Jeno mosolya megváltozott.

Jeno mosolya hamis.

Jeno nevetése halk.

Jeno nevetése gyenge.

A három fiú összebújva aludt a hatalmas ágyukon. Ritka jelenségnek számított az, hogy Renjun erre nem volt képes, akkor mégis ő volt az egyetlen, aki éberen hallgatta a kinti világ beszűrődő zaját. Maga sem tudta volna megmagyarázni ennek az okát, egyszerűen csak egy aprócska súly nehezedett mellkasára. Némán, mozdulatlanul vizsgálta párjainak arcait, már amennyire ki tudta venni őket a sötét szobában.

Elméjében a gondolatok olyannyira gyorsan pörögtek, hogy még ő maga sem volt képes nyomón követni őket. Egy idő után megunta ezt a magányos szenvedést és inkább nagyon óvatosan, nehogy felébressze a másik két fiút, kibújt a takaró alól. Lábujjhegyen egyensúlyozva hagyta el a hálószobát, majd egy pokrócot magához véve telepedett le a kanapén. Egy ideig csak a fejéből bambult kifelé, viszont amikor már erre is ráunt, magához vett egy könyvet, remélve, hogy annak a sorai között elmerülve végre a benne dúló vihar is képes lesz lecsillapodni.

- Nem tudsz aludni? – a rekedt hang hallatán a fiú kíváncsian pillantott fel a regényéből. Jeno álmosan pislogva csoszogott el az ülőgarnitúráig, majd leüllve simított a kisebb térdére.

- Nem, nem igazán – ingatta meg a fejét egy szomorú mosoly kíséretében Renjun. Párjának felbukkanása, ha őszinte akart lenni meglepte őt, hiszen rá volt a leginkább illő a mélyen alvó kifejezés, általában Jaemin volt az, aki ilyen helyzetekben utána ment.

- Baj van?

- Nem, nincs. Csak úgy tűnik ez most egy olyan éjszaka, amikor nekem nem megy az alvás – mosolyodott el szomorkásan. Jeno is felfelé görbítette ajkait, viszont az ő mosolya nem tűnt igazán őszintének. Renjun szívében a megszokott meleg nyugodtság helyett üresség jelent meg a láttán. Valami nem volt rendben, viszont képtelen volt átlátni mi is volt az.