Jeno mosolya barátságos.

Jeno mosolya kellemes.

Jeno nevetése melengető.

Jeno nevetése kedves. 

- Menjünk piknikezni! - ugrándozott ki a nappaliba Renjun vidáman. A másik két fiatal a kanapén összeölelkezve nézték végig ezt a jelenetet és mintha csak egy húr mozgatná őket, mosolyra görbítették ajkaikat. Egyikük sem mozdult így az érkező durcásan vonta össze szemöldökeit, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve vett egy nagyobbacska lendületet és a fiúkra vetette magát.

A két megtámadott félből fájdalmas nyögés szakadt fel, de ez hamar nevetésbe fordult át. Jeno kérdés nélkül karolta át a nála fiatalabb derekát és húzta bele őt is az ölelésbe. Jaemin már nem volt ennyire megbocsájtó, bosszút állva csípett a másik combjába. A fájdalmas kiáltás úgy tűnt kielégítette bosszúságát; már ő is magától bújt bele az ölelésbe.

- Akkor nem megyünk piknikezni? - bigyesztette le szomorúan alsóajkát Renjun.

- De, elmehetünk piknikezni - paskolta még finoman a fiú derekát Jeno. A szőke hajú fiú vidáman tapsolt kettőt és örömében még egy-egy csókot is nyomott két párjának arcára.

- Szeretlek titeket!

- Mi is téged - mosolygott továbbra is a legidősebb.

- Még jó - vágta rá Jaemin is, de azért ajkainak sarka neki is felfelé íveltek.

Minden rendben volt, tökéletes volt minden. Boldogok voltak, szerelmesek, a baj messziről elkerülte őket. Lehetett volna azt mondani, hogy egy rózsaszín felhőn ültek ők hárman, de ez enyhe túlzásnak tetszett. Nem, egészen biztosan két lábbal jártak a földön, a különbség csak annyi volt, hogy egymásra támaszkodva képesek voltak minden problémát megoldani akár az előtt is, hogy bekövetkezett volna. Ezért lehettek ők ilyen boldogok, ezért mondhatták, hogy valóban tökéletes az életük.