– Hallottál már Tölgypajzsos Thorinról?

Mithrandir és Sol egy kis, félreeső szobában ültek egymással szemben. Mindketten az asztalon könyököltek, a mágus ráncos arcán bizalmaskodó kifejezés, Solén enyhe zavar tükröződött – sokkal enyhébb, mint amit érzett. Már megint a törpök.

Tölgypajzsos Thorin. Homályosan rémlett valami, de Sol hirtelen csak annyiban volt biztos, hogy a harmadkorhoz kapcsolódik, így ő legfeljebb olvasott róla valahol, esetleg valamelyik tanítója megemlítette. Illetve...

– Volt egy csata – mondta lassan, minden erejével összpontosítva, hogy eszébe jussanak a részletek – a kobold-törp háborúk idején... valami rémes neve volt.

– Azanulbizar – bólintott a mágus.

– Igen. – Már derengett valami. – Tölgypajzsos Thorin vezette a törpök seregét. Ő... Durin nemzetségének tagja.

– Ez így igaz.

Sol két kézzel megdörgölte az arcát. Be kellett magolnia Durin egyenesági leszármazottainak neveit, de Tölgypajzsos Thorint legfeljebb csak megemlítették, hiszen a nemzetség kihalófélben volt.

– Ő, és Dáin... – folytatta – a... a Vaslábú, azt hiszem. A Vasdombok ura.

– Ő Thorin unokatestvére, igen – erősítette meg Mithrandir – Más nem jut eszedbe?

– Durinról? – kérdezte reménykedve Sol. Rengeteg mindent tudott Durinról. Egyszer még el is játszotta Durint egy színdarabban.

– Thorinról.

– Ó.

Ha az olyan könnyű lenne.

– Tölgypajzsos Thorin – dünnyögte az ujjai mögül, a szemét szorosan lehunyta, úgy erőlködött, hogy felidézze a néhány információmorzsát, amiknek ott kellett lenni valahol.

Thorin. Thráin fia, igen. Aki pedig Thrór fia volt.

Thrór. Thrór. Ő fontos volt, nagy király, a... a Hegymély Királya, igen!

De ez már nem számít, mert... miért is?

Volt valami egy, egy...

Egy sárkánnyal?

Sol leeresztette a kezeit és Mithrandirra bámult.

– Erebor.

A mágus lassan bólintott. Hát persze. Sol annak idején, még a tanulmányai kezdetén olvasott Erebor bukásáról és el sem tudta képzelni, hogyan felejthette el, hiszen annyira izgalmasnak találta a történetet. Később Jorund mester futólag említette, Tölgypajzsos Thorinról pedig csak Azanulbizar kapcsán beszéltek néhány szót, nem kötötték össze Ereborral. Ha Solnak nem kell megtanulnia Durin leszármazását, soha nem jött volna rá.

– De miért számít ez? – kérdezte most, elhessegetve a gondolatait – Tölgypajzsos Thorinról rég nem hallott senki. Talán már nem is él. A vérvonalának vége.

Mithrandir egy hosszú pillanatig Sol arcát fürkészte, majd lassan hátradőlt a székén és keresztbe fonta a karját.

– Él – közölte – Nagyon is él és feltett szándéka visszavenni, ami jog szerint őt illeti. A vérvonala pedig köszöni szépen, jól van. Leszámítva, hogy megfosztották őket az otthonuktól, s földönfutóvá lettek, az erebori törpök, Durin népe nagyon is eleven.

– Ó, én... – Sol hirtelen végtelenül ostobának érezte magát. – Azt hittem, hogy Tölgypajzsos Thorin és Vaslábú Dáin az utolsók.

Így tanították neki. De Mithrandir csak a fejét csóválta.

– II. Náin után a családfa szerteágazik – magyarázta – Az ezt követő időszakot egyesek Durin végnapjainak nevezik. De ez téves feltételezés és súlyos tájékozatlanságra utal.

Sol füle érzésre lángra lobbant. Alig néhány hete kérte számon Jorund mester a törpök eredettudatából, s ő szó szerint azt mondta: Durin hagyománya a végnapjait éli. Mi több, részletesen kifejtette, miért gondolja úgy, hogy a „hetedik Durin" soha nem fog megszületni. És ez volt a helyes válasz. Most kényelmetlenül fészkelődni kezdett a székén, de Mithrandir ügyet sem vetett látható zavarára.

– Tölgypajzsos Thorin ott volt, mikor Szmaug megtámadta a Magányos Hegyet – tért vissza az eredeti témához – s megmaradt népét elvezette az Ered Luinig, hogy ott telepedjenek le. Erebor visszavétele azonban sohasem hagyta nyugodni, s mikor néhány hete találkoztunk, arra bátorítottam, hogy lépjen most.

– Hogy foglalja vissza a Hegyet? – kérdezett rá Sol, csak hogy előző megszégyenülését feledtetve bizonyítsa, figyel és mindent ért. A mágus bólintott.

– Thrór Moriánál elesett, Thráin pedig eltűnt, feltételezhető, hogy már ő sem él. Jogosan tehát Thorin a Hegymély Királya. Erebor trónja születési előjoga. – Mithrandir megköszörülte a torkát. – Egyúttal a Magányos Hegy fontos erősség és felelőtlenségnek tartanám, ha lehetőséget adnánk az ellenségnek, hogy megkaparintsa.

– Az ellenségnek?

Most a máguson volt a fészkelődés sora.

– Tartok tőle, hogy sötét dolgok vannak készülőben a látómezőnkön kívül – mondta kitérően – A Magányos Hegy túl közel fekszik Dol Guldurhoz és a Bakacsinerdőhöz, ezek pedig gonosz helyek.

Sol a két név hallatán is megborzongott.

– Tehát – kezdte elhessegetve a sötét erőd gondolatát – Tölgypajzsos Thorin vissza akarja venni a királyságát, te pedig segítesz neki, mert úgy hiszed, egész Középföldének előnye származna belőle, ha újra a törpök uralnák a Keletet.

Mithrandir elégedetten bólintott, Sol pedig újra átgondolta a szavait. Erebor. Hányszor kívánta, bárcsak láthatná teljes pompájában, hatalmának csúcsán! És annak idején mennyire elragadta a képzeletét a Hegy bukásának története! Mostmár emlékezett. Hányszor képzelte el a sárkány támadását, a tűzvihart, az olvadt arany folyamait, a kincshalmokat! Ha Jorund mester hallaná, hogy Sol... hogy Sol...

– És én? – kérdezte valamelyest visszatérve a földre, ez a részlet ugyanis még nem volt világos. Mithrandir egy hosszú pillanatig megint úgy fürkészte az arcát, mint egy napja a tábortűz fölött, mielőtt megszólalt volna.

– Thorinnal egyetértettünk abban, hogy a küldetés sikeréhez szükség lesz egy kószára, én pedig vállaltam, hogy felkutatom a megfelelő személyt. A törpök erős és bátor harcosok, de a föld felett rosszul tájékozódnak, s a vadászathoz keveset értenek, nem beszélve arról, hogy más népekkel hajlamosak rosszabb viszonyt ápolni, mint ami az érdekeiket szolgálná, s úgy általában kevesen szívlelik őket.

Sol véleménye valószínűleg kiült az arcára is, mert Mithrandir tekintete szigorúbbá vált.

– Szándékomban áll amíg lehet, elkísérni őket – folytatta valamivel erélyesebben – de könnyen előfordulhat, hogy más természetű feladataim elszólítanak mellőlük, s ebben az esetben szükség lesz valakire, aki otthonosan mozog a vadonban és szót ért a törpökkel csakúgy, mint az emberekkel és tündékkel. Azt hiszem, ez érthető.

Érthető volt. A törpöket tényleg kevesen szívlelték, ami nem ment csoda számba a természetüket tekintve. Az imladrisi tündék kedvenc viccei közé tartoztak az olyan kezdetűek, mint „Mit csinál a törp, ha nem éri fel a söntést..." és „Egy törp és egy kobold beszélgetnek...", vagy „Miért rejtegetik a törpasszonyokat?" és így tovább.

– Nos? – hajolt előre Mithrandir – Csatlakozol a küldetéshez?

– Hogy elvezessem Tölgypajzsos Thorint és a seregét a Magányos Hegyhez, hogy visszafoglalják Erebort?

A mágus kinyitotta a száját, majd becsukta. Majd megint kinyitotta.

– Így valahogy.

Sol gyomrában remegő izgalom áradt szét. A tanulmányai a leghihetetlenebb és legváratlanabb formában kezdtek megelevedni körülötte. Erebor. Hegymély Királya. Durin népe.

– Mondd meg kérlek Tölgypajzsos Thorinnak, hogy számíthat rám.

Mithrandir bizonytalanul elmosolyodott.

– Úgy lesz. És most, hogy ezzel megvagyunk, ideje nyugovóra térni. Én holnap korán tovább indulok, mert még sok mindent elő kell készítenem. Ó, és kérlek, ezentúl szólíts Gandalfnak.

Sol szaporán bólogatott, miközben feltápászkodott és az ajtó felé indult. Lelki szemei előtt törpök meneteltek tömött sorokban, oldalukon aranygombos pajzsokkal, fejükön csillogó sisakkal, és hegyvonulatok kígyóztak fehér gleccserekkel, mély szakadékokkal. A hajdani Suhatag színes kavalkádját látta, érezte a fűszerek és kohók illatát, az utcákon a világ minden részéről érkezett kereskedők forgolódtak, a gyerekek papírsárkányt eregetek...

Sol a küszöbön megtorpant és visszafordult. Egy meglátása szerint igen fontos részlet fölött eddig átsiklott.

– Gandalf? – kezdte óvatosan és megköszörülte a torkát – Van az a dolog a sárkánnyal.

– Igen?

– Nem fog, nem is tudom, gondot okozni?

– Minden valószínűség szerint fog – értett egyet a mágus – Éppen ezért lesz szükségünk egy betörőre.

***

Sol az izgalomtól nehezen aludt el azon az éjszakán, s mikor dél körül felébredt, beletelt egy kis időbe, mire eszébe jutott, mit keres a régi hálószobájában és miért érzi úgy, mintha egy bolyra való hangya zsizsegne a gyomrában. Pillanatok alatt megmosakodott és felöltözött, alig várta, hogy elmesélje az édesanyjának a fejleményeket, s levelet küldjön Thengelnek, Morwennek és talán Jorund mesternek. Az öreg el sem fogja hinni!

Ám az ajtó előtt, a folyosón, egy fiatal szolgálólány várta. Kicsire összehajtogatott papírlapot nyújtott át neki, mielőtt kurtán meghajolt és elszaladt. Sol türelmetlenül széthajtogatta az üzenetet.

Mire ezt olvasod, én már úton leszek, de április 23-án találkozzunk Bríben, a Pajkos Póni fogadóban. Ha személyesen nem tudok ott lenni, a fogadósnál hagyok számodra üzenetet, melyben a továbbiakról tájékoztatlak.

Ügyünk természetéről és utazásod okáról semmilyen körülmények között ne beszélj senkinek. Ez nagyon fontos.

Minden jót.

Gandalf.

Ebéd közben Sol alig bírt nyugton maradni az izgalomtól és a késztetéstől, hogy mindenről beszámoljon az anyjának. Kettesben falatoztak a csarnok közepén lobogó tűz mellett üldögélve, s Theodlida már többször is rákérdezett, mit akart a mágus, aki legalább olyan sietve távozott, mint ahogyan érkezett.

– Sajnálom, anya, nem lehet – ismételte Sol két falat paradicsom között – Még nem. De ígérem, utólag részletesen elmesélek mindent.

– Akkor sem értem, miért kell máris elmenned. Csak most érkeztél – Theodlida hangja a tettetett könnyedség ellenére finoman remegett – Ha az apád az oka, vele nem lesz gondod, az idő nagy részében nem is látni. És biztos vagyok benne, hogy nem küldene el.

– Nem – sóhajtott Sol. Minden izgalma ellenére is fájt a szíve az anyjáért. – Nem miatta. Egyszerűen csak sietnem kell, hogy időben odaérjek a... a találkozóra. Messze van.

Miután elolvasta az üzenetet, azonnal elővette a térképeit, hogy megkeresse Brít. Érzése szerint valahol a Megye környékén kellett lennie és valóban, egy-kettőre megtalálta úgy néhány napi járóföldre attól a helytől, ahol a Füvesút kettéágazott. Solnak pontosan húsz napja volt odaérni, ami finoman szólva is lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Ha sikerül is, Tovonnen egy örökkévalóságig nem fog vele szóba állni.

Theodlida kedvetlenül piszkálgatta a késével a tányérján búslakodó zöldséget és sajtot.

– Legalább annyit árulj el, veszélyes-e ez a dolog – kérte – Sok mindent beszélnek erről a Zsufazekés Gandalfról és aggódom, hogy olyasmibe kever bele, amire nem vagy fölkészülve.

Sol a sárkányra gondolt és távolról sem tudta hibáztatni az anyját. De azután eszébe jutott a törpök hadserege. Meg aztán neki, Solnak csak annyi lesz a feladata, hogy elvezesse őket a Magányos Hegyig, a csatájukat nem az ő dolga megvívni.

– Ne aggódj, nem veszélyes – mondta és bátorítóan rámosolygott Theodlidára – És lesznek útitársaim.

Sol eredetileg úgy egy hetet tervezett Edorasban maradni, hogy végiglátogassa a régi ismerőseit, ha azok még kíváncsiak rá egyáltalán, és szemügyre vegye a ménes új lovait, hogy egyenként végignézze az Aranycsarnok falain lógó szőnyegek képeit, s minden reggel megmossa az arcát a lófejű vízköpő medencéjében. Most mégis egy órával ebéd után indulásra készen állt. Fengel király nem jött ki elbúcsúzni tőle, amit ő kicsit sem bánt, ellenkezőleg, ugyanakkor eltűnődött, vajon visszatérhet-e ide még valaha? Már a mostani fogadtatása sem volt kifejezetten szívélyesnek mondható.

Theodlida hosszasan ölelte Solt, mint aki soha többet nem hajlandó elengedni, s még akkor is kapaszkodott a ruhája ujjába, mikor a lány finoman eltolta magától. Remegősen mosolygott, és Sol tudta, hogy amint ő elfordul, elsírja magát. De addig csak mosolyog, bíztatóan és támogatóan, ugyanúgy, mint ahogy akkor mosolygott, mikor Thengel a huszonegyedik születésnapján elhagyta Edorast és akkor is, mikor visszatért és magával vitte Solt is.

– Köszönöm, hogy meglátogattál – mondta, csókot nyomva a lánya homlokára – Olyan bátor vagy, kiscsikóm.

***

Sol szíve szerint kímélte volna Tovonnent, de az idő olyannyira szorította, hogy kénytelen volt egyenletes ügetést diktálni, amíg csak lehetett. Az ősi Nagy Nyugati Utat követve első nap elhagyták a Helm Szurdok előtti lankákat, a másodikon a Szurdokvízen átkelve Nyugathalmot, s az azt követőn elérték a Rohani Kaput. Két oldalt a hegyvonulatok közelebb kúsztak, s fenyegetőn meregették hófödte csúcsaikat, mintegy figyelmeztetve Solt, hogy hamarosan elhagyja az eorlingok földjét, amint túl bizonytalanabb vidék következik.

Dél körül járt az idő, mikor Tovonnen prüszkölve-tajtékozva lelassított és végül ellentmondást nem tűrően megállt. A Vasfolyó szélesen, a Ködhegység olvadó gleccsereitől megduzzadva hömpölygött előttük, s a máskor oly jól járható Gázló most alig volt több a víz csillogó fodrozódásánál. Sol nyögve lekászálódott a nyeregből és topogott párat, hogy az élet visszatérjen zsibbadt lábaiba. Úgy ítélte, eddig nagyon jól haladtak, jóllehet, az időjárás is nekik kedvezett, mindenesetre ezen a napon már nem akaródzott neki tovább indulni. Inkább kivárja az éjszakát itt, ahol még valamelyest biztonságot nyújt a nem messze északra, Vasudvardban őrködő Fehér Szarumán jelenléte, s másnap fényes nappal teszi meg a Gázlón túl kezdődő Észak-Déli Út Ködhegység lábánál elhaladó szakaszát.

Így hát tábort vert néhány magasabb cserje védelmében, s hagyta, Tovonnen hadd pihenjen a víz mellett, úgy is azonnal jelez, ha a környéken felbukkan valaki. Ő maga elhevert a takaróján, megebédelt, s először mióta elhagyta Minas Tirith-t, elővette az Ének egy nagy királyról, kinek termeit homály borítja című könyvecskéjét. A vékony kötet már csaknem szétesőfélben volt a sok olvasásól, lapjai megbarnultak és több helyütt elmosódott foltok éktelenkedtek rajtuk. Ez a rímtelen verses eposz volt Sol kedvenc olvasmánya, amióta csak gyerekkorában rábukkant Edoras könyvtár szerepkörét betöltő, de annak alig is nevezhető szegényes kis iratos szobájában, egy halom poros és minden bizonnyal addig olvasatlan kötet alatt. Mindenhova magával cipelte és újra meg újra elolvasta, hiába tudta már fejből az egészet. Morwen nem egyszer megjegyezte, csoda, hogy még nem koptak le a betűk a lapokról.

Az est csendesen szállt le, s a több napos kimerültségtől Sol hamarosan mély álomba szenderült. Tüzet nem gyújtott, ezen a helyen túl messzire elviláglana a fény. Helyette jól beleburkolózott a takaróiba és reménykedett benne, hogy a hajnal nem lesz túlontúl hideg. Ám a hajnal olyannyira hideg volt, hogy még éppen csak derengett, mikor Sol vacogva felébredt, összeszedelődzködött és a kelletlen Tovonnen hátán nekivágott a Gázlónak.

Az Észak-Déli Út régóta elhagyatott volt, s nehezen járható, mitöbb Dúnföld nyugati határán futott és Sol nem szerette. A kietlen, elvadult táj hepehupái és sziklakanyarulatai semmi védelmet sem nyújtottak az időjárás szeszélyeivel szemben, arra azonban tökéletesen alkalmasak voltak, hogy elrejtsék az utazó szeme elől a leselkedő veszedelmet. Hajdan ez az út kötötte össze Gondort Arnorral, s kiemelten fontos szerepet játszott Középfölde kereskedelmi és politikai életében. Ám Numenor népének szétszéledése után lehanyatlott, s mára kevesen járták, s azt is csak szükségből vagy rossz akaratból. Sol jól ismerte a vidéket, nem egyszer utazott erre Imladris felé, vagy éppen vissza, Minas Tirithbe – de most először egyedül.

Jobbkéz felől a Ködhegység magasodott sötéten és baljóslatúan, s Sol megborzongott. Túl keveset tanult és túl sokat hallott a kobold-törp háborúkról, amely borzalmainak jelentős része e hegyvonulat veszedelmes magasain és gyilkos völgyeiben esett meg. Tovonnen lassan, bizonytalanul poroszkált a kőgörgetegek és tüskés bozótok közt el-eltünedező úton. Itt nem haladhattak gyorsan, Sol ezt pontosan tudta, korábban ezért is igyekezett minél gyorsabban átvágni Lovasvégen, hogy valamelyest megspórolja azt az időt, amit ezen a szakaszon elvesztegetnek.

Lovasvég Fehér Hegyei lassan eltünedeztek a távolban, ahogy Sol minden nappal egyre északabbra került. Vad nem igen akadt a környéken, legfeljebb nyulak és néhány kisebb madár, de Sol úgy határozott, mg el nem éri a Füvesutat, nem vadászik, s nem gyújt tüzet. Az előbbi tevékenység nagyban lelassította volna, utóbbitól pedig túlságosan kiszolgáltatva érezte magát. Így hát éjjelente éberen és dideregve aludt, napközben pedig lóháton evett – keveset és ritkán, mert az Edorasból hozott készletei vészesen fogytak.

Tíz nappal azután, hogy maguk mögött hagyták a Vasfolyó Gázlóját áthaladtak azon a tüskés csalitoson, ahol Sol élete első és sovány reményei szerint utolsó orktámadását átélte. Ha akkor nincs vele Elladan, az imladrisi Elrond úr fia, ő már nem élne. A morgul nyíl ütötte seb után maradt halvány heg még mindig ott fehérlett a bal könyöke fölött. Sol ezen az éjszakán egy pillanatra sem tudta lehunyni a szemét, bármily halálosan is kimerült a kényelmetlen út viszontagságai nyomán. Takaróba vackolódva kuporgott a sötétben, s minduntalan orkok üvöltéseit és sikolyait képzelte a szél borzolta bozót zörgésébe.

Másnap délelőtt feltűnt a láthatáron Tharbad romvárosa. Az egykor élettől lüktető kereskedelmi központ elhagyatott épületcsonkjai szürkén meredeztek a felhőtlen ég halványkékje előtt, a leomlott tornyok kőhalmait befutotta a kúszó gyom, s a Gwathló, a Szürkevíz gyors, habzó vize vadul kavargott az elsodort híd romos kőpillérei körül. Szomorú és alapvetően baljós látványt nyújtott, Sol mégis megkönnyebbülten állt a parton. Tharbad jelentette az Észak-Déli Út végét és a Füvesút kezdetét. A folyón való átkelés egyszerű utazók számára életveszélyes kísérletnek számított, de a kószák és a tündék megtalálták a módját egy biztonságosabb gázló kiépítésének. Mielőtt halálos örvényeket kavarva átzúdult volna a pillérek között, a víz felduzzadt és valamelyest le is lassult. Ott pedig, ahol a leglassabb és látszólag legmagasabb volt, jókora lapos kövek rejlettek egymástól lépésnyi távolságra. Aki nem tudott a létezésükről, s nem értett a rúnákhoz, amelyekkel a helyet megjelölték, legfeljebb a szerencse folytán bukkanhatott rá az átkelőre, mikor a víz tisztább volt az általánosnál és a nap éppen olyan szögben sütött, hogy megcsillogtatta a fehér köveket.

Sol már jó néhányszor átlovagolt ezen a titkos gázlón Tovonnen hátán, mert bár kitérőt jelentett, mégis jobban szeretett úgy utazni, hogy a távolság mellett egy folyó is elválasztotta Moria Kapujától. Sol Tölgypajzsos Thorinra gondolt és az előttük álló kalandra.

Még aznap késő délután átkelt a túlpartra, s boldogan a tudattól, hogy végre maga mögött hagyta Dúnföldet, letáborozott Tharbad romjain túl, Eriador keleti határvidékén. Az út nagyrésze már mögötte, s ha jól számolta a napokat, április 17-e volt. Tehát hat nap múlva kell Bríbe érnie. Amíg még volt egy kis fény, átbogarászta a térképet és arra jutott, ha az Út minőségének javulásával ismét gyorsabban tud haladni, sikerülhet a dolog. Mindazonáltal innentől kezdve ismeretlen vidékre ér, hiszen ahelyett, hogy a Szürkevíz mentén észak-keletnek fordulna Imladris felé, rátér az észak-nyugatnak tartó Füvesútra, s arra még soha életében nem járt, jóllehet, útleírásokat és úti beszámolókat olvasott is, hallott is.

Az éjszaka nyugalmas volt, és ezalkalommal az idő is kegyesebbnek bizonyult, mert Sol végre reggelig békésen aludt, egyszer sem ébredt föl arra, hogy reszket a takarói alatt, vagy hogy olyan jeges az orra, akár a Mindolluin csúcsa.

A vidék, amelyen a Füvesút keresztülfutott, valóban egyre szelídebb arcát mutatta, s bár a nevéhez híven a fű és a gaz a legtöbb helyen sűrűn benőtte magát az utat, azért nem volt olyan nehéz követni, s a gyors haladást megkönnyítette a sziklás, kőgörgeteges területek elmaradozása. Sol a Tharbad elhagyását követő harmadik napon érte el azt az elágazást, ahol észak felé kellett fordulnia. Végre lőtt egy fürjet, s egy az úttól nem messzire eső ligetecskében tüzet rakott és úgy emberesen megvacsorázott. Tovonnen vidáman bóklászott a magas, virágos fűben, láthatóan szívesen maradt volna itt az idők végezetéig. Sol nem tudta hibáztatni, ő is visszanyerte derűlátását, ahogy a Ködhegység ellenséges ormai egyre távolabb húzódtak, s mostmár csak sejteni lehetett őket, elvétett ecsetvonást a horizonton, ha tiszta volt az idő.

Ám az idő másnap reggelre beborult, s mire Sol jobbján feltűntek a Déli Dombság zöld lankái, az eget mélyen csüngő, haragosszürke fellegek hajtották uralmuk alá, estére pedig eleredt az eső. Nagy és hideg cseppekben kopogott Sol csuklyáján, amelyet a lány nem tudott elég mélyen az arcába húzni, s hamarosan a szó legszorosabb értelmében bőrig ázott.

A rossz idő kitartott a következő napokban is, s változatlanul esett, mikor Sol április 23-án késődélután nyűgösen és elgyötörten becuppogott Brí városába.

A feketegerendás vályogházak mélyen az út fölé lógó ormairól és ereszeiről sűrűn csurgott a víz, a sártengerré vált utcákon senki se járt. Sol, mivel fogalma sem volt, merre találja a Pajkos Póni fogadót, és egyáltalán nem vonzotta a lehetőség, hogy a jelen gyászos körülményei között a kelleténél tovább bolyongjon, úgy döntött, az első lehetőségnél útbaigazítást kér, még ha ezzel esetleg fel is hívja magára a nem kívánt figyelmet. Csakhogy azért mégsem kopogtathatott be egy idegen ajtaján, jóllehet, a legtöbb ház ablakán hívogatóan meleg fény szűrődött ki. Negyedórányi eredménytelen kóborlás után, mikor Tovonnen már prüszkölt elégedetlenségében, jobb kéz felé az esőfüggönyön túl Sol az utcára ömlő tűzfényre lett figyelmes. A nyirkos trágya- és rothadó zöldségszagba parázs és hevített acél illata keveredett, s a cudar idő locsogása sem tudta elnyomni az ütemes csendüléseket és az alkalmankénti ádáz sistergést. Sol gondolkodás nélkül leugrott a nyeregből – aminek következtében lábszárközépig merült a sárban – és köpenyét összehúzva magán, óvatosan belépett a széles, nyitott helyiségbe. Az leginkább egy istállóra hajazott, szemben ki lehetett látni az átellenes utcára, s a levegő szabadon járhatott, a kovácstűzhely jóvoltából így is kellemes meleg uralkodott.

Sol jólesően megborzongott, napok óta most először nem dobolt az eső a feje búbján. A kezeit dörzsölgetve körbefordult, mert az azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kovácsműhely nem olyan, mint amiket eddig Gondorban vagy Lovasvégen látott. Középen hosszú munkaasztal húzódott, rajta mindenféle aprólékosan megmunkált fémalkatrészek csillogtak – fogaskerekek, csengettyűk, állatokat mintázó ezüstlemezek, aranylevelek – s az egyik végében katonás rendben a legkülönfélébb eszközök sorakoztak. Jobb oldalt a falat polcok borították, s a polcokon varázslatosan szép és hihetetlenül aprólékos játékok garmadája. Miniatűr körhinták, lobogó sörényű egyszarvúak, ragyogó szárnyukat bontogató sárkányok, dagadó vitorlázatú hajók és még lehetne sorolni.

A kovácsműhely tulajdonosa háttal állt, s egy hatalmas kalapáccsal elszántan ütlegelt valamit az üllőn. Törp volt. Hát persze. Vállig feltűrt ingujja látni engedte rövid, izmos karját, kócos, barna lobonca a derekáig ért, s ahogy mozdult, ezüstösen megcsillantak a megbújó fonatok végén a fémgyöngyök. Sol még soha életében nem állt szemtől szemben valódi, életnagyságú törppel, s ez a mulasztása most a tanulmányai – és kiváltképp a rá váró küldetés – fényében rémesen nevetségesnek tűnt. Két kalapácsütés között lámpalázasan megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. A törp felemelte az üllőről, amin éppen dolgozott – ránézésre félkész tőrpengének tűnt – és kíméletlenül belemártotta a hordó olajba, ami egy lépéssel odébb ált. Csak azután fordult meg, s vette szemügyre a betolakodót. Sol a meglepetéstől kishíján eltátotta a száját. A törp nő volt. Busa szemöldöke fenyegetően meredezett, s arca két oldalán csapzott szakáll nőtt, orra pedig nagy jóindulattal is leginkább egy krumplira hasonlított, de minden kétséget kizáróan nő volt. Markáns arccsontja kipirult a tűzhely melegétől, mélyen ülő, fekete szemei zordan csillogtak, szempillája sűrű volt és hosszú.

– A ló kimegy – közölte ellentmondást nem tűrően, Sol tudomására hozva, hogy Tovonnen észrevétlenül követte őt az esőről, s most ott ácsorgott gőzölögve a bejárat mellett.

– Elnézést – szabadkozott a lány, miközben néhány tündeszóval kihessegette a vonakodó lovat az utcára – Hosszú volt az utunk és nagyon megáztunk.

– Az nem az én dolgom. A mocsok a padlómon annál inkább.

– Elnézést – ismételte Sol, leküzdve a késztetést, hogy minden további szó nélkül távozzon – Útbaigazításra lenne szükségem. A nevem Solveig. Nem vagyok ismerős ezen a vidéken.

A törpasszony tetőtől talpig végigmérte őt, majd félig elfordult és a készülő pengét beledöfte az izzó parázsba. Nem használt fogót, csak a puszta kezét.

– Az én nevem pedig Héga, ha érdekel – vetette oda foghegyről, miközben már egy jókora fújtatóval matatott – Ha a Pajkos Pónit keresed, végig az utcán és azután balra.

– Honnan tudod, hogy azt keresem – lepődött meg Sol, s elfogta a gyanú, hogy ennek a törpnek talán köze van Gandalfhoz vagy Tölgypajzsos Thorinhoz. De legalább is a tervezett vállalkozáshoz.

– Mindenki a Pajkos Pónit keresi – hangzott a kiábrándító válasz.

– Ó. Értem.

A lángok felcsaptak és Sol, aki még csak nem is állt közel a tűzhelyhez, önkéntelenül hátrahőkölt.

– Mint mondtam, végig az utcán és balra – ismételte Héga – Nem lehet eltéveszteni.

– Köszönöm – dünnyögte Sol, s már indult volna, mikor a pillantása megakadt az egyik alsó polcon.

– Még valamit? – kérdezte a törpasszony a legkevésbé sem szívélyesen, így Sol kétszer is meggondolta, hogy tényleg akar-e még valamit.

– Ez itt – bökött az ezüstösen csillogó játékra – Mire való?

Héga az üllőre dobta a pengét és döngő léptekkel közelebb jött. Két koromtól feketéllő durung kezével felemelte a holmit, s olyan finom óvatossággal tartotta a fénybe, mintha buborék lenne, s nem akarná kipukkasztani.

– Meg akarod vásárolni?

– Lehet – felelte Sol, bár attól tartott, rámenne az összes tartalék pénze. De utószületésnapi ajándéknak szánta valakinek, akit nagyon régóta nem látott.

– Megmutatom, hogy működik – mondta Héga, a munkaasztalhoz caplatott, s letette a játékot, ami leginkább egy ékszeresdoboz méretű körhintára hasonlított.

Lehelletvékony fémből készült, a kupolát végtelenül aprólékos cirádák ütötték át, a karcsú oszlopok, akár növényindák csavarodtak, s körben olyan gondosan megmunkált lovacskák követték egymást, hogy a lobogó tűzfényben úgy tűnt, életre kelnek. Héga odébb sétált, majd egy égő pálcával tért vissza, s két ló között bedugta a körhinta belsejébe – ahol egy rejtett mécses apró lángra lobbant.

– Meg kell tekerni – hangzott a magyarázat, miközben a törpasszony eltekerte a kupolát, s vele a lovakat – Azután elengedni.

A körhinta meglódult, körbe-körbe keringett, s a szerkezet belsejéből a finom kattogás mellett egyszerű, de tiszta csengésű dallam pendült, és Sol megbabonázva nézte az ezüstlovak körtáncát. Még soha nem látott ehhez hasonlót sem. Varázslatos volt, a muzsika akár Imladris patakjainak csobogása, nedves kavics illatú nyári hajnalt idézett, mikor még köd üli meg a partot és az erdő alig ébredezik.

– Sötétben jobb – törte meg a varázst Héga durva hangja – A mécses fénye a falra vetíti a lovak vágtáját.

Sol le volt nyűgözve.

– Te készítetted?

– Nem.

– Hát?

Héga néhány pillanatig még nézte a lovacskák táncát, mielőtt válaszolt volna.

– A férjem.

– És ő most hol van? – kérdezte Sol, aki, bár a törpök társadalmával sohasem foglalkozott, különösnek találta, hogy egy asszony végzi a kovácsmesterséget, mitöbb egyedül.

Héga nem felelt, helyette az asztal alól vastag, puha anyagot vett elő.

Sol kinyitotta a száját, hogy megismételje a kérdést, de valami kellemetlen érzés a gyomora környékén csöndre intette. Némán figyelte hát, ahogy a törpasszony óvatosan belebugyolálja a játékot az anyagba.

– Jól vigyázz rá – parancsolta Héga, miután a zsebébe gyömöszölte a fizetséget, s átnyújtotta Solnak a csomagot.

A lány bólintott. Ez volt a tökéletes ajándék.

***

Még alig fogta fel, hogy életében először találkozott egy törppel, s még ideje sem volt elgondolkodni, mi is a véleménye magáról Hégáról, már ott is állt a Pajkos Pónihoz címzett fogadó előtt. A festett cégérről szaporán csepegett az esővíz, az ablakokból otthonos fény hunyorgott, s jobbra lámpásokkal megvilágított istálló állt. Sol leghátul talált egy szabad állást, ahol aztán lenyergelte Tovonnent, s egy az itató mellett hagyott pokróccal tőle telhetően szárazra dörgölte. A ló mindeközben Sol vállán pihentette nehéz fejét, s a lábait is csak finom noszogatásra volt hajlandó fölemelni, hogy gazdája kitisztíthassa a patáit.

– Jól van, lovacskám – suttogta Sol és puszit nyomott Tovonnen puha, meleg orrára – Kitettél magadért. Most pihenj, én meg ideje, hogy találkozzam ezzel a mi mágusunkkal.

Vállára lendítette átázott cókmókját és miután félreállt, hogy kiengedjen két vígan társalgó férfit az ajtón, végre belépett a pipafüstös fogadóba. Odabent jó meleg, tompa hangzavar és mindent átható sörszag fogadta. Az alacsony mennyezetet tartó vaskos oszlopokról gyertyák világítottak, egy jókora kandallóban hívogatóan lobogott a tűz, s az asztalok körül mindenféle népek üldögéltek, beszélgettek, nevetgéltek. Első pillantásra Gandalf nem látszott sehol. Talán lepihent egy szobában, vagy még ide sem ért. Sol lehámozta a fejéről vizes csuklyáját és féfresöpörte az arcába tapadt hajtincseit, mielőtt a söntéshez lépett, s pipiskedve belesett mögé.

– Jó estét! – mondta nem túl hangosan, mitöbb, feltehetően túl halkan, mert nem kapott választ – Hahó!

– Hahó! – Hirtelenjében egy megtermett kopasz férfi hajolt ki a pult mögül és érdeklődve mérte végig Solt. – Miben segíthetek, kishölgy?

Sol megköszörülte a torkát.

– Szürke Gandalfot keresem. Azt ígérte, itt találkozunk.

– Gandalf? – a csapos összevonta fekete szemöldökét – Egen. Itt járt néhány napja.

– Néhány napja? De hát ma van 23-a. – Sol tehetetlenül körülnézett, mintha azt várná, Gandalf előugrik valamelyik hordó mögül. Elszámolta volna a napokat? Az lehetetlen. – Mára van találkozónk.

A csapos egy percig szórakozottan figyelte a kínlódását, majd matatni kezdett szebb napokat látott köténye zsebében.

– Ami azt illeti, az öreg hagyott egy üzenetet. Egy messziről érkezett fiatal nőt említett. Gondolom, te lennél az.

Sol csüggedten vette át a gyűrött kis levelet. Gandalf nyilván meggondolta magát, bizonyára talált másik kószát, valaki tapasztaltabbat, s így kívánja értesíteni őt, Solt, hogy még sem tart igényt a szolgálataira. Sem ő, sem semmilyen Tölgypajzsos Thorin.

– Na – szólalt meg a csapos kis idő után – Nem kell úgy elkámpicsorodni. Vacsorát?

– Kérek szépen – sóhajtott Sol – és egy szobát éjszakára.

A kandalló mellett telepedett le, ahol egy kicsi asztalka állt egy darab székkel. Lepakolta maga mellé a még mindig víztől csöpögő batyuját, az íját és a tegezét a szék támlájára akasztotta, s melléje terítette a köpönyegét száradni. Azonnal megszabadult a csizmájától, s a vidáman lobogó tűz felé nyújtotta a lábát, hogy átfázott lábujjaiba visszatérjen az élet. Jó érzés volt, hogy fedél van a feje felett, miközben odakint még mindig szakadt az eső. Mélyet sóhajtva hátradőlt és nekilátott széthajtogatni Gandalf levelét. Abban csak néhány sor állt, és semmi olyasmi, amire Sol számított.

Kedves Solveig,

úgy adódott, hogy hamarabb tovább kellett indulnom Bríből, így csak néhány szóban tudlak tájékoztatni a fejleményekről. Reményeim szerint, mire kézhez kapod levelemet, már mindent sikerült előkészítenem, s ebben az esetben április 26-án vacsoraidőben kezdetét veszi küldetésünk. Arra kérlek, a megadott időpontban jelenj meg a következő címen:

Megye, Hobbitfalva, Zsáklak.

Az ajtót fel fogod ismerni a jelről, amelyet én teszek majd rá. A vendéglátónk, egyben útitársunk neve Zsákos Bilbó. Rendes fickó, kedvelni fogod.

Minden jót.

Gandalf.

Egy hobbit. Egy hobbit otthonába szervezett Gandalf találkozót. Miért? Sol nem sokat tudott a hobbitokról, még ha olvasmányainak köszönhetően az átlagos délieknél – akik rendszerint még a Megyéről sem hallottak – azért jóval többet. Az mindenesetre ismeretes volt előtte, hogy a hobbitok, ritka kivétellel nem éppen kalandvágyó népség, s hogy egyáltalán semmi közük sem a törpökhöz, sem semmiféle kincshez, nem beszélve a sárkányokról. Akkor hát mégis mit jelentsen ez? Sol, érzése szerint jogosan arra számított, hogy Gandalffal kettesben elutaznak Ered Luinig, a Kékhegységbe, hogy ott csatlakozzanak Tölgypajzsos Thorinhoz és a hadseregéhez, s onnan induljanak keletnek. Miért éppen a Megyében kell találkozniuk? Hisz a törpök azért mégsem szállhatják meg Hobbitfalvát! Ezt még Gandalf sem gondolhatja komolyan, bármily nagy tekintélynek is örvend.

Solt hangos koppanás rántotta ki a gondolatai közül. Míg a fejleményeken töprengett, egy tál ragu meg egy korsó ital került az asztalra, s vel szemben egy nagyon alacsony – még Solnál is jóval alacsonyabb – és nagyon mosolygós fiatal lány állt.

– Szolgálhatok még valamivel? – kérdezte kezeit hátrakulcsolva, s hatalmas, és figyelemreméltóan szőrös lábain előre hátra hintázott.

Hobbit volt.

– Ő... – nyögte Sol a meglepetéstől átmenetileg összezavarodva – Nnnem, köszönöm.

A hobbitlány meghajolt, s szoknyapördültével már ott sem volt. Sol hitetlenkedve bámult utána, s közben a tekintete önkéntelenül megakadt néhány törpön, akik két asztallal odébb fejüket összedugva társalogtak a saját durva hangzású nyelvükön.

– Na jó – dünnyögte magának Sol, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai.

Törpök, hobbitok és mágusok. Hosszú évekig ült Minas Tirith könyvtárában, s jóformán semmi nem történt vele, ha nem számítjuk azt az orktámadást, amit szívesen elfeledett volna örökre. Erre éppen csak, hogy kiteszi a lábát a Védett Városból és tessék. Törpök. Hobbitok. Mágusok.

A lány maga elé húzta a vacsoráját, s miközben nekilátott falatozni, előhalászta és kiterítette a Lovasvégtől északra fekvő vidékeket ábrázoló térképét, amit saját kezűleg másolt úgy két évvel ezelőtt Imladrisban. Imladris. Mielőtt Gandalf bevonta volna Erebor visszafoglalásának tervébe, Sol úgy tervezte, hogy mikor elindul Edorasból, első útja Elrond házába vezet majd. Azóta persze minden megváltozott, de talán... Lepillantott maga mellé, a batyujában ott lapult a csodaszép ezüstkörhinta. Sol kortyolt egyet a söréből – megállapította, hogy jócskán felvizezték – és a villódzó tűzfényben hunyorogva megkereste Hobbitfalvát. Mutatóujjával lassan követte a Keleti Utat. Ha ezen haladnának, akkor ésszerű dolog lenne betérni Imladrisba, mielőtt átkelnek a Ködhegységen. De ha Ered Luinból indulnak, akkor valamivel északabbra vezetne az útjuk. És a tündék különben sem engednének be az otthonukba egy hadseregre való felfegyverzett törpöt. Nem.

Sol felsóhajtott. Pillantása a térképen kelet felé vándorolt, át az Anduinon és a Bakacsinerdőn, s végül megállapodott a Magányos Hegyen. Csak most vette észre, hogy a hegy mellett apró, sárkányforma jel feketéllik. Teljesen elfelejtette, hogy odarajzolta. Két éve tehát még vagy a fejében volt Erebor bukásának története, vagy így szerepelt az imladrisi térképen, s ezt is lemásolta. A sárkány. Szmaug. Sol szerette a sárkányokról szóló meséket, Meduseld Aranycsarnokában ott lógott egy hatalmas, színes faliszőnyeg, amely Framot ábrázolta, amint legyőzi Scathát, a nagy sárkányt, aki Ered Mithrimben pusztított. Sol kislánykorában sokat álldogált előtte Thengellel, aki újra és újra elmesélte neki a történetet, amelynek a vége... nos, a törpökkel való viszálykodás lett.

De akárhogy is, Szmaugot még nem győzték le. Vajon mit értett azon Gandalf, hogy egy betörőre lesz szükségük? Tréfált talán? Vagy a betörő szó olyan jelentéssel is bír, amit Sol nem ismer?

Valami a vállához ért, s ő megriadva pillantott oldalra. A hobbitlány, aki a vacsoráját hozta, a szék támlája felett átlesve, érdeklődve szemlélte a térképet. Nem úgy nézett ki, mint akit zavarba hoz a tettenérés, csak megkerülte a széket, s most már teljesen nyíltan hajolt az asztal fölé.

– Nicsak, az Öregerdő! – mutatott egy pontra valahol Brí és Hobbitfalva között – Jártál már ott?

Sol még azon gondolkozott, vajon a hobbit látta-e, merre vezette az ujját – Gandalf nyomatékosan kérte, hogy senkinek ne árulja el útjuk célját. Hogy lehetett ilyen figyelmetlen? Megköszörülte a torkát.

– Nem – mondta, miközben kihúzta a hobbitlány keze alól a térképet és ügyetlenül összehajtogatta – Segíthetek?

– A ruhád olyan, mint azoknak a veszedelmes külsejű csavargóknak, akik időről időre felbukkannak errefelé. De te mégsem tűnsz veszedelmesnek.

– Jártak itt mostanában más kószák? – érdeklődött Sol, csak hogy elterelje a figyelmet a térképről, amit most belecsúsztatott a batyujába.

A hobbitlány félrebiccentette a fejét.

– Kószák? Hát így hívnak titeket? Mostanában nem, vagy nem jól emlékszem. Az is lehet. Kószálni mész?

Sol óvatosan elmosolyodott.

– Olyasmi. A Megyébe tartok körülnézni.

A hobbitlány göndör lobonccal keretezett arca felragyogott.

– Bakföldön keresztül, ugye? Mikor indulsz?

– Hajnalban – felelte tétovázva Sol, de a hangját elnyomta egy harsány rikoltás a söntés felől:

– Csipkeee!

A hobbitlány hátrapillantott a válla fölött, majd visszafordult Solhoz.

– Az én vagyok – mosolygott – Marti Csipke, szolgálatodra – bemutatott egy esetlen meghajlást – Úgy tűnik, elfeledkeztem valamiről. Állandóan ez történik. Toma mondja is mindig, hogy Csipke, az emlékezeted olyan, akár a csipke. Csupa luk, azt mondja.

Solnak elképzelése sem volt róla, ki vagy mi az a Toma, de bólinott, miközben újabb kiáltás harsant.

– Csipkeeeee!

– Igen – csapta össze két kicsi tenyerét a lány – mindig is szerettem kószálni, de nem tudtam, hogy ez egy foglalkozás. Erre mifelénk azt, aki elkószál, naplopónak vagy kóricának hívják, de a kósza sokkal jobb kifejezés, olyan komoly és méltóságteljes.

– Csipkeeeee! Hol az a nyavajás hobbit?

– Azt hiszem, most mennem kell – folytatta Csipke még mindig mosolyogva – Akkor holnap találkozunk, jó?

Mielőtt Sol kinyithatta volna a száját, hogy válaszoljon, vagy esetleg megkérdezze, hogy mit takar az „akkor", a hobbitlány már ott sem volt. Fél órán belül már másodjára bámult utána zavartan és értetlenül.

Mindazonáltal az „Akkor holnap találkozunk, jó?" másnap reggelre értelmet nyert. Sol, miután a három hetes kimerültségtől félig beleájult az ágyába és úgy egy órán keresztül még söröző sárkányokról, tűzokádó hobbitokról és kötögető törpökről képzelődött, végre sikerült elaludnia, s mire felébredt, már jócskán elmúlt hajnal. Kapkodva összerámolta a holmiját és kiszaladt az istállóba, ahol Tovonnen kedélyes prüszköléssel köszöntötte. Az itató szélén pedig szőrös lábát lógázva Csipke üldögélt, nagy szemei zölden csillogtak.

– Jó reggelt! – mosolygott Solra, aki az istálló bejáratából méregette – Indulunk?

– Hogy mi indulunk-e? – kérdezte Sol homlokráncolva.

Csipke arcáról félig lehervadt a mosoly.

– Hiszen tegnap megbeszéltük, nem?

– Mit?

– Ó, jaj! – Csipke beharapta az alsó ajkát, amitől, ha lehet, még fiatalabbnak tűnt. Sol egyébként is legfeljebb tizenöt esztendősnek nézte. – Azt hittem, megkérdeztelek, hogy veled mehetek-e. Az Öregerdőbe szeretnék eljutni, de egyedül... szóval...

Sol odalépett Tovonnenhez és megsimogatta a homlokát, amiért cserébe a ló megnyalta az orrát.

– Az Öregerdő Bakföldtől délre fekszik, igaz? – kérdezte, miközben nekiállt feltornázni a nyerget Tovonnen hátára.

– Igen – hangzott a reménykedő válasz, mosolyt csalva Sol arcára.

– Van lovad? Vagy pónid?

– Nincs, de gyorsan talpalok, ha az kell. Toma szerint fürge vagyok, mint a gyík.

– Az nem lesz elég – Sol végzett a batyuja és az íja felerősítésével, s megfordult. Csipke izgatottan toporgott előtte – Pattanj fel, gyere, tartok bakot.

***

Az utazás most egészen máshogy telt, mint Edorasból Bríig. A nap kisütött és hamar felszárította a pocsolyákat, az út két oldalán búzavirággal és pipaccsal tarkított magas fű zöldellett, az árnyékot adó tölgyek és bükkök lombkoronáiban rigók énekeltek. És persze ott volt Csipke. Sol előtt ült a nyeregben, s miután úgy-ahogy megszokta Tovonnen ringatózó járását, egyre felszabadultabban csicsergett.

Az első néhány óra alatt elmesélte, hogyan került Bríbe:

– Szóval azt mondom anyukának, én márpedig csak úgy vagyok hajlandó a nagypapi kecskéit őrizni, ha szabadon kóricálhatok velük Bakföldön, nem pedig zsinegre kötve kell keringenem velük a dombon túli legelőn. De a kecskék, hogy a macska rúgná meg őket, szerteszéjjel futottak és én két napon keresztül hajkurásztam őket, keresztül a Zsizsikék földjein, azután meg elkapott egy cudar zimankó és én Bríben találtam magam kecskék és minden egyéb nélkül, de jópár kiadós zúzódással a térdemen meg a könyökömön.

Hogy hogyan kezdett el a Pajkos Póniban dolgozni:

– Na én olyan éhes voltam, hogy csak úgy szédelegtem erre-arra, mígnem a Rigóriás Benő, tudod, a fogadós össze nem szedett az utcáról, megetetett és azt mondta, te Csipke, mert akkor már tudta a nevemet, mert megmondtam neki, szóval azt mondja, te Csipke, énnekem szükségem van az üzletbe egy lányra, mert a munka sok, a segédem meg a rokonait látogatja Arcsetben és nem jön egy darabig. Úgyhogy elszegődtem felszolgálónak és rengeteg érdekes történetet hallottam, mert minden utazó, akinek Brín vezet keresztül az útja, ott száll meg, a Póniban.

És, hogy bár már ideje volna hazamennie, azért ő még meglátogatja barátját, Tomát az Öregerdőben:

– Érted, ha most egyenesen anyukához megyek, ide a rozsdás bökőt, hogy hetekig ki se tehetem majd a lábamat a házból. Pedig Tomának megígértem, hogy meglátogatom, ha már zöldellnek a fák, mert azt mondja, ilyenkor a legbeszédesebbek, úgy értem a fák. Toma azt mondta, megtanít a nyelvükön. Hát nem izgalmas? Mi minden mesélnivalója lehet a fáknak! Ott álnak időtlen idők óta, s a madarak hozzák viszik a híreket a széllel, ezt mondja Toma és ő érti a beszédüket, a fákét is, a madarakét is. Én csak a közös nyelvet ismerem, de néha eljátszom, hogy tündéül társalgok a méhekkel.

Sol Csipke háta mögött mosolyogva hallgatta a szóáradatot, s egyfajta hitetlenkedő büszkeség bizsergette a gyomrát. Most igazán kószának érezte magát. Itt van a Megye határán és segít egy hobbitnak. Emellett Csipke társasága feldobta a hangulatát, kicsit Aredhelre, Echtelionnak, Turgon helytartó fiának nagyobbik lányára emlékeztette, aki örökké mosolygós természetével és szemtelen megjegyzéseivel a társaság lelke volt.

– Bríben azt beszélik, a kószák is értenek a madarak nyelvén – mondta most Csipke – Igaz ez?

– Ha úgy érted, hogy utánozni tudom a baglyok és kuvikok huhogását, és felismerem, mikor a rigók veszélyt énekelnek, meg hasonlók, akkor igen – felelte Sol, s a hobbit mellett előre nyúlva megsimogatta Tovonnen nyakát. A ló utazás közben többnyire csöndhöz szokott, s most leplezetlen bosszúságában úgy rezgette a bőrét, mint mikor legyek zaklatják. – De a madarak nem beszélnek hozzám és én se hozzájuk.

Délben megálltak enni, és Csipke kihasználta az alkalmat, hogy az út széléről tépkedett virágokkal tűzdelje tele Tovonnen fonott sörényét, mialatt Sol a puha fűben üldögélve a térképét nézegette és próbálta szemre kitalálni, mennyi ideig tart eljutnia Hobbitfalvára. A mai naptól számított harmadik estére kellett odaérnie.

Az útjuk dombok szűk völgyeiben kanyargott, ahol megült a felolvadt avar szaga, s a fák vastag gyökerei között, meg a göcsörtös törzseken sárga és barna gombák nőttek tucatszám. Most Sol beszélt, Csipke ugyanis mindent tudni akart a dél lovasurairól és úgy általában a kószákról, és már lassan alkonyodott, mire kifogyott a kérdésekből. Az úttól nem messze vertek tábort éjszakára, s amíg még volt némi fény, Csipke újra virággyűjtő körútra indult. Ragyogó mosollyal tért vissza.

– A patak partján, mint a szőnyeg, úgy nő a pervinka – újságolta – Ez az egyik kedvenc virágom. Ó, kérlek, hadd fonjam a hajadba, olyan jól állna! Én imádok virágot fonni az enyémbe!

Sol nevetve dobott egy ágat a még éppen csak éledező tábortűzre, majd nekiállt kibogozni a mostanra igencsak összenemezelődött varkocsát, hogy Csipke kedvére elszórakozhasson vele. Solnak már régen nem fonta senki a haját, és legutoljára kislánykorában viselt virágkoszorút. Miközben Csipke a gubancos tincseivel bajlódott, és sorra tűzte bele a kék virágocskákat, Sol a tüzet piszkálgatta és úgy döntött, igencsak kedveli a hobbitokat. És megnyugvással töltötte el, hogy az Ereborba tartó úton lesz a közelében egy, különösen azért, mert a törpök társasága alapvetően nem kecsegtetett sok örömmel. A Hégával való találkozás maradéktalanul alátámasztott mindent, amit Gondorban és Imladrisban beszéltek a törpökről: egyedülálló fémművesség, goromba természet és... mestermű ide vagy oda, Solnak a spórolt pénze nagy részét ott kellett hagynia érte. Egy törphadseregtől meg igazán nem várt sokat, de talán Tölgypajzsos Thorinnal megértik majd egymást. Elvégre Sol lesz a jobbkeze az úton, és Thorinnak szüksége lesz rá.

Másnap a hajnal csípősen köszöntött rájuk, de mire összeszedelődzködtek és felmálházták Tovonnent, a nap kisütött, és hamarosan felmelegedett az idő. A délelőtt nagy része azzal telt, hogy Sol tünde szavakat tanított Csipkének, aki rossz hangsúllyal és kiejtéssel, de borzasztó lelkesen és figyelemre méltó kitartással ismételgette őket.

– És ha találkozol egy tündével, azt mondod neki, hogy...

– Me govonnen!

– Mae g'ovannen! – javította ki Sol sokadjára – És ha el akarod hívni mondjuk Tomához?

Csipke ide oda fészkelődött gondolkodás közben, félő volt, hogy előbb-utóbb kiesik a nyeregből.

– Tora ninar? – próbálkozott – Tovo aran?

– Tolo...

– ...ar nin!

– Azaz – nevetett Sol.

Csipke nagyot sóhajtott.

– Bárcsak találkoznék tündékkel! Mindenki azt mondja, errefelé sokan járnak, de én még egyet sem láttam. És bárcsak látnám Lovasvéget is, és Mistinirt!

– Minas Tirith-t. És még azt mondják, a hobbitok otthonülő népség.

– Azok is – erősítette meg Csipke – a Megyében mindenképp. De Bakföldön azért akad még hozzám hasonló kórica jónéhány. A Tukok például híresek a kalandjaikról. Meg aztán ott vannak a Borbakok.

– És a Zsákosok? – kérdezte Sol.

Csipke csilingelőn felnevetett.

– Zsákosok? Azok aztán a kalandvágyó népség. Elég annyit mondanod nekik, hogy útilapu, vándorsólyom, vagy gyalogakác és már el is barikádozzák magukat a kamrában, aztán ki se dugják az orrukat újévig.

– Biztos vagy te ebben? – kérdezte Sol homlokráncova, s azt latolgatva, vajon félreolvasta-e a nevet Gandalf üzenetében, esetleg rosszul emlékszik. Talán nem is Zsákos, hanem Szákos. Vagy Zsókos.

– Biztos, hát. – Csipke vidáman lógázta szőrös lábait Tovonnen két oldalán, s egy kedves, de egyszerű kis dallamot dúdolgatott. Egy perc se kellett, és már énekelt:

Nyikordul az ajtó,

csörren a kallantyú,

surran az árnyék, koppan az ék:

kamrából a tejnek lába kél,

nem én voltam, nem én!

Kamrából a tejnek lába kél,

mellé a kalács is elkél,

korgó gyomrú, nagy nyomorú:

engem senki se lásson,

anyukához senki se fusson!

Engem senki se lásson,

mikor a lekvár eloson.

Hideg este, ágy melege:

a lakoma máris készen,

szobám sötétjében.

– Csak nem megéheztél? – kérdezte Sol, mikor Csipke elhallgatott és a csöndbe jó hangosan belekordult a gyomra.

– A Zsákosok kamrájának említése miatt. A Zsákosok kamrája mindig tele van – magyarázta a hobbit – Kihagytuk a tízórait.

– Nem, úgy egy órával reggeli után ettél – emlékeztette Sol.

– Az a második reggeli volt. A tízórait kihagytuk.

– Felőlem. Akkor pótoljuk be és kössük össze az ebéddel.

Letáboroztak az út szélén, és Sol előpakolta a batyujából a maradék élelmét, egy fél cipót, amit Bríben vásárolt, egy darab sajtot és némi szárított húst. Már nem igen akaródzott neki vadászni, mivel nem ismerte az itteni népek szokásait, de következő estig csak kibírja valahogy evés nélkül. Ezt persze Csipkének nem említette, a hobbit, olyan „borzalmasság" hallatán, mint a több mint egy napos nemevés, valószínűleg kitért volna a hitéből.

Ebéd után Csipke elcsöndesedett. Vagy egy órán keresztül lovagoltak anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, míg végül a hobbit felsóhajtott.

– Ez itt ballra már az Öregerdő – mondta a vastag törzsű, girbe-gurba fák sűrűje felé intve.

– Ó. – Sol megállította Tovonnent és úgy egy percig némán meredtek az erdőre. – Biztosan nem mész inkább haza? Elvinnélek az otthonodig.

Csipke megrázta göndör fejét.

– Találkozni akarok Tomával. Megígértem neki.

Sol elhúzta a száját. Csipke édesanyjának helyében már rég felforgatta volna egész Középföldét a lányáért, de úgy, hogy ha megtalálja őt, Béma kegyelmezzen neki. De nem szólt, csak lecsusszant a nyeregből és lesegítette a hobbitot is.

– Elboldogulsz egyedül az erdőben?

– Ezek a fák Toma barátai, és Toma barátai az én barátaim – szavalta Csipke, akár egy mondókát – Köszönöm, hogy elhoztál idáig.

– Bárcsak tovább vihetnélek.

Csipke elmosolyodott és szorosan megölelte Solt.

– Remélem, még találkozunk – mondta, azzal megigazgatta sárga szoknyáját és kis termetéhez mérten nagy léptekkel elindult az erdő felé.

– Novaer – kiáltotta utána Sol, mire a hobbit visszafordult és arcán sugárzó mosollyal búcsút intett.

– Novaer – ismételte szinte felismerhetetlen kiejtéssel, és a következő pillanatban eltűnt a fák között.

Sol még hosszú percekig bámult utána, s azután is csak nehéz szívvel indult tovább. De másnap estére Zsáklakba kellett érnie, hogy kezdetét vegye élete első igazi kalandja.

Estére elérte a Borbuggyan folyót, s a partján vert tábort, másnap korán reggel pedig rábukkant a révre, ahol széles, lapos komp várakozott. Tovonnennek nem volt ínyére az átkelés ezen formája, ide-oda toporgott, s a komp ijesztően billegett, úgyhogy Sol egy percig sem lehetett biztos benne, hogy gond nélkül átérnek. De mégis csak minden rendben zajlott, s mire delelőre hágott a nap, már a Megyében poroszkáltak.

A vidék most laposan terült el mindenfelé, gabonatáblák és gyümölcsöskertek váltották egymást, s Solnak egyre gyakrabban kellett letérnie az útról, hogy elengedje az ökrök vontatta szekereket és kordékat.

A nap már lemenőben volt, mikor átlépte Hobbitfalva határát, s a kis dombok és csinos virágoskertek között kanyargó ösvényre tért. Elhaladtában résnyire nyíltak a színesre mázolt, kerek ajtók, a kerítések mellett játszadozó hobbitgyerekek egymás közt hangosan sugdolózva megbámulták őt és Tovonnent, a hazafele igyekvő mezei munkások pedig bizalmatlan pillantásokkal kísérték őket.

Egy kanyar után a semmiből három törp bukkant fel. Ugyanarra tartottak, mint Sol, s valamiféle bűncselekményről vitatkoztak.

– Piti kis semmiség volt, még szívességet is tettem vele – mondta éppen a legmagasabb, akinek vörösesbarna haja valami elképesztő frizuraszörnyetegként meredezett a fején – Úgyse kell neki...

– Nem az a kérdés, hogy kell-e neki, vagy sem – vágott a szavába affektálva a három közül a legalacsonyabb, legtömzsibb és ezüstszürke hajából ítélve a legöregebb törp – Hanem hogy neked miért kell. Durin szerelmére, az egy darab csont!

– De olifántcsont – így a másik, és társa feje fölött átnyúlva meglökte a harmadik törpöt, aki görnyedten talpalt az út közepén, és úgy tűnt, a lépéseit számolja – Ugye, hogy jó kis szajré, majd odahaza beteheted a gyűjteményedbe.

Sol ekkor ért melléjük, s feszengve biccentett nekik, mintegy üdvözlés képpen. Az affektálós törp erre rémült képet vágott és megragadta a görnyedt hátú fiatalabb társát, hogy félrerángassa.

– Gyere már onnan, az egy veszélyes bestia! – sziszegte, s vádlón meredt Tovonnenre, ahogy ló és lovasa elhaladt mellettük.

Sol nem mert visszanézni rájuk, pedig nagyon is szívesen szemügyre vette volna őket rendesebben. Annyi világos volt, hogy ezek a törpök vagy előkelőbbek, vagy legalább is jómódúbbak, mint Héga. A Brí-beli törpasszony ruhája egyszerű volt, míg ez a három sokkal elegánsabban festett, még ha meg is látszott rajtuk, hogy hosszú utat tettek meg. A csupafonat frizurájuk és szakálluk Sol szerint rosszabb, szerintük viszont minden bizonnyal sokkal jobb volt, mint Héga ápolatlan lobonca. Széles, díszes övükön késeket viseltek, a legmagasabb pedig, az, aki a jelek szerint ellopott egy olifántcsontot – törpök... – a kezében hosszú nyelű, acélfejes bunkót tartott, épp úgy, mint ahogy Gandalf szokta a mágusbotját. Mindenesetre feltűnő egy társaságot alkottak, legalább olyan feltűnőt, mint Sol és Tovonnen. Tovább beszélgettek, de halkabban, s ahogy elmaradtak egy újabb kanyar mögött, a hangjuk teljesen elhalt.

A szorítás Sol gyomra tájékán viszont nem múlt. Valahol itt kell lennie annak a Zsáklaknak. Ahogy tűnőben volt az alkonyi fény, egyre valószínűbbé vált, hogy Sol nem veszi majd észre a jelet, amelyet Gandalf – legalább is ígérete szerint – a kérdéses ajtóra tett. A hobbitlakok nem sokban különbözek egymástól, mindnek kerek ajtaja és kajütforma ablakai voltak, takaros előkertje, s hívogatóan füstölgő kéménye. Mindről nehéz volt elképzelni, hogy a lakója önszántából kalandra induljon.

Az út jobbra kanyarodott, majd egy szakaszon kiegyenesedett, s nem messze Sol előtt újabb alakok bukkantak föl. Ugyancsak törpök voltak, ezúttal ketten. Az egyik, a sötét hajú magasabb a vállán tegezt és rövid, vastag íjat cipelt, a másik, alacsonyabb, szőke hajú pedig a hátán keresztbe vetve széles kardhüvelyt, amelyből alul is, fölül is egy-egy díszes markolat lógott ki. Sol lassabb tempóra fogta Tovonnent. Mi folyik itt? Három törp a Megyében, még rendben van, na de hogy öt, ugyanazon az úton, ugyanabba az irányba tartva... ugyanabba, mint Sol...Gandalf valóban képes volt ide szervezni a gyülekezést? Vagy ez csak a fontosabb személyek találkozója?

Tisztes távolból követte a két törpöt, akik nevetgélve társalogtak, de a szavaikat nem tudta kivenni. A hangjukból ítélve minden esetre fiatalnak tűntek. Néhány perc múlva, mikor már csak a kerítésekre és ajtók fölé akasztott lámpások adtak némi fényt, a törpök megtorpantak, rövid ideig tanakodtak, majd befordultak jobbra. Sol leszállt a nyeregből, s Tovonnennel a sarkában közelebb merészkedett. Egy nyitott kertkapuhoz érkezett, amin túl lépcső vezetett egy zöldre festett ajtóhoz. A sötét hajú törp ebben a pillanatban kopogtatott be. Sol meghúzódott az árnyékban, s várta, mi következik. Az ajtó nagy lendülettel kitárult, és megjelent benne egy első ránézésre igencsak megviselt hobbit.

– Oh – nyögte leverten, mikor megpillantotta a két törpöt.

***

Jegyzet:

Elladan - ő és ikertestvére, Elrohir a világot járták az északi kószákkal.

Frumgar és Scatha - Mielőtt az éothéodiak Rohanba költöztek és rohítokként váltak ismertté, északon éltek, s egyik főnökük, Frumgart fia volt Fram, aki nagy gazdagságra tett szert a sárkány kincse által. Erről majd még lesz szó.

Marti Csipke - Pippin édesanyja, egyik lányának a Pervinka nevet adta.

Aredhel - Denethornak két lánytestvére volt, valószínűleg idősebbek, mint ő, de a nevük nincs megemlítve, ahogy semmi más sem róluk. Itt tizenhárom és tizenhét évesek.

Novaer! - Légy jó! (búcsúzásra értendő)

***

Folytatás következik: Thorin és Társai