Másnap reggel Harry korán ébredt. Bár észrevette, hogy már világos van, nem nyitotta ki a szemét.

- Az egész csak álom volt - bizonygatta magának. - Álmomban eljött hozzám egy Hagrid nevű óriás, és azt mondta, hogy van egy testvérem és varázslóiskolába fogok járni. Mikor kinyitom a szemem, otthon leszek a gardróbomban.

Ekkor hangos kopogtatás ütötte meg a fülét.

- Már itt is van Petunia néni. Kopogtat az ajtón. - A remény egyre jobban szertefoszlott, de azért még nem nyitotta ki a szemét. Olyan szép álom volt...

Kop-kop-kop.

- Jól van - motyogta Harry. - Mindjárt felkelek.

Mikor felült, lehullott róla Hagrid nehéz kabátja. Elmúlt a vihar, ragyogó napfény áradt be a viskóba. Maga Hagrid az összeroskadt kanapén húzta a lóbőrt, s az ablakon egy bagoly kopogott karmos lábával; csőrében újságot tartott.

Harry feltápászkodott. Boldogság öntötte el; úgy érezte, mintha egy hatalmas léggömb dagadna a lelkében. Odalépett az ablakhoz, és kitárta - a bagoly berepült, és Hagrid fejére pottyantotta az újságot. Az óriás meg se moccant. Erre a madár leereszkedett a padlóra, és támadást intézett az óriás nagykabátja ellen.

- Azt hagyd békén!

Harry megpróbálta elhessegetni a baglyot, de az csőrével harciasan felé kapott, és tovább szaggatta a kabátot.

- Hagrid! - emelte fel a hangját Harry. - Itt egy bagoly, és...

- Fizesd ki - motyogta bele a kanapéba az óriás.

- Tessék?

- Fizetséget akar a kézbesítésért. Ott a pénz valamelyik zsebemben.

Úgy tűnt, Hagrid nagykabátja kizárólag zsebekből áll kulcscsomók, sörétgolyók, madzaggombolyagok, teástasakok... Harry végül előhúzott egy marék furcsa érmét.

- Adj neki öt knútot - morogta álmosan Hagrid.

- Melyik a knút?

- Amelyik kicsi és bronzból van.

Harry kiszámolt öt darab apró bronzérmét, a bagoly pedig felemelte egyik lábát, amelyre kicsiny bőrerszényt erősítettek. Harry beletette a pénzt, s a madár kiröppent a nyitott ablakon.

Hagrid nagyot ásított, felült, és nyújtózkodott.

- Lassan indulnunk kell, mert nagyon sok a dolgunk. Fel kell mennünk Londonba megvenni az iskolai holmikat, és útközben fel kell vennünk a húgodat is.

Harry némán forgatta a kezében a varázslópénzt. A gondolat, ami felötlött benne, gonoszul kiszúrta a lelkében dagadozó boldogság-léggömböt.

- Öhm... Hagrid.

- Mm? - Az óriás épp a csizmáját húzta fel.

- Nekem nincs pénzem, és Vernon bácsi se fog adni. Hallottad, mit mondott tegnap este: nem fizet azért, hogy varázslást tanuljak.

- Emiatt ne fájjon a fejed. - Hagrid felállt, és megvakarta a kobakját. - Azt hiszed, hogy a szüleitek itt hagytak titeket örökség nélkül?

- De hát ha romba dőlt a házuk...

- A kincseket nem otthon tartották, fiam! Nem bizony, úgyhogy a második megálló ma a Gringotts, a varázslók bankja. Egyél egy kolbászt, hidegen se rossz. Ha megkínálsz a tortádból, szívesen megkóstolom.

- A varázslóknak is vannak bankjaik?

- Csak egy, a Gringotts. Koboldok őrzik.

Harry kezéből kiesett a kolbász.

- Koboldok?

- Igen. Hidd el nekem, bolond, aki megpróbálja kirabolni. Koboldokkal sose húzz ujjat, Harry. Ha biztonságba akarsz helyezni valamit, a Gringottsnál jobb helyet nem találsz - na jó, Roxfort talán még jobb. Jut eszembe, van is egy kis dolgom a Gringottsban. Megbízást kaptam Dumbledore-tól. Roxfortos ügy. -Hagrid büszkén kihúzta magát. - Gyakran szokott megkérni, hogy intézzek el helyette fontos dolgokat. Menjek el érted vagy a húgodért, vagy hozzak el ezt-azt a Gringottsból... Tudja, hogy megbízhat bennem... Megvan a cókmókod? Akkor induljunk.

Harry és Hagrid kiléptek a viskóból a sziklára. Az égbolt most felhőtlen, tiszta volt, a tenger csillogott a napsütésben. A viharra csak a kölcsönkért csónak aljában összegyűlt víz emlékeztetett.

- Mivel jöttél ide? - nézett körül Harry, másik csónakot keresve.

- Repültem - felelte Hagrid.

- Repültél?

- Igen, de visszafelé ezzel megyünk. Most, hogy megvagy, már nem szabad varázsolnom.

Elhelyezkedtek a csónakban, de Harry még mindig Hagridra meredt, és próbálta elképzelni az óriást, amint repül.

- Az azért túlzás, hogy még evezni is kell - zsörtölődött Hagrid, és ismét lapos oldalpillantást vetett Harryre. - Esetleg egy kicsit... felpörgethetném a tempót, ha megteszed, hogy nem beszélsz róla Roxfortban.

- Miért mondtad, hogy bolond, aki megpróbálja kirabolni a Gringottsot? - kérdezte Harry.

- Mert a bankot bűbáj és varázslat védi - felelte Hagrid, miközben komótosan szétnyitotta az újságját. - A páncéltermeket, úgy hírlik, sárkányok őrzik. Aztán meg el is téved ott az ember - a Gringotts London alatt van, több száz mérföld mélyen. Még a metrónál is mélyebben, úgyhogy ha meg is tudnál kaparintani valamit, éhen vesznél kifelé jövet.

Amíg Hagrid újságját, a Reggeli Prófétát böngészte, Harry eltöprengett a hallottakon. Vernon bácsi mellett megtanulta, hogy újságolvasás közben senkit nem illik zavarni, de most nagyon nehezen bírta ki, hogy ne szólaljon meg. Soha életében nem volt még ilyen sok kérdése. És egy most különösen érdekelte.

- Mesélj a húgomról! - kérte sóvárogva. - Mennyi idős?

- Az ikertestvéred - felelte Hagrid mosolyogva. - Bár te három perccel idősebb vagy.

- Hogy hívják?

- Lucy. Talpraesett kislány, egyszer elkísértem az Abszol úton, mikor leszakadt a fogadott családjától. Be nem állt a szája, folyton beszélt.

Hagrid felnevetett.

- Mi olyan vicces? - érdeklődött Harry.

- Lucy úgy néz ki, mint az édesanyátok, de inkább az apátokra ütött jellemében. Mindig azon töri a fejét, hogy megvicceljen valakit. Nagy mókamester.

Miközben hallgatta, Harry próbálta elképzelni maga előtt a lányt. Ám mivel fogalma sem volt, hogy nézett ki az anyja, a húgát sem tudta megálmodni magának. És az elbeszélés alapján az ő, Harry szöges ellentéte volt, ami csak még inkább frusztrálta. Viszont a vágyát nem lohasztotta le, hogy megismerje.

- Nagyon szeretne már találkozni veled - mesélte Hagrid. - Majd kiugrott a bőréből, mikor tegnap elmentem érte. Londonban vár minket a Foltozott Üstben, bár alig tudtam rábeszélni, hogy ott maradjon. Még a nagy vihar se tántorította el. Bár Lucy sosem ijedt meg a saját árnyékától.

Harry azon gondolkodott, hogy a húga vajon tudott-e róla. Hagrid beszámolójából azt vette ki, hogy igen. Harry abban bízott, hogy a lány nem lesz nagyon csalódott, mikor meglátja.

- A Mágiaügyi Minisztérium szokás szerint feje tetejére állít mindent - mormogta Hagrid, és lapozott.

- Van olyan, hogy Mágiaügyi Minisztérium? - kérdezte szájtátva Harry.

- Persze, hogy van - bólintott Hagrid. - Persze Dumbledore-t akarták kinevezni miniszternek, de ő a világért se hagyná ott Roxfortot. Így aztán az öreg Cornelius Badarus lett a miniszter. Nincs még egy olyan kontár, mint ő. Persze minden reggel baglyokkal bombázza Dumbledore-t, folyton tanácsot kér tőle.

- Mit csinál voltaképpen a Mágiaügyi Minisztérium?

- Az ő dolguk titokban tartani a muglik előtt, hogy ma is élnek boszorkák és varázslók szerte az országban. Ez a legfontosabb feladatuk.

- Miért kell ezt titkolni?

- Hogy miért? Ördög és pokol, Harry! Azért, mert különben mindenki varázslattal akarná megoldani a problémáit! Na neee...! Jobb, ha békén hagynak minket!

Ekkor a csónak orra finoman nekiütközött a kikötő falának. Hagrid összehajtotta az újságját, és oldalán Harryvel felbaktatott a kőlépcsőkön az utcára. A vasútállomás felé vették útjukat. Amíg átvágtak a kisvároson, a járókelők alaposan megbámulták Hagridot. Harry meg tudta érteni döbbenetüket. Hagrid nemcsak azzal keltett feltűnést, hogy kétszer olyan magas volt, mint egy normális ember, hanem a viselkedésével is. Rámutatott különböző, tökéletesen hétköznapi tárgyakra, például a parkolóórákra, és efféle megjegyzéseket tett:

- Azt nézd meg, Harry! Hogy mit ki nem találnak ezek a muglik!

- Hagrid - szólt Harry kissé zihálva. Szaladnia kellett, ha nem akart lemaradni az óriás mögött. - Komolyan mondtad, hogy sárkányok vannak a Gringottsban?

- Hát, azt mondják - felelte Hagrid. - A betyárját, de szeretnék egy sárkányt!

- Szeretnél egyet?

- Kölyökkorom óta vágyom egy sárkányra... Itt is vagyunk.

Elérkeztek a vasútállomáshoz. Kiderült, hogy a következő londoni vonat öt perc múlva indul. Hagrid, aki nem értett a "muglimani"-hoz, ahogy ő nevezte, átadott néhány bankjegyet Harrynek, és a fiúra bízta a jegyek beszerzését.

Az utasok még a kisváros lakóinál is jobban megbámulták Hagridot. Az óriás két helyet foglalt el, és útközben egy kanárisárga cirkuszsátorra emlékeztető lebernyeget kötögetett.

- Megvan még a leveled, Harry? - kérdezte, fel se pillantva kézimunkájából. Harry kivette a zsebéből a pergamenborítékot.

- Helyes - bólintott Hagrid. - Benne van a szükséges felszerelési tárgyak listája.

Harry elővette a másik papírlapot, amit előző este észre sem vett, és átfutotta.

- Ezt mind meg tudjuk venni Londonban? - töprengett hangosan Harry, miután végzett.

- Ha jó helyen keressük, igen - felelte Hagrid.

Harry még soha nem volt Londonban. Bár úgy tűnt, Hagrid pontosan tudja, hova mennek, az is látszott, hogy nem szokott hozzá a közlekedés hétköznapi módjaihoz. Beszorult a metró jegyellenőrző kapujába, aztán fennhangon panaszkodott, hogy keskenyek az ülések és lassúak a szerelvények.

- El se tudom képzelni, hogyan bírják ki a muglik varázslás nélkül - szólt fejcsóválva, miközben felfelé caplattak az elromlott mozgólépcsőn egy zsúfolt bevásárlóutca felé.

Méreteinek hála, Hagrid könnyedén utat vágott magának a tömegben. Harrynek nem kellett mást tennie, mint szorosan a nyomában maradni. Könyv-és lemezboltok, gyorséttermek és mozik mellett haladtak el, de egyetlen bolt sem festett úgy, mintha varázspálcát kínálnának benne. Egy normális utcában voltak, ami tele volt normális emberekkel. Itt járkálva Harry nehezen tudta elképzelni, hogy a föld méhe tényleg varázslók kincseit rejti, és hogy vannak boltok, ahol varázskönyveket és varázsseprűt árulnak. Nem lehet, hogy az egész csak egy nagy átverés, amit Dursleyék eszeltek ki? - suhant át Harryn, de csak egy pillanatra, hiszen jól tudta, hogy a Dursley család egyetlen tagjának sincs humorérzéke. S bár Hagrid csupa hihetetlen dolgot mondott, ösztönösen megbízott benne.

- Helyben vagyunk - torpant meg az óriás. - Íme a Foltozott Üst. Nevezetes hely.

A Foltozott Üst piszkos kis kocsma volt. Harry észre se vette volna, ha Hagrid nem hívja fel rá a figyelmét. A járókelők egyetlen pillantásra se méltatták. Tekintetük úgy siklott át a könyvesboltról a lemezboltra, mintha nem is látnák a kettő között meghúzódó Foltozott Üstöt. Sőt! Harrynek egyenesen az az érzése támadt, hogy tényleg csak Hagrid meg ő látják a kocsmát. Mielőtt azonban ezt szóvá tehette volna, Hagrid beterelte őt az ajtón.

Nevezetes hely létére, a Foltozott Üst igencsak sötét és kopottas volt. Az egyik sarokban néhány idős asszony ült; kis poharakból sherryt iszogattak, s egyikük hosszú szárú pipát szívott. Egy apró termetű, cilinderes férfi a pult mögött álló öreg csapossal beszélgetett. Ez utóbbi kopasz volt, és úgy festett a feje, mint egy hatalmas dió. Mikor Hagrid és Harry beléptek a helyiségbe, egy pillanatra mindenki elhallgatott.

Szemmel láthatóan ismerték Hagridot - mosolyogva intettek neki, a pultos pedig rögtön egy pohár után nyúlt.

- A szokásosat, Hagrid?

- Most nem lehet, Tom. Iskolai ügyet intézek - felelte az óriás. Lapátkezével vállon veregette Harryt, amitől a fiúnak megroggyant a térde. - Nem tudod, merre van Lucy?

- Florean Fortescue-nál találod - felelte a csapos. - Nem bírta tovább a várakozást a lányka...

Ekkor a csapos Harryre sandított és teljesen elsápadt. Úgy tűnt, most fogta csak fel, miről beszélt eddig.

- Szent ég...! - hebegte. - Ez a gyerek... csak nem...

A Foltozott Üstben egy szempillantás alatt néma csend lett.

- Istenem - suttogta a csapos. - Harry Potter... Micsoda megtiszteltetés.

Azzal kiszaladt a bárpult mögül, Harryhez sietett, és könnyes szemmel megragadta a fiú kezét.

- Isten hozta újra köztünk, Potter úr. Isten hozta!

Harry nem tudta, mit feleljen. Egy hosszú pillanatig mindenki őt nézte. A dohányzó öregasszony tovább szívta a pipáját, pedig az már rég kialudt. Hagrid csak úgy sugárzott a büszkeségtől.

A következő másodpercben csikorogva-kopogva megmozdult az összes szék, és Harry azon kapta magát, hogy a Foltozott Üst mindegyik vendége az ő kezét szorongatja.

- Doris Crockford vagyok, Potter úr. Boldog vagyok, hogy végre megismerhetem!

- Micsoda öröm, Potter úr, micsoda megtiszteltetés!

- Mióta vágyom rá, hogy kezet rázhassak önnel! El vagyok bűvölve!

- A boldogságom nem ismer határt, Potter úr. Diggle a nevem. Dedalus Diggle.

- Mi már találkoztunk egyszer! - Harry felismerte Dedalus Diggle-t, mire annak izgalmában leesett a fejéről a cilindere. - Egyszer meg tetszett hajolni előttem egy boltban.

- Emlékszik rám! - nézett körbe büszkén Dedalus Diggle. - Hallottátok? Emlékszik rám!

A Foltozott Üst vendégei egymásnak adták Harry kezét. Doris Crockford például többször is repetázott. Odafurakodott Harryhez egy feltűnően zaklatott, sápadt fiatalember is, akinek az egyik szeme furcsán rángatózott.

- Mógus professzor! - örvendezett Hagrid. - Harry, Mógus professzor tanítani fog téged Roxfortban.

- Po-Potter - dadogta Mógus professzor, és megragadta Harry kezét. - E-e-el se tudom mondani, me-me-mennyire örülök, hogy megismerhetem.

- Miféle mágiát tanít, professzor úr?

- Sö-sötét varázslatok ki-kivédését - motyogta kelletlenül Mógus, mintha legszívesebben nem is gondolna saját szakterületére. - De-de-de magának nincs mit tanítanom, igaz? - Mógus idegesen nevetgélt. - Me-megy beszerezni a fe-felszerelését? É-é-én is épp megyek megvenni egy újkönyvet a vámpírokról. - Úgy tűnt, mintha a puszta gondolat is megrémítené...

A többieknek persze eszük ágában sem volt hagyni, hogy Mógus professzor kisajátítsa magának Harryt. Jó ideig képtelenség volt lerázni őket, de Hagridnak végül sikerült túlkiabálnia a társaságot.

- Sajnos mennünk kell. Rengeteg még a dolgunk. Gyerünk, Harry.

Doris Crockford még egyszer utoljára megrázta Harry kezét, aztán Hagrid kivezette védencét egy keskeny, sikátorszerű udvarra, ahol egy kukán és néhány gyomnövényen kívül a világon semmi nem volt.

Hagrid rávigyorgott Harryre.

- Megmondtam, nem? Megmondtam, hogy híres vagy, komám. Még Mógus professzor is remegett, amikor meglátott no persze ő egyébként is remegni szokott.

- Mindig ilyen ideges?

- Mindig, a szerencsétlen. Pedig remek koponya. Addig semmi baja nem volt, amíg könyvekből tanulta a tudományát, de aztán elment egy évre tapasztalatot gyűjteni... Azt mondják, vámpírokkal találkozott a Fekete-erdőben, és volt egy kellemetlen kalandja egy vasorrú bábával. Azóta mintha kicserélték volna. Fél a diákoktól, fél a saját tantárgyától... No de hova tettem az ernyőmet?

Vámpírok? Vasorrú bábák? Harry szinte beleszédült. Hagrid közben a téglákat számolgatta a szemétkuka fölött a falon.

- Hármat felfelé... kettőt keresztbe - motyogta. - Megvan. Húzódj hátrább, Harry.

Ernyője hegyével háromszor rákoppintott a falra. Az a tégla, amelyikhez hozzáért, megremegett, közepe megrándult. Apró lyuk jelent meg rajta, mely egyre nőtt, és pillanatokon belül akkorára tágult, hogy Hagrid is könnyűszerrel átsétálhatott rajta. Az átjáró egy kanyargós, macskaköves utcára vezetett.

- Isten hozott az Abszol úton.

Hagrid jót derült Harry elképedésén. Mikor maguk mögött hagyták az átjárót, Harry hátrapillantott a válla fölött - a nyílás villámgyorsan bezárult mögöttük, ismét szilárd falnak álcázva magát. Egy közeli bolt előtt egész halomnyi üst csillogott a napsütésben. Üstök minden méretben - Sárga- és vörösréz, ón, ezüst üstök - Önkeverő és kompakt üstök - hirdette egy tábla az áru fölött.

- Igen, ilyenre is szükséged lesz - bólintott Hagrid -, de előbb keressük meg Lucyt, majd utána vegyük fel a pénzeteket.

Harry azt kívánta, bár tíz szeme lenne, hogy egyszerre minden irányba nézhessen, mindent láthasson: a boltokat, a kirakott árut, no meg az utca népét. Elhaladtak egy kövérkés hölgy mellett, aki egy patika előtt állt, a fejét csóválta, és ezt morogta:

- Tizenhét sarlót kérni egy uncia sárkánymájért! Kész rablás...

Halk, lágy huhogás szűrődött ki egy sötét üzletből, amelynek cégérén ez állt: Uklopsz Bagolyszalon: Kuvikok, füles és macskabaglyok. Uhuk több színben. Harryvel egykorú kisdiákok egész csoportja nyomta az orrát egy kirakatüvegnek, ami mögött seprűk sorakoztak.

- Nézzétek! - lelkesedett az egyik gyerek. - Az új Nimbusz Kétezres... A leggyorsabb...

Hagrid hirtelen felemelte a kezét és integetni kezdett. Harry az általános zajból egy izgatott lányhangot vélt kihallani.

- Hagrid! Hagrid, itt vagyok!

Hagrid egy fagylaltozó terasza felé vezette Harryt. Ott az egyik asztalnál egy tizenegy évesnek kinéző lány állt a székén és vadul integetett feléjük. Mélyvörös haja volt, ami a háta közepéig ért, és izgatottan csillogó, mogyoróbarna szeme. Csinos lány volt fehér blúzában és fekete szoknyájában.

- Lucy! - köszöntötte a lányt Hagrid. A lány leugrott a székéről és megölelte az óriást.

- Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte.

- Dursleyék makacskodtak, de sikerült meggyőznöm őket - felelte vidoran Hagrid. - De ez most mindegy is. Azt hiszem, van valaki, akivel már nagyon rég találkozni akartál.

Azzal előrébb tessékelte Harryt, aki úgy érezte, képtelen megszólalni. Ahogy a lány - a húga - ráemelte a tekintetét, öntudatlanul is kihúzta magát. Lucy homlokán nem látott sebhelyet, ráadásul semmiben sem hasonlított rá. Határozott volt, vidám, életrevaló, Harry pedig még sosem érezte magát kívülállóbbnak, mint most.

Szerencsére a lány tekintetében nem látott csalódottságot, csupán kíváncsiságot. És - jött rá döbbenten - félelmet. A húga félt és legalább ugyanannyira izgult, mint ő.

Harry azon kapta magát, hogy kinyitja a száját.

- Öhm... szia! Én Harry vagyok... ha esetleg nem tudnád.

- Én meg Lucy... - felelte a lány egyből - ha esetleg nem tudnád.

Harry magában jót derült azon, hogy Lucy utánozta az esetlenségét. Ezzel együtt meg is könnyebbült, hogy Lucy nem olyan fennhéjázó, mint azt a helyzete indokolná. Elvégre ő otthon volt, legalábbis abból, ahogy viselkedett, ez derült ki.

- Mennyit tudsz a szüleinkről? - kérdezte most Lucy.

Harry tömören összefoglalta.

- De ezenkívül semmit - fejezte be. - Ráadásul a varázslók világában is teljesen idegennek érzem magam, nem tudom, mik a szokások, mit szabad és mit nem, nem ismerek semmit.

- Majd megtanítalak! - vágta rá a lány. - Akár most rögtön kezdhetjük. Közben mesélhetsz a rokonainkról, akiknél felnőttél. Rendes emberek?

- Borzalmasak - felelte fejcsóválva Harry. Hagrid közben továbbindult, de a fiú már nem törődött a kirakatokkal. A testvére jobban érdekelte. - Az unokatestvérünk egy malacnak is beillene, a szülei pedig állandóan dolgoztattak, mint valami rabszolgát. Sosem kaptam semmit szülinapomra, tilos volt kérdezősködnöm és fogalmam sem volt, mi vagyok valójában. Egészen addig, amíg Hagrid meg nem jelent.

- Te nem tudtad, hogy varázsló vagy? - rökönyödött meg Lucy.

- Nem - rázta a fejét Harry. - Voldemortról sem tudtam semmit.

Hagrid megborzongott a név hallatán, Lucy azonban komolyan nézett Harryre. A fiú döbbenten tapasztalta, hogy Lucyból semmi hatást nem váltott ki a rettegett név.

- Én se sokkal tudok többet, mint te - mondta. - A család, akiknél felnőttem, nem szeretnek beszélni róla, ahogy nagyon sok más varázsló sem.

- Tényleg, te kiknél laksz? - kérdezte kíváncsian Harry.

- A Weasley családnál - felelte Lucy mosolyogva. - Nagyon kedvesek és úgy neveltek, mint a saját gyereküket. Ami azért nagy szó, mert összesen hét gyerekük van; az egyik velünk egyidős, most megy ő is a Roxfortba.

Harry gyomra fájdalmasan ficánkolni kezdett.

- Szóval te varázslócsaládnál voltál, engem meg eldugtak Dursleyéknél...

- Biztos azért, hogy elkerüld a rivaldafényt - bökte játékosan oldalba Lucy. Harry irigyelte, hogy a lány képes volt humorosan látni a dolgokat. Bár, Hagrid mesélte, hogy Lucy nagy mókamester. - De az a lényeg, hogy hamarosan mehetünk a Roxfortba! Még egy hónap és már ott leszünk!

- Azért még meg kell vennük egyet, s mást - szólt közbe Hagrid a bajsza alatt mosolyogva. - De először intézzük el a pénzkérdést. Íme a Gringotts.

A hófehér épület, amely elé érkeztek, messze kiemelkedett a környező alacsony boltok közül. Fényes bronzkapuja mellett vörös és arany egyenruhában ott állt egy...

- Az egy kobold - szólt halkan Lucy, miközben felfelé kaptattak a fehér kőlépcsőkön. - Maguknak valók és nagyon komolyan veszik a pénzügyeket. Sose köss fogadást egy kobolddal, mert a tartozások terén ők nem ismernek tréfát.

A kobold körülbelül egy fejjel alacsonyabb volt Harrynél. Kreol arcában ülő szeme okosan csillogott. Hegyes szakállat viselt, s Harry azt is észrevette, hogy feltűnően hosszú a lábfeje meg az ujjai. Mikor áthaladtak a kapun, a kobold meghajolt.

Belépve újabb ajtó várta őket. Ez ezüstből volt, és a következő felirat állt rajta:

Lépj be, vándor, de vigyázz:
Nem csak kincset rejt e ház.
Ha csak vinnél, de nem hozol,
Fejedre csak bajt halmozol.
Ki idegen kincset áhít,
Annak e hely csapdát állít.
Add fel tolvaj, ne légy dőre,
Varázslat e kincsek őre.

- Mondtam, hogy bolond, aki megpróbálja kirabolni - csóválta a fejét Hagrid.

Az ezüstajtót két kobold őrizte; ők is meghajoltak Harryék előtt. Az ajtón belépve hatalmas márványcsarnokban találták magukat. Egy hosszú pult mögött vagy száz kobold ült magas székeken; tételeket jegyeztek be jókora főkönyvekbe, érméket méricskéltek rézmérlegeken, nagyítólencsével drágaköveket vizsgálgattak. A teremből megszámlálhatatlanul sok ajtó nyílott minden irányba - ezeken át további koboldok embereket kalauzoltak ki-be. Hagrid, Lucy és Harry a pult felé indultak.

- 'reggelt - szólított meg Hagrid egy szabad koboldot. - Azért jöttünk, hogy kivegyünk egy kis suskát Harry és Lucy Potter széféből.

- Láthatnám a kulcsot, uram?

- Persze. Itt kell lennie valahol. - Hagrid elkezdte kiüríteni zsebeit, s tartalmukat jobb híján a pultra rakodta. Mikor egy marék kutyakekszet szórt a főkönyvre, a kobold összeráncolta az orrát. Harry eközben a szomszéd koboldot figyelte, aki épp egy rakás brikettméretű piros rubintkövet mért le.

- Mindenfélével foglalkoznak - magyarázta Lucy. - Nagyon komolyan veszik a munkájukat. A híres varázslócsaládok széfjeit a lehető legnagyobb gonddal őrzik.

- Megvan! - Hagrid felmutatott egy apró aranykulcsot. A kobold tüzetesen megvizsgálta.

- Úgy látom, ez rendben van.

- És még hoztam egy levelet is Dumbledore professzortól - folytatta fontoskodva Hagrid. Még a mellét is kidüllesztette hozzá. - A Tudjamiről volna szó, ami a hétszáztizenhármas széfben van.

A kobold figyelmesen elolvasta a levelet.

- Rendben - bólintott végül, és visszaadta Hagridnak az írást. - Egy munkatársam lekíséri önöket a széfekhez. Ampók!

Ampók is kobold volt. Hagrid gyorsan visszatömködte a kutyakekszet a zsebébe, és az ikrekkel együtt követte Ampókot a rengeteg ajtó egyike felé.

- Mi az a Tudodmi a hétszáztizenhármas széfben? - érdeklődött Harry.

- Azt nem mondhatom meg - felelte nagy komolyan Hagrid. - Szigorúan titkos. Roxfortos ügy. Dumbledore rám bízta. Ha elmondom neked, lőttek az állásomnak.

Harry Lucy felé fordult, aki tanácstalanul megvonta a vállát.

Ampók kitárta előttük az ajtót, és Harry meglepődve látta, hogy további márványtermek helyett egy fáklyákkal megvilágított, lejtős folyosó várja őket. A szűk járat kövezett padlója keskeny nyomtávú sínpárt rejtett. Ampók füttyentett, mire egy csille robogott oda hozzájuk. Mind a négyen beültek, - Hagridnak ez nem sikerült olyan könnyen -, és a kocsi elindult velük.

Az út első szakasza kanyargós járatok labirintusán át vezetett. Harry eleinte próbálta megjegyezni, merre mennek - bal, jobb, jobb, bal, középső járat, jobbra, balra - de hamar feladta. Úgy tűnt, a zakatoló csille tudja az utat, hiszen Ampók nem irányította. Harry szemét csípte a hűvös menetszél, mégis kitartóan nézelődött. Egy ízben kicsapó lángnyelveket pillantott meg egy oldalfolyosó végén, de mire megfordult, hogy megnézze, sárkány volt-e az, már egy föld alatti tó mellett robogtak el, a padlóból és a mennyezetből kiálló öles sztalaktitok és sztalagmitok között.

- Mindig elfelejtem, mi a különbség a sztalaktit és a sztalagmit között - jegyezte meg Harry.

- A mi és a mi között? - nézett rá kérdőn Lucy.

- A sztalagmitban van "m" - felelte Hagrid. - De most inkább ne szóljatok hozzám, mert barlangibeteg vagyok.

Az óriás arca valóban eléggé zöldnek tűnt. Mikor végre megálltak és kiszálltak, a falnak kellett támaszkodnia, úgy remegett a térde. Ampók kinyitott egy, a folyosó falába süllyesztett, alacsony ajtót. Zöld füst gomolygott fel, s mikor eloszlott, lélegzetelállító látvány tárult Harry szeme elé. Az ajtó mögötti üregben halmokban hevertek az aranypénzek, oszlopokban álltak az ezüstérmék, és kupacszám csillogtak a kis bronz knútok.

- Ez mind a tietek - mosolygott Hagrid. Mind az övé - ez hihetetlen. Dursleyék biztosan nem tudnak a kincsről, különben habozás nélkül rátették volna a kezüket. Hisz folyton panaszkodnak, hogy milyen sokba kerül nekik az ő eltartása. Sejtelmük se volt róla, hogy a szegény rokont egy kisebb vagyon várja valahol London alatt, egy barlang mélyén.

Harry Lucyra pillantott: arra számított, hogy a lány is le lesz nyűgözve a nagy vagyontól, de ő inkább bánatos arcot vágott. Mielőtt Harry rákérdezhetett volna, a lány megfogta az erszényeiket és gyakorlott mozdulatokkal kezdte belepakolni az érméket. Hagrid eközben Harrynek magyarázott.

- Az arany érmék a galleonok. Egy galleon tizenhét ezüst sarlót ér, egy sarló pedig huszonkilenc knútot. Pofonegyszerű, igaz-e? No, ennyi pénz jó pár tanévre elég lesz. A többit megőrzik itt nektek. - Ampókhoz fordult. - Most pedig robogjunk át a hétszáztizenhármashoz, de egy kicsit lassabban, ha lehet.

- Csak egy sebesség van - felelte kurtán Ampók.

A csille most még mélyebben fekvő régiókba szállította őket. Egyre gyorsabban vették az éles kanyarokat, s a huzat is egyre hűvösebb lett. Zakatolva áthaladtak egy föld alatti szakadék fölött. Harry és Lucy kihajoltak a kocsiból, hogy megnézzék, mit rejt a sötétbe vesző mélység. Hagrid borzadva felnyögött, és visszahúzta őket a grabancánál fogva.

- Még sosem jártam itt - magyarázta Lucy Harry kérdő tekintetére.

A hétszáztizenhármas széf ajtaján nem volt kulcslyuk.

- Álljanak hátrébb - szólt Ampók fontoskodva. Hosszú ujját finoman végighúzta az ajtón, mire az egyszerűen elolvadt. - Erre csak a Gringotts-beli koboldok képesek - magyarázta Ampók. - Ha egy idegen próbálkozna ezzel, az ajtó beszippantaná, és nem tudna többé kijönni.

- Milyen gyakran ellenőrzik, hogy nincs-e valaki odabent? - kérdezte Harry.

- Tízévenként - válaszolta gonosz vigyorral a kobold.

Harry biztosra vette, hogy a szigorúan őrzött széf valami nagyon különleges dolgot rejt - szemkápráztató drágaköveket, vagy effélét. Kíváncsian előrehajolt hát (Lucy is nagyban leskelődött), hogy jobban lássa a kincset, de csalódnia kellett: az üreg első látásra üresnek tűnt. Nem is volt benne más, csak egy gyűrött barna papírba csavart kis csomag, amit Hagrid gyorsan felkapott, és eltüntetett számtalan zsebe egyikében.

Lucy már nyitotta a száját, hogy faggatózzon. Harry oldalát is fúrta a kíváncsiság, de jobbnak látta, ha nem teszik, így egy pillantással lebeszélte Lucyt a kérdezősködésről. A két testvér egy másodpercig egymásra bámult, majd halkan kuncogni kezdtek.

- Gyertek, szálljunk vissza ebbe a pokolbéli szekérbe - szólt Hagrid -, és inkább ne kérdezzetek tőlem semmit. Tudjátok, nem tanácsos kinyitnom a számat, amíg vissza nem érünk.

Így Harry jobb híján Lucyt kérdezgette a varázslók dolgairól. A lány lelkesen magyarázott neki, látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy számára alapvető dolgokról kell beszélnie, és közben a mugli világról érdeklődött. Harry borzasztóan megkönnyebbült, és úgy érezte, valami melegség terjed szét a bensőjében, valahányszor a húga szemeibe nézett. Lucy nagyon életvidám volt, a beszédéből áradó energia pedig Harryt is magával ragadta.

Alig több mint egy csille-rohanásnyi idő múlva Harry, Lucy és Hagrid már hunyorogva álltak a napsütésben a Gringotts épülete előtt. Most, hogy Harry egy zsák pénz birtokába jutott, azt se tudta, melyik boltba szaladjon először. Fogalma sem volt róla, hogy hány galleon ér egy fontot, de abban biztos volt, hogy több pénz van nála, mint amennyit életében összesen a magáénak mondhatott - sőt még Dudleynak se volt ennyi pénze soha életében.

- Akár meg is vehetnétek az egyenruhátokat - javasolta Hagrid, fejével Madam Malkin Talárszabászata felé bökve. - Ha nem bánjátok, én addig bedobok egy szíverősítőt a Foltozott Üstben. Kikészültem ettől a hullámvasutazástól.

Az óriás valóban elég megviseltnek tűnt, így hát a testvérpár egyedül lépett be Madam Malkin boltjába. Harry kissé lámpalázas volt, de Lucy megszorította a kezét és bátorítóan rámosolygott, így erőt vett magán és felkészült az első körútjára az Abszol úton.

A tulajdonos Madam Malkin talpig mályvaszínű ruhába öltözött zömök, mosolygós boszorkány volt.

- Roxfortba készültök, kis drágáim? - kérdezte, mielőtt a gyerekek megszólalhattak volna. - Nem ti vagytok az egyetlenek... Épp most csinosítunk egy másik fiatalembert is.

A bolt hátsó részében egy zsámolyon sápadt, hegyes arcú fiú állt; egy másik boszorkány épp megtűzte hosszú, fekete talárja alját. Madam Malkin felállította Harryt és Lucyt egy-egy zsámolyra, és amíg a tulajdonos a fiúra adott talárt, a lánnyal egy másik segítője kezdett foglalkozni.

- Sziasztok - szólította meg őket a fiú. - Szintén Roxfort?

- Aha - felelte Harry kettejük nevében.

- Apám a szomszédban megveszi nekem a könyveket, az anyám meg elment varázspálcáért. - A fiú unott hangon, vontatottan beszélt. - Aztán majd elcipelem őket versenyseprűket nézni. Nem értem, miért nem lehet az elsősöknek saját seprűjük. Rábeszélem apát, hogy vegyen nekem egyet, aztán majd becsempészem valahogy.

Harry úgy érezte, mintha Dudleyt hallaná.

- Neked van saját seprűd? - kérdezte a fiú először Harryt. Amikor ő megrázta a fejét, a fiú Lucyra nézett.

- Nekem van, de már nagyon régi és úgy gondoltam, majd akkor kérek újat, amikor már beléphetek a házam kviddicscsapatába - felelte a lány kicsit zavartan. Harry sokért nem adta volna, ha hozzá tudott volna szólni a témához.

- Szóval szoktál kviddicsezni? - nézett Lucyra enyhén felvont szemöldökkel a fiú.

- Igen - bólintott a lány. - A fogadott testvéreimmel mindig játszani szoktunk.

Harry eltűnődött, vajon mi a csuda lehet az a kviddics, de Lucy nyilván tudta, miről van szó. Eldöntötte, hogy majd megkérdezi a húgát róla.

- Fogadott? - A fiú szemöldöke még magasabbra kúszott. - Miért? Hol van az igazi családod?

- A szüleim meghaltak, az ikertestvérem pedig itt áll mellettem - mondta Lucy. A fiú tekintete egy darabig ide-oda járt Harry és Lucy között, nyilván valamiféle hasonlóság után kutatva.

- Ne vedd sértésnek, de nem hasonlítotok egymásra - jelentette ki végül.

- Nem veszem - mondta Lucy. Harry csak csendben meghúzta magát, ugyanakkor nem nagyon tetszett neki, ahogy a szőke fiú Lucyra nézett. Nem igazán tudta beazonosítani, de azt tudta, hogy nem örül neki.

- Te tudod már, melyik házban leszel? - tért egy új témára a fiú. Harryt figyelmen kívül hagyta, de a fiút nem nagyon zavarta. Inkább hagyta, hadd beszéljen Lucy, ő úgyis tudja, mikre kérdez rá leendő évfolyamtársuk.

- Szívem szerint a Griffendélt választanám, mert a szüleink is oda jártak, de persze ezt senki nem tudhatja, amíg be nem osztják - felelte Lucy, majd kérdőn felvonta a szemöldökét. - Nem?

Harry enyhén tágra nyílt szemekkel bámult a testvérére. Mi a csudáról beszél? Hova jártak a szüleik?

- Végső soron igazad van - mosolyodott el halványan a fiú. - Én szinte biztos a Mardekárba leszek, mert a családunkban mindenki ott volt. Ha, mondjuk, a Hugrabugba osztanának be, rögtön megszöknék.

- Ízlések és pofonok - vonta meg a vállát Lucy. Harry percről percre egyre ostobábbnak érezte magát.

- Szerintem jöttmenteket nem is szabadna magunk közé engednünk - folytatta a fiú. - Őket máshogy nevelték, nem ismerik a szokásainkat. Képzeld, olyanok is vannak, akik levélből tudták meg, hogy a Roxfort létezik. Szerintem elég lenne azokat felvenni, akik varázslócsaládból származnak. Tényleg, nektek mi a vezetéknevetek?

- Készen vagyunk, kis drágám - szólt közbe Madam Malkin.

Harry leugrott a zsámolyról és kérdőn Lucyra nézett. Nem szívesen hagyta itt a fiúval. Nem tudta megmondani, mi, de valami zavarta benne. A lány azonban csak bólintott.

- Menj csak nyugodtan, majd kint találkozunk.

Harry megfordult és gyorsan kiiszkolt az időközben megérkezett Hagridhoz.

- Mi a baj? - kérdezte a vadőr.

- Semmi - füllentette Harry.

Várt egy kicsit, hátha Lucy gyorsan végez, de mikor a lány még percek múlva se jött, nem bírta tovább és kibökte.

- Szerinted én ide tartozom?

- Miről beszélsz, Harry? - rökönyödött meg Hagrid. - Persze, hogy ide tartozol! Miből gondolod, hogy nem?

Harry beszámolt az idegen fiúval való találkozásról és hogy mennyire nem tudott hozzászólni a beszélgetéshez. Ha Lucy nem lett volna ott, teljesen beégette volna magát. De hát a húga nem lesz mindig mellette. Mit csináljon, ha egyedül kell szembenéznie egy csapat korabeli varázslóval?

- ...és azt mondta, hogy mugli családból származó gyerekeket szerinte nem is szabadna...

- Te nem mugli családból származol! Ha az a fiú tudta volna, hogy kivel beszélget... Ha a szülei bűbájos népek, ismeri a nevedet - emlékezz csak, hogyan fogadtak a Foltozott Üstben. Különben is, mit tudja az a kölyök? A legjobb varázslók között is nem egy olyan van, akinek minden rokona mugli, csak őbenne van bűbáj. Vagy vegyük az édesanyádat: nézd meg, milyen nővére van!

- Akkor mondd csak, mi az a kviddics?

- Mordizomadta, Harry, mindig elfelejtem, milyen kis tudatlan vagy! Még a kviddicset se ismered!

- Ne rontsd el még jobban a kedvem - kérte Harry. Közben észrevette, hogy végre Lucy is csatlakozott hozzájuk, így elindultak egy boltba tollat meg pergameneket venni. Útközben Harry kérdőn Lucyhoz fordult, aki megelőzte a válasszal.

- Sajnálom, hogy kihagytalak, de úgy éreztem, jobb, ha én beszélek, mert akkor nem járatod le magad.

- De szerintem így is teljesen hülyének nézett...

- Szerintem észre se vett, szóval ne aggódj ezen - próbált lelket önteni belé Lucy. Harrynek jólesett, hogy a húga ilyen pozitívan áll hozzá.

- És mi az a kviddics? - kérdezte újra.

- A varázslók sportja - szólt közbe Hagrid. - Olyan, mint a mugliknál a futball - mindenki szereti. A levegőben játsszák, seprűnyélen lovagolva, négy labdával. A szabályokat nem mondom el, mert elég bonyolultak...

- Nem is bonyolultak! - nézett rá Lucy indulatosan, majd Harryhez fordult. - Ha lesz időm, elmagyarázom, de szerintem más is érdekel téged.

- Jól sejted - mosolyodott el halványan Harry. - Mi az a Hugrabug, Griffendél meg a Mardekár?

- A Roxfort négy házából három. Ezenkívül még a Hollóhát van. Az elsősöket ezekbe a házakba osztják be és az egész iskolai időt annak a háznak a tagjaiként töltik. Annak a családnak, akik engem felneveltek, minden tagja griffendéles volt. A szüleink szintúgy azok voltak. A Mardekártól azért tartok, mert az összes boszorkány és varázsló, aki a rossz útra tért, oda járt. Voldemort is.

- Voldemort is a Roxfortba járt? - döbbent le Harry.

- Ne használjátok a nevét! - borzongott meg Hagrid. - Különben is, sok-sok éve már annak, szóval hagyjuk a témát.

Harry és Lucy könyveit a Czikornyai és Patza cég üzletében szerezték be. A boltban a mennyezetig érő polcokat zsúfolásig megtöltötték a könyvek. Voltak ott utcakő méretű, bőrkötéses művek; levélbélyeg nagyságúak selyemkötésben; sajátos szimbólumokkal teli kötetek, és néhány olyan könyv, amelyikben nem volt semmi. Némelyik kötet láttán még az olvasást hírből sem ismerő Dudley is majd kiugrott volna a bőréből. Hagridnak úgy kellett elrángatnia Harryt Vindictus Viridián professzor művétől, mely a következő hangzatos címet viselte: Átkok és ellenátkok, avagy: hogyan bűvöljük el barátainkat és hozzuk zavarba ellenségeinket a legújabb ártásokkal, úgymint hajhullasztás, láb-csuklasztás, nyelvcsomózás satöbbi, satöbbi.

- Csak egy jó kis átkot kerestem Dudleynak - magyarázkodott Harry.

- Elismerem, ez nem utolsó ötlet - felelte Hagrid -, de a muglik világában csak bizonyos kivételes esetekben szabad varázslatot végrehajtani. Egyébként se tudnád szakszerűen kiszórni azt az átkot. Ahhoz előbb még bele kell pakolnod a fejedbe egyet s mást.

- Ha valakit meg kell viccelni, Frednél és George-nál nem találsz jobb embereket - szólt közbe Lucy. - Majd bemutatlak nekik.

- Ők kicsodák?

- Fogadott testvéreim. Két évvel idősebbek nálam, ikrek. Mindent, amit a viccekről és a csínyekről tudok, tőlük tanultam.

- Azért ezt ne hangoztasd Molly előtt - figyelmeztette Hagrid a lányt.

- Tudja ő anélkül is - vonta meg a vállát Lucy, mosolyt csalva Harry arcára.

Hagrid azt sem engedte meg, hogy Harry színarany üstöt vegyen magának ("A levélben ónüstöt írnak elő!"), viszont beszereztek egy varázsfőzetek hozzávalóinak mérésére alkalmas szép mérleget és egy összecsukható réz távcsövet. Azután ellátogattak a patikába, ami olyan izgalmas helynek bizonyult, hogy még az átható záptojás-és rohadtkáposzta-szagot is érdemes volt elviselni. A padlón nyálkás anyagokkal teli hordók álltak; gyógyfüveket, szárított gyökereket és porokat tartalmazó edények sorakoztak a fal mentén, a mennyezetről pedig toll-csokrok, agyar-füzérek és karom-gubancok lógtak le.

Amíg Hagrid és a patikárius összeállítottak egy gyűjteményt a legfontosabb varázsszer-alapanyagokból, addig Harry és Lucy az ezüst unikornis-szarvakat (darabja huszonegy galleon) és a pirinyó, fényes-fekete bogárszemeket (öt knút egy mérőkanál) nézegették. Közben Lucy halkan magyarázta Harrynek, amit ezekről a dolgokról tudott, de kiemelte, hogy mindent meg fognak tanítani a Roxfortban, szóval ne izguljon. Harry már megszámolni se tudta, hányadik alkalommal nyugtatta meg a testvére támogatása. Olyan új volt számára ez az érzés, hogy mindig rácsodálkozott.

Mikor végeztek a patikában, Hagrid még egyszer ellenőrizte a listát.

- Már csak a varázspálca hiányzik - jelentette ki. - Ja és a szülinapi ajándékotokat se vettem még meg.

Harry érezte, hogy fülig pirul.

- Igazán nem kell... - motyogta zavartan.

- Egyetértek vele, Hagrid - tette hozzá Lucy, aki szélesen vigyorgott. - Nekem már az is hatalmas ajándék, hogy a testvéremmel lehettem.

Harry még inkább elpirult, de igyekezett valahogy elrejteni.

- Tudom, hogy nem kell - mosolygott a vadőr, de nem mondott le a dologról. - Tudjátok mit? Veszek nektek egy-egy állatot. Nem békát, mert azt már évem óta senki sem hord, kinevetnének vele titeket. Nem is macskát, mert attól meg tüsszögök, allergiás vagyok a szőrére. Veszek nektek egy-egy baglyot. Minden gyerek baglyot szeretne. Irtó hasznos állat, hozza-viszi a leveleket, meg minden.

Húsz perccel később kiléptek a sötét Uklopsz Bagolyszalonból, ahol a két gyerek kiválasztotta a baglyát. Harry jókora kalitkát cipelt, benne egy gyönyörű hóbagollyal, Lucy pedig egy mogyoróbarna uhuval hagyta el a boltot. Mindkét madár a fejét a szárnya alá dugva aludt. Harry meghatottságtól akadozó nyelvvel hálálkodott - úgy dadogott, mint Mógus professzor.

- Szóra sem érdemes - legyintett Hagrid. - Nem hinném, hogy Dursleyék elhalmoztak téged ajándékokkal. Már csak Ollivanderhez kell benéznünk. Nála lehet a legjobb varázspálcákat kapni, márpedig nektek a legjobbak közül is a legjobb kell.

A varázspálca... az lesz a legizgalmasabb valamennyi új szerzemény közül.

Az utolsó üzlet szűk volt és szegényes. Az ajtó fölött hámló arany felirat hirdette: Ollivander Minőségi varázspálcák Alapítva: i. e. 382. A porlepte kirakatban kifakult bársonypárnán egyetlen pálca árválkodott.

Mikor beléptek, csengettyűszó hangzott fel valahol az üzlet mélyén. Hagrid leült a helyiségben található egyetlen bútordarabra, egy rozoga székre. Harry furcsamód úgy érezte, mintha egy szigorú könyvtárban volna; a rengeteg kérdést, ami hirtelen felötlött benne, magába fojtotta, s inkább szemügyre vette a sok ezer hosszúkás dobozt, melyek szép rendben, mennyezetig érő oszlopokba tornyozva álltak a fal mentén. Lucy csak állt mellette és várakozott. Mindketten különös bizsergést éreztek a tarkóján. A boltban mintha még a por és a csönd is vibrált volna a titkos mágiától.

- Jó napot - szólt egy lágy hang.

Harry összerezzent, Lucy pedig a hang irányába fordult. Hagrid is megmoccanhatott, mert hangos recsegés támadt. Az óriás jobbnak látta, ha gyorsan feláll a székről.

Egy öregember állt előttük; nagy, sápadt fényű szemei holdként világítottak a bolt félhomályában.

- Jó napot - motyogta zavartan Harry.

- Jó napot - köszönt Lucy is.

- Hát eljöttek - vonta fel a szemöldökét az öreg. - Sejtettem, hogy hamarosan találkozunk... Harry és Lucy Potter. A fiú szeme az édesanyjuké, ám a lány hasonlít rá nagyon külső szempontjából. Mintha csak tegnap lett volna, hogy az anyjuk eljött ide megvenni az első varázspálcáját. Tíz és egynegyed hüvelyk hosszú, suhogós fűzfapálca volt. Igézéshez, elbűvöléshez kiváló.

Ollivander úr közelebb lépett a gyerekekhez, akik egy pillantással konstatálták, hogy mennyivel jobb lenne, ha néha pislogna is az öreg.

- Az édesapjuk szemét, úgy látszik, a lány örökölte, a külsejét viszont a fiú. Ő a mahagónipálcát kedvelte. Tizenegy hüvelyk hosszú, hajlékony... Kicsit nagyobb teljesítményű, kimondottan átalakításhoz való. Azt mondtam, az apjuk azt kedvelte, de persze tudjuk, hogy a pálca választja a varázslót és nem fordítva.

Ollivander már olyan közel állt a gyerekekhez, hogy egy kisebb mozdulat után már bármelyikőjükével összeért volna az orra. Az öreg pillantása ekkor Harry arcára vándorolt, majd fel a homlokára.

- És ez az a hely, ahol... - Ollivander hosszú, fehér ujjával megtapintotta a villám alakú sebhelyet a fiú homlokán.

- Sajnos azt a pálcát is én adtam el, amelyik ezt művelte - folytatta halkan. - Tizenhárom és fél hüvelyk. Tiszafa. Erős pálca, nagyon erős... és rossz kezekbe került. Ha előre tudtam volna, hogy visszaélnek vele...

Ollivander a fejét csóválta, majd - a két Potter nagy megkönnyebbülésére - észrevette Hagridot.

- Rubeus! Rubeus Hagrid! Örülök, hogy újra látlak... Tölgy, tizenhat hüvelyk, eléggé hajlékony, igaz?

- Igen, uram, olyan volt.

- Jó kis pálca. De, ha jól emlékszem, kettétörték, amikor eltanácsoltak téged. Így volt? - Ollivander vonásai megkeményedtek.

- Öhm... igen, kettétörték - felelte kelletlenül Hagrid. - De megvannak a darabjai - tette hozzá derűsen.

- Ugye, nem használod őket? - kérdezte élesen Ollivander.

- Oh, nem, uram, dehogy - sietett a válasszal Hagrid. Beszéd közben szorosan megmarkolta rózsaszínű esernyőjét.

- Hmm - Ollivander még egy utolsó szúrós pillantást vetett Hagridra. - Hát, akkor lássuk először önt, Potter úr - vett elő egy mérőszalagot. - Melyik kezébe fogja a pálcát?

- Hát... jobbkezes vagyok - felelte habozva Harry.

- Emelje fel a jobb karját. Így ni...

Ollivander lemérte milyen messze van Harry válla az ujjától, csuklója a könyökétől, válla a földtől, térde a hónaljától, és megmérte a feje kerületét is. Eközben tovább magyarázott:

- Jegyezze meg, Potter úr: minden Ollivander varázspálca magját intenzív varázserővel bíró anyagok alkotják. Erre a célra egyszarvú szőrét, főnix faroktollát és sárkány szívizom húrját használjuk. Nincs két egyforma Ollivander pálca, ahogy két egyforma egyszarvú, sárkány vagy főnix sincs. A varázsló tökéletes munkát természetesen csak a saját pálcájával végezhet.

Harry egyszer csak azt vette észre, hogy a mérőszalag, mely épp az orrlyukai távolságát mérte, önállósította magát, magától dolgozik, miközben Ollivander a polcokon sorakozó dobozok között matatott.

- Elég volt! - szólott a boltos, mire a mérőszalag ernyedten a padlóra hullott. - Tessék, Potter úr. Próbálja ki ezt. Bükkfa, sárkányszívhúrral. Kilenc hüvelyk. Elegáns, rugalmas darab. Fogja, és lengesse meg.

Harry átvette a pálcát, és zavartan integetni kezdett vele, de Ollivander szinte azonnal kikapta a kezéből.

- Juhar-főnixtoll kombináció. Hét hüvelyk. Igen pattogós. Próbálja ki.

Harry kipróbálta - de alighogy felemelte a pálcát, Ollivander máris elvette tőle.

- Nem, nem... Tessék, ébenfa és egyszarvúszőr, nyolc és fél hüvelyk, olyan, mint a rugó. Gyerünk, gyerünk, próbálja ki!

Harry kipróbálta. És kipróbálta a következőt meg a következő után következőt is. Fogalma sem volt, mit vár Ollivander a pálcáktól, de minél többet vett ki a kezéből, annál kedveszegettebb lett. Ám amikor találkozott a pillantása Lucyéval, aki oldalt állt és bíztatóan rámosolygott, már jobban érezte magát. A kipróbált darabok egyre növekvő kupacban halmozódtak a rozoga széken, de Ollivandert ez nem zavarta, sőt egyre vidámabbnak tűnt.

- Nem könnyű kuncsaft, mi? De nem kell megijedni, megtaláljuk a neki valót... Nocsak... de miért is ne? Szokatlan kombináció: magyal és főnixtoll, tizenegy hüvelyk, kellemesen rugalmas.

Mikor Harry átvette a pálcát, egyszerre melegséget érzett az ujjaiban. A magasba emelte kezét, és suhintott egyet, mire a pálca végéből vörös és arany szikraeső tört elő, táncoló fényfoltokkal szórva tele a homályba burkolózó falakat. Hagrid hujjogott és tapsolt, Lucy boldogan Harry nyakába ugrott, s Ollivander úr is felkiáltott:

- Oh, bravó! Remek, igazán csodás. Lám, lám, lám... milyen különös... felettébb különös...

Visszatette Harry pálcáját a dobozába, s a dobozt becsomagolta barna papírba, de közben tovább motyogott:

- Különös... roppantul különös...

- Bocsánat, de mi olyan különös? - kérdezte Harry.

Ollivander sápadt fényű pillantásával rámeredt Harryre.

- Tudja, Potter úr, én emlékszem minden varázspálcára, amit valaha is eladtam. Minden egyes darabra. Történetesen az a főnixmadár, amelyiknek a faroktolla a maga pálcájában van, egy tollat adott ezen kívül - egyetlen egyet. Különös, hogy a sors éppen azt a pálcát szánta magának, amelyiknek a testvére... nos, amelyiknek a testvére megsebezte a homlokát.

Harry nyelt egyet, Lucy pedig elsápadt.

- Bizony, a tizenhárom és fél hüvelykes tiszafa pálca. Furcsa dolgok ezek. Ne feledje: a pálca választja a varázslót... Azt hiszem, nagy tetteket látunk még magától, Potter úr. Elvégre Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén ugyancsak nagy tetteket vitt véghez - borzalmas, de nagy tetteket.

Harry megborzongott. Nem volt biztos benne, hogy kedveli Ollivander urat. Lucy átölelte őt és bátorítóan a szemébe nézett. A fiú halványan rámosolygott, ám a lány figyelmén gyorsan magára vonta Ollivander, aki ismét elővette a mérőszalagját.

- Na, lássuk most önt, Potter kisasszony. Melyik kezében fogja a pálcát?

- Jobb kézben - felelte izgatottan Lucy. Harry Hagrid mellé húzódott és érdeklődve figyelte a húgát.

A mérőszalag munkához látott, majd egy idő után Ollivander hátra vonult a polcok közé és egy jó adag dobozzal tért vissza. A szerszám újra a padlóra hullott.

- Nézzük először ezt - emelt fel egy darabot Ollivander. - Fenyő és egyszarvúszőr, tíz és fél hüvelyk, kicsit merev. Próbálja ki!

Lucy átvette, de rögtön utána el is tűnt a kezéből és egy másik került a helyére. Úgy tűnt, a lánynak se könnyű pálcát találni, noha nem volt akkora kupac a széken, mint Harrynek, de már közelített hozzá. Ollivander egy idő után elvonult a bolt hátsó részébe és egy elég poros dobozzal tért vissza.

- A legelső pálca, amit készítettem - mondta, miközben kivette a pálcát a dobozból. - Senki se felelt meg neki, így egy idő után félretettem. De talán most... Cseresznyefa és főnixtoll, tizenegy és fél hüvelyk, elég rugalmas.

Lucy a kezébe vette, majd húzott egy vonalat, mire gyönyörű ezüst csillagok törtek elő a pálcából, azt az érzést keltve, mintha a szabad ég alatt feküdtek volna. Harry boldogan mosolyogva Lucy vállára tette a kezét, Hagrid már majdnem sírt a meghatottságtól és Ollivander is elégedettnek tűnt.

- Nézzenek oda, úgy néz ki, végig magára várt. Ez a pálca nagy potenciált rejt magában, így én is kíváncsian várom, mire képes valójában. Legyen vele óvatos, Potter kisasszony. Ne becsülje le az erejét. Tisztelje, ugyanis a cseresznyefa, amiből készült, egy olyan vidéken nőtt, amit minden szegletében áthatott a mágia.

- Tisztelni fogom - nyugtatta meg az öreget Lucy. Kifizették a hét-hét galleont a pálcákért, és Ollivander hajlongva kikísérte őket.

Késő délután volt, a nap már alacsonyan járt, mikor Harry, Lucy és Hagrid elindultak hazafelé az Abszol úton. A falon átkelve visszatértek a Foltozott Üstbe, amely addigra elnéptelenedett. Míg az utcán masíroztak, Harry egy árva szót sem szólt; észre sem vette, hogy a metrón a többi utas tátott szájjal bámulja különös alakú csomagjait, no meg az alvó baglyot az ölében. Lucynak sem volt kedve beszélgetni, ő is a gondolataiba mélyedve ült mellette. Felmentek a mozgólépcsőn a Paddington pályaudvarra; Harry csak akkor döbbent rá, hogy hol vannak, amikor Hagrid megveregette a vállát.

- Még bekaphatunk egy falatot, mielőtt indul a vonatod.

Hagrid vett három hamburgert, és leültek a műanyag székekre falatozni. Harry egyre csak meresztgette a szemét, miközben Lucy az óriást faggatta a nevekről, amiket a baglyának adhatott. Valahogy minden olyan különösnek tűnt.

- Minden rendben, Harry? - ráncolta a homlokát Hagrid. - Olyan... hallgatag vagy.

Harry nem volt biztos benne, hogy meg tudja fogalmazni érzéseit. Sosem volt még ilyen szép születésnapja, és mégis... Lucy gyengéden a vállára tette a kezét, így ösztönözve, hogy válaszoljon. Harry tovább majszolta a hamburgert, és kereste a megfelelő szavakat.

- Mindenki különleges embernek tart - bökte ki végül. - Az a sok ember a Foltozott Üstben, Mógus professzor, Ollivander úr... pedig én egyáltalán nem értek a varázsláshoz. Hogyan várhatnak tőlem nagy tetteket? Híres vagyok, de nem is emlékszem arra, amitől híres lettem. Nem tudom, mi történt aznap, amikor Vol... bocsánat, amikor a szüleim meghaltak.

Hagrid jóindulatúan mosolygott bozontos szakálla és szemöldöke mögött, Lucy pedig átkarolta a vállát. Ő is biztatóan mosolygott.

- Nem tudom, milyen lehet ez az egész ilyen hirtelen - mondta Lucy. - Én ebben nőttem fel, mégis mindig frusztrál, amikor megyek valahová és idegenek kezet fognak velem és megtiszteltetésnek érzik, hogy láthattak. Pedig rajtam még sebhely sincs, mégis felismernek. Azonban nem kell aggódnod. Én sem tudok még semmit a varázslásról, de a Roxfortban megtanítanak rá.

- Ott az alapoknál kezdik az oktatást - szólt bele Hagrid. - Minden rendben lesz, csak viselkedj természetesen. Tudom, nincs könnyű dolgod; kiválasztottnak lenni nehéz kenyér. De a Roxfortban jól fogod érezni magad. Én is szerettem ott tanulni... Most pedig szeretek ott lakni.

- Ráadásul nem leszel egyedül - nézett Harry szemébe Lucy. - Én is ott leszek melletted. Többé nem foglak elengedni. Majd bemutatlak Weasleyéknek, megismerheted a fogadott családomat... ne félj; nem hagyom, hogy többé egyedül legyél.

Harry elmosolyodott. Hát ilyen érzés, mikor az embernek testvére van? Ilyen, amikor mindig fordulhat valahová, mikor támogatják az embert? Tetszett neki az érzés, ahogy Lucyt is egyre jobban megszerette. Ahogy ránézett, látta a lány szemében, mennyire várta ezt a napot és mennyire boldog, hogy végre találkozhattak.

Mikor végeztek, az óriás felsegítette Harryt a vonatra és egy borítékot adott a kezébe. Ugyanezt Lucy is megkapta.

- A jegyetek a roxforti járatra - magyarázta. - Szeptember elseje, King's Cross pályaudvar - a jegyen minden rajta van. Ha Dursleyék rendetlenkednek, csak küldj egy levelet a bagollyal. Tudja, hol talál.

- És nekem is írhatsz, ha magányosnak érzed magad - szólt közbe Lucy. - Vagy az is lehet, hogy én írok neked. Majd elválik. - Azzal enyhe pírrel az arcán két puszit adott Harrynek. - Viszlát, Harry!

- Viszlát, Harry! - köszönt el Hagrid is.

Avonat nehézkesen mozgásba lendült. Harry nézni akarta Hagridot és Lucyt mindaddig, amíg el nem tűnik atávolban; fel is állt a helyéről, és orrát az ablakhoz nyomta - de mire egyetpislogott, az óriás és az ikerhúga köddé váltak.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Üdv ismét mindenkinek!

Mivel összegyűlt a szükséges mennyiségű komment, belekezdtem ebbe a kiegészítő könyvbe is, amiben Harry szemszögét olvashatjátok. Ez nem egy újraírás lesz, hanem itt is kérésre fognak menni a részek. Hogy ez hogyan is zajlik majd?

Nos, itt máris elkezdhetitek az ötletelést. Felvethetitek a kedvenc részeiteket a sorozatból, amit szívesen olvasnátok újra Harry szemén keresztül. Ha valaki már felvetette azt, amire kíváncsi vagy, akkor válaszban jelezd, hogy az téged is érdekel. Amelyik ötletet minimum 20-an támogatják, az kidolgozásra kerül, csakúgy, mint a headcannon-ök esetében. Tehát ez a könyv is úgy fog bővülni, ahogy ti aktivizáljátok magatokat.

Szóval csak ügyesen!
Anna