– Virághozó.

Renly csigákban leomló hajában ujjak állapodtak meg. Megborzongott. Hosszú pillái megrebbentek, szemhéja finoman felnyílt felfedve az alatta rejtőző türkizes kékséget. Elszorult a torka a hátán végigfutó forróságtól. Az alhasa görcsbe rándult, a légzése felgyorsult. Mindez egyetlen érintéstől.

– Mesterem?

– Te remegsz. Ne szóljak az orvosnak, hogy...

– Jól vagyok – felelte Renly. – Csak...

A széles vállú oktató kávébarna szemében felismerés csillant. Leguggolt. Tekintete összefonódott a Virághozóéval, majd vékony ajka szelíd mosolyra húzódott. Ezután odafordult egy társához, aki éppen mögötte igazította helyre egy leendő ágyas testtartását.

– Lorien, látod ezt? – szólt oda neki. – Ez a fiú annyira engedelmes, olyan odaadó, mégis hihetetlenül érzékeny. Már a puszta érintésemtől áll a farka!

Renly arcán a Kertben növekedő gránátalmák színe ömlött szét. Kissé lehajtotta a fejét. Aranyszőke fürtjei a szeme elé hullottak. Kényszerítette magát arra, hogy kihúzva maradjon. A lába már sajgott, mégsem változtatott a pozícióján. Úgy térdelt a tanítói előtt, mint egy megalázkodó rabszolga.

Szerette azt a különös érzést, mikor valaki kegyeire és erejére bízza magát. Igaz, még nem jött el az első éjszakája. Évek kérdése. Mégis minden porcikája máris olyan bőszen reagált a hatalom apróbb megnyilvánulásaira. Tudta, hogy szolgálnia kell. Őt erre teremtették. Mióta csak a szülei hajlandók voltak elhagyni őt néhány rézpénzért, ráeszmélt erre.

– Így van, Virághozó? – kérdezte a férfi.

– Igen, uram.

– Kiváló! Egyike vagy a legjobb tanítványainknak, fiú – mondta az oktató, és hüvelykujja végigsiklott Renly puha bőrén. – Már csak az a kérdés, képes vagy-e kitartani még pár évig anélkül, hogy bemocskolnád magad.

A bemocskolódás egyet jelentett az első éjszaka előtti paráznasággal. Csókkal és minden egyébbel, ami intimebb egy ölelésnél. Egyike a főbb bűnöknek. Ha bármelyik ágyastanonc elköveti ezt a hibát, onnantól számolnia kell az elbocsátással. A véget jelenti. Az ilyenekből egyszerű rabszolgák lesznek, akiket semmire sem becsülnek.

– Képes vagyok, mesterem – felelte Virághozó.

– Helyes.

A tanító hátat fordított Renlynek, aztán megtorpant. Visszapillantott rá. A fiú remegve térdelt, a teste még mindig az érintés hatásai alatt. A nap a hátára tűzött. Izzadság csorgott a lapockái között, míg zihálva várta a következő feladatát.

– Felállhatsz, amint bebizonyítod, miért érdemelted ki ezt a nevet.

– Igenis, tanító.

A Virághozó karja megemelkedett, tenyérrel felfelé. Arany pilláit lesütötte. Megkereste magában azt a bizonyos energiát, ami majdnem olyan izgalommal árasztotta el, mint a gyakorlatai. Majd megtette; bizonyított.