Másnap reggel már megszokott rutinommá vált az autóba pattanás és hogy csak fél óra út után beérek a kávézóba. A pultban szokásosan mosogattam dél felé, mikor az ajtó csilingelve kinyílt.

-Üdvözöljük! -mondtam reflexből a vendégnek, csak egy pillanatra felnézve a kávéscsészék törölgetéséből. Nem vettem akkor még észre!

-Üdv, Sky Weiner! -a hang ismerősen csengett a fülemben, léptei kopogtak, ahogy elért a pulthoz, majd felült az előttem lévő bárszékre. Hortenzia Bock, biztos vagyok benne, hogy ha felpillantok, ő fog velem szembe ülni. Lassan néztem fel a jövevényre, arcomra csábos mosolyt húzva.

-Z, az állatiasság, az igaz lélek eltemetése. Jól sikerült, ez is olyan, mint a többi! -A lányon fehér ing feszül, a nyitott gombok mély dekoltázst adnak a melleire, a fém cédula békésen fekszik rajtuk. Barna haja, most még rövidebb, már csak a fülét cirógatják tincsei. Önelégült vigyor telepszik le az arcára, ami felnőttesebb és karakteresebb lett. Szemeit vékonyra húzta, ajkai ugyan olyan rózsásak, mint mikor először találkoztunk.

-Hah, még jó, hogy! -legyint nemtörődöm stílusban. -Rég láttalak! Minden rendben otthon? -Azzal a határozott, s rejtetten parancsoló hangnemben kérdezte. Nem lehet ellenállni a hangjában uralkodó zengésnek, így beszélni is kezdek.

-Igen, már fél éve neki! Már mindketten építkezünk! Jó látni téged! -mondom zavarba ejtő mosollyal az arcomon. Kicsit elpirul, s elfordítja az arcát, hogy leplezze a zavarát.

-Jó a grefitid! -szűri át a fogain. -Felajánlották, hogy Varratos legyek. -mondta, miközben a körmével a pultot kocogtatta.

-Ugyan ezt írta nekem is! -Benyúlok egy narancsléért, majd egy magas nyakú pohárba öntöm, s Hortenzia elé rakom.

-Köszönöm! -felmosolyog rám, amolyan őszinte mosollyal. -Valami nagy változás mehet végbe az Ász közelében, nem gondolod?

-Nem tudom! -rázom a fejem. Csend ülepszik ránk, az vonja ismét a figyelmemet rá, hogy körbe-körbe forgolódik.

-Csak nem zaklatót tartasz? -nyugszik meg, huncut vigyorral az arcán. Hirtelen nem esik le miről dumál.

-Mi? -nézek rá értetlenül. Szemeit jobbra vezeti, anélkül, hogy a fejét oldalra fordítaná. Követem barna szemeinek jelzését, és a kávézó sarkába nézek, hol pont kiszolgálják az egyik vendéget. Valter ül ott elégedett mosolyával, elolvasztja a kiszolgáló lányt avval a szívdöglesztő nézésével.

-Végig téged bámult! Szinte átégette a koponyámat! -hajol oda hozzám, hogy halljam mit suttog nekem.

-Ja, hogy ő! Nem, nem igazán. -Az elmúlt hetekben szokásává vált, hogy néha-néha beül a kávézóba, s ha úgy van a főnökkel is beszélgetésbe elegyedik.

-Segítek lepattintani! -Hortenzia bizonytalanul körbe kémlelt, majd könyökével beljebb csúszott a pulton, miket mellei is követték a bútorlapnak nyomódva. A cédula csörömpölve pergett le róluk, s épphogy alja érte az asztalt. Kezeimmel megtámaszkodtam, lassan Hortenzia felé hajoltam. A tizenhét éves lány illata, akár a méreg járta át a légutamat. Barna szemeiben a hamiskás pillantás volt felfedezhető, nem akarja ő ezt, de a kíváncsiság és az új dolog szele csak egyre inkább hívogatja. Orrunk szinte összesúrlódik, de megcsap a mentol és a narancs illata. A rágóbuborék a szám előtt csattan el majd Hortenzia visszahúzódik a helyére.

-Ennyi pont elég is volt, a végén még utánam jön és kikérdez, hogy kid vagyok. Sok sikert hozzá! -tesz le az asztalra egy bankjegyet. Magassarkú cipője ütemesen kopog kifelé a parkettán, rám nem néz vissza, csak az ajtóból ravaszan pillant a rá nem figyelő Valterra. Mi üthetett belé?!

-Ki volt az a fiatal lány? -jött is a várva-várt kérdőre vonás, mikor leparkoltunk a házunk előtt.

-Nem hinném, hogy a rendőrségnek mindent tudnia kéne rólam! -mondom sértődötten.

-Nem, ezt, mint magán ember kérdeztem. -már nyúltam volna az autó kilincséhez, de kezem megállt a levegőben.

-Tessék? -hitetlenkedve nézek rá, mintha csak valami pokolbéli szörny jelent volna meg előttem. -Féltékeny vagy, vagy mi van?

-Már nem vagy gyanúsított, Sky -mondja maga elé bámulva, semmit mondó hangon. A szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől, s egyben a megkönnyebbüléstől is. -A hét, a média elől eltitkolt gyilkosságról kiderült, hogy nincs semmi köze a VoN-nak. Elfogták a tetteseket, akik csak elterelésként használták a VoN-t. Mindeközben semmi közük nem volt a szervezethez. De nem beszélhettem neked a gyilkosságokról, mert...

-Mióta? -mást nem tudtam kinyögni. Pedig ordítani akartam, nem akartam elhinni. Nem is érdeklik őket igazán a VoN. Csak a gyilkosságok miatt figyelt meg Valter. Akkor mostantól nem fog velem lenni, többé nem fogom látni soha.

-A letartóztatásod után egy héttel, visszavonták a háziőrizeted. -hangjában szomorúságot és megbánást hallok, de mégsem tudom, igazán komolyan venni. -Nem a rendőri kötelességeim miatt voltam veled...

-Miért? -a kérdést nyitottan hagyom köztünk lebegni, a telefonom csörgése hasít keresztül a csenden, ami a kocsiban tömörül. Kapkodva a zsebembe nyúlok, a kijelzőn a húgom neve villog.

-Igen, mondjad!

-Elnézést kérek, Doktor Heim vagyok a Nagyvárosi Klinikáról. -szól a vonal másik végéből egy idegen férfihang. -Maga Sky Weiner, igaz?

-Igen, mit keres magánál a húgom telefonja? -Hangom zaklatottá válok, fejem megtelik aggodalommal.

-Sun Weinert beszállították a kórházba egy baleset miatt. -A doktor hangja higgadt, de itt nincs semmi rendben! Azonnal be kell mennem a kórházba!

-Máris indulok, köszönöm! -telefonomat zsebre vágom, s mély levegőt veszek. -Vigyél a kórházba, most! -idegességemben rácsaptam a műszerfalra, de többet nem tudtam mozdulni. A kocsi motorja felbördűlt, Valter rátaposott a gázra. Rettentő gyorsan hajtott, még a másodpercek is lassan múltak a gondolataim között. Remeg a lábam, nem fogok tudni megállni rajtuk. Az ujjaimat összefűzőm, de így sem tudom csillapítani őket. Nem hallhat meg, ő már végkép nem! Nem fog egyedül hagyni, nem teheti! Biztos jól van! Nem esett semmi komoly baja! Ezek közt a gondolatok közt ringatni magam a legbiztonságosabb, hisz már nem történhet velünk semmi az elmúltaknál rosszabb! Ártatlanok vagyunk! Már teljesen máshol jár az eszem, nem is ez a lényeg! Le kell higgadnom!

Megállunk, de csak egy piros lámpa miatt, bámulni kezdem a vörösen izzó dudorodó kőrt, ahogy kialszik, s durva színű narancssárgává színeződik. Zöld lesz, majdnem, hogy kéknek tűnik a velünk szembe sütő vakító sárga naplementében. A most a szemeiben hatalmasnak tűnő egekbe szökő emeletes házak között lassan lebukik a napkorong, maga után húzva a kék ég egyre sötétebb árnyalatait. Milyen békés és hétköznapi! Egyszerű, minden napi dolog ez, ami szemeim elé tárul, a csodája mégis teljesen elragad és fojtogatni kezd.

Mikor végre kiszállok a kocsiból a lábaimra parancsolok, hogy megálljak egy biccenés nélkül, ők mégis folytatják sietős táncukat. A fertőtlenítő szaga kitölti a levegőt a hatalmas épület minden zugában, a fehér halott színnel bámul vissza ránk a falakról. Mintha egy őrök, s tiszta lélek lenne maga az összes szoba fala. A recepciónál hozzám hívatják az orvost, még várok a mögöttem álló Valterhez fordulok. De nem szólok semmit, ő sem, csak csendben nézek a szeme vonalára.

-Dr. Joseph Heim vagyok. Maga Sky Weiner? -hökkent ki a már ismert hang, a tulajdonos mellém lépdel fehér köpenye körülötte meglibben. Kezet nyújt felém, melyet visszonzok.

-Igen, én vagyok!

-Kérem jöjjön velem. -hátat fordít, s neki indul a folyosónak markáns léptekkel.

-Várjon, mi történt a húgommal? Jól van? -loholok a doktor után.

-A húgát elgázolta egy kamion. -Hirtelen megtorpan egy ajtó előtt, s megvárja amíg beérem. A szavak visszhangoznak az üres folyosón, honnan a szürkületet a felkapcsolódó lámpák űznek ki.

-Tessék? Hogy lehetett ez? Mi baja van? -próbálom a valóságot még kiűzni a gondolataim közül, de az csak megerősíti a gyanúmat, hogy a doktor arca gyengéden eltorzul.

-A kamionsofőr minden bizonnyal szívrohamot kapott és ez miatt felhajtott a járdára. -kinyitja az ajtót, honnan erős fény törik ki. Mögötte belépek a szobába, ahol egy fehér huzatú ágy volt csak tetején egy női testtel. Mellkasáig be volt takarva, a sápadt kezei összekulcsolva hevertek erőtlen testén, és egyre jobban felfelé haladva, egy fehér kendő terült szét az alak arcát teljesen eltakarva, csak a körvonalait látva hagyva. -Őszinte részvétem, Sky.

Lépteim mintha nem is léteztek volna, vagy csak én nem hallom őket? Az ágyhoz lépek, bizonykodva a tévedésben, hogy itt a kendő alatt nem a húgom arcát fogom megpillantani, néhány pillanat múlva. A kezem remeg, a puha kendő tapintása hideget vezet át egész testemen. Lassan felemelem az anyagot, mi alól Sun békés arca köszönt. Szája sarkából, már egy megalvadt vércsík húzódik le teljesen a nyakáig, ugyan úgy a fején lévő repedésből is. Nem hallani szuszogást, nem tárja ki rám tengerkék szemeit gyenge mosolyt húzva arcára, még ha csak egy hamis is lenne az. Csak mozdulna meg, legyen ez egy tévedés, mert ez nem történhet meg, nem szabadott volna.

Térdeim megremegnek, nem bírják tovább tartani a rájuk nehezedő súlyt, érzem a kemény padlót a térdemnek csapódni, de nem tudok rá reagálni. Fáj, de nem érdekel. A kendőt visszaengedem húgom arcára pihenni, még kezeimet az ölembe húzom.

-Kérem, magamra hagynának?! -hangom remeg, szemeim égni kezdenek, majd mikor az ajtó csukódás zaja csengi be a teret, egy jéghideg könnycsepp gördül végig arcomon összeszorított kezeimre csöppenve. Mintha egy óriási kéz tartana markában, s testemet csak egyre jobban szorítaná. Nem tudok levegőt venni, remegve csúszok el a földön a mellkasomhoz húzva lábaimat. Nem akarom! Ez csak egy rémálom, nem veszíthetem el őt is! A könnye egyre záporoznak megállíthatatlanul, mellkasomban akár egy lyuk tátongana úgy sikít fájdalmában. Nem tudok mit tenni, a tehetetlenség teljesen közre fog. Elvesztettem, őt is végül, nincs többé senkim. De miért ő?! Inkább haltam volna meg én, neki még élnie kellett volna!

Emlékek hada sorakozik fel előttem, s mind csak egy halványul. Szürke köd tölti ki utánuk a helyet, a családi fotó sarka megperzselődik, majd fekete lesz. Narancssárga lángok nyaldossák elevenen a képet a fejemben, s az emberek sorban válnak hamuvá. Engem a vadan lobogó lángok mégis kikerülnek, egyedül a magányban és sebesült szélekkel.

Már rég összetörtem, több repedést már nem szerezhetek. Nehéznek tűnő testemet feltoltam, és inogva talpra álltam. A test még mindig ugyan úgy hevert az ágyon, nem hazugság a nemrég történtek.