Lysander rohant. Olyan gyorsan, ahogy csak ő volt képes, a lépések koppanásai már csak lemaradva, magányosan visszhangoztak a folyosókon, mintha senki nem is járt volna arra. Homályos foltok voltak a riadtan félreugráló alakok, a meglepett kiáltásokat Lysander már meg sem hallotta.
A szobaajtó előtt néhány centivel fékezett le, a lendülete szinte betaszította a szobába. James abban a pillanatban felpattant az ágyról, ahol eddig ült, Lysander reflexeinek volt csak köszönhető, hogy nem ütköztek össze. A köztük lévő távolság még így szinte nullára csökkent, Lysander érezte a James testéből áradó meleget és a jellegzetes, mentolos illatot, ami mindig körbelengte a fiút. Az ezüst szempár megremegett, az arany gyorsan félresiklott, aztán James hátrébb lépett.
– Gondolom, mindent azonnal tudni akarsz. – James a hajába túrt. A tincsek mind hátrafelé álltak, amik arra engedtek következtetni, hogy számtalanszor megtette ezt a mozdulatot, amíg Lysanderre várt. Az arcán megjelenő bizonytalan félmosoly összeszorította Lysander mellkasát, ezért követelődzés helyett csak halkan szólalt meg.
– Csak ne kérd, hogy üljek le.
– Eszembe se jutott! – Ő viszont leült az ágya szélére és mélyen beszívta a levegőt. – Anya, apa és az ő embereik, Porter, Raven és Cloe lett kijelölve. A parancsban Miss. M. kifejezetten megtiltotta, hogy téged és engem bármennyire is hagyjanak belefolyni a dolgokba...
Lysander nem szólalt meg, szemét lehunyta, így az aggódva őt figyelő James semmit nem tudott kiolvasni belőle. A testtartása így is árulkodó maradt, az állkapcsa megfeszült, nyakán kidagadt az izom, ahogy az egész testét igyekezett kontroll alatt tartani. Körmei a felkarjába vájtak, aminek nyomán vékony vércsík csordult le a bőrén. James csak néhány pillanatig bírta elviselni a vörös cseppek látványát, felpattant és elmarta a kézfejet, ami még mindig a saját testét sanyargatta volna.
– Inkább kiabálj és törj–zúz, csak ne bánts magad! – rivallt rá a másik fiúra, mire Lysander szeme meglepetten pattant ki.
– Mit számít? Néhány perc múlva nyoma se lesz! – Lysander kitépte a kezét a barátja szorításából, és elkente a vért a bőrén. Alatta valóban csak négy, fehér félhold látszott már, de Jamest ez nem érdekelte.
– Akkor se csináld! – már nem kiabált, hangja inkább egy kétségbeesett könyörgőé volt, aki az utolsó lehetőségét próbálja megragadni. – Ne tedd ezt magaddal és velem.
– Veled? Miért számít neked, hogy mit teszek magammal?
– Ezt igazán most kérdezed meg? Mindazok után, amiket együtt tettünk, még mindig képtelen vagy felfogni mennyit számítasz? – James elfordult és belerúgott az íróasztala lábába. – Basszus!
Lysander nem válaszolt azonnal, inkább a padlóra szegezte a tekintetét. Képek sora villant át az agyán, minden kitörölhetetlenül beleégett a memóriájába. A kéz, ami az altató ködén keresztül kivezeti őt a pokolból, az aranyló szempár, ami figyelte minden rezdülését, mikor az agya újraindította magát, a széles hát, ami a bevetések során az övének préselődött. Már majdnem bocsánatot akart kérni, mikor az emlékek tovább pörögtek. James nevet, de nem vele, hanem Porter egyik ízléstelen viccén, miközben Raven felettük áll, elégedetlenül csóválja a fejét, de a szája sarkában neki is mosoly bujkál. James Cloe mellett áll szorosan, segít neki a pontos beállásnál tüzelés előtt, James a másik három ügynök gyűrűjében, mindenki arca ragyog.
– Neked már van egy csapatod. Ha nem lennék, te is mehetnél a bevetésre velük. Közéjük tartozol, ők a te embereid. Akkor meg nem számít, hogy én mit teszek.
– Miről beszélsz te idióta? – kivételes eset volt, hogy nem Lysander, hanem a végletekig türelmes James kiabáljon, az még talán soha nem fordult elő, hogy ezt Lysanderrel tegye. – Egy éve itt vagy már, azt hittem lassan sikerül felfognod a dolgokat. Azt hittem megszoktál, már itt lenni, hogy megkedvelted ezt a helyet és minket! Úgy tűnt minden rendben van, lassan egész sok mindent elárultál, de pár napja, azóta, az elbaszott évforduló óta megint visszazuhantál a marcangoló önsajnálatba. Csakhogy már nem minden ugyan úgy van, mint régen! Már vannak emberek, akiknek igenis számítasz. Nekem számítasz! Én próbáltam türelmes lenni, gondoltam túl sok minden tört fel most benned, de te egyáltalán nem könnyíted meg a helyzetet. Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett kölyök! – James néhány pillanatra elhallgatott, kapkodva vette a levegőt, pupillája kitágult, de lassan elcsitította magát és normális hangnemben tudta folytatni. – Elhiszem, hogy nem egyszerű, tényleg igazad van nagyon sok mindenben. De abban nincs, hogy nem számítasz.
Lysander számára minden szó felért egy arculcsapással. Vissza akart vágni, az egész teste remegett, végül mégis csöndben maradt. Nem volt már értelme vitatkozni, tudta, hogy minden, amit James mondott igaz. Válaszolnia kellett volna, mégsem bírta kinyitni a száját, pedig kész válaszformulák sora várt bevetésre készen a fejében. Csak ki kellett volna mondania egyet, amit az agya a legjobbnak ítélt erre a szituációra, mégsem tudta megtenni. Itt már többre volt szükség. A saját ágyához lépett és lassan leereszkedett rá. Kezébe vette a hegedűjét, érintése nyomán a fekete tok fölött porszemcsék kezdtek keringőzni az ablakon beszűrődő fényben.
– Tizenhárom éves voltam... – James nem akar hinni a fülének. Tényleg sikerült elérnie azt, amivel évek óta hiba próbálkozott. Nagyon lassan leül Lysander mellé, minden mozdulata kimért volt, félt, hogy az utolsó pillanatban ijeszti el valamivel a fiút. – Minden nap ugyan úgy telt. Hajnalban az őrök, volt, hogy tízen is, körém álltak, átkísértek a cellából egy lezárt, üveg falú arénába. Ott már vártak rám. Levetkőztettek és különböző méréseket csináltak. Súly, izom, test–zsírszázalék, pulzus, vérnyomás. Mintát vettek az összes... az összes testnedvemből. Volt, hogy egyszerre mindenhol, az összes testrészemen kezek kutattak. Csak egy darab hús voltam, egy kísérleti alany, semmi több. Általában tűrtem, mert erre tanítottak. De néha olyan elviselhetetlenné vált az egész! Aznap is... Csak csöndben tűrnöm kellett volna, de nem ment. Három laborasszisztens ütöttem le, Dr. Smith–nek, aki az egyik vezető orvos volt, felszakadt a szája. Akkor már tudták, hogy a saját testem mennyire nem érdekel, így ahelyett, hogy engem bántottak volna behozták Shirleyt. Egy évvel volt fiatalabb nálam, göndör, barna haja és ugyanolyan színű szeme volt. Annyira vidám, mit sem tudott arról, milyen szörnyűségekre készülnek. Egyszerűen lekötöztek, aztán végignézették velem, ahogy ő kapja az ütéseket helyettem. Addig folytatták, míg nem könyörögtem, hogy hagyják abba... Tudod ki adott erre engedélyt? A saját anyja, Dr. Carol Smith. Az a nő végignézte, ahogy a kislányát véresre verik, és még csak meg se rezzent az arca. Én voltam ott az egyetlen, akit ez érdekelt, épp ezért tudták felhasználni ellenem. Shirley egyetlen szerencséje Lewin professzorvolt, aki hamarosan egy új módszerrel állt elő. – úgy tűnt, mintha Lysander nem bírta volna tovább mondani, keze ökölbe szorult a hegedű fölött, de aztán valahogy mégis erőt vett magán. – Egyszer, amikor újra összeroppantam megszöktem a cellámból. Tudod, honnan vannak az Intézet katonái? Dr. Mandrel szedi össze őket árvaházakból és nyomornegyedekből Itt enni kaptak, és helyet ahol aludhatnak, ezért csak annyit kellett tenniük, hogy feltétlen hűséget fogadnak. Kilátástalanságból a biztos jövőbe. A tökéletes hadsereg. Nagyon gyorsan letepertek, még úgy is, hogy mérföldekkel jobb voltam náluk, húszan támadtak egyszerre, így esélyem sem volt. Azt hittem visszazárnak és annyi, de nem ez történt. Egyenesen a laborba cipeltek, ahol Lewin és Mandrel vártak. A professzor remegni kezdett, ahogy beléptem az apró szobába, ahol egy széken kívül semmi bútor nem volt, de annak az átkozott Mandrelnek a képén halálos mosoly ült. Egyszerűen lenyomtak a székbe, és a következő, amit éreztem a bőröm alá hatoló tű volt. Sav. Sav volt az injekcióban, amit a vérembe küldtek! – James érezte, hogy az epe a torkát mardossa a hallottaktól, de nem mozdult egy centit sem. Lysander arcán keserű mosoly jelent meg. – Persze olyan híg, hogy a sejtjeim azonnal képesek voltak helyreállítani a károkat, amit okozott, mégis belülről égett minden ér, aminek a véremet kellett volna szállítania. Olyan volt, mintha meggyújtottak volna. Ordítottam, és a földre zuhantam, de semmit nem bírtam tenni. Elhánytam magam a fájdalomtól, könyörögtem, hogy tegyenek valamit, de csak álltak felettem és üveges szemmel bámultak. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy nem bírtam tovább és kikapcsoltam. Mire magamhoz tértem újra a cellámban voltam. A hajam, a bőröm, mindenem tapadt az izzadságtól és a saját hányásomtól. Három napig nem engedtek víz közelébe... – James félbe akarta szakítani, azt akarta mondani ennyi elég volt, de Lysanderből ez alkalommal úgy ömlött a szó, mint a vízfolyás. – Tizenöt éves voltam, amikor a negyedik módosítást csinálták. – Keze önkéntelenül indult el a tarkója felé, ahol a haja takarta a négy vonalat. – A szemem és a fülem annyira érzékeny volt a műtét után, hogy amikor a tetoválást csinálták, közvetlenül a beavatkozás után, bekötötték egy szemkendővel és füldugót is kaptam. Azonnal beleőrültem volna a világ hangjaiba. De néhány nap múlva, mikor már nagyjából alkalmazkodtam hozzá, elkezdték fegyverként használni ellenem. Ha épp nem volt kéznél savas injekció éles villanások és hangrezgések lettek a kínzóeszközök. Aztán belefáradtam a fájdalomba. Mikor már sokadszorra ébredtem a saját gyomortartalmamtól mocskosan, a pokol tüzének emlékével a bőröm alatt azt mondtam elég. Ők nyertek, és már nem volt erőm többé ellenkezni velük. Mire te értem jöttél én már feladtam. Vártam, hogy megszűnjön a tudatom érted? Vártam! Azt akartam, hogy soha többé ne kelljen tudnom erről a mocsok világról! –James hirtelen mozdulattal Lysander szájára tapasztotta a kezét, amitől a fiú meglepetten elnémult.
– Ha akár csak a felét is sejtettem volna, soha nem kérlek meg, hogy beszélj erről.
Lysander óvatosan eltolta a szája elől a nagy tenyeret. James nem hitt a szemének, de puhán ívelő száj sarkában egy apró mosoly bujkált.
– Sokkal hamarabb el kellett volna mondanom. Így annyival könnyebb. Lassan számon se tudom tartani hányszor mented meg az életem.
– Majd egyszer viszonozhatod!– James igyekezett nem kimutatni, de a megkönnyebbülés és az öröm mellet a büszkeség is ott kavargott benne. – Van még valami, amit el kell mondanom. Verd ki a fejedből végre, hogy nem vagyunk jó csapat. Porterékkel nőttem fel, ez igaz. Ők az életem részei, ami soha nem fog megváltozni. De már te vagy a partnerem. Attól, hogy néha velük hülyéskedek te nem leszel kevesebb, kevésbé fontos. Oké?
– Nem könnyű... – Lysander úgy döntött, ha már egyszer így alakult, itt az alkalom, hogy mindenről őszintén valljon Jamesnek. – Ők olyan jól ismernek téged. Ráadásul tíz évnyi a korkülönbség. Én még nem is léteztem, mikor ti már legjobb barátok voltatok, amíg ti szerető családban nőtettek fel engem egy laborban kínoztak. Néha olyan, mintha nem néhány lépés, hanem egy hatalmas szakadék lenne köztünk.
– Ne felejtsd el, hogy van híd a szakadékon! – Egy híd, amit a két fiú együtt épített fel, igaz, ennek a jelentőségére csak most döbbentek rá. Néhány pillanatig csak ültek és egymást nézték némán. Nem volt szükség több szóra és magyarázatra.
– Biztos nem tehetünk semmit? Ha arra gondolok, hogy valakivel ezekben a pillanatokban is ugyan azt teszik, mint amit velem műveltek...
– Sajnálom. Amint megtudtam a végleges döntést rohantam Miss. M.–hez, de még az irodába se jutottam be – James felállt és idegesen kezdett járkálni, bár nem volt túl sok helye hozzá, hosszú lábai két lépéssel átszelték a szoba teljes hosszát. – Apával is próbáltam beszélni, de azzal jött, hogy a Miss. tudja, mit csinál, ne avatkozzunk bele.
– Ne avatkozzunk bele? Ki másnak kéne beleavatkoznia, ha nem nekünk? – Lysander eldobta magát az ágyon, a hegedűtok halk puffanással csúszott ki a kezei közül a földre. James nem tette szóvá, de örült annak, hogy a fiú többes számot használt.
– Ezzel én is így vagyok! – Mia köszönés vagy kopogás nélkül rontott be a szobába, és olyan természetességgel telepedett le James ágyára, mintha az ő trónja lett volna. – Egyébként szoktatok ti szellőztetni itt?
– Mit keresel itt Mia? – James hangja feszült és egy kicsit számon kérő volt, de azért kinyitotta az ablakot.
– Természetesen tudni akarom, miért hagyott ott a segítségem a lőgyakorlat közepén!
– Lilly, Theodore és a csapatuk megy az Intézetbe. Minket meg szó szerint kitiltottak az ügyből! – Lysander csak a fogai közt szűrte a szavakat, amik mintha égették volna a nyelvét.
– Ráadásul majdnem egy hét hosszúságúra tervezik az akciót. – Ez még Lysandernek is új információ volt, de nem volt ideje kommentálni a dolgot, mert Mia szólalt meg előbb.
– Komolyan nem mehetünk? – A lány arcán őszinte csalódottság ült, szája egészen lebiggyedt.
– Te eleve nem jöhettél volna, szóval nem tudom miért vagy úgy oda! – unokabátya szigorú pillantására egy dacos nyelvnyújtás volt a válasz.
– Tizenhat éves vagyok, nem értem, miért nem vehetek részt küldetésekben! Mindenki tudja, hogy már elég jó vagyok hozzá!
– Még akkor sem vagy nagykorú, ráadásul előbb is csak azt bizonyítottad, hogy milyen gyerekes is tudsz lenni néha!
– Lysander sem nagykorú, ő mégis aktív ügynök!
– Azért mert... – James egy pillanatra elbizonytalanodott. Az ágyon fekvő Lysander, aki eddig nem nagyon figyelt a mási kettő, szinte mindennapinak számító civódására, most felült, hátán az izmok úgy feszültek meg, mint egy ugrásra készülő vadnak, és várakozva pillantott a láthatóan zavarba jött Jamesre. – Mert ő...
– Mert én mi vagyok James? – Lysander tudta mit akar mondani, a fájdalom keserű méregként tört fel benne. – Gyerünk, hallani akarjuk!
– Nem, engem igazából nem érdekel annyira! – Mia igyekezett megelőzni a katasztrófát, a két fiú közé állt, próbálva valamiféle akadállyá lenni, kevés sikerrel, James és Lysander a feje fölött néztek farkasszemet. James nem bírta hosszú ideig az egyszerre haragos, és félelemmel teli tekintetet, az ablak felé fordult, miközben válaszolt.
– Azért, mert Lysander más.
Az ajtó halkan kattant Lysander mögött, aki olyan gyorsan hagyta ott a szobát, hogy Mia és James szinte nem is látta a pillanatot, amikor távozott. Meg sem állt az öltözőig. Futni akart, kiadni magából a feszültséget és az indulatot.
Amikor azonban belépett a fülledt levegőjű, kicsit mindig izzadságszagú szekrényútvesztőbe, kellemetlen meglepetés fogadta. Marcus ült az egyik padon, szeme haragosan villogott, ahogy észrevette a belépőt. Lysander nem akart beszélni vele, így elindult, hogy egy csendes helyen belebújhasson az edzőcuccába, de a másik nem ugyan így gondolkodott.
– A nagyszerű Lysander még arra sem méltatja a pornépet, hogy köszönjön? – Lysander megpördült a tengelye körül. Marcus épp mögötte állt, a távolság köztük maximum egy lépés lehetett. Bár nagyjából egy magasak voltak, Marcus sokkal szélesebb volt a sok izomtól, ami a csontjaira tapadt, és amik minden mozdulatánál kidagadtak a bőre alatt, ráadásul alakja mintha megnőtt volna, ahogy kihívóan végigmérte Lysander karcsú testét.
– Üdv Marcus! – Lysander el akart lépni, de kemény kezek kulcsolódtak a karjára. Hullámokban öntötte el a rosszullét, amik az idegen bőrből indultak ott, ahol az övéhez ért. Automatikusan ütésre emelte a kezét, de agya még idejében figyelmeztette, komoly károkat okozna Marcusban, ha tényleg megütné.
– Gyerünk te kis nyuszi! Még megütni se mersz?
Ebben a pillanatban gyömbérszínű, víztől nedves hajzuhatag takarta el Lysander elől a dühödt Marcust. Gabriel szinte a semmiből termett előttük, valószínűleg a zuhany alól rontott ki, teljesen meztelenül, egyedül egy törölközőt tekerve vékony csípője köré.
– Tűnés Marcus. Ne akarj mindig bajt keverni! – a zöld szemek villámokat szórtak, beleforrasztották Marcusba a szót. Lysander érezte, ahogy a szorítás enyhül, halkan felsóhajtott, mikor az ujjak végleg elengedték. De Marcus nem olyan fajta volt, aki kétszer is azonnali visszavonulót fúj egy nap.
– Nem lesz mindig ott valaki, hogy megmentse a hátsódat Lysander!
– Neked lesz szükséged védelemre, ha egyszer valóban kettesben maradtok! Én nem őt, hanem téged próbállak megvédeni – Gabriel nem nézett közvetlenül a társára, a földet bámulta, hangjából csak úgy sütött a csalódottság. – Tartozom neked ezzel.
Ez a mondat volt az, ami végül Marcust dühös távozásra kényszerítette, de az ajtóból még visszafordult.
– Áruló vagy Gabriel, ha inkább őket választod!
– Köszönettel tartozna neked ezért! – Lysander is meg akarta köszönni, csak nem találta a megfelelő szavakat. Tekintetét végigfuttatta az előtte álló férfin, aki zavartan tekergette az egyik hajtincsét, miközben a barátja után bámult. Smaragdzöld tekintetében olyan furcsa fájdalom ült, amit Lysander sehova nem tudott tenni. Tudta, hogy a magas fiút bizonyára nagyon megbántották Marcus utolsó szavai, de valami mást is sejtett még a dolog mögött. – És nekem is meg kell köszönöm. Szóval, hálás vagyok.
Gabriel szeméből ekkor egy könnycsepp gördült ki. Azonnal elfordította a fejét, de Lysander már észrevette. Még soha nem sírt előtt senki, főleg nem egy felnőtt férfi. Először Gabriel vállára akarta tenni a kezét, de félúton elbizonytalanodott, végül sután leejtette maga mellé a karját. Némán bámulta a csupasz hátat, a bőrt, ami még az övénél is világosabb volt. Több fehér sáv futott keresztbe rajta. Sebhelyek voltak, de nem csak néhány vágás, hanem rengeteg hosszú vonal, amik felszabdalták az egykor valószínűleg tökéletes bőrt.
– Ezek...
– Azt hiszem, felöltözöm! – Gabriel olyan hirtelen mozdult, hogy még Lysander is összerezzent. A férfi gyorsan eltűnt az egyik kanyarban. Lysander először, mint ahogy eredetileg is tervezte, el akart menni futni, de volt valami a sebek és a keserves szempár mögött, ami maradásra kényszerítette.
Amikor Gabriel néhány perc múlva, fehér inget és fekete farmert viselve, megszárított, lófarokba kötött hajjal újra felbukkant, Lysandert az egyik padon ülve, és maga elé bámulva találta. Gabriel fáradtan elmosolyodott és letelepedett a fiú mellé.
– Gondolom, ez azt jelenti, el kell mondanom a történetem az elejéről igaz?
– Nem kell semmit tenned.
– Ahhoz képest, hogy tizenkét évvel fiatalabb vagy, mint én, néha úgy viselkedsz, mint egy bölcs vénember! – Gabriel felnevetett, tiszta, csilingelő kacagásvolt, aztán megint elkomorult és úgy folytatta. – Tíz éves voltam, amikor a Csoporthoz kerültem. River professzor szedett össze az utcáról, amiért örökké hálás leszek neki. Azért állt meg akkor ott, mert erősen vérzett a fejem. A saját apám vágott pofon egy borosüveggel, ami darabokra törött rajtam, aztán ordított, hogy menjek és szerezzek még. River professzor pedig megállt, segített, összekötözte a sebemet, és nem csak azt, ami a fejemen volt. Új életet adott, itt a Csoportban. Először mellette akartam dolgozni, hogy így egy kicsit visszatérítsék abból, amivel tartoztam neki, de nagyon hamar kiderült, hogy semmi tehetségem a biológiához, vagy bármi egyéb tudományos nagyszerűséghez. De máshoz értettem. A fegyverek és kések között hamar megtaláltam önmagam. Akkor volt két éve, hogy Marcus elvesztette a szüleit. Mindketten magányosak voltunk, elveszettnek éreztük magunkat. Ő akkoriban még nem volt ilyen nagyszájú, csendes és visszahúzódó volt, nem bírt lépést tartani az állandóan hangoskodó és bajba kerülő Jamesszékkel. Én viszont nagyon hamar rátaláltam, és ketten együtt egész jó kis csapat lettünk. Sikerült őt kirángatnom a depresszióból, neki pedig sikerült begyógyítania azokat a sebeket, amikkel River professzor gyógyszerei nem bírtak. Azt hiszem végső soron megmentettük egymást. Tudod Lysander, itt a Csoportban mindenkinek megvan a maga kis piszkos múltja. Az a feladatunk, hogy ezekből építsünk magunknak jövőt.
Lysander kellemetlenül, de belátta, hogy Gabrielnek igaza van. Nem ő az egyetlen, akit a múltja sanyargat, csak rá kellene végre ébrednie, hogy itt tovább lehet lépni, ki lehet jutni az árnyékok közül.
A folyosók mindenütt egyformán kihaltak és üresek voltak, Jamesnek ötlete sem volt, merre keresse Lysandert. Úgy szaladgált, mint egy mérgezett egér, a családtagjai, és a barátai is különösen néztek rá, amikor összefutott velük a konyhában vagy az edzőteremben, de egyszer sem állt meg, hogy válaszoljon a kérdésekre. Végső elkeseredésében az épület közepén található informatikai központ felé vette az irányt, hogy Dennistől kérjen segítséget, aki George mellett dolgozott, mint egyfajta asszisztens, és aki elég jóban volt Jamesszel, ahhoz, hogy megengedje, hogy belenézzen a biztonsági felvételekbe.
A gépterembe lépve félhomály és elektromos zúgás fogadta, de emberi jelenlétnek nyomát se látta. A központi falon lógó hatalmas kivetítőn egy térkép és néhány adatsor kimerevített képe villódzott, a fal mellett három számítógép állt egymás mellett, a hátsó falnál pedig olyan alkatrészek, amikről Jamesnek fogalma se volt egyáltalán valók–e valamire, vagy csak kidobásra váró kacatok. A szemközti falon is volt egy ajtó, ami most lassan kinyílt. James épp kiáltani akart Dennisnek, de a latinos külsejű, széles vállú fiú helyett egy vékony szőke alak lépett be a terembe.
– Michael? – a fiú összerezzent a neve hallatán, ijedtében még ugrott is egyet. James mindentudóan elmosolyodott, pontosan tudta, mit csinál itt a német származású fiú. – Mondd csak, mit keres Dr. Hill legfőbb laboránsa a számítástechnika fellegvárában?
– James! Én... Én csak... – a szőke fej megrázkódott, és zavartan kezdte tördelni a kezeit.
– Dennist kerested igaz?
– Nem, dehogy is!
– Miért tagadod? – James egy fáradt mosollyal közelebb lépett. – Mindig elfelejted, hogy itt senkit nem zavar az, hogy ti ketten együtt vagytok. Pedig hány éve is már? Kettő talán...?
– Igazából három... – a fehér porcelánarcot elöntötte a vörös pír, amin James ismét csak jót derült.
– Mit szólnál, ha együtt keresnénk meg? Nekem is szükségem van rá egy kicsit! – válaszra sem várva átkarolta Michaelt és kiléptek a folyosóra, bár Michael erősen próbált szabadulni James szorításából.
– Ne kapálóddz már annyit! Mindig olyan kis félénk vagy, pedig semmi okod nincs rá!
– Hé, te ott! Mit csinálsz a pasimmal? – Vidám, életerős hang kiáltott rájuk. James megfordult, magával rángatva Michaelt. Barna bőrű, szemüveges fiú állt mögöttük, körülbelül olyan magas, mint James, bár koránt sem olyan izmos. A haja olyan volt, mintha őszi levelek táncolnának a feje körül, a laza hullámokban a barna összes árnyalata ott kavargott.
– Lehet, hogy megtartom magamnak, mert te nem vigyázol rá! – James nevetve elengedte a pipacspiros, dermedt Michaelt, majd lepacsizott Dennisszel.
– Egy ilyen szépfiú ellen, mint te, esélyem se lenne!
– Ez... Ez nem igaz! – Michaelből hirtelen bukott ki a szó, mindjárt zavarba is hozta magát, és újból a kezeivel kezdett babrálni. James elnevette magát, és megveregette a feje búbját, majd egy kicsit előre ment, magára hagyva Dennist és Michaelt. A kávébarna ujjak a hófehérek közé siklottak, megakadályozva ezzel a kényszeres tördelésüket, a barna szem rákacsintott a kékre.
– Nem is adnám fel küzdelem nélkül, ne aggódj. De azért hízelgő, amit mondtál!
– Én csak...
– Tudom, tudom! De most menjünk, segítsünk egy kicsit Jamesnek! – kézen fogva indultak a fiú után, aki közben ismét eltűnt a számítógépteremben.
– Miben állhatok a szolgálatodra James? – Dennis letelepedett az egyik monitor elé, Michael pedig egy előre odakészített székbe, mellé. James sejtette, hogy az a hely csak neki van fenntartva, pusztán praktikussági okokból, mivel minden szabad percét itt töltötte, és általában a dolgozó George és Dennis lába alatt volt.
– Bele kéne nézni a biztonsági kamerákba. Összekaptam Lysanderrel és nem találom sehol...
– Gondok a paradicsomban, mi?
– Persze, ha akarod, fogalmazz csak így, de szerintem kettőnk közül te élsz paradicsomban! – közben a nagy kivetítőn számos fekete –fehér kamerafelvétel jelent meg. James elmerült a tanulmányozásukban, míg végül ki nem szúrta a keresett alakot. Lysander Gabriel mellett ült az öltözőben egy padon. Úgy tűnt valamilyen beszélgetésbe mélyednek bele. James örült, hogy Gabriellel találta, a hosszú hajú férfit igazán nyugodtnak és végletekig megbízhatónak ismerte meg az évek alatt, tehát Lysander jó kezekben volt.
– El se hiszem, hogy pont az öltözőt nem ellenőriztem!
James nyomban futásnak eredt, csak fél fülel hallotta, hogy Dennis még utána kiált:
– Ha legközelebb sem köszönöd meg, többet nem segítek!