Renjun kábán ült a hálószobában elhelyezett franciaágyon. Zavaros elmével bámulta a szőnyeg rojtjait és eközben csak Jenora volt képes gondolni. Fájt, még mindig nagyon fájt neki mindaz, amit a fiú tett. Mindenki túl tette már magát rajta, de ő nem volt képes rá. Elhagyta a szerelme, nem lesz képes ebből felépülni – csakis erre volt képes gondolni. Igaz, mellette volt Jaemin, teljes szívéből szerette a fiút, viszont ő teljesen más volt, mint Jeno.

- Picur? – dugta be a fiatalabb a fejét a résnyire nyitott ajtón. Renjun ugyan felpillantott, viszont nem látta őt. Képtelen volt fókuszálni, vagy felfogni, hogy mi történik. Jaemin felkapcsolta a villanyt, az idősebbet bántotta a fény és ennek hangot is adott. Felszisszent, miközben kezeit maga elé emelve menekült – Mit csinálsz itt a sötétben?

- Én... - akadt meg egy pillanatra – Jeno... - kezdett bele, bár végül ismét kudarcba fulladt. Jaemin így is megértette. Az esetek többségében, ha ilyesmi történt, a fiú vonásai ellágyultak, vigasztaló hangon beszélni kezdett és addig ölelte, amíg könnyei el nem apadtak. Akkor mégsem ezt történt. Vonásai megkeményedtek, vállait hátra feszítette, majd olyan hangon kezdett el beszélni, amit azelőtt egyszer sem engedett meg magának.

- Ideje lenne összeszedned, Renjun – szorultak ökölbe a kezei – Jeno elment, nem fog visszajönni!

- Én nem tudom őt úgy elengedni, mint ti! Nem vagyok képes ebbe beletörődni! – csattant fel idegesen, arcán végig száguldó könnyekkel.

- Ki mondta, hogy elengedtem? – emelte fel Jaemin is a hangját – Ugyanúgy szeretem még mindig őt, mint te! Nekem is rohadtul fáj, ne akard kisajátítani a fájdalmat, mi jogod van hozzá? Ő nem csak a te szerelmed volt, hanem az enyém is! Én nagyon igyekeztem tartani magam a kedvedért, de tudod, nagyon elegem van. Úgy viselkedsz, mintha a világ minden fájdalma rád szakadt volna és egyedül kellene szenvedned, még engem is kizársz! Úgy csinálsz mintha nem így lenne, viszont egyáltalán nem engedsz már magadhoz olyan közel, mint előtte. Kettőnk szerelmét nem Jeno határozta meg, akkor miért viselkedsz úgy, mintha az ő elvesztésével együtt engem is el kellene? Szedd már össze egy kicsit magad! Nem kell még elengedned, gyászolj, amíg a szíved úgy diktálja, de ne ez határozza meg az életedet. Szedd végre össze egy kicsit magad és ne kapaszkodj olyasmibe, ami már nincs mikor van olyan, aki melletted van!