James vállára szorított kezét pirosra színezte a lucskos vér, ami megállás nélkül folyt a sebből, de ő mit sem törődött vele, ahogy befordult a következő folyosón. Fakó emlékek vezérelték a fehér falak között, ahogy megpróbált eljutni a műtőhöz, ahonnan egy évvel korábban kihozta Lysandert, de ahogy a percek teltek, egyre kilátástalanabbnak érezte a helyzetét, és lassan bizonyossá vált számára, hogy egészen eltévedt. Ahogy egy nagyobb kereszteződésbe ért, ahol öt folyosó találkozott hirtelen össze, egy kör alakú teret kialakítva, egy sóhaj kíséretében a földre rogyott. Néhány perccel korábban kiáltásokat hallott, de szinte másodpercek alatt elvesztette a hangot a hatalmas épületben. Most teljes volt a csend körülötte, így a hátát a hűvös falnak vetette, és végre megvizsgálta a sebet bal karján.
A vörös vágás nem volt súlyos, de a vér folyamatosan szivárgott belőle, időközben teljesen pirosra színezve James karját. Hirtelen újabb hangok ütötték meg a fülét, így nem volt ideje tovább bámészkodni. Az övéből előhalászott késsél csíkot hasított a felsőjéből, amiből hevenyészett kötés lett, aztán már csak arra volt ideje, hogy pisztolyát megragadva behúzódjon az egyik kihalt folyosó félhomályába, a bal kézre eső egyik folyosón szinte azonnal feltűnt egy csontvázszerű alak sziluettje, két fegyveres ügynök kíséretében. A szigorú arcú nő, akiben James azonnal felismerte Shirley édesanyját, egy adó–vevő készüléket szorongatott, és abba beszélt:
– Engem nem érdekel, hogy 421–es megint fogócskát játszik az analfabéta őrökkel! – süvöltötte. – Nem, a behatoló sem érdekel, maga féleszű! Jobban tenné, ha a felesleges aggodalmaskodás helyett maga is a feladatával foglalkozna!
James nem értette a vonal másik végéről érkező választ, de nem is foglalkozott vele, sokkal jobban érdekelte a doktornő legelső mondata, amitől a szíve hirtelen ki akart ugrani a helyéről. Lysander máris megszökött, igaz az épületből még nem jutott ki, de legalább életben volt. Életben volt és küzdött. James majdnem felkiáltott örömében, csak az utolsó pillanatban sikerült a nyelvére harapnia, épp hogy megmentve ezzel a rejtekét. A nőt látszólag nem győzte meg az, amit válaszként kapott, egyetlen dühödt gombnyomással megszakította a beszélgetést, fehér laborköpeny zsebébe süllyesztette az adóvevőt, és a válla felett hátraszólt a két ügynöknek:
– Igyekezzenek már maguk mihasznák! Ha már a nyakamba varrták magukat, legalább tegyenek úgy, mintha meg tudnának védeni! – a magas sarkú cipő gyors kopogása a nyomában csattogó bakancsokkal olyan gyorsan kezdett távolodni, mint ahogy felbukkantak, de James ez alkalommal nem hagyta veszni a lehetőséget, hogy megtudjon valamit Lysander tartózkodási helyéről, villámgyorsan a trió nyomába szegődött.
Néhány perc múlva egy lépcsőhöz értek, James jó pár méterrel lemaradva figyelte, ahogy a nő megindul felfelé, amerre a fiú legjobb tudomása szerint, az ügynökök szintje volt. A barna szempár aggódva pásztázta végig a folyosót. Nem várhatott túl sokat, ha nagyon lemaradt volna, akkor esetleg elveszíti az egyetlen nyomát, ami Lysanderhez vezetheti, viszont a szűk lépcsőn már nem volt helye elrejtőzni, ha a szükség úgy hozta, így könnyen észrevehették őt egyetlen pillanat alatt, és jól tudta, hogy a bejáratnál a szerencse is mellette állt, amikor átjutott az őrökön. Ez alkalommal már koránt sem biztos, hogy boldogulna a két egyszerre rárontó őrrel. Lepillantott a karjára, a gyenge kötést lassan kezdte átitatni a vér, de még koránt sem volt vészes a helyzet. Halkan kifújta a levegőt, amit idáig bent tartott, és a lépcsőhöz sietett.
A kopott márvány fokok alján még megállt egy pillanatra hallgatózni, de a lépéseket már elnyelte a csend. James idegesen nyelt egyet, remélte, hogy még utoléri a nőt, és nem tétovázott túl sokat.
Ahogy elindult felfelé, minden idegszálával arra koncentrált, hogy a lehető legkevesebb zajt csapja, de a bakancsa minduntalan megcsikordult a kövön. Szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel, ahogy felérve a következő emeletre a márványt egyszerű kőlapok váltották fel, de a megkönnyebbülés azonnal aggodalomba csapott át, ahogy rájött, hogy hirtelen jött idegenvezetője épp olyan hirtelen el is tűnt. A jobbra és balra futó folyosó is ugyan olyan kihaltnak és csendesnek tűnt, a lépcső tovább folytatódott felfelé is, tehát James abban sem lehetett biztos, hogy a nő megállt ezen a szinten. Hirtelen szörnyen dühösnek érezte magát, és a haragja leginkább önmaga felé irányult. A tehetetlenség hideg ujjai rákulcsolódtak a torkára, és falhoz szögezték. Tett egy lépést az egyik irányba, de menten elbizonytalanodott, és inkább a másik irányba fordult volna. Legszívesebben ököllel belevágott volna a falba, de helyette csak vett egy mély levegőt, azzal próbálva meg rendet rakni kusza gondolatai között, ezúttal a jól bevált módszer semmit sem segített. Keserű mosolyra húzódott a szája, ahogy arra gondolt, hányszor mondta Lysandernek, hogy próbálja meg így lenyugtatni magát, és a fiú olyankor csak még dühösebb lett, és hányszor lett a fejéhez vágva, hogy semmit nem ér a tanácsa. Ebben a pillanatban James is törni–zúzni akart, menekülve a nyomasztó kétségek elől, amik elrejtették a szeme elől a jó döntéseket.
Bal kézre az egyik neonlámpa hirtelen sercent egyet, James egyből arra kapta a fejét. Bár minden változatlanul néma maradt, a lábai önként indultak meg abba az irányba. Lassan lépdelt, feszülten hallgatva minden egyes apró zajt, néha meg–megtorpanva, miközben az árnyéka hosszú palástot festett mögé a gyenge megvilágításban.
Mikor James már biztos volt benne, hogy a megérzése végül tévútra csalta, halk beszélgetés ütötte meg a fülét. Megszaporázta a lépteit, de csak hogy néhány méter után, fékezve megálljon egy csukott ajtó előtt. A hangok egyértelműen odabentről szóltak, bár a keskeny ajtórés alól csak érthetetlen patakocskákban szivárogtak ki Jameshez.
Bármennyire is tisztában volt vele, hogy nem Lysander van az egyszerű fa ajtó mögött, James nem tudott egyszerűen tovább menni. Arra a következtetésre jutott, hogy odabent a doktornőt és a két ügynököt fogja találni. Nem tétovázott hát tovább, mielőtt lehetősége lett volna rá, hogy meggondolja magát meglendítette a lábát és a meglepetés erejére számítva berúgta az ajtót.
A nő torkából egyetlen meglepett kiáltás szakad csak fel, de James nem vesztegette rá az idejét, egyből az ügynökökre lőtt, akik túl lassan mozdultak az ajtó felé. Az egyik férfi azonnal hátra zuhant, ahogy James lövése belefúródott a vállába, de a másik idejében elhajolt, és bevetődött a szobában álló tömör fa íróasztal mögé.
Jamesnek a pillanat törtrésze alatt kellett reagálnia, a lehető legmesszebb rúgta a földön heverő, a fájdalomtól halkan nyöszörgő ügynök fegyverét, és még mielőtt a rejtőzködő férfinak lett volna lehetősége rálőni, megragadta a doktornő vékony csuklóját, és maga elé rántotta.
– Mégis mit képzel? – szűrte a nő a fogai között, miközben James pisztolya egyre jobban az állához préselődött.
– Csak fogja be és nem lesz baja! – mordult rá James, és szinte játék babaként maga előtt rángatva lassan körbenézett a szobában.
A földön fetrengő, és az íróasztal mögött bujkáló ügynökön kívül még egy ember volt a kis szobában, kikötözve egy rozzant székhez. James egy pillanatra bent tartotta a levegőt, de a fehér hajkorona helyett loncsos, összetapadt, éjfekete tincsek takarták az előre bukó arcot.
– Engedje el Dr. Smith–t! – kiáltott rá a katona, mire James egyből felé fordult, farkasszemet nézve a rá szegezett géppisztollyal. Egy leheletnyivel erősebben húzta magához a nőt, és ujja rásimult a ravaszra.
– Ha élve akarja, ne parancsolgasson! – a férfi arcát halvány, fehér hegek hálózták be, valószínűleg idősebb volt, mint James, de szürke szemében tanácstalanság ült, ahogy a fiút figyelte.
– Mit akarsz? – kérdezte fojtott hangon a doktornő. Nem úgy tűnt, mint aki félti az életét, a hanglejtése inkább ideges volt, mintha csak egy szemtelen léggyel lett volna dolga.
– Életben van még?
– Kire gondolsz? 421–re? – bár James nem láthatta, érezte, hogy Dr. Smith gúnyosan mosolyog. – Lehet, hogy már leszedték, és épp a maradványait takarítják össze, fogalmam sincs.
– Ne szórakozzon velem! – a pisztoly csöve keményen belevágott a nő vékony bőrébe, ahogy James egyre erősebben nyomta hozzá. – Aaron! Ő életben van még?
– Valószínűleg...
– Maga! – James az asztal mögött kuporgó férfi felé fordult. – Dobja el a fegyverét, és oldozza el!
Az ügynök nem mozdult azonnal, mire James rárivallt.
– Tegye azt, amit mondok, vagy lelövöm a doktornőt!
– Csinálja már! – kiáltott rá Dr. Smith is, mire az ügynök végre megmozdult. Letette a fegyverét a földre és elrúgta magától, aztán lassan felállt, szemét végig Jamesre szegezve, és az ájult Aaron mellé lépett.
– Valahogy keltse fel előtte! – szólt rá James, mikor a férfi a kötelekkel kezdett babrálni. A szürke szemek egy pillanatra megvillantak a ritkás, vörös haj alatt, ahogy a férfi megragadta Aaron vállait és először finoman, aztán amikor a fiú arra nem reagált, durvábban is megrázta.
– Mondtam már, hogy előbb végzek magammal, mint hogy egy üvegbe tegyék az agyamat! – pattant fel a fiú fekete szeme, amiben a fehérjét a vérerek vörösre színeztek. Ahogy az agya lassan befogadta a látványt, ami elé tárult, és tekintete találkozott James pillantásával, arcára őszinte meglepettség ült ki. James nem foglalkozott azzal, hogy magyarázattal szolgáljon neki, helyette rámordult az ügynökre:
– Mire vár? Oldozza el! – Ha Aaronnak lett is volna valami hozzáfűznivalója, úgy tűnt lenyelte, és némán tűrte, hogy megszabadítsák a csuklóját és bokáját tartó kötelektől.
– Fel tudsz állni? – kérdezte James. Aaron nem válaszolt, de a karfába kapaszkodva álló helyzetbe nyomta magát, és bár enyhén remegett, de sikerült megtartania a súlyát. James elégedetten bólintott, aztán az állával a földön heverő gépfegyverek felé intett.
– Szedd fel azokat, aztán kötözd meg őt! – bökött a sérült társa mellett guggoló ügynök felé.
– Mi lesz a dokival? – kérdezte halk, reszelős hangon Aaron, miközben teljesítette James parancsait.
– Egyenlőre magunkkal visszük, aztán kiderül – James lassan az ajtó felé kezdett hátrálni, maga előtt terelgetve a doktornőt, aki vékony vonallá préselt szájjal tűrte, hogy James olyan könnyedén lökje odébb, mintha csak egy játék lenne.
Amikor már mind a hárman a folyosón álltak, James egyetlen mozdulattal a falhoz szegezte a nőt, olyan közel hajolva hozzá, hogy érzete az arcán a pihegő lélegzetet.
– Mit tud Lysanderről?
– Semmit – Dr. Smith lekicsinylő mosolyra húzta száját, barna szeme végigjárta James arcát. Szoros fekete kontyából kihullott egy tincs, ami hozzátapadt izzadt tarkójához. Bármennyire is felsőbbrendűnek akart látszani, James érezte, hogy a fegyver hideg érintése az álla alatt, feszült félelemmel tölti el a nőt. – Megszökött a cellájából, de ennek már jó ideje. Valószínűleg újra elkapták, mint ahogy titeket is hamarosan el fognak!
James egy fáradt sóhajjal elfordult a nőtől, de csak egy rövid pillanatra.
– Velünk jön, amíg mást nem mondunk! Most pedig indulás!
– Hova megyünk? – kérdezte Aaron miközben az egyik gépfegyvert a hátára szíjazta.
– Megkeressük Lysandert, aztán kijutunk innen! – James maga előtt terelve Dr. Smith–t elindult előre a folyosón, hagyva, hogy megérzései vezéreljék. Aaron egy darabig némán, sántikálva követte, az a lába, amit Mia meglőtt szinte használhatatlan volt, de aztán óvatosan megtörte a csendet:
– Mi történt a többiekkel? – mintha nem is önmaga lett volna, halkan, szinte félénken beszélt, és csak a szeme sarkából figyelte James reakcióit. A fiú szája szeglete egy pillanatra megrándult, de sikerült nyugodt hangon válaszolnia.
– Amennyire én tudom, ők már biztonságban vannak. Mia is – Aaron egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy James kimondta a lány nevét.
– Dr. Smith! – az ismeretlen hangra mindnyájan megtorpantak, James magához rántotta a doktornőt, és felemelt pisztollyal pásztázta végig a folyosót, ami azonban ugyan olyan kihalt volt, mint eddig. – Dr. Smith, jelentkezzen!
– Ez az adóvevőm, maguk szerencsétlenek! – sziszegte a nő, célzatosan a zsebe felé pillantva. James elengedte és egy lépést hátrálva rá szegezte a fegyverét.
– Válaszoljon a hívásra! De egy rossz mozdulat és vége! – a nő lassan bólintott, aztán kihúzta a zsebéből a kis szerkezetet, és pergamen színű ajkához emelte.
– Mit akar, Antonio?
– Tájékoztatnom kell önt arról, hogy 421 a tető felé menekült, így a második emelettől felfelé teljes zárlat van érvényben! – ez az egyetlen mondat hullámként csapott le a három alakra. Dr. Smith arcára a teljes megvetés festett csúf vonásokat, James arca viszont felragyogott a váratlanul jött hír hallatán, és Aaron is mintha egy kicsit felélénkült volna, sötét szemei megcsillantak a fényben.
– Zárja le a hívást! – suttogta James, hangja olyan feszült volt, hogy szinte látni lehetett a pattogó szikrákat. A doktornő arcán látszott, hogy egy pillanatra más gondolatok szaladnak át az agyán, de James pisztolycsöve meggyőzte őt arról, hogy a fiúnak engedelmeskedjen.
– Köszönöm az információt, Antonio! – James azonnal kitépte a nő kezéből az adóvevőt és a földhöz vágta, aztán rátaposott. A gyenge váz egyetlen reccsenéssel megadta magát, James lába alól már csak törmelékek kerülte elő.
– Aaron, be tudjuk őt zárni valahova?
– A következő folyosón kell lennie egy szertárnak!
– Az tökéletes lesz! – James barna szeme a nőre villant. – Induljon!
Lysander egy pillanatra megtorpant, ahogy a fokok elfogytak a lába alatt. A lépcső tetején lezárt acélajtó várta, számzárral és egy retinaszkennerrel. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy feltöri a zárat, de a háta mögül egyre fenyegetőbben hallotta az ügynökök lépteit, így nem volt ideje finomkodni. Az acéldarabba, ami nála volt erős csapást mért a zárra, aztán egyetlen mozdulattal berúgta az ajtót.
Tévedett, amikor korábban azt mondta Jamesnek, hogy ezen a szinten lakótér van kialakítva. Végtelen polcok labirintusába csöppent, papírok, dossziék és dobozok kusza hálózata vette körbe, a kevés fényben, ami a koszos ablakokon szivárgott be, az árnyékok kísérteties mintákat festettek a földre.
Lysander önmagáról és helyzetéről megfeledkezve lépett oda a legközelebb eső polchoz, és ideiglenes fegyverét a földre ejtve leemelt egy vastag, portól szürke mappát. A borítón megfakult tintával, harminc évvel korábbi dátum szerepelt. Lysander találomra felcsapta a mappát, a felszálló portól egy pillanatra nem látott semmit, de ahogy kitisztult a kép a vér szinte megfagyott az ereiben.
A mappa az Intézet első évéből származott, és kézzel készített jegyzetekkel volt tele. Lysander tudott róla, hiszen Theodore elmondta nekik, de az ismerős, finoman nőies betűk szinte mellbe vágták. Nem egyszer látta már ezeket a kacskaringós vonalakat jelentések alján Miss. M. aláírásaként.
A nő állatokon végezett kísérletekről vezetett aprólékos beszámolókat, de Lysander képtelen volt egyetlen oldalnál többet elolvasni, a lelkesedés, ami sütött a sorokból szinte égette a bőrét. Visszarakta a mappát a helyére, és beljebb sietett a sorok közé.
Találomra kapkodta le az újabb és újabb dokumentumokat, amikben ezúttal már géppel írt, embereken, főleg gyerekeken végzett kegyetlenebbnél kegyetlenebb kísérletek sorakoztak, fájó bizonyítékként. Lysander nem értette, miért van az összes anyag kinyomtatva és mappákba rendezve, ahelyett, hogy egy számítógépen lennének biztonságban eltárolva, de nem is volt több ideje ezen gondolkozni, az ajtó felől utasítások harsantak, ahogy a felérkező ügynökök szétszéledtek a polcok között, Lysanderre vadászva.
A fiú hagyta, hogy kicsússzon a kezéből a nagy halom papír, tompán puffanva a padlón, és futásnak eredt. Meg kellett találnia a tetőre vezető kijáratot, lehetőleg az előtt, hogy őt találnák meg, sarokba szorítva valahol.
Csúszva fordult be az egyik polc mellett, és nyaktörő sebességgel vágtatott végig a penészes fal mellett, amiről itt–ott már hiányzott a vakolat. Az ügynök olyan hirtelen bukkant fel előtte, hogy még Lysander is meglepődött, és csak egy hajszállal kerülte el a felé repülő lövedéket, érezte, hogy a kabátja felhasad egy hosszú csíkban. Ezúttal a golyó, ami elsuhant mellette már valódi volt, nem nyugtatólövedék, mint korábban. Bár a váltás meglepte, nem foglalkozott vele, elrugaszkodott a padlótól és a falon lendületet véve nekivágódott az ügynök mellkasának, aki egyetlen hang nélkül, ájultan terült el a földön. Feje még le sem ért a földre, mire Lysander befordult a sarkon, végre megtalálva a tetőre vezető keskeny csigalépcsőt, azonban az Intézet állig felfegyverzett ügynökei már megelőzték. Lysander szó szerint belerohant a három alakba, aki a lépcső mellett strázsált.
Ketten azonnal tüzet nyitottak rá, a harmadikat elsodorta a fiú lendülete és ledöntötte a lábáról mindkettejüket. Lysander azonnal felpattant, elmarkolva a döbbent férfi fegyverét. A lövedékek szinte folyamatosan csapódtak be mellette a falon, ahogy menedéket keresve bevetődött az egyik polcok alkotta folyosóra. Egy golyó belefúródott a feje felett sorakozó aktákba, miközben Lysander lecsúszott a földre. Vett egy mély lélegzetet, épp úgy, ahogy Jamestől látta számtalan alkalommal, amikor a társa meg akart nyugodni, és bár neki nem sikerült lecsillapodnia, a gondolatai szinte azonnal kitisztultak. Az adrenalin keresztülcikázott az erein, a pupillája többszörösére tágult és minden idegszála a környezetét pásztázta, ahogy újonnan szerzett fegyverét maga elé emelve felemelkedett, egyik kezével a földre söpörve az eddig védelmet nyújtó iratokat, és tüzet nyitott. Ha korábban meg is fordult a fejében a tétovázás, most a gondolatai peremére üldözte, és hideg pontossággal vette célba az ügynököket egyesével leszedve őket, mielőtt azok akár csak reagálhattak volna.
Lysander leengedett fegyverrel lépett ki a fedezéke mögül, és behunyta a szemét, ahogy átlépett az egyre terebélyesedő vörös foltokon, óvatosan megkerülve a három, élettelen testet. Nem volt ideje a bűntudatra, mert egy újabb csapat ügynök bukkant fel, akik a lövöldözés hangját követhették, és ahogy az első lépcsőfokra tette a lábát, tüzet nyitottak rá. Lysander ösztönei azonnal reagáltak, a lábai kilőtték őt egyenesen a tető irányába.
A vállával lökte be az ajtót, ami egy pillanatig sem állt ellen neki. A hideg téli szél azonnal körbeölelte, bebújva a vékony kabát alá, és összekuszálva a fehér hajtincseket. Körülötte a magas hegyoldalak végtelen zöldje, amit időnként egy–egy havas folt szakított meg, olyan volt, mint egy hullámzó óceán, a fehér tajtékokkal. Lysander mélyet szippantott a hűvös levegőből, aztán a tető szélére rohant és szembe fordult az egyetlen feljárattal, ami a tetőre vezetett. Csak reménykedni tudott benne, hogy elegendő lövedék lesz még a géppisztolyban, ahhoz, hogy feltartsa az őröket, amíg szükséges. Arra számított, elég ember le tud szedni közülük, aztán valahogy lejut a tetőről, ezzel egérutat nyerve magának. Ahogy azonban ott állt a süvítő szélben, és minden védelem nélkül várta, hogy rárontsanak, a kétely beférkőzött a szívébe. Hátra pillantott a tátongó mélységbe, a tökéletesen sima falon csak elvétve talált akkora hibát, amin meg tudta volna vetni a lábát, így a lejutása koránt sem lesz olyan egyszerű, mint gondolta volna. Felmerült benne, hogy egyszerűen leugrik, ha muszáj lesz, de nem volt benne biztos, hogy a csontja még ekkora terhelést is kibírnak.
Az ajtóban hirtelen megjelent az első fekete ruhás ember, de Lysander azonnal tüzelt, egyetlen tökéletes lövésre volt szüksége csupán, hogy a világító kék szemek örökre lecsukódjanak, és a test visszazuhanjon. Az ügynökök azonban nem törődtek halott társukkal, a helyét azonnal átvette egy másik ember, és Lysandernek már arra sem volt ideje, hogy szemügyre vegye az arcot, mielőtt visszataszította volna a homályba.
Bármennyire is pontosak voltak a fiú lövései, az ügynökök egyre többen lettek, és egy láthatatlan parancsra golyózáport zúdítottak a fiúra.
Lysander elengedte a saját gépfegyverét, ami a mélybe hullt, és már csak arra koncentrált, hogy kikerülje a felé száguldó lövedékeket. Érzete, a karján, a lábán és az arcán megjelenő csípő sebeket, amik bármennyire gyorsan forrtak össze, szinte azonnal újat hasított a helyére egy másik golyó. Az ügynökök egyáltalán nem céloztak, egyetlen egy találatra volt csak szükségük a rengeteg leadott lövés között.
Lysander felordított, ahogy egy golyó keresztülhatolt a vállán, a vörös vére kiloccsant a földre, a fájdalom majdnem lesodorta a tetőről. Elfogyott az ideje, egy újabb lövés a tenyerén hatolt át, egy golyó a füle mellett süvített el. A tető peremén táncolt, kockáztatva, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhat. Behunyta a szemét, felkészülve az ugrásra, amikor a levegőt egy kiáltás szelte ketté. Lysander korábban azt remélte, hogy soha többet nem hallja újra a mély baritont, ahogy azonban a neve keresztülhullámzott a levegőn, az ismerős rezgésen, megnyugtató melegség áradt szét a bensőjében.
James üvöltő oroszlánként robbant ki a tetőre, egyetlen ütéssel ártalmatlanná téve két ügynököt, mögötte Aaron azonnal tüzet nyitott a kijáratnál állókra, akik egyáltalán nem számítottak a hátulról érkező támadásra, így teljesen védtelenek voltak.
– Lysander! – kiáltotta újra James, mire Lysander kinyitotta a szemét.