Csides Kata néni egy videójában volt oly szíves azt állítani, hogy aki többnyelvű, az hazátlan. Az nem kötődik sehova. Nos, akkor erre én itt és most szeretnék rácáfolni. Touati Karen ebben a lélektársam, ő is többnyelvű, mégis a magyart tartja anyanyelvének, és Magyarországot a hazájának. Én is polygot vagyok, és mégis a magyart tartom ELSŐDLEGES anyanyelvemnek a brit angol mellett.

A két anyanyelvem mellé még három másikat beszélek olyan szinten, hogy nem adják el a vesémet az orrom előtt, per azt is értem, ha valaki az anyámat szidná, ahogy tartja a mondás: német, japán, olasz.

Ha nagyon megerőltetem magamat, még a latin olvasás/beszélése is megy, csak azt kevésbé fogom megérteni, dettó az ógörög és a héber nyelv, egyházi iskolai tanulmányaimból kifolyólag találkoztam velük.

Magyar nyelven írok, alkotok, a magyar nyelvet használom a hétköznapjaimban, és a magyar kultúra termékeit fogyasztom a legszívesebben a világon.

Amit a többnyelvűség tanított, az az elfogadás, empátia, megértés, és a tőlem szokatlan, idegen dolgok nem merev elutasítása, érvénytelenítése, hanem a tény rezignált elfogadása: A MÁSIK IS EMBER!!!

Azért, mert muszlim az illető, arab, stb. vagy a bőrszíne más, másféle szokásrendszerből jön – nem fogom elítélni. Lehet, hogy nem értek egyet az illető némely nézetével, de nem fogom őt kevésbé embernek tartani, csak mert különbözik. Na, bumm, mi van akkor? Petőfi sem tisztán magyar, azt mégis úgy rajongtam érte, és sajnálom is, hogy ilyen fiatalon elhunyt szegény.

Nyelvismeret nélkül nincs kultúra, és minél korábban kezdi valaki, annál könnyebben fogadja be az agy is, mert még könnyebben formálható. Nem véletlen a mondás, hogy ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy: másfajta perspektívát ad egy-egy idegennyelv.

Megtanít arra, hogy másképp lássam a világot attól, mint amit eleve megszoktam, és változatos nézőpontokat ismerhetek meg. Új kapcsolatok teremtődnek a kommunikációs skálám szélesítése által, szó szerint egy új világra nyit ajtót, ha nem csak az anyanyelvem kincstárába van bejárásom.

Mindezt természetesen tiszteletteljesen kell folytatni, az adott népet nem egzotizálva, nem kulturális kisajátító szándékkal közelítve, és a fehér mi vagyunk a világ közepe eurocentrikus megközelítést le kell vetni magunkról, ha jól akarjuk csinálni.

Szeretem támogatni az optimista szemléletet. Nagyon nem csipázom azokat az embereket, akik nyavalyogni képesek csak, hogy milyen szar minden, de közben tenni meg lusták ellene. Pedig elég sokat tehetünk a környezetünk javításával, ha magunkon elkezdünk dolgozni. Kicsiben, lokálisan kell elindítani a változásokat, és nem mindig másoktól várni a sült galambot.

Többnyelvűként többféle mentalitást is volt alkalmam megismerni: az ősmagyar pesszimizmusba beleneveltek, amíg a brit kultúra inkább a sztoicizmus felé irányított. Egyik sem tökéletes. Én egyiket sem akartam választani.

Ráléptem egy harmadik útra: a realista optimizmusra. Nekem ezt adta a többnyelvűség: ajtót a világra, hogy más lehetőségek is léteznek, nem csak az, ami a szűk környezetemben képviseltetett, hogy igen is tehetek azért, hogy jobb legyen, és nem csak fotelharcosként egy műsorban gajdoljak arról, hogy így szar a világ meg úgy szar a világ. Erről ennyit, ezt üzenem Csides Kata néninek, mint egy harmincas fiatal, akiket annyira tetszik pocskondiázni a műsorában.

Hát én most, csessze meg, kiállok a fiataljainkért: elvégre miénk a jövő, maguk a múlt.

Elavultak, de ezt be kéne ismerni. Begyöpösödés és pocskondiázás helyett talán érdemes lenne bennünket, fiatalokat is meghallgatni.

Kedves fiatalok: ti vagytok a változás, a jövő. Rajtatok múlik, hogy ez a jövőkép milyen jelent formál.

ÉN HISZEK BENNETEK!