Megjegyzés:

Ezt a fejezetet két okból félbe vágtam és két részben töltöm fel. Egyrészről nagyon hosszú lett (eleddig a leghosszabb), másrészről viszont a vizsgaidőszaknak köszönhetően lassabban haladok az írással és így próbálok időt nyerni, hogy ne maradjanak ki gyakran hetek egy-egy feltöltés között.

***

Mire Sol és Bifur hajnalban felkeltették Dorit és Óint, ők maguk pedig végre aludni tértek, a lánynak kész terve volt. Az orráig húzta a takaróját, próbált nem gondolni arra, hogy néhány rövidke óra múlva valaki – feltehetően Kili – felrázza, és még egyszer utoljára végig vette magában a hadműveletet. Jó oka volt így nevezni, egy fél éjszakát töltött Bifur társaságában, aki az idő jelentős részében eszelős tekintettel figyelte őt, és akinek – ezen Sol képtelen volt túltenni magát – egy fejsze állt ki a fejéből.

Úgy hiszem, az ifjabbakkal, na meg persze Bilbóval nem eshet nehezedre megtalálni a közös hangot, mondta Gandalf előző este.

Nos, Bilbóval talán tényleg nem, a hobbit udvarias és érdeklődő volt, ugyanakkor maga is valamelyest kívülálló, Sol pedig azt szerette volna, ha a társaság elfogadja őt. Az ifjabbak tehát a megoldás, vagyis Fili, Kili, Ori és talán Bofur meg Bombur. Csakhogy ez egyáltalán nem tűnt olyan egyszerűnek. Bofur harsány volt és tolakodó – néha tolakodóan jóindulatú –, amivel Sol nem igen tudott mit kezdeni, csak zavarba jött tőle. Kili egyszerűen furcsa volt és időnként kicsit ijesztő. Kedves és vidám, a nevetése ragályos, de Sol gyakran azon kapta, hogy megszállott, szinte dühös tekintettel mered arra, aki éppen beszél, vagy csak úgy maga elé – és ezt egyáltalán nem tudta hova tenni. Fili alapvetően normálisnak tűnt – törp mértékkel mérve –, mindenkivel figyelmes volt és mindig segített, ahol tudott, de Sol jobbnak látta óvatosnak lenni vele kapcsolatban, mert még nem feledte el a neves incidenst – ami arra engedett következtetni, hogy a látszat csal –, sem pedig, hogy Fili egy kétlábon járó fegyverraktár.

Ori és Bombur tűntek a kézenfekvő megoldásnak, mindketten csöndesek és többé-kevésbé udvariasak voltak. Velük érdemes tehát összebarátkozni.

Sol ezekkel a gondolatokkal aludt el és másnap korán reggel az esti sírástól dagadt szemmel és borzasztó fáradtan ébredt.

– Elég már – dünnyögte, igyekezve eltakarni az arcát, mire Kili abba hagyta a válla rázogatását és tovább indult felkelteni Bilbót.

Ezen a reggelen Sol a korábbinál is jobban tartotta a távolságot a törpöktől, nem nézett a szemükbe, mikor valamelyik elment mellette, jóllehet erre nem is volt szükség, ugyanis senki se szólt hozzá. Sőt, úgy általában is rossz hangulat uralkodott és mindenki keveset beszélt. A reggelit kettes-hármas csoportokban fogyasztották el, – Sol egyedül –, Dori pedig fele annyi idő alatt készült el a frizurájával, mint eddig bármikor.

Solnak, miközben a némaságba burkolózó társaság mögött poroszkált, eszébe jutott a tegnap esti vita, amit nem hallott rendesen, mert éppen a saját nyomorával volt elfoglalva. Talán még mindig amiatt feszült a légkör. Vagy a megváltozott táj tehet róla. Most mélyülő völgyeken lovagoltak keresztül, s magasan felettük a szirtek tetején itt is ott is ellenséges, fekete romok meredeztek, azt a kellemetlen érzést keltve, mintha figyelnék őket.

– Az ott Amon Sûl, a Nagy Őrtorony – mutatott fel Gandalf egy a többinél nagyobb, magányos kőgyűrűre, amely omladozó koronaként állt a domb tetején. Sol most már felismerte a helyet. Olvasott róla, és igazán számíthatott volna rá, hogy ezen az úton megpillantja.

– Nem tűnik valami barátságos pihenőnek – jegyezte meg Bilbó.

Ebédelni álltak meg a Széltető lábánál és míg a törpök szétszóródtak, Gandalf és a hobbit a pónik közelében maradtak, így Sol hallotta a beszélgetésüket.

– Pedig nagyon is előnyös, ha pihenőnek nem is, őrhelynek mindenképpen – felelte a mágus – Odafentről belátni az egész vidéket. Ha későbbre járna az idő, javasolnám, hogy ott verjünk tábort. De még sok mérföldet meg kell tennünk, mielőtt leszáll az est.

– Úgy hiszed, olyan őrhelyre van szükségünk, ahonnan messzire látni? – kérdezte Bilbó ártatlan hangon, de a homloka aggodalmasan ráncolódott.

– Az ilyesmi sosem árt – Gandalf a hobbitra pillantott és halványan elmosolyodott – De remélem, nem lesz szükségünk rá.

Bilbó kinyitotta a száját, mintha még lenne kérdése, de végül becsukta és biccentett egyet, Sol pedig eltűnődött, vajon Gandalf mit sejt, amit nem árul el nekik.

Ebéd után az ég beborult, majd kitisztult anélkül, hogy egy csepp esőt is hullatott volna. A völgyben, aminek a mélyén vonultak, kis vízfolyás kanyargott előző őszről maradt avarkupacokat kerülgetve, s a levegő nehéz volt a hárs illatától. Már jócskán elmúlt a tea ideje – erről Bilbó kötelességtudóan tájékoztatta a közelében lovaglókat –, mikor egy nagy kövekkel tarkított, kitartóan emelkedő ösvényt követve felértek egy kisebb fennsíkra, amelyet balról egyenetlen sziklafal szegélyezett. Itt frissebb volt a levegő és körös-körül madarak cikáztak, messze előre pedig a bágyadt csillogás nem lehetett más, mint a Szürke Omboly folyó, amelyet a tündék Mitheithelnek neveztek. Sol még nem járt arra, de eleget bújta a térképeket, hogy tudja, ott vár rájuk az Utolsó Híd és azon túl a Bruinen, a Zubogó. Azon túl pedig Imladris. Végül a nap komótosan ereszkedni kezdett a dombok mögött és Thorin felszólította a társaságot a táborverésre.

Egy kis kiszögellésen álltak meg, balról öblös sziklafal, jobbról szakadék, körös-körül girbe-gurba fenyőfák, amelyek jótékonyan felfogták az est leszálltával érkező szelet. Gandalf eltűnt, Sol pedig kapkodva lecsutakolta és megetette a pónikat. Ezúttal nem időzött sem Kendernél, sem Bögölynél, aki málháspóni lévén kevesebb szeretetet kapott a többieknél. Gyorsan leterítette a takaróját a tűztől a legmesszebb – pontosabban a társaságtól a legmesszebb –, és előkotorta az Ének egy nagy királyról, kinek termeit homály borítja című könyvecskéjét. Azóta nem olvasta, hogy letért a Füvesútról, ám most nagy szüksége volt rá. A tervéhez.

Egy darabig figyelte a törpök sürgölődését, mindenkinek megvolt a maga dolga: Bombur vacsorafőzéshez készülődött – ilyenkor fölösleges volt zavarni, alig figyelt rá, mi zajlik körülötte –, Bofur a tálkákat és evőeszközöket pakolta elő, Glóin tüzet rakott, Óin Bilbó nyirokcsomóit tapogatta, mert a hobbit délután torokfájásra panaszkodott, Balin egy térképet nézegetett a nap utolsó fényénél, Bifur a saját, Bofur és Bombur fekhelyeit rendezgette, Dori teázott – porceláncsészéből, csilingelő kiskanállal, miközben Bilbó Óin válla mellett vágyakozva figyelte –, Dwalin a csatabárdjait tisztogatta nagy odafigyeléssel, Thorin Filivel beszélgetett, Nori lefeküdt aludni, Kili pedig körbe-körbe sétált és a pipájával vacakolt, amit általánosan háromból kétszer nem sikerült meggyújtania, noha minden alkalommal elismerésre méltó kitartással próbálkozott.

Solnak, ahogy múltak a napok, egyre inkább az volt a benyomása, hogy a törpök híres tűzgyújtó képessége – amit még az imladrisi tündék is elismertek – nem pusztán születési adottság, inkább a hosszú évek gyakorlásának eredménye. Ugyanis nem Kili volt az egyetlen, akinek láthatóan gondjai akadtak. Valahányszor táborverésre került sor, Ori – mint most is – varázslatos módon felszívódott, Sol pedig egyízben szemtanúja volt, ahogy Fili egy nyirkos nap végén félórán keresztül kuporgott a meggyújtandó fahasábok felett, mígnem Óin finoman elhessegette, s pillanatokon belül fellobbantotta a tábortüzet.

Sol így elmélkedett a takaróján ücsörögve, s addig várt, míg Ori végre fel nem bukkant. A törp vízért ment el, s most szépen kiosztotta a teli kulacsokat, végül pedig a bőrkötéses füzetével letelepedett a már szikrákat köpködő tűzkezdemény mellé. Sol a saját könyvecskéjét gyűrögetve, lámpalázasan indult el felé – Glóin szerencsére már csatlakozott Thorinhoz és Filihez, akik valamivel odébb álldogáltak –, s mikor odaért, csak egy pillanatig habozott, mielőtt leült mellé. Ori felpillantott rá, és Sol kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon.

– Zavar, ha itt ülök? – kérdezte vékonyabb hangon, mint az természetes lett volna – Itt jobb a fény – esetlenül meglengette a könyvét.

Ori megrázta a fejét és kinyitotta a füzetét, hogy beletemetkezzen, de Sol meg mert volna esküdni rá, hogy a törp szeme nagyon is megakadt az Ének egy nagy királyról-on. Pontosan erre számított. Fellapozta hát a könyvet és próbált úgy tenni, mintha a tűz villódzó fényénél ki tudná venni az apró, megkopott betűket.

Ori görnyedten ült és körmölt, a keze csupa korom.

Sol lapozott.

Ori megigazította a térdén a füzetét és félresöpörte a haját, összemaszatolva a homlokát.

Sol halkan felkuncogott, mintha szórakoztatná, amit olvas.

Ori rápillantott.

Sol megint lapozott és a szeme sarkából figyelte a törpöt, aki most kinyitotta a száját, feltehetően azért, hogy megszólítsa, megkérdezze, mit olvas és aztán elkezdjenek beszélgetni, mert mind a ketten szeretik az irodalmat és a tudományokat, ez pedig stabil alapja lehet egy barátságnak.

– Ori! – kiáltotta Dori valahonnan a hátuk mögül, mire Ori odafordult – Gyere csak ide!

A törp felkászálódott és a füzetét magához szorítva ott hagyta a tábortüzet.

Sol csalódottan leeresztette az Ének-et és közben a tekintete találkozott Thorinéval: A Hegymély Királya homlokrácolva nézte őt, – talán Glóin éppen a „kószát" szidta neki? Könnyen lehet. Sol lesütötte a szemét. A tervének kivitelezése nem indult jól. Bármiben fogadott volna, hogy Dori szándékosan hívta el tőle Orit. Nem bíznak benne. Csodálatos.

A könyve málladozó gerincét piszkálva üldögélt, míg el nem készült a vacsora. Gyorsan és étvágytalanul evett, s amint végzett – többször is megköszönte Bomburnak és kihangsúlyozta, milyen finomat főzött, hátha ez majd számít valamit – ott hagyta a társaságot. Bekucorodott a takarója alá, háttal a tábornak és a szakadék pereme felett pislákoló csillagokat bámulta. Pillanatnyilag egyáltalán nem kedvelte magát.

Hallgatta a törpök beszélgetését, semmi érdekeset, még mindig kicsit feszült volt a hangulat. Hallotta, ahogy Gandalf visszatér és Balinnal meg Thorinnal vált néhány mormogós szót nyomokról és arról, hogy minden rendben, de hajnalban Dwalin és Glóin őrködjenek. Sol fázni kezdett, a tűztől távol, a hűvös leheletű völgykatlan szájához közel feküdt, s hirtelen rátört a torokszorító nyugtalanság. Ugyanolyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mint egy hónapja Dúnfölde határán, mikor egész éjjel ébren tartotta a félelem. Hiába voltak itt a törpök, ő nem tartozott közéjük, nem kereshetett megnyugvást a társaságukban.

Feljebb húzta a takaróját, az anyagnak lószőr és nedves gyapjú szaga volt, ami egy kicsit lelassította Sol szapora szívdobogását. Nincs semmi baj, csak sötét van és hűvös idefent.

A törpök lassan elcsendesedtek, a legtöbben aludni tértek, de egyikük sem Sol közelében helyezkedett el. Hamarosan fel is hangzott a mély horkolás – legelőször Bomburé, majd Dorié, Bofuré és így tovább. Minden nyugalmasnak tűnt – túl nyugalmasnak.

Azután az éjszakába belehasított az elnyújtott, vérfagyasztó rikoltás és Sol egész testében megmerevedett. Még egy rikoltás. Valahonnan messziről hangzott fel, de nem eléggé messziről és az előzőnél sokkal közelebbről. A pónik toporogtak, Sol nyakán leszaladt egy hideg verítékcsepp. Azután semmi. Csend. Míg nem Bilbó félig suttogva megszólalt.

– Mi volt ez?

Egy szívdobbanásnyi szünet, majd:

– Orkok – mondta Kili.

– Orkok? – a szapora léptek zajából ítélve Bilbó visszasietett a tábortűz közelébe.

– Torokmetszők – ez most Fili volt, a hangja tárgyilagosan csengett – Tucatjával vannak odakint. Az alföld hemzseg tőlük.

– A kora hajnali órákban támadnak, mikor mindenki alszik – folytatta Kili – Gyorsan és csendben, egy sikoly nélkül. Csak a vér patakzik.

A beálló csendet egyedül Bombur kitartó horkolása és Sol szívének őrült dörömbölése törte meg, azután halk kuncogás. Sol hátralesett a válla felett: Kili a tűz mellett ült, Fili hátrébb, a sziklafal bemélyedésében és mindketten vigyorogtak, míg Bilbó rémülten meredt rájuk. Látszólag egyikük sem vette észre, mikor Thorin felkelt és belépett a tűz fénykörébe.

– Szerintetek ez vicces? – szólalt meg a Hegymély Királya fenyegetően, mire Fili lesütötte a szemét, Kili arcáról pedig leolvadt a derültség – Szerintetek egy éjszakai orktámadás tréfa?

– Nem gondoltunk ilyesmire – bökte ki Kili.

– Nem, bizony – Thorin nehéz léptekkel elsétált mellettük, ki a tisztás peremére – Fogalmatok sincs a világról.

Sol visszafordult és a csillagos égboltra szegezte a tekintetét. A göröngyök nyomták az oldalát és ő egész testében vacogott. Ha viccnek szánták, ha nem, az a rikoltás valódi volt. Nagyon is.

– Ne vedd tőle zokon, fiam – mondta Balin szelíden, feltehetően Bilbónak, s most úgy tűnt, ő is a tábortűznél áll, pedig Sol az imént nem látta sehol. – Thorinnak mindnyájunknál több oka van gyűlölni az orkokat. – Néhány pillanatig hallgatott, mielőtt azzal a lassú, elgondolkodó hanghordozással folytatta, ahogy az Ered Mithrin-beli háborúról mesélt. – Miután a sárkány elfoglalta a Magányos Hegyet, Thrór király megpróbálta visszavenni a törpök ősi királyságát, Móriát, amit mi Khazad-dûmnak hívunk. De az ellenségeink megelőztek minket.

Khazad-dûm. Sol beharapta a száját és kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul feküdjön. Ismerte is a történetet, meg nem is. Ahhoz eléggé, hogy kirázza tőle a hideg. Ahhoz nem, hogy elsőre megértse a Balin hangjából csendülő fájdalmat, mikor az öreg törp folytatta:

– Khazad-dûmot orkok foglalták el, fajtájuk létező leggonoszabb példányának, Azognak, a Pusztítónak a vezetésével. Az óriás gundabadi ork valamiért megesküdött, hogy elpusztítja a Durin-fiakat. Azzal kezdte, hogy lefejezte a királyt, mikor Thrór egyedül ment be a kapun. És ezzel kitört a háború, amely kilenc éven át dúlt a Köd-hegység alatt és amelyben mi kerekedtünk felül, míg az orkoknak már csak Khazad-dûm maradt. Mi pedig télvíz idején felvonultunk a Keleti Kapu előtt az utolsó nagy csatára. Az esélyek ellenünk szóltak, és hamar visszaszorultunk az erdőbe, Azog pedig... – Balin megakadt és egy pillanatig néma csend honolt – Azog megölte Frerint.

Solban most tudatosult, hogy Bombur már nem horkol. Az egész tisztást feszült figyelem lengte be. Sol sohasem hallott Frerinről, mégis összeszorult a torka.

– Thráin beleőrült a bánatba s mi vezértelenek lettünk – folytatta Balin – Vereség és halál várt ránk, mígnem megérkezett a Vasdombok serege Grór fia Náin vezetésével és akkor újult erővel törtünk előre. Az orkok menekültek. Azog is menekült, de előbb még végzett Náinnal, majd a Frerin fölött síró Thráin felé fordult. És egyszer csak megláttam, amint egy ifjú törp herceg szembe szállt a sápadt orkkal. Thorin egymaga állt ott, s egy csupasz tölgyfaág volt az egyetlen pajzsa. De Azog, a Pusztító aznap megtanulta, hogy Durin vérvonalát nem lesz olyan könnyű megtörni.

Durin vérvonala. II. Náin után a családfa szerteágazik, magyarázta Gandalf Meduseldben, érzésre egy emberöltőnyi idővel ezelőtt. Az ezt követő időszakot egyesek Durin végnapjainak nevezik. De ez téves feltételezés és súlyos tájékozatlanságra utal. Azt viszont nem árulta el, hányan tartoznak ehhez a vérvonalhoz. A társaság tagjai között is akadnak? Vajon mind Durin leszármazottjai? Lehetséges volna?

– Erőinket egyesítve visszavertük az orkokat. – Balin remegőset sóhajtott – Az ellenségünket legyőztük, de nem ültünk tort és nem daloltunk aznap este, mert oly sok volt a halott, hogy fájdalmunkban számba se tudtuk venni.

Rövid csend állt be, mielőtt Bilbó óvatos-kíváncsian megszólalt:

– És az ork? Vele mi történt?

– Visszamászott a lyukba, ahonnét jött – felelte sötéten Thorin, aki most visszatért a társaság közé – Az a mocsok már régen belehalt a sebeibe.

– Thorin levágta a karját – magyarázta Balin – a katonái bevonszolták a kapun.

– És mi lett Kha... Móriával? – kérdezte Bilbó.

– Nem mentünk be. Dáin a kapuig verekedte magát, de a küszöbről visszafordult. Olyasmit látott, amit nem tudott szavakba önteni, mi pedig nem kísértettük tovább a sorsunkat. A halottjainkat elégettük és attól kezdve ott kerestünk szállást, ahol éppen akadt valami munka. Végül az Ered Luinba mentünk, ahol Thráin egyik barátja, aki maga is harcolt Azanulbizarnál, felajánlotta a vendégszeretetét.

Balin elhallgatott és most már nem szólalt meg senki. Sol az elhangzottakon töprengett, miközben a törpök motozását és a pónik dobbanásait hallgatta. A gondolatai közé beférkőzött az a mély, nyugtalanító dallam, amelyet Zsáklakban énekelt Thorin, és amelynek baljós sorai ott lebegtek e küldetés felett: tömlöc mély ős barlangokról, dúlt tárnák rablott kincséről és a sárkányról szólt – és mégis... mindez most távolinak és jelentéktelennek tűnt, s az Ereborból gomolygó füstgőz helyett Sol a Mória Keleti Kapuja előtt elterülő kopár völgy felett lebegő sűrű, fekete füstfátylat látta. A törpök kőbe temetik halottjaikat, mondta Jorund mester, még Sol tanulmányainak kezdetén. Kőbe.

Most kezdte csak megérteni, mit is jelentett Azanulbizar.

Közeledő léptek zajára eszmélt. Átlesett a válla fölött: Fili és Kili mellette terítették ki a takaróikat, mögöttük, a tűznél Thorin és Balin ültek. Fili észrevette a mozdulatot és felé fordult.

– Jó éjt – suttogta Sol.

– Jó éjt.

– Ki az? – hallotta most Kili fojtott hangját.

– Solveig – felelte Fili.

– Sol!

A lány félig a hátára fordult.

– Mi az?

Kili felkönyökölt Fili túloldalán, az arca nem volt kivehető, a tábortűz narancsos fénye hátulról világította meg.

– Ugye nem félsz? – kérdezte minden bizonnyal ártatlannak szánt hangon.

– Mitől? – kérdezett vissza Sol, aki nagyon is félt és a világért sem vallotta volna be ennek a két gazfickónak.

– Volt már dolgod orkokkal?

– Egyszer. Nektek?

– Sajnos még nem, csak egy falka fosztogató warggal – ismerte be Kili – De már alig várom, hogy lekaszaboljak néhányat.

– Hát én kibírnám, ha eggyel se találkoznánk – dünnyögte Sol felbámulva a fekete égen pislákoló csillagokra és próbálta kiűzni az emlékezetéből azokat a rikoltásokat.

– Miért jöttél egyáltalán? – kérdezte Kili néhány másodperces csend után.

Sol elszakította a tekintetét és a gondolatait a csillagokról. Amennyire ki tudta venni, mindkét törp várakozón nézett rá.

– Odahaza nem sok jövő elé nézhettem – kezdte óvatosan – Ezért eljöttem otthonról és egy darabig Minas Tirithben laktam és tanultam. De be akartam utazni a világot. Az apám is kósza volt.

Még ha erre nem is akadt bizonyíték.

– És elengedtek? – faggatta tovább Kili – Egyedül?

– Apám nem él, aki megtilthatta volna. Az anyám mindig nagyon féltett és nem örült, hogy kószának készülök, az ő anyja meg nyíltan ellenezte. – Solnak fogalma sem volt, miért mondja most el ezeket, eddig is mindig túl hamar örült, ha szóba álltak vele és később bánhatta. – De nem érdekes, mivel a bátyám... a mostoha bátyám támogatott.

– Hogy hogy nem érdekes? – Kili hangja értetlenül csengett – Az édesanyád és a nagyanyád akarata ellenére jöttél?

– Igen. Miért? – kérdezett vissza Sol.

– Az apád és még a bátyád is megtilthatta volna, de az anyád nem?

– Hát... Igen.

– Miért? – kérdezte Fili.

– Mert – Solnak ötlete sem volt hogyan magyarázhatna meg valamit, amit maga sem igazán értett – Mert ez így működik. Úgy értem, hallgathattam volna anyámra, de az más. Nem az ő szava a döntő. És a bátyám elengedett.

– Ennek semmi értelme – közölte Kili, miután Filivel váltottak egy pillantást – Ha ti is olyan kevesen lennétek, mint a törpasszonyok, jobban megbecsülnének. A mi asszonyainknak minden ujjára jut egy udvarló. Kezünket lábunkat törhetjük, ha ki akarjuk érdemelni őket.

– Hallanád Glóint, ha szóbakerül a felesége – tette hozzá Fili – De ne, inkább ne említsd, mert, ha egyszer elkezd beszélni róla meg a fiáról, beleőszülsz, mire vége lesz.

– Glóinnak van egy fia? – kérdezte meglepetten Sol. Tulajdonképpen semmit sem tudott a törpök magánéletéről.

– Gimli – suttogta Kili – Glóin magával akarta hozni a küldetésre, mert ő állítása szerint már gyerekként is részt vett csatákban – Fili halkan horkantott és Kili hangja is szkeptikusan csengett – De mindegy, mert Ingwer hallani sem akart róla. Anyánk engem sem akart engedni először.

– Majdnem leharapta Thorin fejét, mikor megtudta, hogy Kilinek is készült egy szerződés – erősítette meg Fili – Sosem láttam még olyan dühösnek.

– Félelmetes volt. Fili hetekig beszélt a lelkére, míg sikerült megenyhítenie – tette hozzá Kili, elnyomva egy ásítást.

Sol nem tudta hibáztatni a fiúk anyját, a maga részéről ő sem engedte volna, hogy Kili részt vegyen egy sárkányölő küldetésben, még ha nehezen is tudta elképzelni, hogy valaki csak úgy leharapja Thorin fejét. Képletesen, vagy sem.

Elcsöndesedtek és Solban csak most tudatosult, hogy egy ideje nem hegyezi a fülét, hogy meghallja az orkok kiáltásait. Az éjszaka most nyugalmasnak és biztonságosnak tűnt, a tábortűz lobogó fénye védett kört vont köréjük, csak a törpök horkolása és szuszogása törte meg a némaságot.

– Jó éjt – suttogta Sol, visszafordulva az oldalára. Két perc sem telt el, mozgolódás támadt és Kili fojtott hangon újra megszólalt.

– Sol, ébren vagy még?

– Igen.

– Már akartam kérdezni. A te népednél a nőknek egyáltalán nincs szakálla?

– Ne, Kili, ezt már megbeszéltük – szólt közbe Fili.

– Első kézből kell hallanom. Sol szakértő.

– Mahal...

Sol halkan elnevette magát.

– Azt hiszem, a szakáll a törpasszonyok kiváltsága.

– Idős korra sem nő ki? – firtatta tovább Kili.

– Idős korra általában már a hajunk is kihullik.

– Hihetetlen.

Az ezt követő csend hosszúra nyúlt és Sol szeme már éppen lecsukódóban volt, mikor Fili halkan mocorogni kezdett.

– Sol?

– Hm?

– Az indulás reggelén, még Zsáklakban.

– Igen?

– Nem akartalak megbántani.

Sol nem fordult a törp felé, de önkéntelenül belemosolygott a sötétségbe.

– Tudom – suttogta – Semmi baj, már el is felejtettem.

– Na persze – érkezett Kili vigyorgó hangja valahonnan Fili mögül.

Sol nem válaszolt, csak összébb húzta magán a takaróját és a feje alá tette a karját. Hirtelen nagyon jó kedve lett, orkok ide, göröngyös föld oda.

***

Nehéz léptek zajára ébredt, valaki körülötte járkált, majd tompa puffanás és morgolódás, a következő pillanatban pedig fenyegetően megdördült az ég.

– Ébredj, fiam, indulunk – hallotta Sol Glóin sürgető hangját, amire Fili álmos mormogása volt a válasz – Gyerünk. Keltsd fel a kószát.

Sol megvárta, míg Glóin léptei eltávolodnak, s csak akkor nyitotta ki a szemét. Fakó, reggeli fény fogadta, a haját és a takaróját megülte a harmat. Nagyon korán lehetett. Ahogy nehézkesen ülőhelyzetbe tornázta magát, az ég ismét felmorajlott, de ez most sokkal távolabbinak tűnt, mint még félálomban. A völgykatlanon túl a horizont szürkéllett a messzi erdők sötét lombja felett.

Sol megdörgölte az arcát és nekiállt összepakolni a holmiját. Fili látszólag tovább aludt, nem messze pedig Bilbó pislogott álmosan – nyilván ő is most ébredt. Kili már a társaság nagy részéhez hasonlóan talpon volt és mikor észrevette Solt, mosolyogva intett neki a tábor túlsó végéből. A lány bátortalanul visszamosolygott és próbálta elhessegetni az újfent éledező reményt, hogy a dolgok végre megváltoznak.

Sietősen keltek útra, a reggelit póniháton fogyasztották el, s hamarosan már ismét a völgyek mélyén kanyargó ösvényen haladtak. Gandalf nap közben többször is előre lovagolt, Dwalin pedig szokásától eltérően hátra maradt, így most közvetlen Sol és a málhás póni, Bögöly mögött poroszkált. Ettől Sol igencsak kényelmetlenül érezte magát, de az út túlságosan szűk volt ahhoz, hogy megelőzze Norit és csatlakozzon Bilbóhoz.

Ezen a napon nem sok szó esett, az idő valamelyest hűvösebbre fordult és a fák közt motozó szél eső illatától volt nyirkos. Messze előttük újra és újra megdördült az ég, de fölöttük, a lombokon túl még felhő se látszott.

Sol, mikor megálltak ebédelni, erőt vett magán és Bombur mellé ült le, de túl fáradt volt ahhoz, hogy ő maga kezdjen beszélgetést, a kövér törp pedig olyannyira el volt foglalva az evéssel, hogy talán észre se vette a lány jelenlétét. A többiek időről időre váltottak néhány szót, Óin Bilbóra próbált rátukmálni valamilyen gyógyszirupot, amit a hobbit vonakodott elfogadni, Dori felpróbáltatta Orival a kötött mellényt, amin az indulás óta dolgozott, Bofur pedig sajtdarabokat dobált a levegőbe és igyekezett a szájával elkapni őket. De a többség hallgatag volt, s gyakrabban pillantottak a hátuk mögé, mint egymásra. Ez nyugtalanította Solt.

Újra és újra elképzelte, hogy a fák közül, vagy egy szikla mögül orkok ugrálnak ki, s rájuk támadnak üvöltve és görbe pengéiket lengetve. Aztán meg azt, hogy a semmiből fekete tollas nyílvesszők szisszennek elő, s neki még az íját sincs ideje felajzani, már el is találták. De az erdő nyugodt volt, valahol távolabb rigó szólt és semmi nyoma nem akadt ellenségnek. Az a két rikoltás talán messzebbről szólt, mint Sol ijedtségében képzelte. Vagy talán csak egy-két kósza ork járt arra, s a maguk dolga után mentek. Sőt, talán nem is orkok voltak. Talán csak valami állat, egy különös hangú bagoly és Sol is bedőlt Kiliék tréfájának.

Akárhogy is, egész nap nem történt semmi érdekes – leszámítva, hogy Bilbó elszenderedett lovaglás közben, és ha Bifur nincs ott, hogy elkapja, leszédült volna Mirtill hátáról. Már igencsak későre járt, mikor Thorin és Gandalf nagy egyetértésben megállást vezényeltek. A völgy mélyén, ahol jártak, gyorsan sűrűsödött a sötétség, de Óin és Glóin fáklyákat eszkábáltak és találtak is egy sekély bemélyedést a sziklában, ahol kényelmesen elférhettek mindannyian pónilovastul, pakkostul.

A tábortűz kellemesen felmelegítette a kis barlang levegőjét és Sol hosszú ideje most először többé-kevésbé sík talajra teríthette ki a takaróit. Most hideget ettek, késő volt már ahhoz, hogy Bombur nekiálljon főzőcskézni – s mindenki hamar nyugovóra tért. Sol reménykedett benne, hogy ismét lesz alkalma beszélgetni egy kicsit Filivel és Kilivel, de csalódnia kellett, a két törp ugyanis első őrségbe voltak beosztva, s a barlang szájánál telepedtek le.

A következő nap hasonlóan telt, az azt követő szintén. Ahogy haladtak dombra föl, völgybe le, felettük az ég fokozatosan beszürkült és néhány csepp erejéig az eső is eleredt. De orkokat többé nem hallottak, és a feszült éberséget lassan felváltotta a korábbi jókedv.

Az Azanulbizar történetét és Fili bocsánatkérését követő negyedik, kissé borús, de száraz reggelen Dori Sol kezébe nyomta a fésűjét és a lány ezt nem tudta nem nyílt célzásként értelmezni. Az egész délelőttje ráment, hogy miközben Kendert irányítgatta – a póniló továbbra is kitartóan jobbra húzott és időnként nem sok hiányzott ahhoz, hogy beleporoszkáljon a patakba –, igyekezett kibontani az összenemezelődött varkocsát. Mire végzett, a fejbőre már sikoltozott, Bombur pedig az ebédet osztotta, Sol mégis úgy határozott, hogy ez egy komoly előrelépés. Dori eddig jóformán hozzá sem szólt, most pedig még a fésűjét is kérés nélkül kölcsön adta neki. Bár talán csak nem bírta tovább nézni a szénaboglyát Sol fején.

Még nem kezdett sötétedni, mikor letáboroztak egy hangulatos kis tisztáson, amelyet virágzó hársfák mélyre lógó, dús lombozatú ágai függönyöztek el. A sárga fényben dongók búgtak, s ahogy lassan szürkült, és a virágillatba a készülő vacsoráé vegyült, egymás után cikáztak elő a denevérek. Sol Bilbó és Balin társaságában üldögélt a pónik mellett és a békésen legelésző Bögöly fekete sörényéből bontogatta a csomókat, hogy később eorling módra befonja. Ezt eredetileg Kendernél tervezte, de a póni rövid kefesörénye tökéletesen alkalmatlannak bizonyult ilyesmire.

A társaság nagy része a tábortűz – pontosabban a rotyogó kondér – körül gyülekezett, ahogy az lenni szokott és hangoskodva bíztatták Norit, hogy próbáljon átköpni a tisztás egyik oldaláról a másikra, s néhányan fogadásokat is kötöttek, vajon sikerül-e. Solnak feltett szándéka volt kimaradni ebből a programból, ahogy szerencsére Bilbónak és Balinnak is. Mi több, Dwalin is nem messze tőlük telepedett le egyik – ha nem a – kedvenc elfoglaltságát űzni: a csatabárdjait tisztogatni. Ilyenkor meglepő módon kevésbé volt ijesztő, olyannyira elmerült a munkában, s olyan odaadással fényesítgette a borotvaéles pengéket, ami arra engedett következtetni, hogy – bármily hihetetlen feltételezésnek is tűnt – Dwalinnak is vannak érzései.

– Megkérdezhetem – szólalt meg hirtelen Bilbó – Az a sok név abban a csatában. Kik voltak ők? Mint Náin vagy...

– Vagy Frerin – segítette ki Sol, mert ez őt is nagyon érdekelte.

Balin leengedte a pipáját és előbb őrá pillantott, majd a hobbitra, aki a térdeit átkarolva gubbasztott a batyuján.

– Nagyszerű törpök voltak – mondta végül egy szomorú mosoly kíséretében – Emlékeztek, mikor Thrór és a testvére, Grór elvándoroltak az Ered Mithrinből?

– Miután az a sárkány megölte a királyt – bólintott Bilbó.

– Asgar I. Dáint – egészítette ki Sol és nagyon büszke volt magára, amiért eszébe jutottak a nevek.

Balin bólintott.

– Grór a Vasdombok ura lett és mikor mi megpróbáltuk visszafoglalni Khazad-dûmot, elküldte a fiát, Náint a segítségünkre. A Vasdomboké a legütőképesebb hadsereg a belegosti tűzszakállúak óta. Ők Madkhurs népe – magyarázta a vén törp Bilbó értetlen arckifejezését látva – és annak idején ők verték vissza Glaurungot. De nem erről kérdeztél – Balin megrázta a fejét és Sol hálás volt neki, hogy nem erőlteti a témát – Tehát Náin ott esett el, Azanulbizarnál. Azog a csata nagy részében a kapu mögött bujkált, csak akkor jött elő, mikor a közelébe került valaki Durin szoros nemzetségéből. Öten voltak ott aznap, Thráin, Thorin, Frerin, Náin és a fia, Dáin, aki akkor még siheder volt és akit ma Vaslábúnak is nevezünk. Most ő a Vasdombok ura.

Balin elhallgatott és vetett egy oldalpillantást Dwalinra, aki percek óta suvickolta ugyanazt a nemlétező foltot az egyik csatabárdja pengéjén.

– Náin megvívott Azoggal és Azog lesújtott a nyakára. Náin vértje kitartott, ám a csapás ereje eltörte a nyakát. Dáin meg akarta bosszulni az apja halálát, de messze volt és Thorin megelőzte – Balin újabb szünetet tartott, mielőtt remegősen sóhajtott – Ő... ő az öccse halálát bosszulta meg. Frerin fiatal volt, suhanc még és nem kellett volna részt vennie abban a csatában. De ő és Dwalin, meg még sokan az ifjak közül meggyőzték Thráint, hogy csatlakozni akarnak. Mikor mi visszaszorultunk az erdőbe, Frerin hátra maradt a kapu közelében. Azog pedig előjött és végzett vele.

Sol hátán végigfutott a hideg, s a kényelmetlen érzéstől fészkelődnie kellett. Bilbó sápadtan gubbasztott mellette, Dwalin pedig már nem fényesítgette a fegyvereit – a térdén könyökölt, s kiolvashatatlan tekintettel meredt maga elé.

– Nem... nem tudtam, hogy Thorinnak volt testvére – szólalt meg hosszú hallgatást követően Bilbó.

Sol sem tudta. Frerin neve egy családfán sem szerepelt, ahogy különben Fróré sem, aki Zeleg'ubraz előtt esett el. Úgy tűnt, az emberek csak azokról a törpökről tudtak – vagy csak azokat ítélték említésre méltónak – akik így vagy úgy uralomra léptek, vagy másként szereztek komoly hírnevet maguknak.

– Már hogyne lett volna – mosolygott szormorkásan Balin – Frerin volt Thráin középső gyermeke, a legkisebb herceg, s őt követi Dís, a fiúk anyja.

– Milyen fiúk anyja? – pillantott rá értetlenül Sol. Balin hasonlóan viszonozta a pillantását.

– Filié és Kilié, természetesen.

Sol kinyitotta a száját, de hirtelen fogalma sem volt, mit is akart mondani.

– Ők... ők Thorin unokaöccsei?

– Látom, meglepetésként ér titeket – jegyezte meg Balin.

Hogy meglepetésként, az nem kifejezés. Sol összebámult Bilbóval, majd mindketten egyszerre fordultak a tábortűz körül egybeverődött társaság felé. A köpőverseny ebben a pillanatban érhetett véget, Kili teli szájjal hahotázott a hajlongó Nori mellett, Fili vállát pedig többen is megveregették, miután Bifur a tűz felett átdobott neki egy kis erszényt. Thorin mögötte állt a mellkasa előtt összefont karokkal, és az arcán ritkán látott mosollyal csóválta a fejét.

Végül is, ha Sol valamelyest megerőltette a képzeletét... sőt, most, hogy már tudta, hogy rokonok... Igen, Kili csaknem olyan magas volt, mint Thorin, a válla is hasonlóan széles, a haja és a szakálla – pontosabban annak egy szegényes kezdeménye – is olyan sötét. És ott volt az a furcsa, fenyegető pillantás, amely bár kezdetben úgy tűnt, Thorin sajátja, Sol gyakran megfigyelte Kilinél is a legindokolatlanabb helyzetekben, mintha a fiatal törp gyakorolná. De az arcuk, a szemük vágása, a mosolyuk, amelyet Kili a nagybátyjával ellentétben bőkezűen osztogatott, kicsit sem hasonlított. Ha Thorin mosolygott, az arca szomorkásan meglágyult, Kili viszont valósággal ragyogott, s tökéletesen gondtalannak tűnt. Mindenesetre így máris értelmet nyert a kijelentés, miszerint „anyánk majdnem leharapta Thorin fejét".

Azután ott volt Fili. Sol az első pillanattól kezdve tisztában volt vele, hogy ő és Kili testvérek, talán a nevük, talán a kisugárzásuk miatt, mert külsőre jobban nem is különbözhettek volna. Az pedig, hogy Filit bármiféle rokoni kapcsolat, s pláne ilyen szoros, fűzi Thorinhoz, Solnak álmában sem jutott volna eszébe – na, nem mintha eddig sok gondolatot pazarolt volna a kérdésre. De akárhogy is, annyi nyilvánvalónak tűnt, hogy Fili nem a Durin-jegyeket örökölte, amennyiben Thorin és Kili igen. Sőt, a többi törpre sem igen hasonlított a társaságból. Alacsony volt, zömökebb, a haja szőke, s bár a szeme kék, mint ahogy Thorinnak is, egészen más árnyalatú, jóval sötétebb, s a vágása is eltérő. Ahogy Sol most jobban megnézte magának a két törpöt, arra jutott, hogy igen, a vonásaikban talán hasonlóak. Éppen csak egy kicsit, ha az ember lánya tudja, hogy mit keressen – de Thorin zordsága és a tekintetének keménysége egy az egyben hiányzott Filiből.

Sol azon kapta magát, hogy a fejét csóválja.

– Ezt mondhattátok volna korábban – dünnyögte, azután megakadt és elkerekedett a szeme. Bilbóra bámult, remélve, hogy a hobbitnak is eszébe jutott az őrültség, ami neki, de az csak kábán nézett rá vissza. – Balin?

– Hm?

– Thorinnak... neki van saját fia?

Erre már Bilbó homloka is ráncba szaladt.

Balin megrázta ősz fejét.

– Sohasem házasodott meg – magyarázta – Azanulbizar után nehéz idők következtek és hamarosan Thorinra hatalmas felelősség há...

– Akkor – vágott a szavába Sol – Ez azt jelenti, hogy Fili...

Bilbó szája tátva maradt.

– Fili Thorin örököse? Ereboré?

– Így van – erősítette meg Balin.

Sol első gondolata az volt, hogy ez egy vicc. Megint csak szórakoznak vele, mint Zsáklakban, vagy azon az ork-sikolyos éjszakán. Gandalf azt mondta Meduseldben, hogy Thorin vérvonala köszöni szépen, jól van. Solt egy röpke pillanatra elfogta a nevethetnék, de túl nagy volt a döbbenete. Legközelebb az fog kiderülni, hogy Ori valójában Vaslábú Dáin, Bifur pedig maga a hetedik Durin. Hihetetlen. Fili Erebor trónörököse. Fili.

– Hé!

Sol összerezzenve ocsúdott és a pillantása találkozott egy soha-zordabb Dwalinéval.

– Még egyszer meg ne lássam ezt a kifejezést az arcodon – dörögte az óriástörp, s hogy nyomatékot adjon a szavainak, felemelkedett ültéből, és a vállára lendítette a csatabárdjait. Egy hosszú másodpercig gyűlölködve meredt Solra, aki levegőt venni is alig mert, végül elfordult és dühös léptekkel csatlakozott a tűz körül vigadó társasághoz.

Balin felsóhajtott és mosolyogva maga is felállt.

– Úgy hiszem, nemsokára kész a vacsora.

Sol és Bilbó utána bámultak, ahogy távolodott, s a lány tekintete ismét Filire tévedt, aki éppen nevetett valamin, amit Kili széles gesztikulációkkal tarkítva mesélt neki.

– Aulënak sajátos a humora – jegyezte meg Sol úgy egy perces csendet követően, s olyan halkan, hogy Dwalin akkor se hallhatta volna meg, ha körben meghagyott csapzott sörénye alatt tündefüleket rejtegetett.

– Hát – vonta meg a vállát Bilbó – Gondolom, a nagy királyok is mind voltak egyszer fiatalok.

– Az én bátyám már tizenhét évesen is úgy viselkedett, mintha uralkodásra született volna. Fili meg... mennyi lehet...

– Nyolcvankettő.

Sol, aki huszonhét-nyolcat akart mondani, meglepetten nézett Bilbóra.

– Honnan tudod?

– Megkérdeztem – érkezett a kézenfekvő válasz – Hihetetlen, hogy még Ori is vagy harminc évvel idősebb nálam, mégis valahogy fiatalabb. Azelőtt nem igen volt dolgom törpökkel.

– Hát igen – értett egyet Sol, aki magában átkozta a fejét, amiért mindig elfelejti, hogy útitársai sokkal lassabban öregszenek, mint ő. Még, hogy huszonnyolc. Jó vicc. – Na mindegy, a lényeg, hogy Fili tányérokkal dobálózik és idétlenül táncikál, míg a bátyám már tizenévesen is többet foglalkozott a népével, mint apám egész életében.

– A bátyád tehát valamiféle úr? – érdeklődött Bilbó, miközben mindketten szedelődzködni kezdtek, mert Bombur már osztotta a vacsorát.

– Ő Lovasvég trónörököse – felelte Sol és a mellkasát elöntötte a szokásos büszkeség. Thengel csodálatos király lesz.

– Lovasvég – ismételte Bilbó – Azaz Rohan, igaz? Mióta ismerlek, zavaros nekem ez az egész. Sose tudom eldönteni, hogy ugyanarról beszéltek-e, csak máshogy nevezitek, vagy egész mást jelent például az, hogy erlig, vagy hogy is mondtad.

– Eorling – segített Sol – Igen, tudod, a népem eorlingnak nevezi magát, Eorl, az Ifjú után. De más népek rohírokként ismernek minket, ami lovas urakat jelent, s az országunkat Rohannak nevezik. Mi Lovasvégnek hívjuk. A nyelvünkön szépen csengenek a leíró nevek.

– Értem – biccentett Bilbó, noha elgondolkodni látszott.

A vacsora jó hangulatban telt, Bofur valami kocsmanótát énekelt és megpróbálta rávenni Bilbót, hogy csatlakozzon hozzá, Nori pedig indokolatlanul részletesen ecsetelte a köpésének kifogástalan irányzékát, ívét, hosszát és – Sol ezen a ponton felajánlotta Bomburnak a fejadagja maradékát – tökéletes állagát.

A lány a hangzavarban igyekezett Orira és Gandalfra összpontosítani, akik izgalmas eszmecserét folytattak a vidék kialakulásáról és történelméről, de minduntalan azon kapta magát, hogy Thorint, Filit vagy Kilit figyeli. Ilyenkor megrázta magát és lopva Dwalin felé pillantott, hátha a törp szemmel tartja.

Későre járt, mire a társaság szétszéledt, hogy ki-ki nyugovóra térjen, s Dori, mert ezen a napon ő volt a felelős, edényekkel megpakolva elindult a patak felé, hogy elmosogasson.

– Solveig, Ori – szólt Thorin, mire a két címzett felkapta a fejét (Sol a póniknak kívánt éppen jóéjszakát, Ori a kötött mellényétől próbált feltűnésmentesen megszabadulni) – Ma tiétek az első őrség.

– Még a betörőnek kéne csatlakozni hozzájuk, és akkor mind nyugodtan alhatnánk – jegyezte meg Glóin, mire néhányan, mint Dwalin, Nori és Balin, felkuncogtak.

Thorin elengedte a füle mellett a megszólalást és szigorúan nézett hol Solra, hol Orira.

– Éberek legyetek, nincs hangulatom egy rajtaütéshez. Bofur és Nori váltanak titeket, a szokott időben keltsétek őket.

A két frissen kinevezett éjjeliőr szapora bólogatásba kezdett, s Thorin egy utolsó, furcsán sokatmondó pillantással otthagyta őket. Solnak eszébe jutott a néhány nappal ezelőtti gyönge kísérlete, hogy beszélgetést kezdeményezzen Orival, s, hogy Thorin, legalább is akkor úgy tűnt, észrevette ezt. A lány fejébe hihetetlen gondolat fészkelte be magát: Tölgypajzsos Thorin szándékosan adott esélyt neki, hogy szerezzen magának egy barátot.

Még akkor is ezen az őrült feltételezésen járt az esze, mikor takaróba bugyolálódva ott ücsörgött a tűz mellett, átellenben Orival, s az éjszaka neszeit hallgatta. Ori a lángokat bámulta, Sol Orit. Meg kell szólítania – most, vagy soha.

– Szóval – kezdte, nagyjából olyan határozottsággal, mint ami Bilbó lovaglási stílusát jellemezte – A könyved.

Ori kérdőn rápillantott.

– Vagy füzeted, vagy mi is az.

– Tudományos útinapló – jelentette ki a törp, és ha lett volna szemüvege, most biztosan feljebb tolta volna az orrán.

– Ez izgalmasan hangzik – mosolyodott el Sol, remélve, hogy ettől rokonszenvesebb a kisugárzása – Mindent leírsz, ami történik velünk?

Ori egy percig tétovázott és Solnak nem kis erőfeszítésébe került helyén tartania azt a mosolyt.

– Mindent, amit tanulok – bökte ki végül a törp a körmét piszkálva – és lerajzolom, amit látok.

Talán csak a tűz fénye tehetett róla, de mintha elpirult volna.

– Akkor igazi művész vagy – állapította meg Sol az indokoltnál némileg vidorabban.

Ori még jobban elpirult. Megy ez.

– Láttam... – erőlködött Sol, hogy fenntartsa a beszélgetést – láttam, hogy jegyzetelsz, mikor a sárkányokról beszélgettünk.

– Azokat a történeteket odahaza nem mesélik. Balin és Dori történeteit már kívülről tudom.

– Dori, ő... – Sol gyorsan átgondolta, mit tud a kapcsolatukról: a látszólagos kora alapján Dori lehetett volna Ori apja, de Norié nem, ráadásul Thorin Zsáklakban azt mondta, Dwalin felelősséget vállalt Oriért – ő a bátyád, igaz? És Nori is.

– A kuzinjaim.

– Ó?

De Orinak ehhez látszólag nem volt hozzáfűzni valója. Sol várt néhány pillanatot, mielőtt legjobb képessége szerint tovább lökdöste a társalgást.

– Úgy tudom, Kilit alig engedték el erre a küldetésre – jegyezte meg ártatlannak szánt hangon – Pedig ő idősebb nálad, nem?

– Csak hét évvel – sietett tisztázni Ori – És márciusban nagykorú lettem én is.

Nagykorú. Törpök, törpök. Tündéknél nagyjából száz év, hobbitoknál harminc, törpöknél hetven, ha minden igaz. Ennek van értelme, ha Fili nyolcvankettő, akkor Kili könnyen lehet hetvenhét.

Ori tehát éppen csak, hogy nagykorú. És Dwalin még rá, Solra merte azt mondani, hogy szinte gyerek. Szép. Igazán nagyon szép.

– Gondolom, mivel a kuzinjaid jöttek, neked is megengedték, hogy csatlakozz – fűzte tovább Sol, félretéve a Dwalinnal kapcsolatos ellenérzéseit.

Ori nem válaszolt rögtön, a pulóvere ujját húzogatta, noha az már amúgy is ki volt nyúlva.

– Nori tudott először Thorin tervéről, és már úgy jött haza, hogy csatlakozik, és milyen jó lenne, ha együtt mennénk – kezdte a homlokát ráncolva – Én mondtam is, hogy nem félek és szembeszállok a sárkánnyal, de Dori mindig úgy kezel, mintha még totyogós lennék – a hangjában pontosan olyan sértett panasz csengett, mint egy kisgyereknek szokott – Végül úgy döntött, ő is jön, hogy vigyázzon rám. Pedig rám nem kell vigyázni.

Sol nagyon remélte, hogy nem ült ki az arcára a hirtelen késztetés, hogy ő is vigyázzon Orira. Na, nem, mintha adott esetben bármi hasznát is venné a fiatal törp. Ugyanakkor az elhangzottak alapján Sol nem tudott nem arra a következtetésre jutni, hogy Orinak nem élnek a szülei, s hogy Dori nevelte őt fel.

Ezek után igazán nem tudta, hogyan folytassa a beszélgetést. A csend kezdett kínosan hosszúvá válni, s Sol már nyitotta volna a száját, hogy megjegyezze, milyen szerencse, hogy tiszta az ég és ad némi fényt a hold – mikor nem messze balra, a tisztás szélén túl, valahol az erdőben reccsent egy faág, s ezzel egyidőben felhuhogott egy fülesbagoly.

Sol megdermedt ültében.

***

Jegyzetek:

Azanulbizar - (vagy Nanduhirion, ha egy tündét kérdezel) TA 2799. A sztorihoz összemostam Tolkien eredetijét a filmes változattal. Valójában Thorin nem sebezte meg Azogot, cserébe viszont Dáin, mikor utána futott a kapuig, megölte a rohadékot.  Frerin Thorin öccse volt, és bár ebben a csatában esett el (nagyon fiatalon és brühü), a valóságban nem Azog keze által. Ja, és ezt tervezem megírni Thorin és Dís szemszögéből. Majd egyszer a távoli jövőben, ha befejeztem ezt az egész izét. Ja.

A valami, amit Vaslábú Dáin (aki ekkor még nem volt az, csak egy suhanc) Mória kapujából meglátott, nem más volt, mint kedvenc balrogunk.

Madhku 'urs - azt jelenti, a tűz ujja (Durin az egyetlen ősatya, aki meg van nevezve, szóval gondoltam a többieket is ki kéne találni. Itt azért Khuzdul nevet választottam, mert az egyetlen tűzszakállú, aki meg van nevezve, az Azaghâl és neki is Khuzdul neve van – ugye a Durin féle törpök (tehát az összes többi megnevezett) mind a már korábban emlegetett törplistából neveződtek el (Dís ez alól kivétel))

***

Folytatás következik: Torokmetszők II.