Byulbae

Annyira kétségbeesett és zavart voltam egész nap, amíg Taehyung kutyáját tanítgattam. És sajnos nem sikerült rájönnöm, hogy ez a miatt van, mert ma együtt vacsorázom Channal, vagy szimplán az alelnök jelenléte végett. Túl sok volt ez nekem és nem bírtam elviselni. Szívem szerint bevonultam volna egy kicsiny kis sarokba, hogy hosszan kisírjam magam és elfelejtsem ezt a sok zűrös dolgot az életemben.

Pár hete még csak én voltam Do Byulbae, aki minden fiút elutasít maga körül, nyugodt életet él a legjobb barátaival és álmai szakmáját tanulja az egyetemen. Most meg? Én voltam Do Byulbae, aki kezdett beleesni egy nős, népszerű alelnökbe, miközben az első szerelme visszatoppant két év után a semmiből az életébe? Egy hatalmas katyvasz ez az egész, és elképzelésem sincs, hogyan csöppentem bele ebbe az egészbe.

Tekintetem eközben az éppen gazdájához szaladó kiskutyára tévedt, és akaratlanul elmosolyodtam, ahogy a farmerben földön guggoló férfire néztem. A kezében tartott jutalomfalatkákat a kiskutyájának adta, aki miután megette, azokat úgy dörgölőzött a lábához, hogy jó volt őket nézni. Létezik, hogy ha Yeontan nem csöppen bele Taehyung életébe, én most nem állnék így itt?

- Oké, azt hiszem mára végeztünk. – csaptam össze a kezeimet és bár határozottabban akartam mondani, valahogy elcsúszott időközben a hangom. – Nagyon jól haladtunk ma is. Yeontan gyorsan tanul...

- Minden rendben? – támaszkodott meg Taehyung a térdén, majd álló helyzetbe tornázta magát. Meglepetten pislogtam rá, és hirtelen nem tudtam mit kellene, mondjak neki. – Jaj, Byulbae-ya, egész idő alatt látszott rajtad, hogy lélekben nem vagy itt. Valami nyomaszt?

- Mi? Engem? Ugyan már. – legyintettem felé hisztérikusan. – Minden a legnagyobb rendben van, csupán hosszú hetem volt. Lassan itt a vizsgaidőszak és tudod, sokat kell tanulnom. – hadováltam össze-vissza a szavaimmal és a kezeimmel is egyidőben, mikor is egyik pillanatról a másikra, a kezemet megállította valami a levegőben.

A lélegzetem megakadt a tüdőmben, ahogy döbbenten meredtem az előttem állóra, aki észrevétlenül léphetett közelebb, amíg locsogtam és úgy fogta kacsóimat. Újra éreztem, ahogy valami megváltozik körülöttünk, amire nem tudtam szavakat találni. A pulzusom az egekbe szökött, és a fülemben doboló vér is elemi erővel adta tudtomra, hogy ez már tényleg más.

- Tudod, hogy rémesen hazudsz? – billentette Taehyung oldalra a fejét, és úgy mért végig. – Könnyen elárulod magad, ha folyamatosan magyarázatot, magyarázatra halmozol.

- Miért érdekel ennyire, hogy hazudok-e vagy sem? – sóhajtottam reszketegen, mert a rendes hangomat még nem sikerült újra megtalálnom.

Taehyung lassan leengedte a kezemet, így megszűnt közöttünk a fizikai kontaktus és ettől kissé csalódottan szegeztem a földre a fejemet.

- Nem tudom. – mondta ki egyszerűen. – Semmit nem tudok már, Byulbae.

Utáltam és egyszerre szerettem ezeket a beszélgetéseinket. Felkeltette bennem a reményt, de le is rombolta azt. Olyan pusztító és építő hatással volt rám ez az ember, hogy az leírhatatlan.

- Mint említettem, mára végeztünk. Kérlek, kifelé menet írd alá a jegyzőkönyvet. Jövő héten találkozunk. – hadartam el a mondandómat egyszuszra, és vissza sem nézve, hátra hagytam őt és a kutyáját az elkerített részen.

Óriás léptekkel haladtam az öltözőig, ahol a mosdóba érve egy liternek megfelelő hidegvizet zúdítottam az arcomba. Nem gondolhatok rosszra a közelébe, elég volt ebből! Teljesen tisztában vagyok vele, hogy házas, családos férfiről van szó, aki akármennyire is vonzó és elkábító, nem akar tőlem semmit! Meg egyébként is... Most fontosabb beszélgetésre készülök!

A hátra lévő pár órámban elvonultam az egyik raktárba, ami már kiáltott egy rend rakásért, de sose csinálta meg senki, nekem pedig kellett egy kis magány. Igyekeztem helyrepofozni a gondolataimat, ami nem mondhatnám, hogy, hű de nagyon jól sikerült.

Hat óra körül kezdtem átöltözni az otthonról hozott nyári ruhámba, hiszen május vége felé járva, az idő már megengedte nekem ezt a kis szabadságot. Párosítottam hozzá egy telitalpú szandált, a munkásruhámat pedig szépen a szekrényembe hajtottam. A mosdóban megigazítottam a hajamat és tettem fel egy kis sminket, ami csupán BB krémből, szempillaspirálból és egy kis ajaktintából állt. Mélyet sóhajtva szemeztem egyet a tükörképemmel. Készen állok én erre a vacsorára?

- Byul-ah, egy szőke srác érdeklődik felőled a parkolóban! – kopogtatott be a mosdó ajtaján Hyunjin. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, de valamiért egy bugyuta mosoly is szétterült a képemen. Meg fogok őrülni...

- Megyek, megyek. – válaszoltam, majd kinyitottam az ajtót és egy igencsak szaporán pislogó sráccal találtam szembe magam. – Valami baj van?

- Nem, én csak... Hű, még sose láttalak szerintem ilyen csinosan kiöltözve. Illetve, nyilván mindig csinos vagy, de... - dadogott összevissza, arcán pedig halványpiros foltok jelentek meg, amitől halkan felnevettem. – Randid lesz?

- Erős túlzás. – vontam meg a vállam, miközben említett testrészemre akasztottam a táskámat és karomra helyeztem a kardigánomat. – Inkább megbeszélés, mint randi.

- Ó, értem. Jó szórakozást vagy mi... - dörzsölte meg bal kézfejével a tarkóját, én pedig egy intéssel elbúcsúztam tőle és elindultam a parkoló felé.

Próbáltam rászólni a hasamban csapkodó pillangókra, hogy legalább egy rövid időre fejezzék be a csatázást, mert nem akartam, hogy Chan lássa rajtam, hogy még mindig elképesztő hatással van rám.

Azonban, ahogy az autójának dőlve ácsorgó srácot megpillantotta, muszáj volt megtorpannom. Az agyamat emlékképek lepték el, amikor még a középiskolában várt rám így, mindig valaminek neki dőlve. Mindig vidáman odaszökkentem hozzá és egy rövid csókkal köszöntöttem őt. Most mit kellene tennem?

- Byulie! – virult fel azonnal, ahogy észrevett és kiegyenesítve magát látszólag ő sem nagyon tudta, hogy most mi következik.

- Szia. – motyogtam magam elé, remélve, hogy a füléig eljut nagyjából a hangom. – Nem tudom, most meg kellene, hogy öleljelek?

- Nem erőltetek semmit, ha te nem akarod. – ingatta meg a fejét, teljesen elárulva, hogy ő is ugyanolyan zavarban van, mint én.

Végül engedtem magunknak egy gyenge pillanatot, és arra fogva, hogy végtére is régi ismerősök vagyunk, karomat a nyakába akasztottam és hagytam, hogy a derekamat átkarolva magához öleljen. Fejemet a vállába fúrtam, mint régen és megmosolyogtam, hogy még mindig ugyanazt a parfümöt használja. Chan lágyan simogatni kezdte a hajamat és a fenébe is... Azt kívántam, hogy soha ne érjen végig ez a pillanat, de közben átkoztam is magam, hogy így elgyengülök tőle. Végtére is még mindig ő az első szerelmem, és mivel esélyem sem volt rá, hogy kiszeressek belőle, az érzéseim úgy keltek életre, mintha csak hosszú álmot éltek volna át.

Mi történik velem?      

Meglepetés! Hehe, majdnem egy év után itt az új rész, és mivel teljesen visszatértek a történethez kapcsolódó ötleteim, számíthattok rá, hogy több frissítés lesz!

Ugye azért még mindig van, aki olvassa és érdekli őt a sztori?