Byulbae

- Ébresztő! – kiabáltam a lehető leghangosabban, miközben egy nagyobb díszpárnával fejbe kólintottam kanapén alvó legjobb barátomat, aki egyben lakótársam is volt. Baekhyun szemei aprót rezdültek a váratlan támadásomtól, de a következő pillanatban csak kezével legyezett egyet a levegőben és kezét a feje alá rakva hagyta figyelmen kívül ébresztési kíséretemet. – Byun Baekhyun, fél tizenegy van! Nem gondolod, hogy pofátlanság ilyenkor még mindig aludni? Kedden?

Valami nyöszörgésszerű hang hagyta el a száját, amit én egy újabb fejbe kólintással jutalmaztam. Én is felsóhajtva hátra vetettem a fejemet, amikor rádöbbentem, hogy sikertelenül ébresztgetem a fiút, aki feltehetőleg az éjjel megint sokáig bulizott, és miután egy random lánynál kötött ki, hajnalba elszökött és hazavánszorgott. Megszoktam már, nincs is ezzel semmi probléma. Csupán nekem fél óra múlva előadásom lesz, és ez az átkozott megígérte, hogy bevisz az egyetemre, mert neki úgyis dolga van a munkahelyén és útba esik neki. Én meg ebben a tudatban készülődtem, hiszen kocsival tíz perc alatt elérünk az egyetemre, ha nagy a forgalom, akkor húsz, de még így is beérnék.

Viszont, ha most nem kel fel és visz el, akkor rohadtul nem fogok beérni, mert ilyen időben lehetetlen elérnem a következő metrót, aminek az állomása egy utcával lejjebb van, mint az egyetem szóval onnan gyalogolnom is kellene. Egyébként ezt az utat napi szinten megteszem – mivel nincs kocsim, mert minek – és nem is szokott zavarni, de ma, abban a tudatban voltam, hogy drága barátom elvisz szóval...

- Csak öt percet, Byul... - motyogta végre Baekhyun, aki ezek szerint érzékelte, hogy valaki áll felette és ébresztgeti. – Még öt percet...

Fájdalmasan nyögve egyet a földre hajítottam a kezemben tartott párnát és kissé kétségbeesve hagytam el a nappali helyiséget, hogy telefonáljak egyet. Ismertem Baekhyunt, jobban, mint a tenyeremet, ezért pontosan tudtam, hogy neki az öt perc azt jelenti, hogy visszaalszik és még órákig nem fog felkelni. Nekem azonban sürgősen be kellett érnem az egyetemre, ezért is tárcsáztam egyetlen ismerősömet, aki nemcsak jogsival, de kocsival is rendelkezett. Sőt, olyan mákom volt, hogy csoporttársak voltunk az egyetemen és ő is éppen ugyanarra az órára igyekezett, mint én és mivel két utcával lejjebb lakott tőlünk, azonnal beleegyezett, hogy felvesz.

Öt perccel később már Jungkook kocsijában ülve száguldottunk az egyetem felé, de persze előtte hagytam egy kis cetlit a hűtőn, amiben csupa szép szavakkal illettem barátomat, aki most szépen cserbenhagyott.

- Minden oké, Byul-ah? Feldúltnak tűnsz... - jegyezte meg Jungkook, mikor megálltunk egy piros lámpánál. Kisepertem azt az egyetlen hajtincset az arcomból, ami még olyankor is előbukkant, amikor össze volt tűzve a hajam és a fiúra mosolyogtam.

- Csak a szokásos. – legyintettem. – Baekhyun sokáig kimaradt este, és most át alussza a délelőttöt, miközben tegnap megígérte, hogy elvisz ma a suliba.

- Pontosan hányszor játszottátok el ezt ebben a hónapban? – rázta meg nevetve a fejét Jungkook, felismerve, hogy valóban semmi komoly, hiszen ez rendszeres nálunk.

- Sokszor. – fújtattam, de az arcomra kiült egy vigyor, azért. – De, hát ez van, amikor egy fiúval él együtt az ember.

- Én is egy fiúval élek együtt! – emlékeztetett Jungkook, én pedig felvont szemöldökkel fordultam felé, jelezve, hogy az ő helyzete nem ugyanolyan, mint az enyém. – Jó, nekünk megvan a magunk konfliktuskezelési módszere, az tény, de...

- Jungkook, te a pasiddal élsz együtt, én meg a nőcsábász legjobb barátommal! – tártam szét a kezem, közben pedig váltott a lámpa így mentünk tovább. – A kettő helyzet még csak nem is hasonló.

- Oké, igazad van. - értett velem egyet. – De három év alatt, azért megszokhattad volna már...

Mivel Jungkookal mindketten állatorvostan hallgatók voltunk, és sok óránk volt közösen, elképesztően hamar összebarátkoztunk. Jól kijöttünk, nem feszengtünk a másik társaságában, és tudtuk, hogy bármikor számíthatunk a másikra, ha úgy van. Legyen az jegyzet, amire szükség van, vagy esetleg egy fuvar, amikor elegem van a tömegközlekedésből, valamint a legjobb barátomból. Valamint előfordult már, hogy Baekhyunnal kicsit jobban összekaptunk valamin, ezért nála és a barátjánál, Jiminnél töltöttem az éjszakát.

Ami, azt illeti Baekhyun és én lassan tíz éve ismertük egymást, hiszen a drágalátos fiú korábban a bátyám legjobb barátja volt és sokat járt át hozzánk. Be kell, valljam, ahogy idősödtem és észrevettem a srácot, aki rengeteget járt át hozzánk, elég erőteljesen vonzódni kezdtem hozzá. Odáig fajult a dolog, hogy tizenhat évesen elárultam a bátyámnak, hogy belezúgtam Baekhyunbe, és kiderült, hogy neki sem voltam közömbös, szóval randizgatni kezdtünk. Állandóan ugrattuk egymást, folyamatosan járt a szánk, hiszen mindketten fecsegős típusú személyek voltunk. Ugyanúgy gondolkodtunk és sokáig mindketten azt hittük, hogy hosszútávó, komoly kapcsolat van kialakulóban, de tévedtünk. Egy elfuserált csókolózási kísérlettel döbbentünk rá, hogy nemhogy kémia egy aprócska szikra sincsen közöttünk, hiszen, amint összeért a szánk és valóban elkezdhettük volna a dolgot, mindketten szakadni kezdtünk a nevetéstől. Így lettünk mi valahogyan legjobb barátok.

Amikor a bátyám négy ével ezelőtt úgy döntött, hogy hivatásos katonának áll, kiköltözött Baekhyunnal közösen bérelt lakásukból, amibe én szívesen költöztem be érettségi után. Ennek már három éve, és bár úgy tűnhet állandóan vitázunk, valójában egész jól megy nekünk az együtt élés.

- Mi a tervetek estére? – érdeklődtem kedvesen Jungkooktól, mikor már az egyetem folyosóján sétáltunk az előadók felé.

- Azt hiszem, megint elkísérem Jimint járőrözni. – sóhajtotta kissé csalódottan a srác kiseperve szemébe hulló haját, ami kezdett kissé hosszabb lenni a kelleténél. – Romantikusan hangzik?

- Megint sokat dolgozik? – biggyesztettem le a számat csalódottan. Egy biccentést kaptam válaszul. – Sajnálom.

- Ez van. Szereti az munkáját, ahogyan én is fogom majd az enyémet. – hümmögött Kook az orrával fintorogva. – De néha jobban örülnék neki, ha én lennék az első számú szerelme, nem a pisztolya és a szirénája.

- Hidd el, hogy te vagy az első szerelme. – simítottam kedvesen a vállára, mikor már az előadóba léptünk. Éppen keresni kezdtünk volna egy szabad helyet, amikor a legfelső sorból valaki bőszen integetni kezdett nekünk. – Nézd! Yuqi foglalt nekünk helyet!

Jungkook ekkor már elmosolyodva bólintott, ezért felsiettünk és becsusszantunk a kínai lány mellé, aki felteszem fél órája a helyén ült már, szokásához híven. Váltottunk a lánnyal egy pár mondatot, de perceken belül megérkezett a professzor és kezdetét vette az előadás.

Délután kettő körül végeztem, ami ritkaság számba ment, ugyanis voltak napok, amikor estig előadásaim voltak. A kedd volt a kedvenc napom a héten, hiszen délben kezdődött az első előadásom és kettőre már vége is volt. Ilyenkor mindig volt időm lemenni a város szélén levő kutyaiskolába, ahol egyébként hétvégén voltam részmunkaidős, de ha tehettem hétköznapokon is besegítettem. Imádtam az összes kutyát, akit taníttatni hoztak, szerettem velük foglalkozni, ráadásul a munkatársaimmal is remekül kijöttem.

Amíg a metrón ültem bedugtam a fülesemet, hogy ne néma csendben utazzak és válaszolgattam néhány üzenetemre. Baekhyun ismét két oldalas bocsánatkérést írt, mire csak, annyit válaszoltam neki, hogy ha már volt olyan bunkó, hogy reggel elaludt, főzzön vagy rendeljen vacsorát, mire nyolcra hazaesek. Emellett írt még Yuqi is, hogy holnap menjünk el együtt reggelizni, ha van időm, erre pedig egyből igennel válaszoltam. Valamint ott volt az üzenetem legjobb barátnőmtől Sorntól, aki mindenáron rá akart beszélni, hogy a hétvégén utazzak el vele Busanba a tengerpartra lazítani, mintha, annyira fáradt lennék. Visszaírtam neki, hogyha nem kapok új kutyust oktatásra, akkor esetleg beszélhetünk a dologról...

Negyvenöt perccel később szálltam le a metróról, ahonnan tíz percre volt gyalog a kutyaiskola. Boldog mosollyal az arcomon léptem be az épületbe és köszöntöttem az ott dolgozókat.

- Byul-ah! – integetett nekem már messziről Felix, akinek én is hasonló lelkesedéssel intettem vissza. – Nem gondoltam, hogy bejössz ma! – üdvözölt egy gyors öleléssel és szavak nélkül megbeszéltük, hogy elkísér a személyzeti öltözőkig.

- Hamar végeztem, szóval jöttem. – vontam vállat lazán, Felix pedig egy széles mosollyal nyugtázta ezt. – Hyunjin is bent van ma?

- Igen, hátra vitte az elavult akadályokat, mert elméletileg pénteken érkeznek az újak, szóval szelektálunk. – magyarázta, mire felcsillanó szemekkel pillantottam rá, kihúzva fejemet a szekrényemből. – Mi az? Ennyire izgatottá tesz néhány új kutyajáték!

- Igen! – bólogattam hevesen, majd az ujjammal jeleztem neki, hogy forduljon el, amíg átveszem a felsőmet. Felix engedelmesen megpördült a tengelye körül, de közben sem hagytuk abba a beszélgetést. – Gondolj bele! Ha újak az akadályok, lehetnek megint versenyek, és ha versenyek vannak, sok-sok új kutyát fognak hozzánk hozni!

- Nagyon cuki a lelkesedésed, mondtam már? – ugyan háttal állt nekem, tudtam, hogy édes mosolya az arcán ül, mint, minden alkalommal, amikor flörtölésbe bonyolódik velem.

A nyelvemet kidugva az ajkamon próbáltam nem zavarba jönni, ettől és nem félreérteni, de tudtam, hogy ezt szó szerint flörtnek szánta. Tisztában voltam vele, hogy a fiú kedvel engem – ahogyan másik munkatársunk Hyunjin is – és bár meg kell hagyni elég helyes volt és szimpatikus, nem szerettem volna tőle semmit. Ahogyan Hyunjintól sem. Ezért is igyekeztem minden alkalommal szépen tisztázni ezt velük.

- Menjünk, nézzük, miben tudunk segíteni. – tértem ki a válaszadás elől, és becsukva a szekrényem ajtaját elléptem a srác mellett. Felix egy csalódott sóhajt hallatott, de utána követett engem. Tudom, hogy előbb vagy utóbb újra engednem kell az életembe fiúkat, akikre nem csak barátként tekintek. És bár már két év eltelt, az óta, még mindig nem álltam készen egy új kapcsolatra...