– Szóval, most már mesélsz nekünk valamit, Mia? – Aaron kérdőn fel vonta fekete szemöldökét.
– Miről is? – Mia hangja messziről szólt, fejét kérdőn oldalra döntötte, üveges tekintettel bámult maga előtt egy pontot, mintha valami olyasmit nézett volna, amit senki más nem láthatott rajta kívül, állán vörös patakok csordogáltak, az elektrosokk okozta görcsök alatt többször is elharapta a nyelvét.
– A francba Chris! Milyen erős volt az utolsó? – Aaron meg sem várta a választ, letépte Miáról az elektródákat, a lány bőrén vörös csillag alakú égésnyomok maradtak hátra emlékeztetőül. – Azzal nem érünk el semmit, ha teljesen lyukasra égetjük a memóriáját!
– Bocs Aaron! – Chris arcán zavarodottság és szégyen furcsa keveréke jelent meg, a marcona külső egy pillanat alatt eltűnt, ahogy meghunyászkodott Aaron előtt. – Csak gondoltam, ha egy kicsit felpörgetjük, hamarabb eredményre jutunk...
– Az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem gondolkodnál! – süvöltött rá Aaron, nyakán az egyik ér kidagadt, szürke bőre alatt.
– Sajnálom! – Chris lesütötte a szemét, amire Aaron egy fáradt sóhajjal válaszolt.
– Én is túlreagáltam. Órák óta csináljuk már, tudom, de egyszerűen ötletem sincs, mivel juthatunk eredményre... – a két férfi ezúttal egyszerre fordult Mia felé, aki még mindig maga elé meredt, sápadt arcáva, a verejtéktől loknikba göndörödött hajával, úgy nézett ki, mint egy porcelánbaba, még a barna szemek is mintha üvegből lettek volna.
– Tartsunk egy kis szünetet, hátha összeszedi magát. Remélem nem sérültek túlságosan az emlékek... – Aaron újra felsóhajtott. – Menj, kérdezd meg, a többiekről van–e már valami hír! – Chris azonnal ugrott, hogy teljesítse Aaron parancsát. Amikor már teljesen elhaltak zengő léptei, Aaron odalépett Mia elé, megragadta a lány karfához kötözött csuklóit, és mélyen a szemébe nézett. Fekete hajtincsei az arcába hullottak, a sebhelye órák óta furcsán bizsergett, de egyikkel sem foglalkozott, csak figyelte Mia rezzenéstelen arcát, fekete tekintete hosszan időzött a szeplőkkel tarkított orcákon, amit két égésnyom csúfított el, a barna szempáron, a vékony vonalra préselt ajkakon, és az orron, amin már jól látszott, hogy a csont ferdén forrt össze benne.
– Figyelsz rám, Mia? – A lány szeme megrezzent. Alig észrevehető apróság volt, de azt jelezte, az akarata elkezdte a felszínre küzdeni magát, az agyát borító sűrű füstön keresztül.
– Nagyon jó, ügyes lány vagy! – Aaron elvigyorodott és még egy kicsit közelebb hajolt Mia arcához. – Tudod, ki vagyok én? Vagy, hogy hol vagy most?
– Aaron? – Mia hangja gyenge volt, mint a harmat, és kétségbeesés fűszerezte, de ez még szélesebbre húzta a torz mosolyt Aaron arcán
– Igen, én vagyok!
Mia körbepillantott, mintha keresne valamit.
– Te életben vagy? Ez az Intézet?
– Igen. Azért vagyok itt, hogy kivigyelek innen! Tudod, most azt hiszik, velük vagyok, meg tudlak szöktetni! – Aaron sürgetve pillantott a kijárat felé.
– És a többiek?
– Nem emlékszel semmire, abból, hogy, hogyan kerültél ide? – Aaron keze gyengéden végigsimította Mia arcát, elmaszatolva az állán a vércsíkokat.
– Én... – Mia összeszorított szemmel koncentrált, de végül csalódottan lehorgasztotta a fejét. – Nem, nem emlékszem...
– Elkaptak titeket – Aaron lassan és halkan beszélt, mintha minden szót alaposan megfontolt volna, mielőtt kimondaná. – James és 421, akarom mondani, Lysander... Meghaltak.
– Ne! – Mia sikolya betöltötte az egész szobát, a falakról újra és újra visszaverődött, felerősödve és elnyúlva, keserű visszhangként.
– Annyira sajnálom! Későn érkeztem, így egyedül téged tudtalak kimenteni, és azt nem is sikerült megakadályoznom, hogy ezt műveljék veled...
– Halottak... – Mia elhallgatott, szemében könnyek csillogtak, de úgy tűnt, sikeresen visszatartja őket.
– Sajnálom. – Ebben a pillanatban döngő léptek harsantak fel a folyosón, Aaron riadtan kapta a zaj irányába a tekintetét.
– Lerendezem őket, te addig szedd össze magad! Utána kijutunk innen! – Mia bólintott, aztán Aaron eltűnt a háta mögött, azt ajtó irányába.
A rátelepedő csöndben Mia a saját, ziháló lélegzetét hallgatta, ahol eddig az elektródák a bőréhez tapadtak, a nyakán három foltban, és az arcán egy–egy jobb és bal oldalt, ott most égető fájdalom perzselte a bőrét, ami egy pillanatra sem enyhült. A néma, mozdulatlan levegő segített neki összeszedni folyton szétguruló gondolatait, bár a fájdalmas ürességet nem tudta kitölteni, bármennyire is igyekezett, valami hiányzott, csak nem tudta mi. Végül, ahogy lepillantott a szoros kötelek ellenére is enyhén remegő ujjaira, úgy döntött, nem foglalkozik tovább az agyában tátongó lyukkal, csak arra fog összpontosítani, hogy kijuttassa magát szorult helyzetéből.
Amikor az ajtó nyikorogva kinyílt, Mia felszegte az állát, hogy szembenézzen fogva tartójával. Tudta, hogy a magas, izmos szőke fiút, aki belépett Chrisnek hívják, de nem emlékezett rá, hogy ez az információ hogyan került a birtokába.
– Nem használhatunk több elektorsokkot – Chris mocsár zöld pillantása undorral mérte végig Miát. – Más módszerrel kell szóra bírnunk!
– Mia, mondd el, mit tudsz a Csoportról! – Aaron Chris háta mögött állt, Mia feltételezte, hogy a szőke fiú a rangidős kettejük közül, és csak halkan beszélt, szeme könyörgött egyedül Miának, azért, hogy beszéljen végre.
– Soha nem mondok semmit nektek! – Mia tekintetében újra fellángolt a tűz, amiről már azt hitték tejesen kialudt.
– Biztos vagy ebben? – Chris hangja fenyegető éllel csapott le Miára, mint egy ragadozó a prédájára. – Vajon később is ezt fogod mondani?
Chris lehajolt egy táskához, amit Mia eddig észre sem vett, bár már régebb óta ott kellett lennie, a lány valószínűleg erről is egyszerűen megfeledkezett.
– Kiégették az agyamból – suttogta maga elé, mire a táskában matató Chris azonnal megmerevedett.
– Hogy mondtad?
– Csak azt mondom, hogy semmivel nem tudsz szóra bírni! – köpte Mia.
– Van egy találós kérdésem neked. Vajon egy mesterlövésznek hány ujjára van szüksége ahhoz, hogy háromszáz méterről eltalálja a célját?
Mia ereiben megfagyott a vér, de meg sem mukkant.
– Nem tudod? Ne aggódj, nemsokára lesz alkalmad kideríteni! – Chris felemelkedett, kezében megvillant az ezüstös penge. Mia hátrálni akart, minden zsigere könyörgött a menekülésért, de a szék, és a kötelek megakadályozták benne, egyedül a fejét tudta hátrébb húzni, amit látva Chris szája széle megvonaglott, mintha egy mosolyt akart volna elfojtani.
– Ettől már megijedtél? Most még beszélhetsz!
– Mia! – Aaron biztatóan fúrta a tekintetét Mia barna szempárjába, de a lány csak néhány másodpercig nézett vissza rá, aztán összepréselte a száját és szemét lehunyva elfordult.
– Nos, akkor melyikkel kezdjük?
Miának egy mentő ötletre volt szüksége, mégpedig a lehető leggyorsabban, de ahogy Chris felé lépett, gondolatait teljesen beburkolta a pánik köde. Egyetlen tiszta gondolata még a segítségére sietett, az utolsó pillanatban, riadt pillantást vetett a jobb kezére, és belekapaszkodott abba a reménysugárba, hogy Chrisben így már fel sem merül az az ötlet, hogy esetleg balkezes, Aaron pedig még nem árulta el neki.
– Szóval ott kezdjük? – Chris a jobbjához lépett, Mia érezte a fém érintését a bőrén, és bár legszívesebben sikoltott volna, minden erejével azon volt, hogy visszatartsa a hangját. – Hát komolyan ennyire hülyének nézel minket? Bár szép próbálkozás volt bevallom!
Mia sikoltott, a kés egy pillanatra megvillant, aztán lecsapott. A lány nekifeszült a köteleknek, a fájdalomtól szinte teljesen eszét vesztve üvöltött, aztán elöntötte a rosszullét, úgy érezte a gyomra kifordul önmagából, ahogy tekintete a bal kezén lévő, vérrel áztatott csonkra siklott.
Aaron mellé térdelt, és egy anyagdarabot nyomott oda, ahol Mia mutatóujjának kellett volna lennie, hogy elállítsa a vérzést.
– Chris, így már biztos nem fogsz semmit kiszedni belőle!
– Okosabbnak kellett volna lennie. Ha nem beszél, további ujjaitól is megszabadíthatom! – Chris a nadrágjába törölte a véres kést, miközben le sem vette a szemét Miáról, aki egész testében remegett és csendesen zokogott.
– Be kell kötni a sebet, ha túl sok vért veszít, elájul! Vagy erre nem gondoltál?
– Oké, oké... Hozok kötszert – Chris ledobta a kést a földre és azonnal kisietett a szobából.
Aaron várt pár pillanatot, aztán megragadta Mia arcát és maga felé fordította.
– Mia figyelj rám! Nem tudtam, hogy ezt fogja tenni, de most mennünk kell! – Mia szeméből szünet nélkül folytak a könnyek, de megértette, amit Aaron mondott neki, mert óvatosan bólintott.
– Bekötöm a kezed, ne nézz ide! – újabb bólintás volt Mia válasza, mire Aaron azonnal egy tekercs gézt húzott elő az egyik zsebéből, és munkához látott.
– Oké, ez ki fog tartani, egy darabig! De sietnünk kell! – Aaron hosszú ujjai munkához láttak, és szinte elképesztő sebességgel oldozták el Miát. – Fel tudsz állni?
– Azt hiszem! – Mia felnyomta magát, de a lábai azonnal megremegtek, és elterült a földön, egy elkeseredett nyikkanás kíséretében. Aaron azonnal mellé ugrott, és felsegítette, aztán hagyta, hogy Mia belé karolva megtámaszkodjon. Néhány pillanatig így maradtak, egymásnak dőlve, és Mia lélegzete lassan egyenletessé vált, bár az arcán és a nyakán lévő égési sebek folyamatosan lüktettek, a kezéből pedig szinte földöntúli fájdalom szivárgott felfelé szünet nélkül, szétterjedve az egész testében, de a fehér pólya eltakarta előle a csonkot, és ez elég volt ahhoz, hogy rendezze a gondolatait.
– Indulhatunk? – kérdezte Aaron, Mia hajába suttogva a szavait.
– Igen, azt hiszem!
Egymást támogatva lépdeltek az ajtó felé, amit Mia első alkalommal tudott szemügyre venni. A rozsda marta acél ajtóhoz, egy vastag fémpánt tartozott, és egy számkódos zár.
– Elengedhetlek, amíg kinyitom? – Aaron aggódva mérte végig Miát, aki azonban nem viszonozta a pillantását.
– Igen, csak siess!
Aaron elengedte Miát, aki imbolyogva ugyan, de ezúttal megállt a saját lábán. A barna szemek végig árgusan követték Aaron minden egyes mozdulatát, ahogy szétlőtt lábát félig maga után húzva odasántikált az ajtóhoz és beütötte a számokat egymás után, aztán az ajtó kattanva kinyílt, és a fiú visszasietett Miához, hogy kitámogassa.
Ahogy átlépték a küszöböt Mia megtorpant.
– Nem tudom mi volt ezzel a célod...
– Hogy mivel? – Aaron hangja bucskázott egyet a meglepettségtől.
Mia nem válaszolt, de egy pillanat alatt kirántotta magát Aaron karjai közül, aztán a háta mögött termett. Egyetlen rúgás kellet a sérült térdére és a meglepettségtől védekezni se tudó Aaront a földre kényszerült, Mia pedig egy kést szorított a torkához.
– Lehet, hogy kiégettétek az emlékeim nagy részét, de benned soha többé nem fogok megbízni! – szűrte Mia a fogai között, ajka súrolta Aaron fülét, ahogy egészen közel hajolva beszélt. – Lehet, hogy nem csak te vagy jó színész!
– Honnan szerezted a kést? – Aaron rekedten beszélt, a penge keményen nekinyomódott a torkának, még egy apró vörös vágást is ejtett az ádámcsutkáján.
– A drága barátod ejtette el... Tudod, ezzel vágtátok le az ujjaim az előbb... – Mia szemei teljesen elsötétültek. – „Nem tudtam, hogy ezt fogja tenni!" Na persze, és mégis volt nálad kötszer!
– Okos kislány! – A kés pengéje olyan hirtelen mélyedt bele Aaron bőrébe, hogy elakadt a szava.
– Ne nevezz kislánynak, ha nem akarod, hogy kivágjam a nyelved! Most pedig ki vele, hol van James és Lysander! Mert biztos vagyok benne, hogy nem tudtátok elkapni őket!
Lysander, James és Shirley egy aprócska körben ültek a gyenge izzó sárga fénykörében. Mindhármuk arcán elszántság ült.
– Tudom, hogy hol van a cella, viszont a kód minden nap többször is változik...
– Fel tudom törni! – Lysander olyan hévvel vágott közbe, hogy Shirley teljesen elnémult.
– Lysander, szerintem még van itt valami! – James szúrós pillantásának köszönhetően Lysander egy kicsit megpróbálta visszafogni magát, lesütötte a pillantását, és az ölében nyugvó kezeit kezdte tanulmányozni.
– Szóval... – Shirley alig észrevehetően újra megrázta a fejét, mint eddig minden alkalommal valahányszor félbe szakadt a mondanivalója. – 430–as első módosítása is az intelligenciájának a felfejlesztése volt. Neked is órákig eltartana feltörni a zárt. Közben háromszor is megváltozhat az összes kód.
– Az összes? – szúrt közbe James.
– Igen. Tizenhárom zár. – Shirley kijelenésére Lysander jól láthatóan megrezzent.
– Tíz volt az én cellám ajtaján.
– Ezúttal biztosra mentek.
– És akkor, hogyan fogunk bejutni? – James egyértelműen kételkedett, ami Lysandert egyre mélyebbre lökte az aggodalom mocsarába, körmei belevájtak a saját csuklójába, apró sebeket szakítva a bőrén. Shirley és James is aggódva pillantottak oda, de a sebek szinte azonnal felszívódtak, csak egy kevés vért hagyva jelzésül a fehér bőrön. Shirley vette fel a beszélgetés fonalát:
– Nem lehetetlen, én meg tudom csinálni. Többször is megcsináltam már. Rám nem figyelnek...
– Szóval te be szoktál járni hozzá? – Lysander szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Igen. Nem akartam hagyni, hogy ő is...
– Olyan legyen, mint én?
– Igen olyasmi... – Shirley fehér bőrén enyhe pír jelent meg, látszott, hogy szégyelli magát, a kijelentése miatt. – A szenvedéseit nem tudom megakadályozni...
– De így tudja, hogy nem csak rossz emberek vannak! – James elismerően rámosolygott Shirley–re. Ennek a hófehér mosolynak, bármennyire is furcsán hatott a poros, letakart bútorok között, mégis sikerült előcsalnia egy megkönnyebbült sóhajt Shirley mellkasából.
– Szóval te meg tudod szerezni az épp aktuális kódot? – Lysander szeme várakozón csillogott, ahogy Shirley arcát figyelte.
– Igen – Shirley viszonozta Lysander pillantását, barna szemeiben most először mintha egy kis öröm csillant volna. – Veletek pedig, egész jó esélyeink vannak.
– Szóval mi lesz a terv? – James először Shirleyre aztán Lysanderre pillantott. – Részletesen meg kéne beszélnünk.
– El kell mennem a nagy laborba. Ott megszerzem a kódokat.
– És addig mi? – Lysander arcáról sütött az elégedetlenség, szemöldökeit összeráncolta, ezüst szemei alatt azonnal fekete sávok jelentek meg. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy...
– De igen. Várjatok itt!
– Nem ez ki van zárva! – Lysander felpattant a földről, kisebb porfelhőt kavarva maga körül. – Nem azért jöttem ide, hogy a seggemen üljek, és várjak!
– Lysander! – James hangja pofoncsapásként érte Lysandert, aki azonnal elcsendesedett, és csak kerekre nyílt szemekkel bámulta a barátját, akinek az arca olyan szigorú volt, mint még talán soha, állkapcsa megfeszült, a barna bőre alatt világosan kirajzolódtak az inak. – Ha várnunk kell, akkor várni fogunk!
– De... – Lysander elfordult a földön ülőktől. Legszívesebben belerúgott volna valamibe, csak hogy csillapítsa egy kicsit háborgó indulatait, de azzal felhívta volna magukra a figyelmet, amit nem kockáztatott meg. Hallotta, hogy James is felállt, de nem fordult felé, ahhoz még túlságosan forrtak benne az érzelmek, amiket valahol le kellett vezetnie, így jobb híján újra körömmel esett neki a saját karjának.
– Lysander ne csináld ezt! – James megragadta őt, és bár Lysander sokkal erősebb volt, mégsem tudta lerázni magáról a meleg kezek érintését.
– Eltűnik pár perc alatt.
– Nem az a lényeg, hogy eltűnik–e, csak ne csináld ezt! – James szorítása egy pillanatra felerősödött, aztán teljesen elengedte Lysandert, és mind a ketten visszafordultak Shirley–hez. A lány tapintatosan elfordult, amíg beszélgettek, az egyik zöld–kék hajtincsével babrált, de amikor megérezte magán a fiúk figyelmét ő is felpattant.
– Akkor itt maradtok? – Néma bólintás volt a válasz, de Shirley láthatóan azzal is megelégedett. – Ami sokkal érdekesebb lesz, az utána következik. Az nem nagyon szokott feltűnni nekik, ha én járkálok a kamerák előtt, ráadásul egy–két percre már én is ki tudom iktatni, amíg bemegyek a cellába, odabent pedig van egy vakfolt, de most hosszabb időre lesz szükségünk. Szóval, ha megvan a kód, elviszlek titeket a vezérlőbe.
– Ahol én kiütöm a kamerákat! – Lysander máris sokkal lelkesebbnek tűnt, csak arra volt szüksége, hogy végre hasznosnak érezze magát.
– Igen. Utána pedig irány a cella!
– És aztán már csak haza kell jutnunk. Remélem Mia odakint biztonságba helyezte a terepjárót, amikor kiderült a csapda – James aggódva arrafelé pillantott, amerre a kijáratot sejtette, mintha a vastag falakon keresztül is láthatta volna az unokahúgát.
– Mia? – Shirley egyik szemöldöke felszaladt a homlokára.
– Igen, ő is velünk jött. Ő is a Csoport tagja – magyarázta Lysander.
– Szerintem kedvelni fogjátok egymást – James Shirley vállára tette a kezét, amitől a lány először összerezzent, de nem húzódott el. – Sőt, ha ki tudsz iktatni egy komplett kamerarendszert, akkor szerintem nem csak Miával fogsz jól kijönni.
Shirley kérdőn pillantott fel a mellette álló Jamesre:
– Hogy érted ezt?
– Az informatika csapatunk egyenlőre elég aprócska, ráadásul szerintem jól jönne nekik valaki aki... Hmm, hogy is mondjam...
– Aki képes a munkára koncentrálni! – Lysander rosszallón megforgatta a szemét, soha nem értette igazán, hogy Dennis miért tűnt el néha órákra csak azért, hogy Michaellel legyen, amikor ezer fontosabb dolga is lett volna annál.
– A szerelem és a család is fontos, Lysander, igaz, hogy néha lógnak a munkából, de se Dennist nem ítélheted el, azért mert életében először igazán szerelmes, se George–ot azért, mert a fiával akar lenni.
– Érdekes egy társaság vagytok! – Shirley arca felragyogott a mosolytól, ami megjelent rajta, de aztán rögvest elkomorult megint. – De először ki kell jutnunk innen. Várjatok meg itt, sietek vissza!
– Nem lesz gond? – James még egyszer megállította a lányt a vállánál fogva.
– Köszönöm, hogy aggódsz, de én itt lakom ne feledd! – azzal egy kacsintással Shirley kilépett a folyosóra, magára hagyva Jamest és Lysandert.
– Megbízhatunk benne? – fordult James Lysanderhez, szinte azonnal.
– Ő az egyetlen ember, akiben rajtad kívül megbízok – Lysander még mindig Shirley után bámult, keze önkéntelenül a tarkójához vándorolt, és félrekotorva a haját, végigsimított a tetováláson.
– De miért?
– Mondtam már nem, hogy őt kínozták helyettem?
– Igen.
– Egyszer odajött hozzám utána.
– Miért?
– Megkérdezte, hogy én jól vagyok–e! – Lysander arcán szórakozott kis mosoly futott át. – Véres volt a ruhája, és megkérdezte jól vagyok–e...
– Elképesztő lány – James sem tudta megállni, az ajtóra szegezte a tekintetét, ami mögött valahol Shirley az életét kockáztatta.
– Az anyja azonnal megütötte, én válaszolni se tudtam.
– Miért gyűlöli ennyire az anyja?
– Nem tudom. De szerintem Shirley igen. Egyszer majd megkérdezheted tőle.