Búcsúzásom a nagypapámtól...

Körbetáncol a hűs áprilisi szél, és közben a nap süti az arcomat. A hangosbemondó monoton közli a tényeket: merre milyen vonat és mikor megy. A pad alattam kemény.

Burukkol a vadgalambraj, pedig nincs is tömeg, mi őket megriassza. Az állomás szürke, fakó – kopott, mint amilyen én is vagyok. Színtelen az élet nélküled.

Szivárványszín tréfáid sírodba magaddal vitted, s már csak a visszhang maradt itt utánad. Némán kísérd emléked torz alakja, ahogy a jövő s menő vonatablakok tükrében megpillantom elfásult, megfáradt arcodat.

A közöny a peronon – az élet áramlik tova, szinte kényszerít arra, hogy mozduljak. Pedig nem akarok. Úgy tenni, mintha megszűntél volna.

Elmém együtt zakatol a vonatokkal. Ahogy megállok egy pillanatra, a gondolat-vonatok is megtorpannak. Merre tovább?

Tétován teszek tosza lépést – retteg a szív, s reszket a térd. Dermesztő ez a félsz.

Dönts, csináld ezt, csináld azt – ezt kéne tenni, de az agyam lefagy. Már azt tehetnék, amit akarok. Mégis inkább sodródom, hagyom, vigyen az ár, az élet sodra, s nem amerre akarom. Mert eddig azt sem tudtam, mit akarok.

Míg te voltál, a hajódat követtem. Te voltál a kormányos. A hajó elsüllyedt. Nincs többé. S az emléktengerben kotorászom a töredék-túlélőkért. Görcsösen kapaszkodom az emlékedbe. Lélek-levegőért.

Míg éltél, volt értelme felkelnem. Volt rend. Most mindent elborít a káosz. Az örvénylő ismeretlen.

Addig tudtam, ki vagyok. Most a tükörbe nézve magamra sem ismere. Benned nem csak egy nagypapát vesztettem el: édesapám voltál egyszerre.

Üres az állomás. Kérdeznék kalauzt, de kit? Egy teremtett lélek sincs itt. Aztán az ürességben egy vonat megáll, pont annál a vágánynál, amelyiknél én is ülök.

A masiniszta leszáll, rám emeli bölcs szemét. Azt kérdi, hogy kerültem ide. Felelem: Passz, az élet sodort ide.

A kalauz: Na, kislány, hát se cél, se terv?

Mondom erre: Akad éppen ez is, az is, az nincs, aki elvezetne az ismeretlenben.

Felderül az alkalmazott. Na, ez aztán a feladat: hiszen pont ez a dolgom! Merre lesz az utad?

Türelmesen végig hallgat. S egyszerre tenyerembe menetrendet nyom. Rámutat a vágányomra.

Azt mondja: Mutatom is, merre menj! Ne félj semmit, csak kövess!

Így indulunk el, kéz a kézben, a másikkal int a mozdonyvezetőjének. Megnyugtat a tudat, hogy nem tévedhetek vele el. Pont jókor, pont ott leszek, ahol nekem kell.

Sínen vagyok. A vonat perceken belül jön is, s én erre felszállok. Vidáman integetek a néma tájnak. Már nem félek. Vagyis, de, csak tudom, hogy ez a fakóság nem lesz velem örökre. Vár valami sokkal jobb, s lesznek az életemben újra színek.