A napok egymásba folynak, mint az égő gyertya alatt olvadó viasz átlátszó színei. Minden olyan szürkévé és élettelenné vált, egyedül a kezemben lévő fehér rózsa az egyetlen ebben a világban ami makulátlan. Hosszú néma csend ülepszik le a fejfákkal teli területen, csak a föld monoton hupogása hallható, ahogy a koporsóra zuhan. A szél hűvösen lengedezik a gyér emberek között, mindenki sötétbe borult, s vele együtt minden is. Nem teszek mást csak magam elé bámulok, már napok óta, nem vagyok másra képes. Az emlékek hatalmukba kerítenek, s elvesztett családtagjaim mosolygó arcképe tekint vissza rám, mintha csak biztatni próbálnának.

A házba lépve sötétség fogad, én sem változtatok rajta, s végig sétálok a sötétségben a fürdőig. Ott a lámpa vakítóan kezd világítani, mi teljesen kizökkent az egyhangú állapotomból. A kádban hangosan csobogni kezd a víz, ahogy megnyitom a csapot, talán még túl hangosan is, vagy csak hozzászoktam a csöndhöz az elmúlt napokban. A testem könnyebb miután megszabadulok a fekete öltönytől, s minden egyébtől. A víz kellemesen öleli körbe csupasz testemet, teljesen súlytalanná tesz ebben az apró fürdőkádban mibe csak úgy férek teljesen bele, ha lábaimat a hideg csempével kirakott falnak támasztom. A víz bódítóan meleg, csak a lábszáram és az arcom érintkezik a párás levegővel, ami kissé lehűt. A fehér pára fel-fel száll a lámpa fényét halványítva, s előtte, mint a cigaretta füst lassú kavargó táncba kezd mielőtt lecsapódna vízcseppenként a csempén.

Már nincs kiért élnem! Így hát lehet nem is kéne tovább élnem. Sokkal könnyebb lenne, most, hogy már nem kell senkiről gondoskodnom, megkaphatom a kiérdemelt pihenésemet. A nyakamban lebegő cédulát kiemelem a vízből és ujjaim közt forgatni kezdem. Szélén lecsöppen egy átlátszó vízcsepp, a vaslapocska most még inkább fénylik, közepén egy sötét trapéz éktelenkedik, mint a négy sarkán a hetesek. A papírcetli már lekopott a hátuljáról, amire a 'Művész' felírat volt. Csengetés szűrődött be a fürdő csukott ajtaján, mely hirtelen riasztott fel a gondolataim közül. A víz fröccsenve lódult meg körülöttem, ahogy felálltam a kádban. A derekamra tekertem egy törülközőt, de nem törültem meg magamat. A cseppek gurultak le rólam egészem a padlóig, tocsogó lábnyomokat hagyva magam után.

A kulcsot elfordítottam a zárban, majd nyikorogva kinyitottam az ajtót. Valter néz velem szembe a küszöbön túlról, még mindig abban a fekete öltönyben, amiben a temetésen is megjelent. Barna szemei együtt érzően pillantottak le rám, szája sarkai gyengén lefele hajlottak, semmilyen érzést magukra nem erőltetve. Nyaka feszes és egyenes vonala egészen a gallérig húzódott, olyan igazi megharapni való, a vámpírok ilyenért még a kezüket is szívesen adnák, talán. Nem tudom. Olyan békés csak így bámulni ezeket az erős, s egyben finom testvonalakat.

-Szia, bejöhetek? -mélyen zengő hangja zökkentett ki a vizsgálódásból. Jól esett, ahogy megtörte a csendet, gyorsan elkaptam róla a pillantásomat, de csak a fáradság húzta oldalra a tekintetem.

-Aha, -léptem el az ajtóból, majd a fürdő felé vettem az irányom. -csinálhatsz magadnak kávét. Tudod hol van. -Testem egy részén a víz elpárolgott, de a lábamról még mindig cseppekben hullott le testemről. A meleg víz újra körbe ölelt, mély levegőt véve a talpaimat a csempének támasztottam, majd leereszkedtem a vízfelszín alá. A hangok eltorzultak, s a szívverésem a fülemben dübörgött. Meddig a levegő szúrni nem kezdett a tüdőmben, csak a felélénkült zajokra figyeltem, a kopogás szerű léptekre. Lassan toltam ki magam a felszínre remegve beszívva újra a levegőt.

-Miért jöttél? -szavaim megrezegtették a víztükröt, apró félköröket létrehozva vele.

-Csak látni akartam, hogy jól vagy-e. -a nyitva hagyott fürdőajtó félfájának támaszkodott.

- Biztos fárasztó napod volt, feleslegesen jöttél ide. -fejemet hátra hajtottam, még nyakamnál a kád hideg szélét nem éreztem. Kirázott a hideg, így menekülve előle lejjebb csúsztam a vízbe, kicsit Valter felé billentettem fejemet. Arca kifejezéstelen volt, vajon mit érezhet? Mit lát rajtam? Mit gondol most rólam?

-El kéne menned édesanyádhoz. -Meghökkentettek szavai, de csak unottan néztem vissza a csempén kicsapódó párára és lábujjaim merevségére. Neki is ezt mondtam. 

-Hm, tudod mielőtt megérkeztél volna az öngyilkosságon gondolkodtam. -Nem néztem rá, így nem láttam az arckifejezését. Nem érezem súlyukat ezeknek a szavaknak, ezért egyszerűen csak kimondtam őket, de mégis úgy érzem másnak nem árultam volna el, ha nem Valter lép be az ajtón. -Már nincs miért élnem... Soha nem voltak céljaim, csak a családom... És igazából az anyám, azután öngyilkos lett, hogy berakattam diliházba, csak soha nem mondtam el se Moon-nak, se Sun-nak... Az életem egy mesébe illő fordulatokkal volt tele... Ennek megfelelően is kellene véget érnie...

-Nem hinném, hogy ez lenne a megoldás! -Valter hangja hirtelen töltötte ki a teret, de nem volt energiám meghökkenni vagy akár bármilyen reakcióra sem. Csak nagyot sóhajtottam, majd ismét a víz alá merültem. A víz csapódott a kővel kirakott padlón, ahogy a víz alól egyből felálltam.

Valter a kád mellett állt, piciny harag volt felfedezhető szemeiben. Nem törődők vele csak a törülközőmért nyúlok, s dörgölni kezdem a fejem. Pillantása még a bőrt is leégeti testemről, kissé zavarba hoz, de kiszállok a kádból és ott folytatom a dolgom mellette.

-Akkor élj értem... -mozdulatom megakadt ahogy magam köré kötöttem a törülközőt, a csak a fehér padlót bámultam. „Ez nem ilyen egyszerű!" -mondtam volna, de ajkaim nem mozdultak, csak szorosan összepréselődnek, de egy szánalmat sugárzó „Hah!" kicsúszott.

Az elején valóban zavart Valter közelsége, de ahogy múltak a napok egyre csak hozzászoktam a közelségéhez és a közvetlen beszédéhez. S miután elvesztettem a húgomat, s őt is, a magány még iramosabb tempóban kezdett felfele kúszni a lábamon. Hiányoltam a jelenlétét, más társasága nem kellett volna, csak Valtert akartam, akár csak egy pillanatra is látni. Szükségem van rá! Ő mellettem van, s nem csak a rendőri feladata miatt. De nem is érdeket az igazi indoka, csak hogy valaki igazi mellettem legyen. Létezzen, nem akarok még több embert magam körül kiirtani, nem szabadott volna megtörténni annak az egésznek... Akkor még mindenki itt lenne, s normális lehetne az életem... Az életünk...

Megtámaszkodom a mosdókagylóba, de nem emelem meg a fejemet, a cédula a nyakamban csörögve lendül előre. Nem akarom, hogy a nyomorult szerencsétlen fejem nézzen velem szembe, egy magabiztos és bátor embert szeretnék, amilyenek a filmekben a főszereplők. Kiknek a végére egy jó és boldog befejezés jár.

Két erős kar csavarodik törzsem köré, csupasz hátamhoz száraz ing nyomódik, minek a gombjai hidegen érnek hozzá a még nedves bőrömhöz. A rajtam pihenő cseppek jóvoltából az anyag is vizes lesz, gazdáját libabőrössé téve. De Valter nem enged a szorításából, csak erősen tart fejét a jobb vállamra hajtva. Kezeim maguktól mozdulnak, s lassan ráfektetem körbefonó karjaira. Forró lélegzete bizsergeti csupasz bőrömet, ahol éppen, hogy csak súrol.

Csak álltunk szótlanul, s lesve felpillantottam a párával terített tükörre. Vállai szinte fölém magasodtak, testemet egy apró porcelán szobornak láttatva. Milyen szomorú nem akarom így látni őt, sem magamat, de mégis arra vágyok, hogy örökre így maradjunk. Ezekkel az érzésekkel örökké így ragadni, s soha többé nem mozdulni. Milyen békés lenne, csak egyszerűen Valter szívverésének ütemes dörömbölését hallgatni a hátamon keresztül. Egyedül az előttem lévő tükör ránt vissza a valóvilágba, így inkább lecsukom a szemeimet és Valter karjaiba engedem magam.