Edith nem akart hinni a szemének, képtelen volt elfogadni a tényt, hogy Alan nincs többé! Hisztérikus üvöltésére Lucille kegyetlen nevetése volt a válasz!

- Most nem hibáztam, látod? - Edith a kanapé mögé futott, és valóban félt. - Most te sem állíthatsz meg. És ne aggódj kedves Edith! Ha itt végeztem, a fiad következik. - Könnyedén átugrott a kanapé fölött, kibontott haja repült utána. A vére nyomot hagyott mindenfelé, ahol járt.

- Azt már nem! A fiamhoz nem nyúlsz, te szajha! - Befutott a szobába, átlépett az ügyvéd felett, és Trevort szólongatta. Abban reménykedett, talán a férfi meg tudja fékezni a feleségét. Ahogy Lucille közeledett, imbolygó léptei és sápadt bőre láttán Edith úgy érezte, időt kell nyernie. Lucille lelke talán nem ölhető meg, de a test, amibe beleköltözött szemlátomást haldoklott. Ajkai szürkén reszkettek de a szemében a gyilkos tűz ugyanúgy égett. Edith a sarokból kikapta a gyertyatartót, ami olyan magas lehetett, mint ő. Szuronyként tartotta maga előtt, míg a férfit ébresztgette - Trevor! Térjen már magához! - A férfi lassan megmozdult, de Lucille ettől mintha megvadult volna. Az sem érdekelte, hogy a gyertyatartó hegyes vége újra és újra átszúrja a tenyerét, mégcsak fel sem szisszent. Trevor megrázta a fejét, és azonnal átlátta a helyzetet!

- Alice! Szerelmem, ne tedd ezt. Küzdj ellene, meg tudod tenni. -  Úgy tűnt mintha hatottak volna a lágy esengő szavak. Alice teste megtorpant, arca belső harcról árulkodott - Te erősebb vagy nála! Erősebb vagy mindenkinél, látod engem sem tudtál bántani. Mert szeretsz, tudom, érzem. Sosem törnél az életemre. - A férfi a háta mögött intett Edithnek, hogy lassan induljon el az ajtó felé , miközben Trevor elindult a felesége felé, és megfogta a kezét. Mindkettejük tenyere véres lett. - Elmegyünk innen. Most azonnal, hallod? Elmegyünk és soha többé nem jövünk vissza.

Edith látta, hogy Trevor kezében megvillan a kés, aztán kimenekült a nappaliba magával vonszolva a  gyertyatartót. Hallotta a dulakodást, egy halk kiáltást, hörgést, és utána a néma csendet. Könnyek között nézte az ajtót, és imádkozott, hogy ne a nő jöjjön ki rajta.

- Istenem add hogy Trevor túlélje, kérlek Uram! Annyit szenvedtem, legyen elég! - Nyílt az ajtó, és Edith felsikoltott. Vértől mocskos kéz kapaszkodott az ajtófélfába, de ez nem Trevor keze volt. - Lucille! Teremtő Istenem! Hagyj engem, hagyj elmenni, soha többé nem jövök vissza. - A nő mindenbe kapaszkodott, és közeledett. A léptei bizonytalanok voltak, hörgött, de fénytelen szemeit le sem vette Edithről. Trevor kése volt nála.

- Nem mész sehová, megmondtam. - Edith egészen a kandallóig hátrált, ott megkapaszkodott a jéghideg kőben, feltekintett a falra, és hangosan imádkozni kezdett: Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az Eget és a Földet alkotta ...

Lucille szúrt, de Edith elugrott előle. - Nem engedi, hogy a lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ..."

- Hagyd ezt abba! - sikoltott Lucille, de a hangja erőtlen volt - Nem bírom hallgatni!

De Edith egyre hangosabban folytatta: "Az Úr a te őriződ, az Úr a te oltalmad..."

Már nem volt hová menni, mögötte sarok, előtte Lucille, de az imát már kiáltozva mondta. Hirtelen Lucille a fülére szorította a kezét, sírás jött ki a száján. - ..."megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor!... Edith azt nézte, hol tud elfutni, hol van az a résnyi hely, ami esélyt adhat a menekülésre. De sógornője vergődése kiszámíthatatlan volt. Tudta, ez az utolsó lehetőség. Minden erejét összeszedve nekiugrott, de elszámította magát. Az ima végeztével Lucille ereje kezdett visszatérni, és elkapta Edith nyakát.

- Azt mondtam, hagyd abba! - Szorosabbra fogta a markát, és Edith a csuklóját elkapva igyekezett levegőhöz jutni - Hol van az őriződ Edith? - kérdezte, és az arcába hajolt. Edith láthatta kitágult pupilláját. - Nincs itt senki, csak mi ketten.

- Ez nem igaz! - A hangra Lucille elengedte Edithet, aki hörögve zuhant a kemény kőre. Szeme előtt fekete karikák lebegtek, a látása homályossá vált, de az életösztöne felülkerekedett mindenen. Minél messzebb kerülni, ez lüktetett a fülében, ahogy a vér oxigénnel telve igyekezett eljutni az agyába. Látni nem látott, de a hangtól új erőre kapott.

- Tomas! Segíts!

Lucille ijedten nézett, szeme elkerekedett. - Tomas! - könyörgött Edith, és magát vonszolva sikerült messze kerülnie Lucilletől. A hang irányába nézett, és felsírt. Tomas állt az ajtóban, az égő gyertyák fénye megvilágította az arcát, és látható volt a seb a szeme alatt.

- Gyere Edith! - nyújtotta a kezét és Edith feltápászkodott, kezét a nyakára szorítva, mintha még mindig Lucille marka szorongatná. - Gyere kedves, nem lesz semmi baj! - Már megint ezek a szavak! - Lucille, nem bántod! Megértetted?! Nem bántod őt!

A nő megsemmisülten állt. - Tomas! Hogyan? - elindult, de mindketten hátráltak előle, le a pince felé. - Ne! Ne menj el! Gyere vissza hozzám, szeretlek! Bocsáss meg nekem, Tomas! - de hiába kiabált, a férfi rezzenéstelen arca semmiféle megbocsájtásról vagy szeretetről nem árulkodott. - Miattad, kettőnk miatt tettem. Azt mondtad, sosem hagysz el, hogy mindig együtt maradunk. Tomas, kérlek, könyörgöm...

A lift ajtaját a férfi egy mozdulattal berántotta, a vas csattanása visszhangzott. Lucille még mindig közeledett, kezeit könyörögve nyújtotta öccse felé. - Oda nem mehetek le, tudod... Te se menj le. Ott vannak! Várnak engem, és bántani fognak. Már bántottak, és nem akarom, hogy újra... Tomas, ne hagyj itt! Nem szeretheted őt jobban, mint engem.

A férfi megnyomta a gombot, és a lift lassan elindult lefelé. - De igen Lucille! Az életemnél is jobban szeretem. Téged viszont gyűlöllek! - Lucille kétségbeesett kiáltozást hallották, és Edith reszketve bújt Tomas karjaiba. A férfi ölelte, és nyugtatta.

- Tudom, hogy nem vagy itt. Tudom, hogy meghaltál, hogy csak a képzeletemben létezel. Talán meghaltam, és ez az egész csak az agyam szüleménye. - A lift megállt, és Edith érezte, hogy a férfi megfogja az állát, és puha csókkal vette birtokba az ajkát. - Ez nem lehet a valóság - suttogta Edith bele a férfi szájába.  Aztán a kezdeti puha csókot hamar felváltotta a vad éhség. Amikor elváltak egymástól Edith nem merte kinyitni a szemét. - Ha kinyitom a szemem, el fogsz tűnni.

Tomas letette a gyertyatartót és kinyitotta a lift ajtaját. Megfogta Edith kezét és egy lámpa alá vezette. - Nézz rám szerelmem! Itt vagyok! Csak így menthettelek meg! Lucillnak a gyűlölete adott erőt, hogy testet öltsön, nekem az irántad érzett szerelmem. Érints meg, és higgy! Én vagyok az! - Edith remegő kézzel érintette meg az arcát, a sebhelyet, az állát, míg a férfi megfogta a csuklóját és egyenként végigcsókolta az ujjait. Edith testén áthullámzott a boldogság és a gyönyör. - Mindenre emlékszem Edith. Arra az éjszakára a posta fölött, minden csókra, minden érintésedre. Minden örökre beleégett az emlékezetembe, és te voltál az, aki megmentett a kárhozat tüzétől. A te tisztaságod, a lelked ragyogása ott volt velem mindvégig.

Felkapta az asszonyt, és a pince végébe vitte, ahol végtelenül gyengéden lefektette a pokrócokra. Edith tudta, hogy tényleg ő volt az, aki megmentette a fiát, itt volt vele végig, hogy ne féljen. Lucille itt nem bánthatta, és itt voltak ők is. Enola, Pamela és Margaret. Ők is védték a gyermeket, és szembeszálltak Lucillal.

De Edith most nem akart rájuk gondolni, még a fiára sem. Most csak Tomasra akart gondolni, végre újra együtt voltak, végre közel egymáshoz és csókjaik, érintéseik beszéltek helyettük. Edith sírt. - Mit veszítettünk? Egy boldog életet! - Tomas lecsókolta a könnyeket az arcáról, és a szemébe nézett.

- Minden pillanatomat te töltötted ki. - A férfi karjai szorosan ölelték, szinte már levegőt sem kapott. Érezte, hogy Tomas keze forrón simul a derekára, reszkető keze igyekszik megszabadítani a ruhájától. Edithben rég elfeledett vágyak keltek újra életre. Mintha a hideg ellenére az egész teste lángra gyúlt volna. Lefejtette a férfiról a zekéjét, kioldotta a nadrágtartót, és magára húzta. Felsikoltott amikor magában érezte a férfit, a nevét sóhajtotta.

- Thormas!

- Ó, Edith! Csak téged szerettelek!

- Fáj meghalni? - suttogta Edith, és Tomas óvón ölelte magához.

- Az fájt, hogy itt kellett, hogy hagyjalak. Hogy nem mondhattam el, mi mindent köszönhetek neked, hogy mennyire szeretlek. - Megcsókolta a nő csupasz vállát. - Fájt látnom, hogy nem ölelhetlek magamhoz. Hogy a fiam nem ismerhet meg. Hogy nem tudtam a megbocsájtásodért esedezni.

Edith összefonta ujjait a férfi ujjaival.

- Levettem az özvegyi fátylat, az is fájt? - Tomas nem válaszolt, de Edith hallotta, hogy nagyot sóhajt. Magára húzta, és megcsókolta. - Mi lesz most?

- Véget vetünk ennek, együtt - súgott a férfi a fülébe, a hangja bizakodó volt, de a mosolya keserédes. - A mi életünk ez a ház volt, ha elpusztul, akkor Lucille is...

Edith felült, és befogta a férfi száját - És te is! Nem veszíthetlek el. Mégegyszer nem.

- Edith. Nem mehetek el innen. Engem az élet és a halál is ide köt. Igazad van, Lucillelal együtt én is örökre eltűnök, de már nem félek. - Felnézett, szürke szeme az apró ablakokon át beszűrődő halovány fényt nézte. - Indulnod kell. - De Edith nem mozdult. Nyújtani akarta a percet, talán a végtelenségig. Kibontakozott a férfi karjaiból.

- Én már nem megyek innen sehová. Velem maradsz örökké? - A férfi összeráncolta a homlokát. Figyelte a nőt, ahogy elindult a lifthez, és megragadta a gyertyatartót. Az arca nyugodt volt. Karját a férfi dereka köré fonta, és ajkát csókra kínálta. Abban a pillanatban amikor Tomas magához húzta, a ruhák és régi könyvek közé dobta a gyertyákat. Lángra lobbantak a régi könyvek, a függönyök, lassan a faborítás, a tűz átterjedt a gerendákra, és körbevette őket. De ők nem mozdultak, csak ajkaik puha tánca jelezte, hogy még élnek, és hogy szeretnek.

A hajnal sápadt fénye üszkös romokra és füstölgő tetőre nézett le. A fehér havon lassan átszivárgott a föld kincse, vörösre festve a környéket.

Az automobil lassan begördült Blackwell rezidencia elé, és a kis Tomas, mit sem tudva a sok mérfölddel arrébb történt tragédiáról, izgalommal vetette bele magát a puha hóba.

- Építek anyának egy hatalmas hóembert. Hogy fog örülni, ha meglátja.

Az öreg cseléd kiszállt, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. A magasba nézett, a levegőben szagolt. Nagyot sóhajtott, és megsimogatta a kisfiút.

- Tomas úrfi. Segítek. Úgy, mint régen, emlékszik?

Eltelt tizenöt esztendő. Az ifjú Tomas Sharp azóta nem járt Allerdale Hallban. Menyasszonyával a birtok ügyeiben eljárni mentek oda.

- Meglátod kedves, a kezem alatt felvirágzik a bánya. Apám hagyatéka, most hogy nagykorú lettem, már az enyém. Ahogy nagylelkű jótevőm Trevor Blackwell vagyona is. Felépíttetem a házat, szebb lesz, mint valaha is volt. - A baronett szürke szemével a távolba nézett, beletúrt sűrű fekete hajába. Hatalmas vagyont örökölt, amiből máshol fényűző körülmények között élhettek volna, de ő csak egyre vágyott.

A fiatal nő félénken bújt Tomashoz. Ő nem örült annyira, nem osztozott a férfi lelkesedésében, de mindenben támogatta szerelmét. Hallott mindenfélét, hogy gyilkosságok történtek ott, és hogy nem véletlen volt a tűz sem, amitől az egész leégett. És hallott szellemekről is, Sir és Lady Sharpe szelleméről, akik holdvilágos tiszta éjszakákon egymást ölelve sétálnak és bejárják a környéket. A falusiak közül sokan látták már homályos alakjukat, ahogy meg-megállnak, csókolózva, boldogan, hogy egymás tekintetében elveszve eltűnjenek a romok között.

Helyi babona is született, miszerint ha  a két szerelmes szent Márton napján megjelenik, rövid lesz a tél, aminek ezen a környéken mindenki örült.