- Nincs semmi bajom Alan. Semmi bajom. - Felugrott és a mosdóba futott. A mosdótál fölé hajolt, és egy mozdulattal ledugta ujját a torkába. Semmi nem történt. A férfi aggódva figyelte az ajtóból.
- Ne jöjjön ide! - kiáltotta, majd újra a szájába nyúlt. Többször egymás után, közben megpróbált gyomorforgató dolgokra gondolni, amitől máskor biztosan hányt volna. Kiverte a hideg veríték, de a gyomra nem volt hajlandó kiadni magából semmit. - Nem értem, hogy miért nem jön semmi - zokogott kétségbeesetten.

McMichael tanácstalanul állt, aztán felesége ellenkezése ellenére mögé lépett, és masszírozni kezdte a nyakát.

- Kedvesem, maga tiszta víz. Feküdjön le, és mondja el végre, hogy mi a baj.

Edith még egy elkeseredett kísérletet tett rá, hogy meghánytassa magát, hiába. Reszkető lábakkal az ágyhoz ment, de az utolsó lépesekhez már szüksége volt a férje segítségére. Alan aggódva nézte az asszonyt, akit mintha görcsök kínoztak volna, össze-összegörnyedt. Kapkodva szedte a levegőt, az arca elfehéredett.

- A tea nem tea, hanem tűztövis bogyó.

Alan felállt, a tűzbe dobta a piros dobozt, aztán az orvosi táskájában kezdett matatni, ahonnan elővett egy pirulát.

- Ezt nyelje le, enyhe nyugtató amitől el fog aludni. - Edith engedelmeskedett, aztán átölelte a fiát. Arra gondolt, ha már meg kell halnia, legalább a fia illatát vigye magával a másvilágra. Alan felkapta a fejét, mert zajt hallott lentről. - Mintha dörömbölne valaki az ajtón. Mindjárt visszajövök kedvesem. - Azzal felállt az ágy széléről és kiszaladt a szobából.

Edith érezte, hogy az idegesség lassan oldódik benne, aztán ráborult a sötét éjszaka.

Már világos volt, amikor felébredt. Felült, körbenézett. Egyedül volt a szobában. Fáradtnak érezte magát, és erőtlennek. Hanyatt feküdt és a mennyezetet bámulta, a plafonról meredező tűhegyes faragott díszítéseket,és azon gondolkodott, hogy elég nyomasztó a ház e nélkül is, de ezek a tüskék egyenesen félelmetesé teszik. Beszélgetés zaja hallatszott lentről. Felkelt és bár erősen szédült, kapaszkodva elindult lefelé. Ahogy lenézett a lépcsőfordulóból, egy idegent látott aki a lépcsőnek háttal ült a kopott kanapén. Thomast Alan mellett látta, elmélyülten egy könyvet lapozgatott.

- Nem is gondoltam volna, hogy még összefutunk az életben. - Az idegen egy nő volt, akinek a hangja nagyon ismerősnek tűnt. - Micsoda véletlen.

Alan felnevetett. - Inkább csodának mondanám. De honnan tudták meg, hogy ez a birtok eladó? Hiszen nem is hirdettük?

- Képzelje Alan - kezdte mesélni a nő -, a férjem megálmodta. Ne mosolyogjon, komolyan beszélek. Megálmodta egyik éjjel, Higgye el, én sem akartam neki elhinni, de táviratozott, hogy van egy birtok, és egy ház, amit leírt nekem pontosan, hogy milyennek látta álmában. A címet is leírta, és kért, hogy Amerikából közvetlenül ide utazzak.

Edith ekkor ismerte fel a hangot. Alice, a nő, akivel a hajón találkoztak. Remélte, hogy soha többé nem látja az életben, erre itt futnak össze. - Ő majd holnap érkezik. Gondolhatja, hogy meglepődtem, amikor megérkeztem, és a ház és minden körülötte, pontosan olyan volt, ahogyan a férjem leírta.

Edith közben leért a lépcső aljára. Még mindig szédült és vakítóan fényes foltok ugráltak a szeme előtt. Alig várta, hogy leüljön, vagy inkább, hogy lefeküdjön. Alan amikor meglátta, azonnal felugrott. Éppen jókor, mert az asszony térdei megrogytak, és ha a férje el nem kapja, akkor valószínű, hogy elvágódik. Alice Blackwell a szívéhez kapott, és teátrális mozdulatot tett.

- Kedves McMichael asszony, csak nincs rosszul?

Thomas felugrott, és kiejtette a könyvet a kezéből. - Anya! Mi a baj, anya? - Alan közben lefektette a kanapéra a még mindig holtsápadt nőt, és a kisfiú azonnal megfogta a kezét. - Igaza volt annak a néninek, aki a hajón kinyitotta nekem az ajtót. Azt mondta, hogy nagy baj lesz, ha idejövünk.

Alan és Edith egyszerre kiáltottak rá a fiúra. - Hogy mit mondott? - A kisfiú összerezzent. - Alan letérdelt elé. - Mit mondott neked pontosan?

- Azt mondta, itt minden az övé, és ha édesanyám újra eljön, akkor örökre itt fog maradni. Ez mit jelent? Ideköltözünk? Én szeretnék itt maradni. Nekem tetszik itt. - Anyja elképedt arcát látva megszeppent - Nem értem, hogy mi ebben a baj.

Alan felnevetett és megsimogatta a fiú haját. - Kedves Alice, a gyerek csak rosszat álmodott. Elég színes a fantáziája, tudja abban a korban van, hogy mindenhol manókat és tündéreket lát.

Alice ravasz szeme megcsillant. - Ne aggódjanak, ettől csak még érdekesebb lett a ház. Én szeretem a természetfeletti dolgokat, sőt, a nagymamám médium és jósnő volt, és én örököltem a képességét. Tudok tenyérből jósolni - mosolygott, és megfogta Alan kezét. A mutatóujját végighúzta a tenyéren futó vonalakon, majd hirtelen elsötétült a tekintete, és elengedte a férfit.
- Önt hamarosan nagy veszteség éri. Egy olyan dolgot veszít el, amit még meg sem kapott. Veszélyben az élete Alan, és a családjáé is - A saját tenyerébe nézett, aztán ismét megfogta a férfi kezét -, és ami a legszörnyűbb, az ön sorsa összefonódott az enyémmel. Ha gondolja Alan, nagyon szívesen tartok egy szeánszot, amint a férjem megérkezik - suttogta.

Az arcuk már olyan közel volt egymáshoz, hogy szinte összeért az orruk.

- Köszönjük, de nem hiszünk az ilyesmiben. - Edith elérkezettnek látta az időt, hogy közbeavatkozzon. A férfi elkapta a kezét, a felesége mellé ült és megsimogatta Edith hideg verítékes homlokát. - Alan, amint aláírjuk a szerződést, szeretném ha indulnánk vissza Amerikába.

- Ilyen állapotban nem javaslom az utazást. A férjemnek van egy lakása Londonban, maradjanak ott, ameddig jobban nem lesz a felesége. - Alice Alan mögé állt, és kezét a vállára tette. Edithet felbosszantotta az, hogy a nő úgy beszélt róla, mintha ott sem lenne. - Trevor hamarosan megérkezik. Az ügyvédjük már megírta a papírokat, csak alá kell írniuk, és már készen is vagyunk.

Edith értetlenül rázta a fejét. - Miért nem tudtuk elintézni az egészet Londonban. Nem kellett volna mindannyiunknak ideutazni.

- Minden okkal történik, nincsenek véletlenek. A mi dolgunk az életben, hogy megtaláljuk a miérteket. Alan kedves, körbevezetne a házban? - Amikor a nő kivillantotta hófehér fogait, Edithet kirázta a hideg. Rosszul érezte magát, ez nem kétséges, de most a gyomra is felfordult. A gyermek ezen a reggelen még nem mozdult meg, és ez nyugtalanította. Alan szinte megbabonázva állt fel a kanapéról, hagyta hogy a nő belekaroljon, és hamarosan eltűntek a konyhában. Edith elképedt a történtektől. A gyanú, hogy a nő akar valamit a férjétől, egyre jobban elhatalmasodott rajta. Ahogy Alanre nézett, ahogy hozzá ért, volt benne némi kacérság, és ha nem Alice Bleckwell lett volna, talán még örül is, hogy a férjének része lehet egy kis kalandban.

Thomas újra könyvébe mélyedt, és szemét le sem véve a megsárgult lapokról elindult fel a lépcsőn. A kanapé kényelmetlen volt, de a rossz érzése, a tompa fájdalom a hasában kezdett szűnni. Helyette inkább éhséget érzett.

- Kisfiam, te reggeliztél már valamit? - szólt a gyermek után.

Thomas anélkül válaszolt, hogy akár egy pillanatra is felnézett volna a könyvből. - Persze anya. Alan csinált nekem pirítóst. Maradt a konyhaasztalon. - Edith feltápászkodott.

Bár nem volt túl nagy a hasa, sőt, sokkal kisebbnek látta, mint amikor Thomassal volt ennyi idős terhes, most mégis útban volt. Arra gondolt, hogy így érezhette magát a mesében a farkas, amikor a vadász köveket varrt a hasába, miután kivette Piroskát és a nagymamáját. Fájós derekát megtapogatta, és elindult a konyha felé. Meglepetésére a konyhában nem volt senki. Pedig látta, hogy Alice és Alan ide indultak. Az asztalon viszont ott volt a kihűlt pirítós. Egyet leemelt a tányérról, beleharapott, de vissza is tette. Nem esett jól.

Ekkor a kamra felől hangokat hallott. Elfojtott nevetést. A rossz érzése olyan erővel tört rá, hogy minden jó modort félretéve odalopózott az ajtóba, és hallgatózni kezdett, aztán belépett.

Alice és Alan vadul csókolózott, és Edith méhe összerándult. Alan kipirult arccal, keményen szorította magához a nőt, keze a hátáról a mellére vándorolt és megmarkolta, Alice hátraszegett fejjel adta át magát az élvezetnek. Nyögésük betöltötte a kis helyiséget, és Edith összeszorított foggal kitántorgott a konyhába. Megmarkolta az asztalt, és elnyomott egy kiáltást. A hasában az izmok megrándultak, és az éles fájdalom végighasított a hátán. A kamrából egyre vadabb hangokat a fülére tapasztott kezével próbálta elhallgattatni, de hiába.

A fájdalom felerősödött, és a hasához kapott. A kéjes sikoltás késszúrásként érte. Menekült a konyhából, de nem jutott messzire.

- Alan! - felkiáltott, és abban a pillanatban összeesett. Érezte, hogy minden izma remeg, és a hányinger hullámokban tör rá. - Alan! - A kisfia máris ott termett, és ijedt szemekkel nézett ár. - Nincs semmi baj, elestem. Szaladj ki az udvarra, és gyűjts nekem lepkéket. Szép, nagy fekete lepkék vannak kint - mosolygott rá a gyermekre, bár minden erejére szüksége volt, hogy ne kiáltson fel az újabb rohamban rátörő görcstől. - Szaladj, szedj össze jó sokat.

A gyermek szerencsére elhitte, amit mondott neki, és boldogan nekiiramodott. Edith összeszorított foggal kapaszkodott fel a kanapéra. Azóta a férje már biztosan beteljesedett a kamrában, túl nagy volt a csend.

- Alan, kérem jöjjön azonnal! - sikoltotta, aztán elfeketedett körülötte minden.

Amikor magához tért és kábultan szétnézett, újra a hálóban volt. Az ágy melletti asztalon egy befőttes üvegben néhány fekete lepke vergődött. Ijedtében leverte a szőnyegre. Sötét volt, és mindene fájt. Teljesen egyedül volt, egyedül a félelmével, egyedül a fájdalmával. A szoba jéghideg levegője minden lélegzetvétellel a tüdejéig hatolt, hiába volt nyakig betakarva, reszketett. Halk sóhajokat hallott, amiről először azt hitte hogy a sajátja, mert rajta kívül senkit nem látott a helyiségben. Próbált felülni, lesöpörte magáról a takarót, de erőtlenül hullott vissza az ágyba. Aztán minden erejét összeszedve mégis sikerült a karjára támaszkodni, és oldalt fordulni. Amit látott, attól elborzadt. A takaró alatt és az ágy mellett a szőnyegen vértől mocskos lepedők és ruhadarabok hevertek. - Istenem - suttogta.

- Azt hitted legyőzhetsz engem? Kis naiv. Tudd meg, még mindig engem szeret. Az örökkévalóságig engem szeret - Az ablak előtt a kinti beszűrődő fényben ott állt egy áttetsző alak, akinek láttán Edithet halálfélelem járta át. -, és soha nem hagy el engem.

Az alak megfordult, és az ágy felé indult, vagy inkább lebegett. Ruhája és haja kopott volt, és a felőle áradó rosszindulat fájdalmat okozott Edithnek.

- Hagyj engem Lucille. Távozz tőlem! - kulcsolta imára a kezét - Minden lélek dicsérje az Urat!

A kárhozott lélek csak állt felette és mosolygott. Arca beesett volt, de a szeme kegyetlenül csillogott. - Már nálam van a gyermeked is. Thomas is engem szolgál az idők végezetéig. Tudod milyen sokat szenved, miattad? Mennyit sír, azért, mert te már más asszonya vagy? Élvezettel nézem a szenvedését. Elárultad, és ez a pokol tüzénél is jobban kínozza. Pedig érted halt meg, Edith, miattad.

- Ez nem igaz! Te árultad el! Azt mondtad, hogy szereted, mégis megölted. - A félelme lassan gyűlöletté változott. Most végre kiadhatta magából mindazt, ami évek alatt felgyülemlett. - Soha nem volt beléd szerelmes. Rettegett tőled! Te egy szörnyeteg vagy Lucille! Thomas jó ember volt, és én minden éjjel imádkozom érte, hogy a lelke megnyugvást találjon.

Lucille felnevetett, és egészen közel hajolt. - Azt hiszed a gyenge kis imáid megmentik a lelkét? Azt hiszed, majd a túlvilágon találkoztok? Ostoba vagy, mindig is ostoba voltál. Neki már nincs megváltás, ahogy nekem sem. Gyilkosok vagyunk, paráznák vagyunk, Istenkáromlók vagyunk, és nincs helyünk egyik világban sem.

- Én nem adom fel a reményt - Edith már egyáltalán nem félt. -, és nem félek tőled. Isten jó, és megbocsájtó. De rajtad nem fog segíteni, mert te megátalkodott vagy.

- Te pedig egy örök vesztes! Most is veszítettél, ellenem. Már a gyermeked is velem van, az, aki meg sem született.

Eszelős kacagásától Edith önbizalma elillant, fájdalom rohanta meg, és a véres lepedőkre nézve keservesen sírni kezdett.