevés önzetlenebb embert ismerek, el sem képzelheted.

- Mikor anyám meghalt, és a nyakamba szakadt a felelősség a sérült húgomért és a hóbortos öcsémért, dühösen és elkeseredetten tértem vissza a faluba. Úgy éreztem, csapdába zártak, megbénítottak. És akkor jött ő...

Dumbledore újra Harry szemébe nézett.

- Grindelwald. El sem képzelheted, Harry, mennyire magukkal ragadtak, fellelkesítettek az eszméi. Mi, varázslók átvesszük a hatalmat, alattvalóinkká tesszük a muglikat, és Grindelwald meg én leszünk a forradalom dicsőséges ifjú vezérei.

- Voltak ugyan aggályaim, de sikerült üres szavakkal elaltatnom a lelkiismeretemet. Minden, amit teszünk, a nagyobb jót szolgálja majd, és ha bántunk is keveseket, százszoros a haszon, amit a varázslóknak szerzünk. Hogy legbelül, a szívem mélyén, tudtam-e, miféle ember valójában Gellert Grindelwald? Azt hiszem, tudtam, de inkább a vakságot választottam. Mert ha a terveink gyümölcse beérik, valóra vált volna minden álmom.

- És minden elmeszüleményünk központjában a Halál ereklyéi álltak! Rabul ejtették őt az ereklyék, rabul ejtettek mindkettőnket! A legyőzhetetlen pálca, a fegyver, amely hatalomra segít minket! A Feltámadás Köve... számára a kő, bár úgy tettem, mintha ezt nem tudnám, inferusok seregét jelentette! Számomra, megvallom, a szüleim visszatértét és a megszabadulást a családfőként rám háruló terhektől.

- És a köpeny... a köpenyről valamiért kevés szó esett köztünk, Harry. Mindketten láthatatlanná tudtunk válni, ahhoz nem kellett nekünk a köpeny, annak igazi csodája abban áll, hogy a gazdáján kívül másoknak is védelmet tud nyújtani. Úgy gondoltam, ha megtaláljuk, hasznát veszem majd Ariana elrejtéséhez - de elsősorban azért érdekelt minket a köpeny, mert azzal együtt teljes a háromság: a legenda ugyanis úgy szól, hogy aki mindhárom tárgyat birtokolja, az a Halál ura, vagyis, a mi értelmezésünkben, legyőzhetetlen lesz.

- Grindelwald és Dumbledore, a Halál legyőzhetetlen urai! Két hónapon át a fantazmagóriák, kegyetlen álmok bűvkörében éltem, hátat fordítva családom két megmaradt tagjának.

- És a végén... tudod, mi történt. A valóság utolért az én faragatlan, műveletlen és nálam százszor különb öcsém képében. Nem akartam meghallani az igazságot, amit az arcomba vágott. Nem akartam megérteni, hogy az érzékeny, labilis idegzetű húgomat nem cipelhetem el ereklyéket keresni.

- A veszekedésből viaskodás lett. Grindelwald elvesztette az önuralmát. Rémisztő erővel kitört belőle az, amiről nem voltam hajlandó tudomást venni, pedig éreztem, hogy benne szunnyad. És Ariana... akit anyám annyi éven át féltő gonddal óvott... holtan feküdt a padlón.

Dumbledore-nak elakadt a lélegzete, aztán feltört belőle a zokogás. Harry kinyújtotta felé a kezét, s megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy meg tudja érinteni őt; vigasztalóan megszorította a karját, és Dumbledore lassan lecsillapodott.

- Grindelwald elmenekült, amit rajtam kívül bárki előre megjósolt volna. Megszökött, és vitte magával a hatalom megszerzésének terveit, a muglik kínzására kiagyalt ötleteket meg az álmokat a Halál ereklyéiről - az álmokat, amelyeket együtt szőttem vele. Ő eltűnt, nekem pedig nem maradt más, mint hogy eltemessem a húgomat és megfizessem szégyenem árát, megtanuljak együtt élni a bűntudattal és a gyász szörnyű fájdalmával.

- Múltak az évek, és jöttek a hírek róla. Azt beszélték, szerzett magának egy irtózatos erejű pálcát. Eközben nekem felajánlották a mágiaügyi miniszter posztját. Nem egyszer, sokszor. Persze nem fogadtam el. Megtanultam, hogy az én kezembe nem való hatalom.

- De hát ön sokkal, de sokkal jobb miniszter lett volna, mint Caramel vagy Scrimgeour! - bizonygatta Harry.

- Úgy gondolod? - kérdezte nehéz sóhajjal Dumbledore. - Én nem vagyok biztos benne. Fiatalemberként kiderült rólam, hogy a hatalom a gyengém, az az egyetlen nagy kísértés számomra. Furcsa dolog ez, Harry, de talán azoknak való leginkább a hatalom, akik nem vágynak rá. Azoknak, akiket, mint Lucyt is, a sors állít az élre, akik szükségből öltik fel a palástot s aztán maguk is meglepődnek rajta, mennyire jól illik a vállukra.

- Jobb volt nekem a Roxfortban. Jó tanár voltam, azt hiszem...

- Ön volt a legjobb...

- Kedves, hogy ezt mondod. Ám amíg én ifjú varázslók oktatásával foglalatoskodtam, Grindelwald sereget toborzott. Azt mondják, félt tőlem, s talán így is volt, de azt hiszem, kettőnk közül én voltam az, aki jobban rettegett.

- Nem a haláltól féltem - felelte Harry kérdő tekintetére Dumbledore. - Nem attól, amit a varázsereje művelhet velem. Tudtam, hogy egyforma erősek vagyunk, én talán egy árnyalattal még ügyesebb is vagyok. Az igazságtól féltem. Sosem derült ki ugyanis, hogy annak az utolsó, rettenetes viaskodásnak a során ki lőtte ki azt a bizonyos átkot, ami megölte a húgomat. Nevezz gyávának, Harry, és nem leszel igazságtalan. Mindennél jobban rettegtem attól, hogy kiderül: nemcsak az önteltségemmel, az ostobaságommal okoztam Ariana halálát, de tőlem származott még a csapás is, ami kioltotta az életét.

- Azt hiszem, Grindelwald tudta, hogy mitől félek. Sokáig halogattam a találkozást vele, de végül már gyalázat lett volna tovább vonakodnom. Sorban haltak meg az emberek, Grindelwald feltartóztathatatlannak látszott, fel kellett hát lépnem ellene.

- Tudod, mi történt ezután. Megnyertem a párbajt. Elnyertem a pálcát.

Hallgatás következett. Harry nem kérdezte, végül megtudta-e Dumbledore, kinek az átka ölte meg Arianát. Nem akarta hallani, és még kevésbé akarta rákényszeríteni Dumbledore-t, hogy megmondja neki. Ám végre tudta, mit mutatna Dumbledore-nak Edevis tükre, s hogy miért volt olyan megértő a professzor, mikor látta, hogy őket, Harryt és Lucyt lenyűgözi a tükör.

Hosszú ideig némán üldögéltek. Harryt már nem zavarta a megkínzott kis lény nyöszörgése. Végül ő szólalt meg ismét:

- Grindelwald meg akarta akadályozni, hogy Voldemort felkutassa a pálcát. Hazudott, azt mondta, sosem volt a birtokában.

Dumbledore bólintott, az ölébe bámult, horgas orrán még mindig csillogott egy könnycsepp.

- Azt mondják, utolsó éveiben, a nurmengardi cella magányában megbánást tanúsított. Remélem, valóban így volt. Remélem, felfogta tettei borzalmas, szégyenteljes voltát. Talán ez indította arra, hogy hazudjon Voldemortnak... hogy egy lépéssel se segítse közelebb az ereklyéhez...

- És igyekezzen megakadályozni, hogy Voldemort kifossza az ön sírját - tette hozzá Harry, és Dumbledore megtörölte a szemét. Rövid hallgatás után megint Harry szólalt meg:

- Ön használni próbálta a Feltámadás Kövét.

Dumbledore bólintott.

- Amikor, annyi év után, a Gomoldok elhagyott házában rátaláltam arra az ereklyére, amelyre legjobban áhítoztam - bár ifjú koromban egészen más okból vágytam rá -, elvesztettem a fejem, Harry. Megfeledkeztem róla, hogy a kő immár horcrux, hogy a gyűrűn bizonyára átok ül. A kezembe vettem, az ujjamra húztam, és egy másodpercig azt képzeltem, látni fogom Arianát meg anyámat és apámat, és megmondhatom nekik, mennyire bánom, amit tettem...

- Kötöznivaló bolond voltam, Harry. Évtizedek alatt sem tanultam semmit. Újra meg újra megmutatkozott, hogy méltatlan vagyok a Halál ereklyéinek egyesítésére. Ez volt a végső bizonyíték rá.

- Miért? - értetlenkedett Harry. - Természetes dolog, hogy újra látni akarta őket. Mi rossz van abban?

- Millióból egy olyan ember van, Harry, aki méltó az ereklyék egyesítésére. A három közül csak egy, a legbaljóslatúbb volt nekem való. Arra alkalmas voltam, hogy birtokoljam a Pálcák Urát, ne hencegjek, és ne gyilkoljak vele. A pálcát megszelídíthettem és használhattam, mert nem önös érdekből szereztem meg, hanem hogy megmentsek tőle másokat.

- A köpenyt ellenben a hiú kíváncsiság adta a kezembe, így nekem sose működött olyan jól, mint neked és Lucynak, az igazi gazdáinak. A kővel pedig csak visszarángattam volna a megbékülteket, nem úgy, mint te, aki az önfeláldozásod szolgálatába állítottad. Te vagy az ereklyék méltó birtokosa.

Dumbledore megveregette Harry kezét, ő pedig felpillantott az öregember arcára, és akarva-akaratlanul elmosolyodott - hogy is haragudhatna még Dumbledore-ra?

- Miért nehezítette meg annyira a dolgomat?

Dumbledore mosolya megremegett.

- Bevallom, abban reménykedtem, hogy Granger kisasszony visszafog téged. Tartottam tőle, hogy a forró fejed legyőzi a jó szívedet. Féltem, hogyha megtudod a teljes igazságot a három csábító tárgyról, úgy jársz, mint én: rosszkor és helytelen szándékkal szerzed meg az ereklyéket. Azt akartam, hogy amikor a birtokodba kerülnek, ne jelentsenek már veszélyt. Te vagy a Halál valódi ura, mert csak az uralkodik a Halál fölött, aki nem akar megszökni a Halál elől. Elfogadja, hogy meg kell halnia, és tudja, hogy a halál fenyegetése messze nem a legszörnyűbb dolog itt, az élők világában.

- És Voldemort nem tudott az ereklyékről?

- Valószínű, hogy nem. A Feltámadás Kövét nem ismerte fel, pedig az övé volt, horcruxszá változtatta. De ha tudott volna is az ereklyékről, akkor sem hiszem, hogy az elsőn kívül bármelyik is érdekelte volna. A köpenyről úgy hinné, nincs rá szüksége, ami pedig a követ illeti... kit akarna ő visszahívni a halálból? Voldemort fél a holtaktól. Nincs benne szeretet.

- De arra számított, hogy a pálcát meg akarja majd szerezni?

- Ebben biztos voltam, mióta csak a pálcád legyőzte az övét a Little Hangleton-i temetőben. Voldemort először megijedt: attól élt, a varázshatalmad kerekedett az övé fölé. Azonban miután elrabolta Ollivandert, tudomást szerzett az ikermagokról, s úgy gondolta, ez mindent megmagyaráz. Csakhogy a kölcsönkért pálca sem bizonyult hatásosabbnak a tiéd ellen! Így aztán Voldemort, ahelyett, hogy feltette volna magának a kérdést, vajon mely tulajdonságodnak köszönheti kivételes erejét a pálcád, vajon mi az, ami benned megvan, de belőle hiányzik - ehelyett kutatni kezdett a fegyver után, amelyről azt hallotta, hogy legyőz minden másikat. A Pálcák Ura ugyanolyan rögeszméjévé vált, mint a ti elpusztításotok. Meggyőződése lett, hogy a Pálcák Ura kiküszöböli az utolsó problémáját, és valóban legyőzhetetlenné teszi. Szerencsétlen Perselus...

- Ha Pitont jelölte ki arra, hogy megölje önt, akkor a Pálcák Urát is neki szánta, nem?

- Elismerem, igen - bólintott Dumbledore -, de ezen a ponton hiba csúszott a számításba.

- Hát igen - hagyta rá Harry. - Ez rosszul sült el.

A lény a hátuk mögött vergődött és vinnyogott. Harry és Dumbledore most nagyon sokáig ültek szótlanul, s a hosszú percek alatt lassan és puhán, akár a csendesen hulló hó, megtelepedett Harry fejében annak tudata, hogy mi vár most rá.

- Vissza kell mennem, igaz?

- A tied a döntés.

- Van választásom?

- Hogyne volna. - Dumbledore mosolygott. - Magad mondtad, hogy a King's Crosson vagyunk. Ha úgy határozol, hogy nem mész vissza, nyilván megteheted, hogy... például... felszállsz egy vonatra.

- És az hova vinne?

- Tovább - felelte egyszerűen Dumbledore.

Csend.

- Voldemort kezében van a Pálcák Ura.

- Így igaz. Voldemort kezében van a Pálcák Ura.

- De ön azt szeretné, ha visszamennék?

- Úgy gondolom - felelte Dumbledore -, ha most visszamész, esélyed van rá, hogy levedd Lucy válláról a terhet és végezz Voldemorttal. Nem biztos, hogy sikerül, de annyit mondhatok: neked kevésbé kell félned attól, hogy visszakerülsz ide, mint neki. Lucynak pedig még kevésbé kell félnie.

Harry ismét rápillantott a távoli szék alatt remegő, fulladozó, nyúzott testű lényre.

- Ne szánd a holtakat, Harry. Az élőket sajnáld, s legfőképpen azokat, akik szeretet nélkül élnek. Ha visszamész, tehetsz róla, hogy kevesebb lélek nyomorodjon meg, kevesebb család szakadjon szét. Ha úgy érzed, ez megéri a fáradságot, akkor most egy időre búcsút veszünk egymástól.

Harry mélyet sóhajtott, és bólintott. Nem volt olyan nehéz elszánnia magát, mint mikor a kastélyból indult a Tiltott Rengetegbe, de mégis... itt meleg van, világosság és béke, s ahova készül, ott fájdalom vár rá, és kínzó félelem az újabb veszteségektől. De aztán eszébe jutott Lucy, aki, ahogy mindig is szokta, csak tűri és tűri a rá mért csapásokat, amíg el nem végzi a feladatát, de ő sem tarthat ki örökké. Az a tekintet bizonyossá tette Harryt abban, hogy amint meglesz az alkalma, Lucy követni fogja ide.

És ezt nem akarta. Lucy megérdemelte, hogy boldog legyen, ahogy - és nem akarta elhinni, hogy komolyan ez a véleménye - Draco is megérdemelte a lány szerelmét és mindkettejüknek kijárt egy hosszú, teljes élet.

Felállt; Dumbledore is úgy tett, s egy hosszú pillanatig egymás arcába néztek.

- Még egyet mondjon meg, kérem - szólt Harry. - Ez itt most valóságos dolog? Vagy az egész csak a fejemben történik?

Dumbledore rámosolygott. A hangja erősen, tisztán zengett Harry fülében, bár alakját már elfátyolozta a leszálló fényes köd.

- Hát persze, hogy mindez a fejedben történik, Harry, de attól még miért ne volna valóságos? 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Csak hogy haladjunk.

Mivel úgy éreztem, hogy ezt senki se fogja kérni, én meg kedvet éreztem hozzá, így megírtam. De ne szokjatok hozzá! Nem akarlak nagyon elkapatni titeket, ez a rész azért is készült el, mert az eredeti sorozatban nem szerepelt, így talán ad egy kis árnyalást hozzá.

Továbbra is legyetek aktívak, hiszen csak úgy kapjátok meg azt a tartalmat, amit kértek!

Szép estét!
Anna