Renly lefelé nézett. Ashenre. A király ott térdelt. Előtte. Pedig... neki kéne. Égett az arca, a szíve őrülten verte a mellkasát, és a légzése el-elakadt. Megemelte a kezét. Megállította. Hátravetette a fejét, és nem gondolt arra, hogy majdnem Meos uralkodójának hajába túrt. Elutasította. Nem kap semmit. Azt legalábbis, amire mindig is vágyott... azt nem.

Üvölteni akart. Csapkodni. Kiabálni. Tiszta erejéből a földhöz vágni magát. Karmolni a saját bőrét. Mert nem lehetett az övé. De a teste kínozta. Vágy. Elemésztette. A markába fogta, és máris megőrjítette az érzékeit.

Fellélegzett. Ő többé nem ágyas. Sosem... Korábban még sosem ért magához. Most már... megteheti? Csak az a kérdés... Hogyan? Majd kitapasztalja.

Újabb ötlete támadt. Kávébarna. Belenézett a szempárba, majd elfordult tőle. Ajka kérdést formált. Némán. A szívdobbanásaiba beleremegett a teste. Zavarta. Végül megszólalt:

– Ha te... Ha te nem – dadogta. – Ha...

– Ha én?

Ashen hangja zengő és mély volt.

– Nem tartasz rám igényt – préselte ki magából Renly. – Lehetne... Mással.

A király szemöldöke megemelkedett. Tíz másodperc. Eltelt. Elkerekedett a szeme. Megmozdult. Megrázta a fejét.

– Nem – tette hozzá. – Attól még az enyém vagy.

Virághozót elöntötte a pír. Ösztönösen. Legbelül erre vágyott. Az övé. Másé. Bárkié. Valakié akart lenni. Hogy ez a valaki ilyen magabiztossággal jelentse ezt ki. De utána... Hogy kelljen. Ő, Renly, a Kert Virághozója. Be akart hódolni. Letérdelni a padlóra, elterülni a takarón, hagyni, hogy összekötözzék a kezét. Szeretné érezni... a hatalmat. Saját magán.

– A-Ashen... – rebegte. Hangja magas, reszketeg. – Nem érted? Ez az egész... – Sóhaj. Nem, inkább dühös kis fújás. – Túl sok.

– Akkor csináld magadnak!

Az ágyas összevonta halovány szemöldökét. Keze ökölbe szorult. Rohadék.

– Visszamennél a Kertbe? – kérdezte a király.

A fiú a fejét rázta. Lepillantott a combjára, és csak arra tudott gondolni, ezt akarja a legkevésbé.

– Kérlek... Ne küldj vissza! – Szemét könnyfátyol takarta.

– Akkor meg tudod csinálni? Képes vagy rá?

A kérdés. Renly elgondolkodott rajta. Képes vagy rá? Igen, az. Az szeretne lenni. Az lesz. Mert ő erős, erősebb annál, aminek látszik. Meg tudja csinálni. Bizonyít. Talán, ha elégszer megteszi... Nem. Szóra sem érdemes.

– Megcsinálom.

Az uralkodó bólintott. Kézfeje Virághozó combjával súrlódott. A fiú remegett. Verejték csorgott le a hátán. Forróság cirógatta a gerincét. Felszusszant. Ajka félig elnyílt, szeme kitágult. Lihegett. Arca kipirult.

– Lehet tényleg csinálnom kéne – motyogta. Zavartan pislogott. – Mármint... magamnak.

Ashen nevetett. Hangját visszaverték a falak, és ott csilingelt körülöttük. Renly keze megmozdult. A király elkapta a csuklójánál.

– Mi... Mi az?

– De nem itt – felelte Ashen.

Virághozó lebiggyesztette az ajkát.

– Fentebb akartam húzni a ruhám, hogy jobban hozzáférhess a... a kötéshez.

Ashen nem hitt neki. Renly nem várta el. Előredőlt. Aranyként csillogó, göndör fürtjei az arca elé hullottak. Kinyújtotta a lábát. A jobbat. Tekintete találkozott a királyéval. Rámosolygott. Megemelte egyik halovány szemöldökét.

Bólintás fogadta. Az egykori herceg felnyúlt. Ujjainak hegye Virághozó belső combját súrolta. Fent. Egészen fent.

Az ágyas remegett. Nyelt egyet. Tenyere Ashenére feszült, és el sem engedte. Fogta. A meleg, puha bőr az övével súrlódott. Elállt a lélegzete. Elengedte. Szempilláját lesütötte, hátradőlt. Teljesen. Háta felfeküdt a selymes takaróra és a vastag matracra.

– Ha látlak közben... megőrülök – felelt Renly a fel nem tett kérdésre. – Annyira... nagyon... sok.

Túl érzékeny. Mindene.

A kötszer lassan letekeredett a combjáról. Renly felült. A király megmerevedett. Pillantása a sérülésekre szegeződött. Sebek. Véresek, vörösök, duzzadtak. Fájt, de volt rosszabb is. Ashen arca. Borzalom. Az ült rajta. Sajnálom, akarta mondani, de rájött, semmit sem tehet azért, hogy meggyógyuljon. Hogy újra ép legyen. Szemébe könny szökött. Lefolyt, majd lecseppent. Ashenre. A férfi felállt a padlóról. Kávébarna szeme Renlyébe fúródott. Pislogott. Sűrűn.

A két hosszú, sebes comb szabaddá vált. Arca pírban úszott. Egy ujj simított végig az egyik épen maradt részen, két égett felület között. Virághozó felnyögött. Ashen megtorpant.

– Sajnálom – mondta.

– Nem fájt – felelte Renly.

A mozdulat megismétlődött. Virághozó szélesebbre tárta a lábát. Eszébe jutott. A tóga alatt meztelen. Ha eléggé kitárulkozik, még a férfi is látni fogja... Felzihált.

– Te tényleg megdugatnád magad, nem igaz? – kérdezte a király.

– Igen. Ágyas vagyok. Ez... ez a dolgom. – Azt hittem, ez az, tette hozzá fejben.

– Nálam nem.

A fiú nem felelt. Feküdt. Meztelen combja vértől vörös. A piszkavas nyoma néhol mélyebb, máshol kevésbé.

– Bekötözzem... vagy...

– Nem tudom – felelte Renly. Hangja remegett, a teste remegett, a szíve és a gyomra, mintha mind egyszerre remegett volna.

Virághozó nem hazudott. Nem tudta. Túl sok volt. Közben meg úgy akarta, mint semmi mást a világon. Ashen dönthetett. Engedte. A férfi pedig döntött. Elhagyta a helyiséget. Ezúttal nem hallatszott a zár kattanása. Az ajtó becsapódott.

Csend volt.

Renly teljesen elfeküdt az ágyon. Szeme csukva. Arca sima, ránctalan. Légzése egyre egyenletesebb az idő múltával. Eltelt egy fél óra. Szuszogott. Elaludt. A király terebélyes ágyában. Úgy, mint... Mint egy már bejáratott ágyas.

Forró tenyér simult a vállára. Az álla. Egy ujjbegy cirógatta. Az állkapcsa ívétől egészen a füléig, az arany tincsek végéig. Aztán vissza. A fiú pislogott, hosszú szempillái megrezdültek. Felébredt. Körbekémlelt. Türkiz szeme előtt egy pillanatra elmosódott a világ.

A combjánál egy nő állt. A sebeit kenegette. Gyógynövények illata terjengett a félhomályban. Gyertyák pislákoltak a sarokban. Renly feküdt, Ashen ült. Mellette.

– Elaludtam?

A király bólintott.

Virághozó arcát pír öntötte el. Elaludt. A király lakosztályán, a király halószobájában, a király ágyában. Szíve tájékából forróság indult ki. Megborzongott. Az arcát cirógató kéz elhúzódott. Bizsergett a bőre, ahol hozzáért. Szörnyen bizsergett.

Inkább megfigyelte az orvost. Sötétbarna bőr. Kedves arc. Vastag ajak, ellaposodó orr, két sötét szem. Hosszú pillák körülötte. Erősen göndörödő haj. Félhosszú, felfogva a feje tetejére.

Gyönyörű nő.

Renly szíve összeszorult. Ashen... Ő látja? Észreveszi a telt mellet, az ívelt a derekat, a szép feneket? Talán... Talán pont ezért hozta el őt. Tőle sosem csábulna el. Pislogott. Nem. Az az ösztönös érintés az arcán. Az ujjára tekeredő göndör hajfürt. Nem volt véletlen. Vonzónak tartotta. De a nőt is.

– Mi az? – kérdezte a király.

Virághozó őt nézte. Megszállottan. Le sem vette róla a szemét. Az arcát fürkészte. A tekintete... Furcsa volt. Türkiz szeme szinte világított a sötétben. A gyertyák fénye felerősödött, és megremegett. Világosság. Ashen oldalra döntötte a fejét. Megemelte a szemöldökét.

– Töprengek – felelte Renly.

– Nem azért vagy ágyas, hogy gondolkozni tudj, hanem azért, hogy kiszolgálj az ágyban.

A fiú felkacagott. A nő felkapta a fejét, de hamar lehorgasztotta. Arca pírban úszott. Szeme elkerekedett a kijelentkeztetés hallatán. Virághozó kuncogott. Azért ágyas, hogy ne gondolkozzon, közben... Nem lehet az. Nem teheti azt, ami a dolga. Pedig akarja. A szíve. A teste. A lelke. Minden készen áll, egyedül a király nem.

– Egészen ironikus – sóhajtotta mosolyogva. – Fáj.

Az egykori herceg a sebekre pillantott. Az orvos óvatos volt. Nem az fájt. Valami más. Odabent. Legbelül. Szinte kettéhasította a tudat, hogy nem kell. Itt van. Felajánlkozva. És nem kell. Kiszolgáltatva. Vággyal eltelve, miközben a két kezében már-már a mellkasában dobogó szívét nyújtja. Nincs rá szükség. Se rá, sem a szolgáltatásaira. Csak... egy bábra. Az üres, lelketlen vázra, aki megfelel a közönség előtt. Aki engedelmeskedik.

Ő nem fog.

Hiszen ágyas. Mire született, ha nem arra, hogy mutogassa magát, mint egy ékkövet?