Taehyung

Nyöszörögve nyújtottam ki a kezemet az éjjeliszekrényem felé és még fél álomban, csukott szemekkel nyomtam ki a riasztást, ami emelkedő hangon adta tudtomra, hogy ideje lassan felkelnem. Mivel világéletemben utáltam késni, mindig korábbra állítottam az ébresztőmet, mint kellene, hogy egy tizedmásodpercet se késsek sehonnan.

Két ásítás közepette a hátamra fordultam, amikor megéreztem, hogy a mellettem fekvő nő is mocorogni kezd erre.

- Hmph. – motyogta félig nyitott szemekkel Sooah, amitől akaratlanul is elnevettem magamat és miközben feltornáztam magam ülőhelyzetbe nyomtam egy puszit a haja közé.

- Ébresztő. – simítottam lágyan a füle mögé a haját, amitől végre kinyitotta a szemeit és durcásan nézett rám.

- Jó reggelt. – dünnyögte és akaratosan feljebb húzta magán a takaróját. – Remélem, tudod, hogy te főzöd a kávét!

- Szerintem Yeji már itt van, és megcsinálta helyettem. – vontam meg a vállamat lazán. Lerúgtam magamról a takarómat és az előző éjjel ágyszélére akasztott köntösömbe bújva indultam meg a zuhanyzó felé, hogy mihamarabb elkészüljek.

A reggeli rutinom az elmúlt években már megszokottá vált, ahogyan minden más az életemben. Ezzel pedig az égvilágon semmi problémám nem volt! Szerettem a munkámat, a feleségemet és mindenért hálás voltam, amit az élet adott nekem. Soha egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy bármi is hiányozna nekem, vagy nem működne jól.

A gyors zuhany után a gardróbomba léptem, hogy felölthessem a mindennapi zakómat, azaz a munkahelyi egyenruhámat és már kint is voltam a konyhában, ahol a titkárnőm, Hwang Yeji már lelkesen készítette nekem a kávét és a reggelit.

- Jó reggelt, Kim alelnök! – hajolt meg nekem rögvest, ahogy megpillantotta, felültem a reggeliző pult mögötti bárszékre. – Hyun kisasszony is felébredt már? Hoztam neki sovány tejet a kávéjához és egy újfajta édesítőt, amit ajánlott.

- Igen, azt hiszem, lassan ő is kitéved, de majd összeállítja magának. Nekünk lassan indulnunk kell. – lestem a bal kezemen levő órára. Yeji illemtudóan bólintott egyet és a kávémat ahelyett, hogy egy bögrébe töltötte volna, papírpohárba töltötte és lezárta egy műanyagfedővel. A reggelire készített szendvicseket is elcsomagolta és mindent a kezében tartva jelezte nekem, hogy készen áll az indulásra.

Sooah pontosan, akkor mászott ki a hálóból, amikor mi már indulni készültünk, és egy ásítás közepette lépett hozzám közelebb.

- Remélem nem felejtetted el, hogy ma este együtt vacsorázunk Parkékkal! – akasztotta karját a nyakamba, én meg kelletlenül elhúztam a számat, de nem azért mert elfelejtettem, hanem mert semmi kedvem nem volt Sooah unalmas barátaival ismét eltölteni egy estét.

- Sietek haza, remélhetőleg nem jön közbe semmi. – próbáltam rámosolyogni feleségemre, aki ettől fellelkesülve hajolt hozzám közelebb, hogy egy rövid csókkal búcsúzzon.

Miután kiléptünk a ház ajtaján a garázsba siettünk, ami előtt már ott állt a sofőröm Bang Chan.

- Jó reggelt, Kim alelnök! Hwang titkárnő! – köszöntött mindkettőnket, amit én is egy apró biccentéssel viszonoztam. Kinyitotta előttünk az aktuálisan használt fekete BMW X4-emet, amibe én szálltam be először.

Útközben a Kim&Kim irodaházhoz Yeji ismertette velem a napi programomat, kérdezte melyikeket kell átütemezni, esetleg van-e valami, amit húzzon ki, hogy az esti vacsorára biztosan haza érjek.

- Nem szükséges. – válaszoltam, amikor már a kocsiból kiszállva a liftek irányába tartottunk, hogy felérjünk a nyolcadik emeletre, az irodámba. – Sőt, az lenne a legjobb, ha „véletlenül" közbe jönne valami. Remélem, érti, mire gondolok.

- Természetesen alelnök úr. – mosolygott sejtelmesen Yeji, amitől én is elvigyorodtam. – Amint találok valamit, azonnal értesítem!

- Köszönöm Yeji. Van terve az ebédszünetre? – pillantottam rá, amíg ő a tabletjébe jegyzetelt.

- Nincs, uram, de önnek megrendelem az új olasz étteremből, amit tegnap este megbeszéltünk. – válaszolt szinte automatikusan. Ugyan Yeji még csak húsz éves volt, utolsó középiskolai éve óta nekem dolgozott, ami nem csak őt, de az egész családomat meglepte. Sokan nem értették miért vettem fel magam mellé állandó titkárnak egy ilyen fiatal lányt, de nem is kellett nekik. A sok idősödő, tapasztalt hölgy, aki jelentkezett, zavarba hozott és kényelmetlenül éreztem magam a társaságukban. Yeji azonban nyugodt volt, nem okoskodott és valóban igyekezett a lehető leglelkesebben végezni a munkáját. Igaz ugyan, hogy munkakapcsolatunk volt, sokszor akadt, hogy értelmesen elbeszélgettünk, így néha nem is a titkárnőmként, hanem már a húgomként tekintettem rá.

- Magadnak is rendelj ez esetben, és együnk együtt. – adtam utasításba, majd meg sem várva a reakcióját beléptem az irodámba, hogy megkezdjem szokásos munkámat.

A délelőttöm hamar elszaladt, mivel részt kellett vennem a hamarosan nyitó drogériánkkal kapcsolatos értekezleten, ami mellé járt egy rakat papírmunka is. Észre sem vettem, hogy már elmúlt dél, csak, amikor Yeji bekopogtatott az irodámba és két adag parmezános, paradicsomos spagettivel a kezében lépett be.

- Amíg az értekezleten volt, telefonált a nagymamája. – rakta le az ételeket az asztalomra én pedig félig kinyújtott kézzel, meglepetten néztem fel rá.

- Igazán? Azt hittem, hogy nincs térerő az esőerdőben... - akadtam meg, mivel legutóbbi értesüléseim a nagyi éppen ott tartott csoportos túravezetés néven futó túlélési utat. Az édesapám anyja, mióta a nagypapa meghalt tizenöt évvel ezelőtt, elkezdte bejárni a világot, ahogyan azt a papi meghagyta neki. Igyekezett a legveszélyesebb kalandokba keveredni és mindent látni, hogy ne úgy haljon meg, mint egy ágyban fekvő öregasszony.

Amikor fiatalabb voltam engem is elvitt egyszer Romániába, ahol egy egész hetet töltöttünk az erdőkben és sátorban laktunk, mint az igazi kempingezők. Imádtam őt, felnéztem rá és minden alkalommal, amikor visszatért Koreába, az össze szabadidőmet feláldoztam rá.

- Azt mondta ma délután érkezik a gépe Incheonba, és szeretne az alelnök úrral és a feleségével vacsorázni. – adta át a nagyi üzenetét Yeji, nekem pedig, mint egy kisgyereknek csillantak fel a szemeim.

- Az ég küldte őt pont ma haza! – tettem össze hálásan a kezeimet, mire Yeji elfordította a fejét és halkan felkuncogott. – Rendben van, köszönöm. Azonnal értesítem a feleségemet a fejleményekről. De előbb ebédeljünk.

Ebéd után Yejit elküldtem, hogy ellenőrizze a drogériába szánt friss árukat, jómagam pedig valóban felhívtam Sooaht, hogy lemondjam a Parkékkal való vacsorát.

- Szia, szívem. – szólt bele a telefonba egyből két csengés után. – Gyorsan mond, mert mindjárt kezdődik az órám.

Sooah a város egyik legnépszerűbb edzőtermében dolgozott fitness edzőként és táplálkozási tanácsadóként. Elég ismert volt, azokban a körökben, így nem csoda, hogy most is éppen órára készült.

- Le kell mondani a barátnődet és a párját ma estére. Hazajött a nagyi és velünk akar vacsorázni. – mondtam egyszuszra, mert nem akartam köntörfalazni, mivel nekem is dolgom volt és neki is. – Remélem nem probléma...

- Dehogy probléma... - fújtatott és hallottam a hangján, hogy nem őszinte. – Majd azt mondom Sooyoungnak, hogy közbe jött egy üzleti út és Japánba kell mennünk még az éjjel.

- Rendben. – hagytam rá, és nem értettem miért nem mondja le a valódi indokkal. – Este találkozunk.

- Szeretlek. – köszönt el, én pedig anélkül, hogy viszonoztam volna a dolgot, megszakítottam a hívást. Tudom, Sooah nem tökéletes, de mégis ki az? A házasságunk működik, mert tudunk kompromisszumot hozni a másikért, ráadásul már hat éve együtt vagyunk, ebből pedig három éve házasok is vagyunk.

Lehet, hogy másnak nem elég, de nekem bőven sok is, hogy mellette biztonságban vagyok és olyan megszokott minden. És nem hinném, hogy bármi is rá tudna venni, hogy ezt a megszokott, nyugodt szférát feláldozzam...