Egyetlen pillanatnyi tűzszünet, ennyi volt az egész, amíg az Intézet ügynökei felfogták mi történik velük, és alkalmazkodtak a helyzethez. Lysander ezt az egyetlen pillanatot használta ki, hogy újra stabilan megvetve a lábát a tetőn lendületet vegyen, és kilője magát a zavart fegyveresek közé.
Két kézzel ragadta meg a legközelebb álló ügynök puskacsövét, és a föld felé lendítve a fegyvert, átvetette a vállán a magatehetetlen férfit, aki egy keserves nyögéssel a földhöz csapódott. Lysander nem várta meg, hogy valaki reagáljon a hirtelen támadásra, egyetlen ökölcsapással leütötte a következő alakot, a helyébe lévőnek pedig a lábát rúgta ki. Hallotta, hogy a lövések újra eldördülnek, de ezúttal nem ő, hanem James és Aaron volt a célpont, akiktől már csak pár méter, és néhány értetlenül forgolódó ügynök választotta el őt. Egy pillanatra találkozott a tekintete James pillantásával, de az arany szempár azonnal tovább fordult, ahogy el kellett hajolnia egy lövedék elől, ami így is végigsúrolta az arcát. Lysander úgy látta az egészet, mint egy képkockákra lassított, tű éles jelentet, és ahogy a karmazsinpiros vér kiserkent a vékony sebből, úgy öntötte el őt a harag vörös köde.
Szinte nem is volt tudatánál, ahogy félre lökte az útból az embereket, érezte, hogy csont roppan a keze alatt, és hallotta a fájdalmas kiáltásokat, de csak Jamest látta maga előtt, és egyre csak az zakatolt az agyában, hogy a fiúnak egyenesen öngyilkosság volt visszajönnie érte, főleg úgy, hogy külön megkérte, soha többet ne jöjjön ide.
– Mit keresel itt? – szegezte neki azonnal a kérdést, amikor oda ért mellé. Nem foglalkozva a külvilággal, berángatta Jamest az egyik kémény mögé, ami ideiglenes fedezéket biztosított nekik, és szinte letámadta a tomboló haraggal, ami benne égett. – Megkértelek, hogy ne gyere vissza!
– Hagytalak volna itt meghalni? Vagy még rosszabb? – James legalább olyan dühös volt, mint Lysander, szeme csak úgy parázslott, az inak megfeszültek a nyakán.
– Simán kijutottam volna, ha nem jelentek meg!
– Mégis, hogy? – James egy pillanatra kiugrott a fedezékből, és választüzet nyitott az ügynökökre, aztán visszahúzódott Lysander mellé. – Öngyilkos ugrást hajtasz végre? Ez volt a nagy terved?
– Igen is ez! Túléltem volna!
– Ugyan már, te sem vagy elpusztíthatatlan! – mind a ketten üvöltöttek, hangjukat mégis elnyomta az őket védő betonfalról lepattanó lövések hangja.
– Nem az a feladatod, hogy állandóan engem pesztrálj! Én is meg tudom oldani a helyzetet!
– Hát nem úgy nézel ki! A nagy Lysander, akinek emberfeletti ereje van, de még arra sem vagy képes, hogy egyedül lemenj a laborba!
– Mivel állandóan ott vagy, meg se tudnám próbálni!
– Nem biztos, hogy ez a jó alkalom arra, hogy erről vitázzatok! – mind a ketten Aaron felé fordultak, aki elkeseredetten igyekezett egymaga visszatartani az ügynököket, akik rájuk akartak rontani. James azonnal mellé lépett, és újabb sorozatot küldött a támadók felé, a golyózápor végén a tára azonban üresen kattant.
– A fenébe is! – húzódott vissza a fedezékbe, amíg övéből előhalászta az új töltényeket.
– Egyáltalán ő miért van itt? – mutatott Lysander vádlón Aaronre. – Ugye nem gondolod, hogy megbízok majd épp benne? Levágta Mia ujját!
– Akkor nem önmaga volt! – James még mindig dühös volt, de most csak fojtott hangon beszélt. – Azt mondja, már teljesen tiszta az agya!
– Erről is hazudhat!
– Igen, lehet, hogy hazudik! Viszont ketten nem jutunk ki!
– Egyedül kijutottam volna, a francba is! – Lysander kiragadta James kezéből a pisztolyt, és kiugrott a kémény mögül. Minden lövése pontosan célba talált újabb ügynököket terítve le. – Ezek sose fogynak el?
– Körülbelül száz ügynököt foglalkoztatnak egyszerre, nem beszélve azokról, akiket éppen kiképeznek! – kiáltott oda neki Aaron, miközben egy gyors mozdulattal lekapta a korábban a hátára szíjazott gépfegyvert. – Azt hiszem, most mindenkit mozgósítottak!
– Nem kérdeztem a véleményed! – vetette oda neki foghegyről Lysander.
– Add vissza a pisztolyom! – rántotta le James Lysandert a ruhájánál fogva.
– Én jobban célzok! Nem megy kárba több töltény! Ha már egyszer itt vagytok... – James tenyere keményen csattant Lysander arcán. Nem fájt az ütés, Lysander mégis úgy érezte, valami összetörik benne, millió darabra. Arcára csodálkozással vegyes félelem ült, ahogy az elsötétült arcú Jamesre nézett. Társa szemében harag lobogott, olyan, amit Lysander korábban még soha nem látott. Arcán ott égett a tenyér lenyomata, és bármennyire is kínozták torkát a szavak, amik hirtelen akartak kitörni belőle, meg sem tudott szólalni. James ellenben igen:
– Érted jöttünk vissza – lassan és hidegen beszélt, mintha minden érzelmet próbált volna kiölni magából. – Fogd már fel végre, hogy nem csak egy eldobható tárgy vagy, és kezdj el ember módjára viselkedni!
– De hisz épp azon voltam! Végre egyszer én akartalak megvédeni titeket! Téged! – Lysander egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy a tenyér, aminek a fantomját még most is az arcán érezte, James tenyere volt, és hogy a mindig nyugodt aranybarna szempár most olyan mély haraggal bámult rá, mint még soha. – Meg tudlak védeni titeket!
Várt egy pillanatot, várt, hogy James mondjon valamit, de a fiú továbbra is csak bámult, összeszorított szájjal.
– Bebizonyítom, hogy képes vagyok rá! – Lysander elfordult a társától, ismét az ügynökök közé vetette magát, ujjait szorosan James pisztolyára kulcsolva. Egy golyó szinte abban a pillanatban eltalálta a karját, ahogy kilépett a fedezék mögül, de Lysander nem érezte a fájdalmat. A szeme sarkából látta Aaront, aki kicsivel odébb állt, és folyamatosan tüzelt, de nem vesztegetett egyetlen kósza pillantásnál többet rá, tudta a loboncos hajú fiúnak hamarosan ki fog fogyni a lőszere. Akkor pedig egyedül marad.
Előre szegezte a tekintetét, és hidegvérrel célba vette az első áldozatát. Egy újabb golyó fütyölt el a füle mellett, ez volt a jel számára, hogy megkezdje a mészárlást.
Sorra vette a célpontokat, nem válogatott és nem tétovázott, minden emberbe, aki a fegyvercsöve elé került golyót eresztett. Tiszta fejlövések voltak. Egyetlen egyet sem tévesztett el. A ruháját közben lassan ellepte a vér, nem csak az ügynököké, de a sajátja is. A póló amit viselt több helyen kiszakadt, a testén keresztül hatoló golyóktól, ezekből azonban szinte semmit nem érzett meg. Olyan volt, mint egy tökéletes gép. Gondolatok nélkül. Pont, ahogyan Mandler eltervezte.
A felismerés olyan hideg kegyetlenséggel hasította ketté a fejében uralkodó csendet, hogy hátratántorodott tőle. Lábai összeakadtak, és életében először, teljesen elvesztve az egyensúlyát és hátrazuhant.
Felkészült rá, hogy a kemény betonnak csapódik, azonban ez elmaradt, helyette egy meleg testet érzett, ami szinte a semmiből termett mögötte és megtartotta, majd felemelte.
James és Aaron közös erővel rángatták be Lysandert a védelmet nyújtó betonkémény mögé, aztán óvatosan lefektették a földre.
– Túl sok vért vesztett! – tépte fel James, a már így is darabokra szakadt pólót Lysander mellkasán. A fiú tiltakozni akart, de nehéznek érezte a beszédet, és megmozdulni se tudott. Hirtelen az jutott eszébe, amikor súlyokat kötöttek a kezéhez, nem sokkal az erejét fejlesztő műtét után, és belelökték egy mély tartáj vízbe. Most is épp olyan magatehetetlennek érezte magát.
– De hisz nincsenek is rajta sebek! – Aaron arca kúszott be a látóterébe. A fiú arcán aggodalom és csodálkozás keveredett. – Már be is gyógyultak?
– Igen, de látod ezt a rengeteg vért? – Lysander meg akarta kérdezni milyen vérről beszél James, hiszen maximum egy vagy két lövés találhatta el, de ahogy egy kicsit megbillentette a fejét megpillantotta saját mellkasát, amit olyan sűrűn borított a friss vér, hogy a hófehér bőre csak néhány apró foltban bukkant elő.
– Ez mind az ő vére? – Aaron szemöldöke magasra szaladt, a sebhely az arcán egészen széthúzódott, még jobban eltorzítva a vonásait.
– Valószínűleg – James keze végigfutott Lysander mellkasán, olyan sebeket keresve, amik még nem forrtak össze. A fiú először félre akarta lökni a széles tenyeret, de az ismerős érintésen keresztül belé szivárgó meleg, mintha újra feltöltötte volna, egyszerre volt ismerős, és különös. Nem emlékezett rá, hogy bárkinek is hagyta volna korábban, hogy ilyen közvetlenül hozzá érjen, most mégsem akart elmenekülni. Lassan James felé fordította a fejét, akinek az arcán már nyoma sem volt a haragnak, helyét újra az a szín tiszta aggodalom váltotta fel, amit Lysander olyan jól ismert, és annyira gyűlölt látni.
– Lysander! – James észrevette, hogy a fiú figyeli, és azonnal megpróbálta elrejteni az arcára ülő érzelmeket egy mosoly mögé. – Leszedted majdnem az összes embert, a többiek visszavonultak az irattárba, valószínűleg erősítést várnak.
Lysander egy egészen kicsi elégedettséget érzett a mellkasában. Lassan megpróbált felülni, de a szavak igazi jelentése csak akkor jutott el hozzá. Leszedte majdnem az összes embert. Vagyis megölte őket.
– Mit tettem? – suttogta maga elé erőtlenül, miközben hátát megtámasztotta a kéményen.
– Leszedted őket! – guggolt mellé James. – Megmentettél minket, ahogy mondtad, egy időre legalább is.
– Lemészároltam őket.
– De nem volt más választásod – lépett oda Aaron is óvatosan. – Ha te nem teszed, akkor ők öltek volna meg minket.
Lysander ezúttal válasz nélkül hagyta a fiút, még egy dühös pillantást sem küldött felé. A teste idő közben teljesen regenerálta magát, így óvatosan, de talpra állt.
– Tele vagyok golyókkal – mondta ki az egyetlen mondatot, amire képes volt. Egyenlőre még nem akarta viselni a tette súlyát, nem akarta tudni, hány emberrel végzett.
– Szerencse, hogy a szívedet nem találták el. Abba te is belehalnál – James óvatosan a vállára tette a kezét. – Fel kell készülnünk rá, hogy bármelyik percben visszajöhetnek, és már nálam is csak két tár töltény van.
– Mihez kezdünk most? – Mia hangja úgy remegett, mint a kósza falevél ősszel az ág végén. A legkisebb szelő is letéphette és messzire vihette volna.
– Először is – Shirley csak a szeme sarkából lesett a pince sarkában heverő holttest felé –, menjünk fel. Jobb lesz, mintha itt maradnánk.
– Azt hiszem, igazad van – Mia hagyta, hogy Shirley őt is kézen fogja 430–as mellett, és a feljárathoz vezesse. Gépiesen mászott ki a kis szobába, aztán a kanapéhoz csoszogott, és leült, mit sem törődve azzal, hogy a tömés kifordulva szanaszét hevert, és most a piros huzattal az egész kanapé inkább egy kibelezett állatra, mintsem ülőalkalmatosságra emlékeztettet.
– Értünk fognak jönni – mondta halkan, üveges szemekkel maga elé bámulva. – Huszonnégy óra. Valamennyi már biztos letelt belőle, szóval a mentőegység nemsokára itt lesz.
– Addigra Jamesék visszaérnek? – Shirley óvatosan Mia mellé telepedett, és 430–ast is lehúzta maga mellé. Ahogy a kanapé besüppedt alattuk a fehér tömőanyagból apró pamacsfelhők reppentek fel, aztán hullottak vissza lassan a földre.
– Nem. Szerintem már nem jönnek vissza – Mia pillantásában hirtelen fellobbant az indulat lángja. – Te ott éltél és mégis megkérdezel ekkora hülyeséget? Szerinted van bármi esélyük élve kijutni onnan? Akkor vagy szörnyen buta, vagy szörnyen optimista vagy!
– Én csak... – Shirley nem tudta befejezni a mondatot, mert Mia felpattant a helyéről.
– Te csak mi? – a lány bezárt vadállat módjára körözni kezdett az apró szobában. – Azt gondolod, hogy csak azért, mert Lysandernek olyan szuper képességei vannak, majd egy szempillantás alatt kijutnak? Hát nem! Meghaltak mind a ketten! De, ha Lysander nem is, James biztosan...
– Szerintem nem így van – a két lány egyszerre fordult 430–as felé, aki az ölébe ejtett kezét vizslatta, és olyan halkan szólalt meg, hogy Mia egy pillanatig azt hitte, csak képzelődött, de aztán a kisfiú folytatta. – Szerintem nem haltak meg.
– Tudom, hogy ők olyannak tűnnek neked, mint valami hősök, akik felbukkantak a semmiből – Mia meglepően nyugodtan beszélt, még saját maga is elcsodálkozott rajta, hirtelen milyen könnyen jöttek a megfelelő szavak a szájára. – De ők is csak emberek. Még akkor is, ha Lysander hozzád hasonlóan, nem átlagos.
Shirley lazán átkarolta a vékony, hófehér vállakat, és átvette Miától a szót:
– Lysander nem elpusztíthatatlan. De abban igazad van – és itt jelentőségteljesen felnézett Miára, aki úgy érezte a barna szemek szinte belelátnak a gondolataiba –, hogy amíg nem tudjuk egészen biztosan, addig abban kell hinnünk, hogy mind a ketten élnek.
Mia pár rövid pillanatig elcsendesedett, de aztán hirtelen megugrott, mintha valami megszúrta volna.
– Nem fognak visszaérni, mire letelik a huszonnégy óra! Halottnak lesznek nyilvánítva... – Kétségbeesetten túrt bele szalmakazalként merdező hajába, mintha onnan akarta volna kihúzni a megoldást. – Utánuk kell mennem, hogy kiderítsem életben vannak–e még!
– Mia ez őrültség! – Shirley azonnal felpattant a kanapéról, és elállta az utat a kijárat felé. – Nem kockáztathatjuk, hogy 430–ast visszaszerezzék!
– Nem is fogják, mivel ő az Intézet közelébe se megy többet!
– Nem hagyhatjuk itt egyedül! – Shirley riadt pillantást vetett a kanapé szélén kuporgó 430–asra, akinek ezüst gyűrűs szemében őszinte ijedtség ült.
– Ki mondta, hogy te velem jössz? – Mia megpróbálta kikerülni Shirley–t, de a lány nem engedte, azonnal újra az útjába állt.
– Nem mehetsz egyedül!
– De igen! Te senki nem vagy, nem mondhatod meg, mit tehetek és mit nem!
– Te vagy felelős most értünk, Mia! – Shirley hangja elcsuklott a kétségbeeséstől. Az arcára kiülő félelmet látva Mia elbizonytalanodott. – Nem hagyhatsz csak úgy itt minket!
– De... – Mia zavarában lenézett a kezére, de ahogy pillantása a gézbe burkolt csonkra esett, képtelen volt tovább oda nézni, azonnal fel kellett emelnie a fejét, és így tekintete találkozott Shirley–ével. Egy kékeszöld hajtincs izzadtan tapadt a lány halántékához, aki majdnem egy fejjel magasabb volt, mint Mia, és a gesztenyebarna szemekben az a végtelen magány és elhagyatottság tükröződött vissza, amit Mia a saját bensőjében is érzett.
– Találjunk ki más megoldást! – kérte Shirley halkan.
– De nekem tudnom kell, hogy mi lett Jamesszel! Hátha tudok segíteni valahogy!
– Csak gondolj bele, ő mit akarna! – Shirley Mia vállára tette a kezét. – Hidd el, én is szeretnék visszamenni értük. De nem kockáztathatjuk 430–ast. Végül is miatta van ez az egész nem?
– Ha most visszamegyünk... – Mia rápillantott 430–asra, aki zavartan piszkálta az egyik fekete tincset, ami a fehérek között bújt meg a hajában. – Ha visszamegyünk és elkapnak minket vele, akkor kárba megy minden áldozat, igaz?
– Biztos ki tudunk találni más megoldást is! – Shirley villámgyorsan Mia háta mögé került, és elkezdte visszatolni a kanapéhoz. – Üljünk le, és beszéljük át, mit tudunk tenni!
– Nem akarok leülni! – Mia kifordult a lány karjai közül, és a szoba közepére ugrott, hogy Shirley még véletlenül se érhesse el. – Tenni akarok valamit! Különben beleőrülök!
– De most a legtöbb, amit tehetünk, az a várakozás! – Shirley ez alkalommal egy leheletnyivel élesebben válaszolt. – Én is útálom, elhiheted! Mást se csinálok, csak várok a jó alkalomra! Amíg az Intézetben voltam, az egyetlen dolog, amire koncentráltam az a túlélés volt, nehogy a saját anyám találjon feláldozni valami hülye kísérletnek! És vártam a pillanatot, hogy szabaduljak! Amikor ti eljöttetek Lysanderért, és én ott maradtam egyedül, az volt a poklok pokla! De aztán tudomást szereztem 430–ról, és úgy döntöttem, rá vigyázni fogok, és vele együtt várom meg a következő alkalmat...
– Sajnálom – Mia lehorgasztotta a fejét, és félénken végigsimította Shirley karját. – Tényleg sajnálom! Nem kellett volna így viselkednem!
– Nem csak neked – Shirley hosszan kifújta a levegőt, aztán nemes egyszerűséggel átölelte Miát. – Én is sajnálom, ami veled történt!
Mia úgy érezte nagyon hosszú idő telt el azóta, amióta bárki is így ölelte meg. Shirleyből egyszerre sugárzott nyugalom és feszültség, mintha a két ellentét folyamatosan váltakozott volna benne, és mégis olyan békés volt az egész, mintha mindig is így ölelték meg volna egymást. A lány úgy érezte, mintha már ezer éve barátok lennének, és az ezernyi jelentés, ami benne volt az ölelésben, lassan szétterült a szobában, csendesen betakarva mindent.
– Hallok valamit! – 430–as hirtelen állt fel a kanapéról, megugrasztva a lányokat is. Mia automatikusan az övéhez kapott, de egyetlen fegyver sem lógott a megszokott helyen. Azonnal körbepillantott, potenciális, önvédelemre használható tárgyat keresve, de a teljesen üres szobában semmi használhatót nem látott.
– Nincs fegyverünk! Mit hallasz pontosan?
– Nem tudom, nem ismerem ezt a zajt – a kisfiú arca rémült volt, szeme nagyra tágult, ahogy közelebb húzódott Shirley–hez, aki védelmezőn a vállára tette a kezét.
– Még túl korán van ahhoz, hogy a tieid legyenek? – próbálkozott meg a kérdéssel Shirley, de már ahogy kimondta ott volt a válasz a levegőben.
– Igen. Túl korán... – Mia az ajtóhoz rohant és feltépte, beengedve a süvítő téli szelet. – Megnézem, hátha az autóban van fegyver! – kiáltott hátra a válla felett, aztán a széltől örvényként kavargó hóba vetette magát.
Az autó, az apja autója, pont ott állt a ház előtt, ahol meglátta, amikor kilépett az erdőből, és teljesen érintetlen volt. Mia egyből a vezető üléshez vágtatott, és szinte bevetette magát az autóba. Először a kormány alatti beépített rekeszt túrta fel, aztán a másik ülés előtti részt, de egyikkel se volt szerencséje. Csalódottan nézett végig a fekete műszerfalon, kutatva az emlékei között, hogy hol találhat még titkos rekeszt, ahol pisztolyra bukkanhat. Mikor már majdnem feladta volna, egy gondolat szöget ütött a fejében. Lenyúlt az ülés alá, és ujjai szinte azonnal rátaláltak az apró műanyag fogantyúra, amit megrántva, feltárult előtte az ülés aljába épített rekesz, és benne ott lapult egy megöltött pisztoly, használatra készen. Mia nem habozott, megragadta a fegyvert és abban a pillanatban ő is meghallotta a zajt, amiről 430–as beszélt. Vele ellentétben viszont Mia tökéletesen tudta mit hall. Egy helikopter közeledett feléjük, a rotor hangos zúgása eltéveszthetetlenül zengett végig a tájon. Azonnal visszarohant a házba, ahol Shirley és 430–as a kanapén ülve várták.
– Pár percen belül ideérnek, bárki is legyen az! – Mia hangja nyugodt volt, pedig belül minden porcikája remegett. Közel sem volt biztos benne, hogy ha a sors úgy hozza majd, képes lesz–e használni a kezében szorongatott pisztolyt, de nem akarta elárulni Shirley–nek, hogy mennyire retteg, azt pedig végképp nem akarta, hogy a halálra rémült 430–as akár csak megsejtse. – Húzódjatok a kanapé mögé, amennyire csak tudtok, per pillanat nincs jobb rejtekhely.
– És te? – Shirley metsző pillantásáról Miának megint az jutott eszébe, hogy a lány keresztüllát rajta.
– Megpróbállak megvédeni titeket, attól, aki bejön azon az ajtón!
A zúgás percről percre tovább erősödött, és amikor a hó odakint annyira felkavarodott, hogy az ablakon már nem lehetett kilátni, Mia magasba emelte a pisztolyát, és egyenesen az ajtóra célzott.
A rotor lassan elhalt, és nyomasztó csend telepedett a szobára, ami minden másodperccel mélyebb lett. Mia keze alig láthatóan megremegett, a légzése felgyorsult. Amikor a kilincs lassan lenyomódott, ujjai ráfeszültek a ravaszra, bár még a legutolsó másodpercben sem tudta, képes lesz–e lőni. Visszatartotta a lélegzetét, és az ajtó hirtelen kitárult.
– Ne mozduljon vagy lövök!– kiáltotta el magát Mia, egyenesen a belépő sötét sziluettre célozva. – Azonosítsa magát!
– Mia én vagyok az, Theodore! – az alak beljebb lépett, és Mia azonnal felismerte a megnyugtató barna szempárt, az őszi falevelek kavalkádját idéző hajkoronát, és a lágy, barátságos vonásokat. Azonnal leengedte a fegyverét, és a férfi ölelésre nyíló karjába vetette magát, észre se véve a másik két belépő alakot, Protert, aki színes hajtincsei közül épp kirázott néhány szemtelen hópelyhet, miközben barna szeme máris a szobát fürkészte, és a háta mögött toporgó Cloét, akinek csokoládébarna bőre élesen elütött a kinti hófehér tájtól, és aki igyekezett minden irányba göndörödő haját újra copfba fogni.
– Annyira örülök, hogy korábban jöttél! – fúrta bele Mia az arcát még jobban Theodore dzsekijébe, és érezte, hogy máris eláztatják a forró könnycseppek.