Jeno mosolya makulátlan.

Jeno mosolya tökéletes.

Jeno nevetése dallamos.

Jeno nevetése élettel teli.

- Nem fogok tudni így főzni, ha állandóan a nyakamon lihegsz - nevetett fel Renjun, ahogy az idősebb karjai ismét átölelték derekát és arcát is nyakhajlatába fúrta - Menj és csüngj Jaeminen.

- De én rajtad akarok! Jaemin mindig megnyal. Te szeretsz engem! - fonta szorosabbra karjait Jeno bebiztosítva a helyét. Párja erre már nem válaszolt, sóhajtva törődött bele a helyzetébe és a potyautasával együtt folytatta a főzést, egy idő után pedig már ugyanolyan kényelmesen mozgott a konyhában, mintha egyedül lenne. Jeno teljesen rá hangolódott, anélkül lépett balra, majd jobbra, hogy egyáltalán mondani kellett neki, hogy merre is mozduljon.

Kellemes légkör alakult ki. Olykor váltottak egy-két szót, viszont inkább csak csendben mozgolódtak. Egy idő után, amikor már csak a tűzhely előtt kellett ácsorogniuk, hogy figyeljék, nehogy leégjen a vacsorájuk, Renjun dülöngélni kezdett. Tenyereit a magasabb alkarjára simította, ellazította izmait és lehunyt pillákkal dőlt neki, hogy még közelebb érezhesse magát hozzá. Nem szólt semmilyen zene, csak az elméjében csengő dallamra irányította kedvesét egészen addig, míg néma táncukat tompa léptek meg nem szakították. Fel sem kellett nézniük ahhoz, hogy tudják ki közeledik, mégis megálltak.

Jaemint még azelőtt behúzták az ölelésbe, még mielőtt panaszos hangon beszélni kezdhetett volna. Édes nevetése melegséggel töltötte meg Renjun szívét, engedett a késztetésnek és egy lágy csókot lehelt a világosbarna tincsek közé. Nyugalom lengte be az egész lakást, csakúgy, mint általában. Talán ez is volt a legmegfelelőbb jelző is a kapcsolatukra - a béke.