Taehyung

Do Byulbae

A kutyaiskolás lány neve szinte a megszállottságig visszhangzik már három napja a fejemben. Konkrétan a szombati napunk óta csak rá gondolok, és ez kezd teljesen az őrületbe kergetni. Miért? Miért velem történik ez? És egyáltalán miért agyalok azon a lányon folyamatosan? A szép szemei, a káprázatos mosolya vagy a csilingelő nevetése okozza ezt a fejfájást nekem?

Idegesen túrok bele a hajamba a legkevésbé sem törődve vele, hogy pár óra múlva egy videókonferencián kell részt vettem thai és kínai partnereinkkel, ahol nem ártana úgy kinézni, mint egy ember, nem pedig úgy, mint egy elmebeteg. Soha ezelőtt nem volt még ilyen, hogy nem tudtam volna rendesen a munkámra koncentrálni. Már tizenéves korom óta, amikor megtudtam, hogy nekem kell majd a család cégét átvennem, állandó figyelmet fordítottam a tanulmányaimra, később, tizennyolc éves koromban pedig, amikor gyakornok lettem a cégnél már a munkámra is. Mindig is a precizitás és a százszázalékos teljesítmény lebegett a szemem előtt, hiszen ez volt a családom egyik legfőbb szabálya.

Állandóan legyél szép, figyelj magadra és nyújtsd a maximális önmagadat! Minden a külsőség, az alapján ítélnek meg az emberek!

Ilyenkor, amikor ezeket a dolgokat elmondta nekem apám, valamiért hálát adtam az égieknek, hogy egyke gyerek vagyok, és nincs, mondjuk egy húgom, akinek ebben a neveltetésben kellett volna felnőnie.

A szüleim mindig azt mondták mióta az eszemet tudom, hogy a kényelem sokkal fontosabb az életünkben, mint az érzelmek. Ezért is ragaszkodtak hozzá, hogy a lehető leghamarabb házasodjak meg még azelőtt, hogy átvenném a cég vezetését, ami lassan bekövetkezik.

Berregett az asztalomra kihelyezett telefonkészülék, így kiszakítva magamat a gondolataimból nyomtam le a gombot, hogy a titkárnőm tudjon velem kommunikálni.

- Kim-ssi, a kínai partnereink üzentek, hogy el kell halasztaniuk a mai konferenciahívást egy ottani probléma miatt. Milyen időpontot kérjek helyette? – hallatszott Yeji nyugodt, kimért hangja, ahogyan szokott. Sóhajtva elengedtem a gombot és az asztalra kirakott naptáramat kezdtem fürkészni, hogy találjak egy jobb időpontot, de meg kell, mondjam elég nehéz volt átlátnom a sok áthúzást és írást, annyi minden nyomorgott egy helyen.

- Csütörtök kora délután? – kérdeztem félve és vártam néhány másodpercet, amíg Yeji is ellenőrizni tudja a saját naptárát.

- Csütörtökön egész nap a drogéria építkezésén kell lennie, mert aznap jönnek a belső építészek. – válaszolta, amitől sóhajtottam egyet, és átkoztam a ronda kézírásomat és a rendszertelen naptáramat. – A szerda este lenne a legmegfelelőbb, uram.

- Mennyire este?

- Hét órakkor.

- Legyen. De te telefonálsz a feleségemmel, ha hív, hogy miért ülök még az irodában! – fenyegettem játkosan, amitől a fiatal nő elnevette magát és biztosított róla, hogy ez amúgy is az ő feladata nem az enyém. – Valamint, ha lesz egy kis szabadidőd, kérlek, rendszerezd újra a naptáramat, mert semmit nem látok át rendesen!

- Azonnal bemegyek érte, uram. – és, ahogyan ígérte egy percen belül már az irodámban is volt, hogy elvigye a tárgyat magával. – Mivel a konferenciahívás elmarad ma, nincs több ütemezett terve a napra. Ha gondolja, hazamehet, én elintézem a megmaradt papírmunkát és reggelre az asztalára teszem, hogy át tudja olvasni.

- Rendben van, köszönöm, Yeji. – bólintottam mosolyogva. – De te se maradj ma este sokáig, ha jól tudom holnap lesz a születésnapod, igazam van?

- Igen, uram. – biccentett zavartan Yeji.

- Szeretnél szabadnapot kérni? – érdeklődtem, mert bár tudtam, hogy egy nap alatt felfordulna a titkárnőm nélkül az életem, szerettem volna, ha nyugodt körülmények között meg tudja ünnepelni a napot.

- Nincs rá szükség. – rázta meg a fejét és mintha csalódottságot véltem volna felfedezni rajta. – A bátyámnak dolgoznia kell, a szüleim pedig külföldön vannak. Szívesebben vagyok idebent emberek között, mint egyedül a lakásban.

- Nincsenek barátaid vagy udvarlód, akivel ünnepelhetsz? – érdeklődtem fájó szívvel, belegondolva, hogy senkinek nem kívánnám ezt a szülinapján, hogy csupán a kollégáival legyen és a főnökével.

- Nincsenek, uram. – harapott az ajkába Yeji szégyenlősen, majd gyorsan meghajolt és elnézést kérve távozott az irodából.

Döbbenten néztem utána, de közben sejtettem, hogy olyan témában nyúlhattam, amibe nem kellett volna. Valahogy mostanában érzékem van eltalálni a nők gyenge pontját...

Mivel nem szándékoztam feleslegesen bent ülni az irodában, összepakoltam a holmimat és a zakómat magamra kapva kicaplattam a helyiségből és jeleztem a közös helyiségben, a gépénél helyet foglaló sofőrömnek, hogy indulhatunk. Chan tisztelettudóan jött velem a garázsig, majd indultunk el a villanegyedbe, hogy ma kivételesen késő délután hazaérjek még jóval a feleségem előtt.

A fejemet az ablaküvegnek döntve agyaltam, hogy vajon miért kell a titkárnőmnek a munkahelyén töltenie a születésnapját, ahelyett, hogy a barátaival vagy valami fiúval ünnepelne. Vajon túl sok munkát adok neki és nincs ideje ismerkedni? Vagy visszahúzódó esetleg?

- Chan-ah! – szólítottam meg a sofőrömet, aki kérdőn pillantott rám a visszapillantó tükörben. – Te egy éve dolgozol nekem, igaz?

- Igen, uram. – bólintott. – Jövő hónapban lesz egy éve.

- Te is, annyi idős vagy körülbelül, mint Yeji titkárnő, igaz? – kérdezősködtem tovább.

- Yeji titkárnő két évvel fiatalabb, mint én. – válaszolt tisztelettudóan, és nem kérdezett vissza, hogy miért érdekel ez engem, ahogyan sosem teszi.

Ami azt illeti Chan életem legnagyobb véletlenének köszönhetően került hozzánk. Az előző sofőrömet kénytelen voltam kirúgni, miután rajta kapta több munkatársam is, hogy elég csúnyán molesztálja a hölgy kollégáit. Nem is gondolkoztam, amikor felvételekkel lett bizonyítva, hogy házon belül cselekszik, egyből el is küldtem őt.

Csakhogy emiatt nehezen tudtam gyorsan jó sofőrt találni magamra, és a sofőrcégek sem büszkélkedtek ezek után, hiszen az előző férfit is ők ajánlottál nekem. Chan valahogy úgy cseppent az életembe, mint Yeji. Szakmai tapasztalat nélkül, hatalmas életkedvvel és egy gödröcskés mosollyal az arcán. Nem titkolta, hogy korábban még nem végzett ilyen munkát, és, hogy még nem fejezte be az egyetemet, amivel azonnal a szívembe lopta magát. Rögvest felvettem őt, mondván úgyis beletanul idővel és Yeji segítségével írtunk neki egy időbeosztást, hogy könnyedén bejárhasson az óráira a munka mellett is. Rendes srác volt és előre féltem, hogy mi lesz, ha megszerzi az orvosi diplomáját és új munkaerő után kell néznem.

- Te nem érzed túlhajtva magad a munkád mellett? Vannak mellette barátaid? – tettem fel egymás után a kérdéseimet, hisz rémesen fájlaltam, a Yejitől hallottakat.

- Perszem, uram, vannak barátaim az egyetemen. És egyáltalán nem érzem, hogy túl lennék hajtva. Szeretem a munkámat. – mondta végig mosolyogva, amit csak fél oldalról láttam.

- Esetleg van barátnőd? – ráncoltam a szemöldökömet. Chan szemei kikerekedtek és láthatóan erősebben kezdte szorítani a kormányt kérdésemre. Gratulálok alelnök Kim Taehyung úr! Az elmúlt napok alatt ez a harmadik alkalom, amikor olyan gyomorba könyökölsz, amibe nem kellene! Mindjárt elásom magam...

- Nincsen, uram. – nyögte ki végül, de a hangja úgy hangzott, mintha felsértenénk egy tányért egy késsel, ami ilyen fura karcos hangot ad, amitől libabőrös lesz az ember keze. – Két éve, már nincs senkim.

Az autóra csend telepedett ez után és bár megkönnyebbülhettem volna, hogy legalább Channak vannak barátai, a lelkemre mégis valamilyen kellemetlen nyomás nehezedett. De vajon mitől?