– Semmi baj, Mia! – Theodore hatalmas tenyere végigsimította a zokogó Mia hátát, azonban ahelyett, hogy megnyugodott volna, Mia még hangosabb kezdett sírni. – Itt vagyunk, most már minden rendben lesz!
– Nem lesz! – Mia fuldoklott a könnyektől, amik végigperzselték az arcát, és úgy zihált, mint egy kifullasztott versenyló. Theodore erre már nem mondott semmit, csak közelebb húzta magához az aprócska lányt, aki így teljesen eltűnt a karjai között, és lassan ringatni kezdte. Mia elmerült a meleg, ismerős érintésbe, és hagyta, hogy a haragot és a félelmet kimossák belőle a könnyei. Elvágta magát a világtól, a benne történő szörnyűségektől, és csak belemerült a meleg burokba. A körülötte folyó beszélgetésből is csak halvány hangfoszlányok jutottak el hozzá, mintha az egész nem is ott történt volna, csak egy rossz minőségű felvételről szólt volna. Egy darabka múlt, amit valaki elég fontosnak tartott ahhoz, hogy megőrizzen, Mia figyelmét mégsem kötötte le. Nem is akart vele foglalkozni, még akkor se, amikor a zokogás a mellkasában lecsillapodott. Kapaszkodott tovább Theodore fekete pulóverébe, mintha az tartaná fent a háborgó óceánon. De a megtalált békéje nem tartott sokáig, egyetlen szó olyan kegyetlenül törte át a védelmét, ahogy a kilőtt golyó áttöri a vékony üveglapot.
– Megölte – Shirley hangja egészen gyenge volt, mintha az ő torkát is sírás fojtogatta volna, Mia mégis kristálytisztán hallotta. Azonnal ellökte magától Theodore–t, barna szemében az űzött vad félelme villant, ahogy felnézett a mindig mosolygó férfi arcába, ahol most nem látott semmi kedvességet, csak hitetlenséget és mély fájdalmat, ahogy visszanézett a lányra. Mia tekintete tovább ugrott a többiekre, Cloéra, aki a szája elé kapta a kezét, hogy elnyomjon egy kiáltást, aztán földön kuporgó 430–asra, aki szinte remegett a félelemtől. A lány a sarok felé kezdett hátrálni, ahogy Porterre nézett, akinek az arcán hitetlenség ült, és aki remegő kézzel fegyvert tartott Shirley fejéhez. A lány mit sem törődött a pisztollyal, barna szeme Mia pillantását kereste, és amikor a tekintetük találkozott, szinte kinyúlt felé, hogy ott legyen mellette.
Mia nem bírta néhány pillanatnál tovább rajta tartani a figyelmét, ahogy elérte a falat, szemét újra elfutották a könnyek.
– Egy szörny vagyok! Ne bízzatok bennem!
– Mia! – Theodore tett felé egy lépést, de a lány csak halkan felnyüszített, és sebzett őzként próbált meg még messzebb kerülni a felé nyúló kéztől, de a hátának préselődő fal csapdába zárta, ahogy lecsúszott mellette és összegömbölyödött.
– Én tettem! – nyüszítette. – Lelőttem apát!
– Minket mentett meg vele! – szólt közbe Shirley, és felpattant volna, hogy Miához rohanjon, de Porter keze a karjára kulcsolódott, és visszarántotta. A szivárványszínű hajtincsek alatt fenyegetőn csillogott a sötétbarna szempár, így Shirley jobbnak látta, ha mozdulatlanná dermed.
– Mia, figyelj! – Theodore lassan közelített a reszketve kuporgó lány felé. Látszott az arcán, hogy rengeteg mindent próbál elnyomni magában, de a szavai így is remegtek az indulatoktól, bármennyire is igyekezett nyugalmat erőltetni rájuk. – Most az elsődleges feladatunk, hogy hazavigyünk titeket. Azt, hogy mi történt odalent, majd ki kell vizsgálni, de Shirley elmondása alapján, nem fogsz bajba kerülni. Meg kellett mentened két életet, és ennek ez volt az ára. Ráadásul nem tudtad, hogy valójában mit teszel!
– És ha tudtam? Mi van, ha végig tudtam, de meg akartam tenni? Mi van, ha meg akartam ölni? – Mia hangja csúszkált a hisztériától, ahogy lassan ringatni kezdte magát.
– Mia! – Cloe olyan halkan merészkedett közelebb, hogy Mia már csak akkor vette észre, amikor a rugózva göndörödő, sötétbarna fürtök megjelentek közvetlenül mellette, ahogy a sötét bőrű lány leguggolt. – Biztos vagyok benne, hogy nem vagy vérszomjas gyilkos!
– Miért vagy benne biztos?
– Mert egészen pici korod óta ismerlek! – Cloe hófehér fogsora kibukkant egy pillanatra vastag ajkai közül, ahogy elmosolyodott. – Mindig mindenki azt mondta, hogy ugyan olyan vérmes és agresszióra hajlamos vagy, mint apád... – Mia orrát megcsapta a gyenge vaníliaillat, ahogy Cloe még egy centit közelebb húzódott hozzá. A lány valahogy mindig ilyen édes illatot árasztott, még a hosszú edzések után is, és Miát valamiért megnyugvással töltötte el ez az állandóság. – De szerintem Chatarinára is nagyon sok mindenben hasonlítasz. Szóval nem vagyok hajlandó elhinni neked, hogy azért lőtted le Alexandert, mert meg akartad tenni!
Mia a szeme sarkából pislogott csak Cloéra, várta, hogy mondd–e még valamit, de a lány csak rámosolygott, aztán felállt, és néhány lépéssel keresztülszelte a szobát, hogy visszatérjen Porter mellé.
A fiú még mindig Shirley felé irányította a pisztolycsövét, de időközben félárbocra engedte, ahogy pedig Cloe megragadta a kezét és egy lépést hátrébb húzta, a fegyver teljesen elvesztette a jelentőségét, és visszacsúsztatta az övébe. Shirley szinte csak erre a pillanatra várt, szinte elsodorva a némán maga elé meredő Theodore–t, Miához rohant, és nem kérdezve semmit talpra rángatta a lányt, és egy röpke másodpercre magához ölelte.
– Akkor vigyünk haza mindenkit – Theodore olyan hirtelen szólalt meg, mint aki csak abban a percben került vissza a jelenbe. Tekintete egy futó pillanatra a titkos lejárat felé vándorolt. – Aztán visszajövök...
– Nem! – Miát mintha egy pillanat alatt cserélték volna ki, kiáltása végigzengett a szobán, és az arcára eszelős pánik ült. – Nem hagyhatjuk hátra Jamest és Lysandert! Még le se telt a huszonnégy óra, esélyt se adtok nekik!
– Visszajövünk értük, ha letelt az idő! – ragadta meg Theodre a lány karját. – Visszajövünk, de titeket haza kell, hogy vigyünk előtte!
– Nem megyek el nélkülük! – Mia erőszakkal kitépte magát azok közül a kezek közül, ahol nem sokkal korábban menedéket keresett. – Nem azért csináltam mindezt végig, hogy most kényelmesen hazafuvarozzátok a seggem! Hol voltatok eddig? Hol voltatok?
– Mia ne felejtsd el, hogy ti szöktetek ki! – Theodore igyekezett nyugodt hangnemet megütni, de az arcát viharfelhők árnyékolták, és a barna szemek sötéten csillogtak. – Nem csak a barátaid vannak odakint, hanem a fiam is egyben!
– Nem mentek volna, ha van más lehetőségük! – Mia dühében ököllel a falba vágott, arca azonnal eltorzult a fájdalomtól, és a térdei megrogytak alatta. Sérült kezét az ölében dajkálva nézett farkasszemet Theodore–ral, aki néma csendben figyelte a fehér gézen hirtelen kibontakozó vörös rózsaszirmokat.
– Nem megyek vissza nélkülük – Mia ez alkalommal csak suttogott, de az egész szobában megfagyasztotta a levegőt a szavaival. – Ők se hagynának ott engem!
– Mi lesz a kisfiúval? – Theodre válla megereszkedett, ahogy elfordult Miától. – Őt is képes vagy visszavinni oda?
Mia egy pillanatra ránézett 430–asra. A kisfiú bőre szinte természetellenesen sápadtnak tűnt, a halántékán halványak kirajzolódott pár lila ér, az ezüstgyűrűs, barna szem alatt sötét karika húzódott, az elmúlt órák jobban megviselték, mint az bárkinek is feltűnt volna. Mia kinyitotta a száját, de maga sem tudta mit akart mondani, a gondolatok olyan gyorsan illantak el előle, mint a kósza délibábok. Érezte, tudta minden sejtjében, hogy nem viheti vissza 430–ast az Intézetbe, hiszen azért küzdöttek eddig, hogy minél messzebb juthasson. Behunyta a szemét, amiből kibuggyant egyetlen kósza könnycsepp. A sötétben még maga előtt látta James mosolyát, és szinte hallotta Lysander méltatlankodó sóhaját. Égette a bűntudat, de tudta, hogy nem tekintheti semmisnek azt, hogy miért mentek keresztül ezen az egészen. Theodore–nak igaza volt. Vett egy utolsó mély lélegzetet.
– El akarok menni értük! – Mia eltátott szájjal bámult 430–ra, aki épp egy hajszállal szólalt meg hamarabb, mint ő. Bár a fáradtság nyomai nem tűntek el a fiatal arcról, úgy állt ott a felnőttek gyűrűjében, ökölbe szorítva apró kezeit, mint egy megingathatatlan kőszikla. Öt szempár meredt rá teljes döbbenettel, de ő nem emelte fel a fejét, csak összeszorított szájjal állt, és a padlót bámulta.
– Nem kell visszamenned! – Shirley tért magához legelőször a döbbent dermedtségből, és megragadta 430–as kezét. – Kitalálunk mást!
– Igaza van kölyök! – Porter megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. – Ne menjünk bele a végletekbe, biztos van arany középút!
– De én menni akarok! – 430–as kihúzta a kezét Shirley tenyere közül. – Ők is eljöttek értem.
– Mintha csak Lysander hallanám – Theodore alakja árnyékot vetett 430–asra, ahogy elé lépett, de aztán leguggolt, hogy a szemük egy magasságba kerüljön. Néhány percig tanulmányozta a kisfiú arcát. – Te is olyan intelligens vagy, mint ő, igaz?
430–as nem válaszolt, csak megfordult, megmutatva a tarkóját kettészelő párhuzamos vonalakat.
– Intelligencia és gyorsaság – tette hozzá halkan Shirley.
– És el akarsz menni Lysanderért? – Theodore homlokára mély barázdát vésett az aggodalom.
– Igen.
Mia tüdejéből akaratán kívül szakadt ki a hangos sóhaj, mindenki egy emberként fordult a földön térdelő lány felé. A barna szemekben fáradt remény csillogott, ahogy lassan formálva a szavakat megszólalt:
– Nem tudom otthagyni őket – Minden egyes szó nehéz kőként esett le kicserepesedett ajkairól. – Ha kell, visszamegyek egyedül is, de nem hagyom ott őket.
Theodore Porterre és Cloéra nézett, mintha tőlük várna tanácsot, a vezetői szerep súlya alatt meggörnyedt a válla. Többször ökölbe szorította aztán kiengedte a kezét, míg végül úgy tűnt döntésre jutott.
– Cloe a fiúval és Shirley–vel a helikopterben marad, bármi történik is. Porter nem állíthatod le a motort és az első parancsra azonnal indulnotok kell majd. Mia – Theodore megfáradt pillantása Miára vándorolt –, tégy, amit jónak látsz majd, de nem fogom veszélyeztetni a többiek életét. Megértetted?
– Igen – Mia nem örült, nem volt boldog, hogy úgy lett, ahogy ő akarta. Végtelen ürességet és tompaságot érzett a mellkasában, ahogy hagyta, hogy Porter felsegítse a földről, és kilépett a téli hidegbe. Szinte fel sem tűnt neki a ruháit, és a haját cibáló metsző szél, ahogy a háztól nem messze várakozó méregzöld, tandem rotoros helikopter felé sétált.
Amint mindannyian elhelyezkedtek, Porter felpörgette a két rotort és lassan emelkedni kezdtek. Mia nem hallott semmit a zúgástól, a fején lévő bukósisakba beépített fülhallgatót pedig szándékosan kikapcsolta a beszélgetésből, teljesen elszigetelve magát. Amikor hirtelen egy finom érintést érzett sérült kezén összerezdült ijedtében, és automatikusan az övéhez nyúlt, ahol ismételten csak a kínzó ürességet markolta, nem fegyvert.
– Csak ki akarom cserélni a kötést! – Cloe látványosan artikulált, hogy Mia le tudja olvasni a szájáról a szavakat, mosolya megértő és vigasztaló volt, ahogy jelzésképp felemelte az ölében tartott elsősegély dobozt. Mia bólintott, amikor megértette mit akar a lány, és odanyújtotta a kezét.
– Utána kapsz fegyvert is – tette hozzá még Cloe, miközben nekiállt új kötést tenni Mia kezére.
– A két tár elég lesz egy darabig, ha továbbra is nálam van a fegyver – Lysander a földön ült és mereven maga elé bámult miközben beszélt. – Ezek után nem számít hány embert mészárolok még le.
– Nem csinálhatjuk örökké! – James, aki mellette a hideg betonon ült, figyelmen kívül hagyta Lysander második mondatát. – Menekülési lehetőségeket kell keresnünk!
– Nincs olyan! – Aaron fekete szemei egyre a tetőre vezető egyetlen feljáratot figyelték, várva arra, hogy az utánpótlás felrontson rajta, végleg ártalmatlanná téve őket, ám körülöttük hosszú percek óta teljes volt a csend.
– Ha lemegyünk, valószínűleg egyből kilő minket, egy mesterlövész, mint a vadakat a tapasztalt vadász – Lysander hangjában keserű volt a szemrehányás, ahogy Jamesre nézett. – Ti pedig nem tudtok leugrani a tetőről!
– Ilyen állapotban te se tudsz! Lehet, hogy a sebek behegedtek, de rengeteg vért vesztettél, amit biztos, hogy nem tudott még pótolni a szervezeted! – sziszegte James, akinek minden erejére szüksége volt, nehogy újra felemelje a hangját és üvöltözni kezdjen Lysanderrel.
– Na és miért is kerültem ilyen állapotba? Megkértelek, hogy ne gyere vissza!
– Ha kijutsz innen egyedül – James felállt és majdnem teljesen hátat fordított a Lysandernek –, visszajöttél volna a Csoporthoz?
– Nem – James látványosan összerezzent Lysander magabiztos válaszán, de az ezüst szempár nem bizonytalanodott el ettől sem, még ha a bűntudat a bordái közé surrant is abban a pillanatban. – Nem mentem volna vissza, és akkor titeket békén hagynak egy életre.
– De akkor téged ki tudja, meddig üldöznek! – Aaron szája elnyílt a csodálkozástól. – Egyedül kellett volna harcolnod velük, és ők nem adták volna fel!
– Valószínűleg mentem volna, ameddig tudok. Eltűntem volna a szemük elől és véget vetettem volna az egésznek. Nektek meg csak annyi lett volna a dolgotok, hogy 430–asra vigyázzatok addig! De nem, te a hőst akarod játszani mindig! Egyszer már megmentettél, az nem volt elég?
– Lehet, hogy nem! – James hirtelen megpördült újra szembefordulva Lysanderrel, és a magasból nézve le a földön ülőre.
– Miért? Miért nem?
– Egy éve azért mentettelek meg, mert ez volt a dolgom. Most pedig azért, mert a barátom vagy!
– Tudod, hogy ez nekem nem számít. Nem tud számítani.
– Akkor miért foglalkozol most azzal, hogy mi még itt vagyunk, ahelyett, hogy mennél a saját fejed után, és leugranál a tetőről, elmenekülve? – James nem volt dühös, egyszerű kíváncsisággal figyelte Lysander arcát, ahogy a hófehér bőr alatt halványak kirajzolódott néhány lila és kék ér, miközben a fiú csukott szemmel gondolkozott a válaszon.
– Mert nem akarom, hogy meghalj.
– Miért nem?
– Tartozom ezzel.
– Tíz perce sincs szerintem, hogy megmentetted az életem, nem tartozol semmivel, és ezt te is tudod. Ne hazudj, legalább magadnak ne!
– Akkor – Lysander kinyitotta a szemét, az ezüst szín úgy kavargott benne, mint a legvadabb hóviharok –, csak nem akarom, hogy bajod essen!
– Én is ugyan ezt érzem veled kapcsolatban – James elmosolyodott, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a földről Lysandert. A fiú elfogadta a kérges, barna tenyeret, és hagyta, hogy James felhúzza.
– Szóval – Aaron bizonytalanul pislogott egyik fiúról a másikra, keresgélve a megfelelő szavakat –, most már foglalkozhatunk azzal, hogy kijussunk innen?
– Van bármi ötleted is? Vagy csak arra vársz, hogy mi kivigyünk? – Lysander szavai erősebben martak, mint a kígyóméreg, ahogy bizalmatlanul Aaront figyelte. – Vagy egyik sem és újabb csapdát tartogatsz?
– Lysander! – James megpróbálta lecsitítani a gyanakvó fiút, de Aaronnak úgy tűnt nincs szüksége védelemre, mert egyből visszavágott a gyanúsításra.
– Ha nem tűnt volna fel egész addig tartottam a védelmet, amíg ti lefolytattátok a kis vitátokat! – Aaron arcán megnyúlt a sebhely torz, fehér villámmá változva, ami átszelte a jobb arcát. – Szóval szerintem legalább annyit tettem azért, hogy kijussunk innen, mint te!
– Csak te előtte el is árultál minket! Ha nem teszed, akkor most fele ekkora bajban se lennénk!
– Nem én tehetek róla! Ugyan úgy menekülni próbáltam! Menteni a saját életem!
– Valahogy máshogy kellett volna, mert ez jól láthatóan nem működött!
– Hé! – James hirtelen a két vitatkozó közé lépett, kezeit feltartotta, nehogy a két fiú egymásnak ugorjon. – Ezt most fejezzétek be! A teljesen értelmetlen vitának nincs most helye!
– Eddig ti vitáztatok! – Aaron dühösen odébb lépett, megpróbálva kikerülni Jamest, de nála több mint egy fejjel magasabb fiú is azonnal mozdult, és útját állta.
– De nem értelmetlenségről!
– James, áll odébb! – Lysander hangja egészen megváltozott, olyan volt, mint egy morgó vadállat, ahogy James karja alatt Aaront fürkészte.
– Igen, ez most nem a te dolgod! – Aaron egyre közelebb araszolt, az ő tartási is egy ugrásra kész farkast idézett, félhosszú hajába belecibált a szél.
– Aaron, Lysander egyetlen mozdulattal megölhet! – James egyre rémültebbé vált, ahogy a két acsarkodó körözni kezdett körülötte, várva a pillanatot, amikor egymásnak ugorhatnak. Aaron nem reagált a figyelmeztetésre, így James Lysanderhez fordult: – Ugye nem akarsz valaki olyat megölni, aki segített nekünk? Azt mondtad, engem azért nem hagysz itt, mert tartozol nekem. Most akkor Aaronnak tartozunk nem?
– Nem, nem tartozunk neki semmivel! Bántotta Miát! Ez téged nem érdekel?
– De érdekel, viszont ezért majd később felelősségre vonjuk! Rendes keretek között, nem egy idióta verekedésben, amikor minden energiánkat a menekülésre kéne koncentrálni!
– Nem érdekel!
A következő pillanatban három dolog történt egyszerre. Egy lövés keresztülszáguldott a levegőn, Lysander Aaronra vetette magát, és a levegő rotor zúgástól kezdett rezegni.
Lysander ütésre emelte a kezét, ahogy elkapta Aaron nyakát, de a pisztoly hangja megakasztotta a mozdulatot. Azonnal elengedte a kapálódzó fiút, és eltaszította magától, aztán James felé fordult, hogy szembesüljön a legrosszabb rémálmával.
James alól hirtelen eltűnt a talaj, a combján vörös vérfolt kezdett terjedni. Felkiáltott a fájdalomtól. Hanyatt fekve a szeme sarkából látta a kéményt, ami mögött korábban rejtőztek, de a fájdalom olyan hullámokban söpört végig rajta, hogy esélye sem volt lábra állni. Lysander a pillanat tört része alatt ugrott mellé, és karolta fel a magatehetetlenül nyöszörgő Jamest, hogy biztonságba vigye.
A kémény mögött már ott várt rájuk Aaron, szeme csupa kérdés, arca merő rémület.
– Honnan jött a lövés?
– Gondolom valahonnan a bejárat felől – vetette oda foghegyről Lysander, miközben óvatosan lefektette Jamest. – El kell kötünk a sebet, mielőtt elvérzik!
– Nincs nálam semmi!
– Teljesen hasznavehetetlen vagy! – Lysander a saját, cafatokban lógó pólójából tépett le egy hosszú csíkot, amit James sebesült bal combja köré tekert és szorosan megkötött. – James hallasz?
– Igen – James arca szürkés színű volt és zihálva vette a levegőt, de megpróbált Lysanderre mosolyogni. – Minden rendben.
– Aaron figyelj rá, leszedem a mesterlövészt! – Lysander megragadta James pisztolyát.
– Az egyik utolsó tár van benne...
– Nem fogom elrontani a lövést! – Lysander fel akart állni, de James megragadta a kezét.
– Mi ez a hang?
– Mire gondolsz? – Lysander azonnal visszatelepedett a barátja mellé, aki az ég felé fordította a pillantását.
– Szerintem repülő!
– Valószínűleg hallucinál... –Aaron is az eget nézte, de nem látott semmit. – A fájdalomtól.
– Nem, én is hallom! – Lysander a látóhatár peremét figyelte összeszűkült szemmel. – Erre jön.
– Van rá esély, hogy értetek jöttek? – az árnyalatnyi remény, ami Aaron hangjában volt, Lysandert is megborzongatta. Jamesnek azonnali segítség kellett, így az lett volna a legnagyobb csoda, ha értük jönnek.
– Nem tudom biztosan.
Nem volt idejük tovább örülni, mert a kémény falára a semmiből újból lövések kezdtek záporozni. Lysander csak egy pillanatra tudott kilesni a fedezék mögül, azonnal vissza kellett húznia a fejét, a golyó így is súrolta a haját.
– Tele van a tető – talán életében először, de Lysander hangja is megremegett a félelemtől. Ahogy James ott hevert előtte, egyre gyengébben, az élet lassan távolodva tőle, és az egyetlen reményük a helikopter zúgása maradt a fejük felett, úgy érezte, nincs értelme tovább csinálnia. Már nem tudja megmenteni az egyetlen ember, aki fontossá tudott válni számára, nem volt több kártyája és menekülési lehetősége. Ami elől futott az egyetlen pillanat alatt érte utol, egy mély bariton hangban.
– Add meg magad, Lysander. A barátod halott, nincs értelme elfutnod. – Mandler hangja szétterült a pillanatnyi tűzszünet csendjében, mint a fekete tintapaca az érintetlen papíron.