Renjun gyomrában egész nap kellemetlen szorítás ült. Párja a veszekedésük után elment otthonról és az idősebb hiába hívta, egyszer sem vette fel a telefont. Reggel úgy kellett elmennie otthonról, hogy fogalma sem volt róla merre is lehet Jaemin, ez pedig teljesen felemésztette. Gyötörte a bűntudat, utálta magát, amiatt, ahogyan előző nap beszélt vele, ez az érzés pedig akkor sem hagyta nyugodni, amikor a késő délutáni órákban hazatért. Táskáját félre hányta az előszobában és olyannyira elveszett a gondolatai között, hogy először fel sem tűnt neki a kanapén ülő.

- Szia – köszöntötte a fiatalabb lágy hangon – Hogy telt a... - kezdett bele a kérdésébe, viszont befejezni már nem volt lehetősége, hiszen kedvese hatalmas lendülettel vetette rá magát. Felnyekkenve terült el a heverőn, miközben kérdés nélkül viszonozta a heves, szoros ölelést.

- Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom, Jaemin – szipogta, bár sokat nem lehetett hallani belőle, hiszen eközben arcát mélyen a másik nyakhajlatába fúrta. Magába szívta kellemes, megnyugtató illatát, ennek hatására azonban csak még tovább növekedett a torkában keletkezett gombóc – Túlságosan a fejembe szállt minden és teljesen elfeledkeztem magamról, úgy viselkedtem veled, mint egy seggfej, amit nagyon nem érdemeltél meg.

- Hé, picur, nyugalom! – kezdte el nyugtatóan simogatni a hátát az idősebbnek – Csak pillanatnyi kitörés volt, már rég nem haragszom rád – csitította az ideges fiút lágy hanghordozással – Túlságosan felkaptam a vizet, ne haragudj.

- Nem, igazad volt – szipogott valamivel nyugodtabb szívveréssel Renjun – Önző voltam, csak magamra gondoltam, pedig neked is ugyanennyire rossz.

- Minden rendben. Együtt megoldunk mindent, nem igaz?

- De igen – viszonozta Jaemin mosolyát az idősebb és az volt az a pillanat, amikor felébredt benne a tudat; valóban nem maradt egyedül.