Az elmémet lassan körbe öleli az átláthatatlan szürke köd, testem könnyűvé válik szemhéjaim leragadnak, s álomba merülök. Zuhanok valamilyen magas épületről és annak a tetején Valter nyúl utánam kétségbeesett arckifejezéssel.

Felriadtam a félelemmel töltő súlytalanságból. Az ablakon bekúszó hűvös levegő teljesen felélénkelt, gyorsan észhez térit a karomban bizsergő zsibbadás és újra a valóságba kerültem. Kitápászkodom az ágyból, és a konyhába sietek, az ottani ablakon, ha kinézek pont a házunk előtt parkoló autóra látok. De most nem a fekete Audi áll ott, hanem egy BMW, a volán mögött a változatlan arcú kollégája ül. Hátulról kell kijutnom a házból!

Kilépek az aprócska földterületre a házunk mögött, magamra rángatva egy melegítőfölsőt. A kertben egy öreg gesztenyefa áll, minek egyik alsó ágán egy kötelekkel felfüggesztett hinta lóg. Biciklimet kitolom a fészerből a hátsó kiskapu felé. Az út onnan házak falai között vezet ki a főútra, a hely keskeny, alig, hogy a kerékpár kormánya nem súrlódik a házak színesre festett falaiknak, vagy a kerítéseknek.

Az égalja színekben úszik, vízzel higított festékkel mázolták össze, s csak egyre jobban feljebb kúszik a sötétkék boltozatra. Már pirkad, ha odaérek elég fény lesz ahhoz, hogy megleljem a naptáromat.

Mire odaérek a mezőre a nap sugarai, már az eget nyaldossák. A fénye vakító, de egyben kellemes meleget is sugároz a testembe. Már messziről is lehetett látni a csapásunkat a magas fűben, még egy nap múltán is. Végig sétálok a saját utamon addig még az nem látszik, hogy elhasaltam. Leguggolok, s a füvet helyeken félresöpröm a kezemmel, de nem találok semmit. Recsegő térdekkel állok fel, a hang hallatán összerázkódok. Valter vonala innentől elválik, az erdőt nagyából húsz méterrel alább közelítette meg, ahol, ha ilyen messziről is jól látom, akkor ott nincs árok, hanem egy földhíd vezet az erdő sűrűjébe. Tovább megyek a saját csapásomon és elérem az árkot, világosban sokkal könnyebben és sérülésmentesen érek át a túloldalra. Annak a fának a tövébe támasztom a táskámat, minek a múltkor neki támaszkodtam, s lenézek az árokba a tüskés indák közé. Megpillantom a fekete fedős kis füzetkét és benyúlok érte a tüskék közé. Ide estem volna be hátra felé, mikor megjelent mögöttem Valter, bár talán ez kevésbé lett volna fájdalmas, mint az a tuskó amire estem. Vagy még sem! A tekintetemet felfelé vonzza egy felfelé ágaskodó fekete hegyes és vastag ág, egyszerűen feltudna nyársalni bárkit, ha valahonnan rá esne. Akkor éjjel én is arra fele zuhantam! Ezért mondta, hogy nem várja el a köszönetemet. Megszédülök, s hátrálni kezdek, addig még sarkam beleütközik a göcsbe mögöttem és seggre ülök.

Érzem, hogy nem csinálok semmit csak bámulok magam elé a nedves avarba. Az erdei talaj friss illata felkúszik az orromba, a madarak reggeli csicsergésükbe kezdtek, a szél zörgette a fák ezernyi zsenge zöld leveleit. A dermedtség jó esett a testemnek, s az elmémnek is egyben, teljesen ellazultam. Az emlékek hírtelen tőrnek rám, az mikor először találkoztam egy hozzám hasonló cédulással, a négyes kártya csörgött a fiatal lány nyakában. Akkor még nem tudtam, hogy annak a kártyának mi a jelentése. Három éve történt, mikor még csak tizenhat voltam az iskolám előtt botlottam belé, két évvel fiatalabb volt akkor és általános iskolába járt. Szó szerint botlottam belé, akkoriban nehéz időszakon mentem keresztül, anya beköltöztetésekor történt ez az egész. Apa halála után két hónappal, minden elborult anya fejében és kénytelen voltam az örökölt pénzéből diliházba íratni. Nem haragudott rám a döntésem miatt, mondta nekem a tiszta pillanataiban, sőt még hálás is volt, hogy törődők a testvéreimmel és vele is. Őszintén csengtek szavai a fülemben, mégsem tudtam lelkemet kellően megnyugtatni. A tanulásba menekültem, és amikor csak lehetett kizártam a külvilágot. Akkor találkoztam vele, az iskolából kijövet ködösen kezdtem látni, a megszokott rutinom volt ez a néhány kellemes pillanat, ám valamibe bele rúgtam. A lány csak egy fejjel volt nálam kisebb, mégsem láttam és fellöktem. Előttem terült el, engem azonnal felébresztve a kábultabból.

-Oh, bocsánat! -nyújtottam neki kezet, hogy felsegítsem, mivel én csak megbotlottam, de őt szegényt teljesen felborítottam. -Jó vagy?

-Persze, nincsen semmi baj! Lehet én voltam rossz helyen! -mentegetőzni kezdett a semmiért remegő hangon. Látszódott rajta, hogy ideges és a félénksége is megmutatkozott arckifejezésén. Visszafogta mimikáját és minél inkább kerülte a szemkontaktust. Barna haja vállig ért, ami gyengéd vonású arcát függönyként ölelte körbe. Szemei akár az ártatlan őzikéé, halvány rózsa ajkakkal. Késő ősz volt, bőrkabátja a hideg ellenére mégis szét volt nyitva. A fekete pólóján feküdt a nyakában lógó medál, amitől csak még jobban szembetűnt, egy Kőr négyes kártya volt. Ahogy felsegítettem, éreztem kezeinek remegését, félt.

-Bocsánat kérésként meghívhatlak egy üdítőre? -biccentek a velünk szeme lévő kisboltra. Vonakodva bár, de belement a meghívásomba.

-Rendben, elfogadom. Úgy is a bátyámra várok. -mondta miközben a bolt melletti padra lehuppant. Megegyeztünk egy-egy kólában és már léptem is ki a kisbolt ajtaján. Leültem mellé és sziszegve kinyitottam a kólámat.

-Mostanában eléggé nyomasztó napjaim vannak, így össze vagyok kicsit zavarodva. Ezért lökhettelek fel, bocsánatot kérek még egyszer. -Nem tudom miért mondok el ilyenek egy ismeretlen lánynak, s ez egy kissé zavarba is hozott. A kisugárzása vonzott, valamiért azt éreztem, hogy ő nem csak egy ember. Mintha egy egész csapat ülne mellettem vádló tekintettel.

-Nem muszáj megjátszanod magadat előttem. -mondja a mellettem ülő lány, hirtelen teljesen megváltozott személyiséggel. A hanga mélyebb lett és határozottság járta át.

-Tessék? -néztem rá ledöbbenten. Igaza volt, semmi kedvem nem volt meghívni, sőt még csak felsegítenem sem. Nem érdekelt akkor senki másnak a gondja, csak az enyém és a családomé. Nem akartam senki mással foglalkozni, mégis belébotlottam és fájdalmat okoztam neki. Felelősséget kell a tetteimért vállalni, ezt diktálja nekem a világ. Muszáj megfelelnem neki! Legalábbis akkoriban ezek a rácsok vettek körbe.

-A bátyám a te osztályodba jár. Tudom ki vagy és hogy mi történt veled, Sky Weiner. -Arcomról eltüntetem a hamis háborodottságot, s lefele hajló szájsarkakkal nézek magam elé. Szemeim félig lecsukódnak, majd egy nagyot sóhajtottam. -Olvastad a faliújságot bent?

-Igen -nagyot nyeltem a türelmetlenségtől felgyülemlett nyálam miatt.

-Észre vettél rajta valami furcsát? Mi volt az abnormális azon a táblán, csak egy napig?

-Egy fekete lap, fehér írással rajta. -mondtam magam elé, mintha csak éppen felelnék a múlt órai anyagból. – „A világ hazugságban úszik, s mi az árral sodródunk? A többség engedi úgy történni a dolgokat, ahogy azt elvárják tőle, s hűségesen várják a fejükön végig simító kezet. De akik, ezekkel a normákkal szembe fordulnak, sosem kapják meg a jutalmukat. Meddig akarod még eltűrni? Igaz, az árral szembe harcolni veszélyesebb, mégis megéri, ha túléled épségben! VoN" -pontosan mondtam vissza az egész szöveget.

-A V-t f-nek kell ejteni. A lapot azona napon, mikor kitették le is vették, de nem a tanárok. Csak egy diák lehetett. Te voltál? -nézett rám, miközben kezével rámarkolt a nyakában lógó medálra.

A kabátom zsebébe nyúltam, s bizonyítékúl kihúztam a már megviselt össze hajtogatott papírlapot. Néhány nappal előtte mikor elolvastam a lapot, fogtam és leszedtem a faliújságról. Beleívta magát a fejembe az egész szöveg. S ez a lány, aki mellettem ült, tudott róla. Részese volt annak a szervezetnek, aki a kiáltványt kirakta.

-Hortenzia Bock vagyok, úgy hívnak, hogy az Író. De most többet nem mondhatok. -pattant föl a padról mellőlem. -Most már ismersz, így engem már megtalálsz, ha készen állsz rá. Várni foglak, Sky Weiner! -intett egy ravasz mosoly kíséretével és kacsintott egyet, mint a ragadozó mikor biztos a vadászata sikerében.

Akkor ott hagyott a padon egyedül, s a bátyához csatlakozva indult haza. Nem sok idő kellett nekem, a kíváncsiság és a kétségbe esés vett rá, hogy felkeressem Hortenziát. Találkoztunk és adott egy elérhetőséget, de nem tehettem semmit. Rá egy hétre jött egy levelem. A borítékon egy jel volt és az én címem. A jel egy kör volt, amit egy iksz kilógó szárakkal töltött ki. Ebben a levélben minden le volt írva a szervezetről, ami publikusnak számított a tagok között és a boríték aljában volt egy fém medál egy láncon, min egy Káró hetes volt gravírozva, egy kis cetli volt a hátuljára ragasztva, amire az volt írva: Művész. Az aláírás most nem a VoN volt, hanem az Ász. Az az az egyetlen Ász, a szervezet vezetője. Egy ideig nem kaptam feladatot, de akár kérhettem is volna. Három hónap után, az Ász küldött nekem egy fekete festékszórót, de nem kaptam semmilyen utasítást. Miután az öcsém először próbálta megölni magát, kimentem a városba és a főutcán lévő elhagyatott ház oldalára ráfújtam a VoN feliratot aláhúzva. Másfél évig nem tettem semmit, néha láttam még az Író által kifüggesztett papírokat, amiket, mint kiderült, a bátya tűzte ki az iskolánkban. Egyedül csak a nyakamban lévő Káró hetes igazolta a tagságomat. Majd csak az öcsém halála után lettem ismét aktív, mikor kitaláltam egy sablont a VoN-nak. Az Ásznak tetszett az ötletem így rábólintott a révészemre.

Visszatérek a jelenbe, majd felállok az avarból. Kíváncsi vagyok mennyit nőtt vajon Hortenzia, valamikor találkoznom kéne vele, és gratulálni az ABC-hez. Persze nem akkor láttam először az írást, mikor Valter elém tolta, egy hónappal előbb már a postaládámba lett csúsztatva, s már teljes mértékben elsajátítottam. Átvágok a mezőn, majd a biciklimre pattanok. Ismét hátulról surranok be a házba, a húgom még alszik, én is levetem magamról a nedves ruháimat, majd az ágyamba vetődőm. Ma csak este kell mennem dolgozni, így nyugodtan bevermelhetem magamat a paplanom alá.

-Bátyus, reggeli! -szűrődik át az ajtómon Sun kiabálása. Milyen régen is hívott bátyusnak? Nagyon régen volt már! Ez egy kicsit elszomorít. Ám a konyha felé menet nem csak a húgom sertepertélését hallom. Egy mély recés hang keveredik Sun csevegő hangjával.

-Nem kellemes, már ébredés után azonnal a te képedet bámulnom! -morgom miközben leülök az asztalhoz. Húgom a megszokott dúdolgatásába kezd, mindig ugyan azt. Egy álomba illő dal, mi teljesen vissza tudja adni a régi időket. Lassú elhúzódások, majd gyorsabb váltások követik egymást.

-Látom jól aludtál, talpon van a humorod! -csábos vigyorával rám tekint Valter, tudva, hogy egyáltalán nem viccnek szántam, az előző beszólásomat. -Akkor én megyek is, köszönöm a vendéglátást! -áll fel, a szék megnyikordul ahogy hátrébb tolja, majd megemelve rakja vissza a helyére.

-Gyere be máskor is nyugodtan! -invitálja a húgom az asztalnak támaszkodva. Nem kiséri ki egyikünk sem, csak végig hallgatjuk, ahogy az ajtók kattan, majd be is csukódik. -Bátyó, mibe keveredtél?! -ül le mellém Sun. -Csak úgy nem rakhatják az embert háziőrizetbe. Sőt, ha őszinte akarok lenni akkor ez egy kicsit túlzás is, amit Valter Grau nyomozó művel.

Eljött az ideje, ahogy sejtettem is! Türelemre intem Sunt, majd bemegyek a szobámba. Egy cipősdobozt szedek elő a szekrényem aljából. A megviselt fekete lap az iratok és más kacatok alatt rejtőzik.

-Mit mond neked ez az írás, Sun? -csúsztatom elé az asztalon. Szemei azonnal heves olvasásba kezdenek, először zavar jelenik meg az arcán, de a második olvasás után teljesen fapofává alakul. Némán ledöbbenve ül, levetkőzve magáról a színészi álarcot. Az ő reakciója is olyan volt, mint az enyém, csakhogy szemei sarkában apró források jelentek meg. A patakok megcsordultak, s húgom semmit mutató arcvonásain végig folytak. Az összes írást, ami az évek folyamán keletkezett a négyes keze alatt, Sun elé raktam. Otthagytam egyedül a konyhába, s bementem a szobámba, leültem az íróasztalomhoz. A fiókból egy borítékot vettem elő, ráírtam a címzettet, de a feladó helyére csak annyit, hogy „A Művész". A boríték közepén lévő üres helyre fekete tintával egy kört rajzoltam miből egy iksz lóg ki.

-Sky, ők nem magányosak, ugye? Ők nem olyanok, mint mi? -szólal meg az ajtóból a félfának dőlve, hátra fordultam hozzá és hagytam, hogy folytassa. -Olyan mintha minden, ami ezeken a papírokon van szimpla igazság lenne. Te is, így gondolod?

-Igen, ami azokon az iratokon van, az mind csak a való világot írja le, olyan nézetteket, amik felnyitott szemű emberektől való. -közlöm kifejezéstelen arccal. -A Kőr négyes írta ezeket, az „Író".

-Ez mit jelent? -A kíváncsiság felkúszik arcára, majd ledobja magát a betakart ágyamra.

-A VoN egy szervezet, ami azokat az eszméket terjeszti, amiket te most a kezedben tartasz. -mutatok a papírokra. -Ezt szerintem nem szükséges elmondanom újra. Nincs parancs, nincs kötelező feladat, bármikor kiszállhatsz, nem ölelik körbe lábadat acélbilincsek. A szervezet tagjait két csoportra oszthatjuk, az alapító tagok, azaz a varratosok, ők tetoválással kapcsolják magukat a VoN-hoz. A cédulások, mint én, csak egy medált hordunk a nyakunkban. Bármikor visszaléphetek. -csörögve kiemelem a pólóm alól a láncon lógó fémlapocskát. Lekapcsolom a nyakamból, milyen régen is vettem már le utoljára! Markát felém fordítja, még én beleejtem a nyakláncot. -Amolyan kasztrendszerrel vagyunk besorolva, a franciakártyák alapján, de mégis különbözik tőle. Csak egy Ász van, ami mind a négy jelet magába foglalja, ő vezeti a VoN-t. Nincs joker! Itt nincs olyan áldozat, amit nem önként hoznak meg. Nem vagy alávetve senkinek a lapod alapján, minden tag egyenrangú. Hogy kit tisztelsz az a saját döntésed, csak az Ász, akit mindenki nagyra becsül, aki belép a szervezetbe. Akár csak megjátszva, vagy őszintén.

Egy ideig csak némán figyel, és dolgozza fel az adatokat, amit közöltem vele, akár egy robot, látom rajta, hogy érti mit mondok. S a várt szavait csengeti meg.

-Én is hozzájuk akarok tartozni! Kérlek Sky, hadd legyek én is olyan, mint Te! -emeli fel a tekintetét rám. Hangjában a kétségbeesés remeg, a magány kivetül arcára, s szemei körül eltorzítja. A félhomályba bújtatott sötétbarna haja, mintha fekete lenne, kék szemei vadan csillognak, mint egy megállíthatatlan ragadozóé. -Tenni akarok azért valamit, és nem csak még jobban beleroppanni. -Szemei elé vastag köd száll le, látása ilyenkor elhomályosul és nem tudja miről hadovál. -Azt akarom, hogy büszkék legyenek rám! Hogy ne csak úgy legyek a semmiért! -Elhallgat, nem mond semmit csak néz rám tágra nyílt szemekkel.

Gyengéd mosoly vetül ki arcomra, amolyan elégedett vigyor. A papíromhoz fordulok, majd elkezdek írni. A levegő marja a tüdömet, ahogy mélyeket lélegzek. Torkomban, mintha sok kis penge nyaldosná a belsőjét. A toll nehéz a kezemben, az írásom határozott, és mindent beleadok, hogy olvasható karakteres betűket adjak ki magamból. A fogalmazással nincs gondom, egyszerűen, csak mindent leírok, ami a húgommal történt. Az előbukkanó személyiség változása, a családja elvesztése, a tehetetlenség, ami a nyaka körül szorul egyre fojtóbban. S az előbb elhangzott szavait is! Most nem a kezem remeg, hanem érzem, hogy a lelkem ugrál ide-oda. A félelem felkúszott a lábamszárán az újtól és a kiismerhetetlentől. Nem nézek hátra, mégis érzem, hogy Sun végig figyel, ahogy benyálazom a boríték szélét, majd ráhajtva leragasztom.

-Na, megyünk együnk, mert éhes vagyok! -állok fel hirtelen. Mind a ketten kimentünk a konyhába.