Ahogy belépett az öltözőbe, James megborzongott. Idelent mindig pár fokkal hidegebb volt, mint az épület többi részében, igaz, soha nem tudott rájönni, hogy miért épp itt akarnak a fűtéssel spórolni, ahol elég gyakran mászkálnak hiányos öltözetben. Végül arra jutott, nem ez a megfelelő alkalom e téma boncolgatására, így csak összehúzta a pulóvere cipzárját, és elindult a szekrények alkotta egyik folyosón, közben pedig elkiáltotta magát.
– Lysander! Tudom, hogy itt vagy valahol!
Lysander összerezzent a neve hallatán, amitől Gabriel önkéntelenül elmosolyodott.
– Azt hiszem, téged keresnek.
– Keressen csak, engem nem érdekel! – Lysander komoran ráncolta meg a szemöldökét, esze ágában sem volt megkönnyíteni James dolgát.
– Ugyan már! Senkinek nem jó magányosan!
– Nem veszem be ezt az unalmas szöveget!
– Néha az unalmas szövegekben nagyon sok igazság van! – Gabriel hátrasimította a haját, majd felállt. – Jobban teszed, ha ezt hamar megtanulod.
Lysander csak legyintett, bár magában beismerte, hogy Gabriel sokkal bölcsebb, mint bárki más, akit ismer. Valahogy mindig tudta mit kell mondani, és ezért Lysander akarva–akaratlan de tisztelni kezdte.
Gabriel még egyszer rá mosolygott, majd sarkon fordult és elindult a kijárat fele. Menet közben intett hátra Lysandernek, aztán egy pillanatra megállt. A padról továbbra sem mozduló fiú azt hitte még mondani akar neki valamit, de tévedett.
– James erre gyere, itt vagyunk! – kiáltotta, aztán elsietett mielőtt Lysander bármit is mondhatott volna neki. Egyszerre hallotta csukódni a folyosóra vezető ajtót, és James lépteit, amint felé indulnak.
Amikor a fiú arca feltűnt, és meglátta Lysandert, meglepettség futott át az arcán.
– Azt hittem van veled valaki. Előbb nem te kiáltottál igaz?
– Nem. Gabriel volt itt, de csak ki akart cseszni velem, és lelépett – egy pillanatra megfordult a fejében, hogy feláll és otthagyja Jamest, de aztán észrevette a másikon a feszült várakozást, így meggondolta magát. – Ülj le, ha már egyszer itt vagy!
James egy megkönnyebbült sóhajtással huppant le. Még ha Lysander hangja ideges is volt, azt már jó jelnek, a békülés előszelének vehette, hogy hajlandó volt beszélni vele.
– Azt hiszem, jövök majd neki eggyel. Ha rajtad múlt volna, te képes vagy napokig nem beszélni velem.
– Ez nem igaz... – Valójában az volt, bár csak egyszer tett ilyet és akkor mások voltak a körülmények. – Ha arra gondolsz, amikor megérkeztem, az nem azért volt, mert haragudtam rád.
– Persze, de attól még két hétig nem szóltál senkihez, aztán egy hónapig meg csak velem voltál hajlandó beszélni!
Lysander erre nem mondott semmit, de néhány centit közelebb húzódott Jameshez.
– Akkoriban úgy követtél, mintha az árnyékom lennél, de legalábbis egy kiskutya, akinek anyukára van szüksége – James arcán nosztalgikus mosoly terült szét, ahogy maga elé idézte a képet. – Azt gondoltam, ha egy percre is egyedül hagylak, elkezdesz a sarokban sírni.
– Soha nem sírok. Pláne nem a sarokban. Nem is értem, hogy miért hasonlítottál egy kiskutyához!
– De hát tényleg olyan voltál! Egy kivert kölyök! – James gyengén belebokszolt Lysander karjába. A fiú érzete, ahogy lassan ellazul. Először veszekedni akart Jamesszel, kiabálni és számon kérni, de a meleg barna tekintet, James személyes varázsa most is működött, és sikerült elfeledtetnie vele a haragját. Bár már egyikük se volt dühös, azért nem akarták teljesen a szőnyeg alá söpörni a problémát, James annál becsületesebb embernek tartotta magát, Lysander pedig akaratosabbnak.
– Tudod, azzal, hogy azt mondtam, más vagy, nem akartalak megbántani. Igazából soha semmivel nem akarlak megbántani mégis, mindig összejön...
– Hát, sajnálom, hogy ilyen érzékeny vagyok! – Lysander hangjában maró éle volt a gúnynak.
– Azt hiszem, nem te tehetsz róla.
– Már el is felejtettem, hogy páran játszótérnek gondolták az idegrendszerem, köszi, hogy emlékeztetsz rá!
James tudta, hogy a mostani harag nem ellene szól, mégis összeszorult a mellkasa. Egy pillanatra Lysander vállára tette a kezét, de nem hagyta ott, tudta az nem segítene neki lenyugodni. A kósza érintés, a figyelem ilyen apró megnyilvánulása viszont annál inkább hatással volt rá. Lysander izmai egy pillanatra megfeszültek, majd elengedtek, és mindenféle zavaró érzelem nélkül tudta folytatni.
– Utálok másnak lenni.
– Pedig nem rossz dolog. A más nem egy negatív szó. Csak te gondolod róla.
– Mert még nem találkoztam olyannal, aki örült volna annak, hogy más.
– Ebben tévedsz! – Lysander kérdőn vonta fel a szemöldökét, amitől Jamesnek akaratlanul mosolyognia kellett. Olyan ritkák voltak azok a pillanatok, amikor Lysander egyszerű emberi gesztusokat használt, kimért, precíz mozdulatok helyett, hogy néha egész komikussá váltak. Lysander félreértette a mosolyt, azonnal visszavette áthatolhatatlan maszkját és maga elé meredt. James úgy tett, mintha nem vette volna észre, és folytatta a beszélgetést:
– Mind a ketten ismerünk ilyen embereket. Sőt, alig pár perce, hogy beszéltem velük – nem nézett rá Lysanderre, de érezte, hogy az ezüst szemek újra rászegeződnek. – Az egyikőjük szemüveges, a másik meg olyan vékony, hogy néha attól tartok egy széllökés kettétöri.
– Dennisre és Michaelre gondolsz? Nem értem, hogy jönnek ők ide.
– Persze, hogy nem érted, mert alig tartózkodtál még a valóságnak nevezett helyen, de tudod ők is mások, mint a nagy átlag. De ha csak egyikőjük olyan lenne, mint amit az emberek átlagosnak neveznek, soha nem találkoznak egymással. Ha csak egyikőjük is átlagos lenne, soha nem lehettek volna olyan boldogok, mint most.
– De...
– Tudom, hogy nem ugyan az a két eset! De akkor is gondolj bele. Mielőtt Michael idejött Dennis egyszerűen nem találta a helyét, kicsapongó élete volt, nagyon jól tudom, mert mindig is jól kijöttünk, láttam mi történik vele. Aztán megjelent ez a gyenge kis szőke fiú, és egyszerűen, mint egy varázsütésre – James csettintett egyet maga előtt – Dennis kicserélődött.
– És az óta, boldogan éltek, míg meg nem...? – Lysander hangja kicsit csalódott volt. Így túl egyszerű volt a mese. Ha neki is ilyen könnyű dolga lett volna, már rég nem lenne semmi problémája.
– Dehogy is! – James ezúttal hangosan felnevetett. – Dennisnek két hosszú évébe telt, egyáltalán rávenni Michaelt arra, hogy beismerje, hogy meleg! Jesszus, mire eljutottak az első randiig már mindenki a haját tépte Dennis folyamatos nyavalygásától! De kitartó volt a srác, mint ahogy a mellékelt ábra is mutatja.
– Két év? – Lysander nem akarta elhinni. Ezt a történetet még soha nem mesélték neki, mikor idekerül Michael és Dennis kapcsolata már olyan egyértelmű volt mindenki számára, mint, hogy a Föld gömbölyű, így neki eszébe se jutott, hogy ez valaha is másképp lehetett.
– Bizony annyi! Te viszont még csak egy éve vagy itt, úgyhogy bőven van még időd! – A pillanatnyi csöndben James hasának korgása úgy hasított bele, mint a mennydörgés. A barna fiú hangosan elnevette magát, Lysander viszont csak kikerekedett szemekkel bámulta.
– Annyira lefoglalt, hogy téged pátyolgassalak, hogy elfelejtettem ebédelni! – James felállt és kinyújtózott. – De gondolom ezzel te is így vagy! Gyere, nézzük meg, mi készül a boszorkánykonyhában! Hátha van még valami maradék.
Ahogy beléptek az étkezőbe a sült hús illata egyből fej bevágta őket. James hasa újból megkordult, a fiú mégis elégedetlenül ráncolta a szemöldökét.
– Te nem érzel még valamit?
– De, ez füst! – mind a ketten a konyha irányába kapták a fejüket. Az ajtó alól szürke füstpamacsok szálltak az égbe. Jamesnek elkerekedett a szeme, ahogy partra vetett hallként tátogott:
– Vagy békepipát szívnak odabent...
– Mintha Kimberly hangját hallanám. – James nem kételkedett Lysander hallásában, ellenben Kimberly és a konyha egyszerre való említése nagyon rossz dolognak számított. Azonnal berontott az ajtón, de ezzel csak azt érte el, hogy a pamacskák helyett a füst teljes nagyságában rontott rá. Köhögve igyekezett szétlegyezni a feketeséget maga körül, hogy legalább a lásson valamit. Szerencséjére Lysander észnél maradt, az egyik ablakhoz rohant és szélesre tárta, így néhány pillanat múlva a levegő már egész tiszta volt. A két fiú egymásra nézett, majd lassan beljebb léptek.
Az általában csillogó acél berendezés most majdnem teljesen fekete volt, a valamikor fehér kőlap csúszott a koromtól, és az egész káosz közepén egy lány ült a földön, ölében valami felismerhetetlenné égett dolgot szorongatva.
– Kimberly jól vagy? – James aggódva guggolt le a vörös hajú lány mellé, akinek még göndör fürjei is itt–ott megperzselődtek. Az arca csupa fekete maszat volt, fehér bőre csak helyenként villant át rajta.
– Jahhehhems! – Kimberly bőgve borult rá a teljesen lesokkolt fiúra.
– Megégetted magad? Hívjak valakit? Vagy levigyünk a laborba? – segélykérően pillantott Lysanderre, de úgy tűnt a fiú egy lépést sem akar közelebb menni. Kimberly megrázta a fejét, de folytatta James felsőjének eláztatását. A molett lány ölelésében még az izmos James is aprócskának és tehetetlennek tűnt, amit Lysander mindig nagyon szórakoztatónak talált, ahányszor Kimberly rávetette magát a társár. Most se igyekezett túlzottan megszabadítani Jamest a szenvedésétől.
Kimberly krokodilkönnyei aztán lassan elapadtak, még utoljára szipogva beletörölte koromtól és könnytől ragacsos arcát James vállába, aztán felállt. A kezébe szorongatott valamit letette az egyik pultra, és csalódottan fordult körbe, hogy felmérje a károkat.
– Őszintén Kimberly, miért nem kértél meg valakit, hogy segítsen? – Lysander már biztonságban érezte magát, úgy tűnt az a veszély, hogy őt is megölelgeti a lány elmúlt, így egy kicsit közelebb merészkedett, és a rejtélyes fekete tárgyat kezdte el vizsgálgatni.
– Én csak... Én csak meg akartam melegíteni a húst! – a lány barna szemeit újra elfutotta a könny, Lysander olyan gyorsan lépett James mögé, hogy szemmel követni se lehetett, és szemrebbenés nélkül áldozta fel őt, Kimberly újabb kiborulásának. Miközben a lány karjai bilincsként szorították, James szikrázó szemekkel némán küldte el Lysander melegebb éghajlatra. Lysander bocsánatot tátogott, bár nem igazán gondolta komolyan. Mikor a sírásroham ismét alábbhagyott James ellépett Kimberly mellől, és úgy helyezkedett, hogy egy asztal elválassza őket egymástól.
– Azért maradt nekünk még valami ehető vagy mindent felperzseltél?
– Természetesen maradt! – Kimerly egy pillanatra lebiggyesztette dús ajkát, de ezúttal nem sírta el magát, amit Lysander igazi csodának tartott. A fiú a hűtőhöz lépett, aminek úgy tűnt nem esett baja, és mindkettőjüknek szedett az húsból.
– Figyelj Kimbery, kajálunk Lysanderrel, aztán segítünk feltakarítani oké? – kérdezte James, miközben már kifelé hátrált a konyhából, Lysanderrel az oldalán. Kimberly a felfordulás közepén állt egy felmosóronggyal, amit időközben a közeli raktárból hozott elő, és csalódottan figyelte a fiúkat, akik épp készültek magára hagyni.
– Megoldom egyedül is, csak megtennétek, hogy szóltok Dr. Hillnek, hogy kicsit hosszabb lesz az ebédszünetem?
– Persze szólunk. – James biztatóan rámosolygott, majd a fejével egy tál felé intett. – Melegítettünk neked is, szóval egyél is!
– Köszönöm! – Kimberly újra James nyakába akart ugrani, de a fiú gyorsan reagált, egy pillanattal később már az ajtón kívül volt, ahol Lysander vigyorgó képével találta szembe magát. Ritka volt, hogy úgy mosolygott, mint a vadalma, Jamesnek az jutott eszébe, kár, hogy pont most nincs nála fényképezőgép.
– Most már érted miért akartam annyira kimaradni a születésnapi bulijából?
– Maradj már! Kimberly rendes csaj, csak kicsit szélsőséges a természete.
– Persze szélsőséges! – Lysander apró kacajt hallatott majd leült az asztal mellé. James gyorsan letelepedett vele szembe.
– Azért zavar ennyire, mert ő nem tartja be nálad a két méter távolságot, nem úgy, mint a többiek, igaz?
– Minek tagadjam? Nem bírom elviselni, ha hozzám érnek, még egy kézfogás is nehezemre esik néha, ő meg csak jön és... – Lysander mérgesen beledöfte a villáját az előtte heverő krumpli hasábok egyikébe.
– Azt hiszem, ezt hívják intenzív sokkterápiának! – néhány percig csöndben ettek, de a nyugalmat egy váratlan látogató törte meg. Mia esett be az ajtón, haja kibomlott a feje tetején himbálózó kontyból és egy kicsit lihegett, amiből a fiúk arra következtettek eddig futott.
– Már mindent átkutattam utánatok! – oda lépett melléjük és szemrehányóan végigmérte őket. – Sejthettem volna, hogy épp a hasatokat tömitek!
– Mit akarsz Mia? – James nem szerette, ha evés közben zaklatták, így talán kicsit ingerültebben szólt oda a lánynak, mint eredetileg akarta.
– Ha ilyen bunkó vagy, lehet, el se mondom!
– Ne haragudj!
– Jól van, na! – Mia lehuppant a padra és rákönyökölt az asztalra. – Lillyék most álltak neki csomagolni, néhány óra múlva indulásra készen állnak.
– Nem úgy volt, hogy holnap hajnalban indulnak? – Lysander kiejtette a kezéből a villát.
– Változtattak a terven. Éjszaka akarnak utazni.
– Nem hiszem el! Mostanában minden ellenünk dolgozik? Azt hittem még lesz időm meggyőzni apát, hátha mégis velük mehetünk! – James mérgében az asztalra csapott.
– Ha sietsz, még beszélhetsz vele. Segítsetek bepakolni és akkor közben meg tudod puhítani – Mia úgy tett, mintha az egész nem is érdekelné igazán, unottan piszkált egy foltot az asztalon, de James tudta, abban reménykedik az ő érdekében is szól pár szót. Persze neki esze ágában sem volt, de ezt nem akarta az orrára kötni.
– Gyerünk Lysander menjünk! – siettetni akarta a fiút, de vele szemben már csak az üres tányér volt, Lysander türelmetlenül nézett rá az ajtóból.
– Inkább te gyere!
– Oké! – James rohanvást indult neki, de még visszakiáltott Miának: – Vidd be légy szíves a konyhába a két tányért!
A lány semmit nem tudott kinyögni, James és Lysander már el is tűntek. Morogva ragadta meg a tányérokat és a konyha felé indult.
James és Lysander a benzinszagtól nehéz levegőjű garázsban lelt rá a készülődőkre, akik épp fegyvereket és egyéb holmikat pakoltak be két terepjáró hátuljába. James egyből kiszúrta édesapja magas alakját, ami jóval kiemelkedett a többiek közül. Azonnal hozzá sietett, és gyors köszönés után beállt segíteni. Theodore épp a szükséges hálózsákokat igyekezett begyömöszölni a helyükre.
– Mi szél hozott James? Gondolom nem a segítői szándék! – az öblös hangban nem volt szidás, csak egy kis élcelődés. A dús szemöldökök összeszaladtak a mogyoró barna szemek fölött, mikor nem kapott egyből választ. Fia épp Lysander figyelte, aki Porternek segített néhány zsák cipelésében. Míg Porter arcát az erőlködés torzította el, Lysander könnyű szerrel a vállára kapta a súlyos zsákot, amiben valószínűleg élelem lehetett, és felhajította a kocsi hátuljára.
– Látod, egész jól megy neki mostanában a beilleszkedés! – az apja nagy tenyere James fejére simult, amitől a fiút jóleső melegség járta át.
– Igazad van. Pont ezért szeretnénk veletek menni! – James szembe fordult az apjával. Majdnem olyan magas volt, mint ő, így könnyen a szemébe tudott nézni. Theodore végigfuttatta a kezét tüskésre nyírt barna haján, egy pillanatig elmerengve bámult a fiára, mielőtt válaszolt.
– Nem lehet. A parancs az parancs.
– De apa kérlek!
– Már így is sokan megyünk. Csak veszélyeztetnétek az akciót.
– Te is tudod, hogy mi inkább a segítségére lennénk. Ugyan már, a vak is látja, hogy az egyik legjobb páros vagyunk!
– Akkor is nem a válaszom.
– Csak azért mert Lysander kiborult a tárgyaláson?
– Nem csak azért. Az csak az egyik fele a dolognak.
– És mi a másik? Ha már elutasítasz, legalább adj rendes választ! – James lehalkította a hangját, de érezte, hogy Lysander minden szavukra figyel.
– Mert a fiam vagy James! Lilly és én is minden alkalommal halálra aggódjuk magunkat, ha bevetésre mész. Szeretnénk vigyázni rád, és ezt csak úgy tehetjük meg, ha ezúttal mi megyünk. Örülök, hogy Miss. M. nem engedte, hogy egy ilyen veszélyes küldetésre velünk gyere.
James nem akarta annyiban hagyni a dolgot, de Alexander, aki akkor robogott be a garázsba, elterelte a figyelmét. Mögötte Mia szaladt, úgy tűnt próbálja megállítani az apját, nem sok sikerrel. A kis ember nagyon ideges volt, nyakán az ütőér csak úgy lüktetett mikor lefékezett Theodore és James előtt. Érkezésétől mindenki ledermedt, feszült várakozással telt meg a levegő, érezni lehetett a pillanatokon belüli robbanást.
– Theo beszélnünk kell! – Alexander hangja remegett a belesűrített indulatoktól.
– Ha valamit akarsz ki vele! – Theodore nem titkolt megvetéssel nézett le az öccsére. Alexander valahogy mindig más volt. Gyerekként is kereste a bajt, a konfliktus, gyűlölt mindent, ami nem olyan volt, mint ő, és ahogy felnőtt ez a gyűlölet is vele együtt nőtt.
– Ne menjetek el!
– Miért kéne maradnunk?
– Semmi értelme kockára tennetek a bőrötöket egy ilyen értelmetlen dolog miatt! – Alexander igyekezett halkan beszélni, de mindenki az ő szavaira figyelt, ami csak még jobban felbosszantotta.
– Ez nem értelmetlen dolog Alexander! Te is tudod, hogy egy gyerek élete a tét!
– Egy gyerek? Ugyan már! Valójában fogalmad sincs mi az, ami ott van! – Theodore idegesen hadonászott a kezeivel, a heves gesztikulálástól és a fojtogató haragtól kivörösödött az arca. – Nem tudhatod milyen szörnyért teszed kockára az ügynökeid és a felséged életét!
Egy hangos puffanás szelte át a levegőt, ahogy Lysander kezéből kiesett a zsák, amit eddig fogott. James látta, hogy remegnek az ujjai, de nem volt ideje semmit tenni, mert Alexander elüvöltötte magát.
– Nincs szükségünk még egy ilyenre, mint ez itt! – ujjai vádlón az egyre jobban reszkető Lysanderre mutattak. Mindenkinek elkerekedett a szeme, senki nem akart hinni a fülének, Jól tudták, hogy Alexander nem szívleli a fiút, de egyikőjük se gondolta volna, hogy ilyen messzire megy.
James kapcsolt a leghamarabb, Lysanderhez sietett, és megragadta a reszkető kezeket.
– Nyugodj meg! Alex biztos nem úgy értette!
– De úgy értette. – Édesapja halk, kimért hangjától megremegett. Ez az egyetlen mondat csöpögött a fájdalomtól, a csalódottságtól és a keserűségtől. James hátrapillantott, oda ahol Theodore és Alexander még mindig egymással szemben állt és egymást bámulták. Látta, hogy apja egy pillanatra lehunyja a szemét, majd újra kinyitja és folytatja:
– De nincs igazad Alex! Lysander fontos része a Csoportnak. Már számtalanszor bizonyította, hogy hasznos és fontos. Te vagy az egyetlen, aki nem látja ezt. És nem csak a Csoportnak fontos. Lysander a családunk tagja. És, ha kimentettük onnan, akkor az a kisgyerek is az lesz. Mert mindketten megérdemlik, hogy legyen családjuk. Mind a ketten nagyszerű emberek, és ez az, amit te képtelen vagy látni.
– Neked nincs igazad! – Alexander üvöltött, szájából fröcsögött a nyál, ahogy kiguvadt szemekkel a bátyját nézte. – Ez csak egy genetikai korcs! Nem ér többet egy félresikerült kísérletnél!
James egyre erősebben szorította Lysander kezét, aki már egész testében rázkódott. James érezte, ha elengedi a hófehér ujjakat, azonnal kitör a káosz, így csak szorította tovább őket, hátat fordítva az apjáéknak, szemével fogva tartva Lysander pillantását. Lysandert csak ez a pillantás, és a meleg bőr érzete tartotta a felszínen, miközben az eluralkodó harag egyre cibálta a mélybe a tudatát. Nem akarta magát átengedni az érzésnek, gondolatai erősen küzdöttek a feltörő állatias ösztönök ellen. Törni és zúzni vágyott, de az agya még nem adta fel a józan gondolatokat, James segített neki önmaga maradni, bár úgy érezte lassan darabjaira hullik az egész kép.
– Lysander többet ér itt mindnyájunknál! – Theodore hangja egészen elhalkult, kezét lassan az öccse felé nyújtotta. – Neked is be kellene látnod az igazságot Alex! Akkor minden visszaállhatna a normális kerékvágásba!
– Nem lesz itt már semmi normális. – a férfi hangja is elcsendesedett egy pillanatra.
– Mi viszont elmegyünk, akár mint is mondasz! – Theodore ezzel elfordult az öccsétől.
– Gyáva vagy Theodore! Ti mind gyávák vagytok! – Alexander újra üvöltött, miközben végigmutatott a döbbent csapaton. – Csak azért álltok az ő oldalán, mert féltek tőle!
Lysander feje hasogatott az erőlködéstől, hogy tudatánál maradjon. Úgy érzete szétszakad, keze erősen szorította James kezét, ujjai barátja bőrébe vájtak, a körmei apró sebeket szakítottak a másik bőrén. De a koponyájában egyre csak nőtt a nyomás, mialatt küzdött a késztetéssel, hogy rárontson Alexanderre. Térde egy pillanatra megrogyott, de James azonnal megtartotta. A fájdalom a fejében lassan elviselhetetlenné vált, segélykérően nézett az előtte álló Jamesre, de a mindig magabiztos arany szemekből csak félelmet és aggodalmat tudott kiolvasni.
– Majd meglátjátok, hogy egy nap ellenünk fog fordulni, de akkor már késő lesz! Ez csak egy darab szemét, amit már rég ki kellett volna dobni!
– Elég! – Lysander elüvöltötte magát, aztán az agya feladta a harcot az elborult harag ellen és kikapcsolt. A fiú szeme előtt elsötétedett a világ.
– Lysander! – James elég gyors volt, hogy megfogja a zuhanó testet, mielőtt elterül a padlón. Mindenki döbbent némasággal bámulta a James kezei között eszméletlenül heverő Lysandert. Még Alexander is elfelejtette a következő vádat, amit mondani akart. Az idő azonban csak egy pillanatra dermedt meg, amint továbbindult mindenki egyszerre mozdult meg. Kiáltások harsantak, kezek nyúltak Lysander felé, felemelték őt és Jamest is a földről, bár a fiú egy percre sem engedte el öntudatlan társát.
– Alexander tűnj innen! – Theodore hangja keményen csattant, akár egy ostorcsapás. – Ha nem akarod, hogy mindet elmondja Miss. M.–nek akkor jobb, ha egy darabig meghúzod magad!
Alexander rögtön menekülőre fogta, amikor meglátta a többiek dühös arcát. Arra számított legalább néhányukat majd maga mellé tudja állítani, de tervei nagyon félrecsúsztak, ekkora erőfölény ellen a meghátrálás maradt számára az egyetlen megoldás.
Mia döbbenten állt az események fölött, a csalódottság, és a megvetés, amit a tulajdon apja iránt érzett égették a bőrét. A szemébe könnyen tódultak, de nem akart sírni mások előtt, így inkább odasietett Jameshez.
– Le kell vinnünk őt a laborba!
– Igazad van! – James arca olyan volt, mint egy maszk, mereven bámulta a kezei közt heverő Lysandert, Miának lökni kellett egyet rajta, hogy megmozduljon.
– Gyerünk már, nincs időnk lefagyni!
Ketten együtt kibotorkáltak az ajtón, hátra se nézve a többiekre, és elindultak a labor felé.