Ashen lélegzett. Kapkodta a levegőt, tüdeje mégis szúrt. Üvölteni akart. Üvöltött. A toronyban állva, a kinti világra nézve. Minden problémája. A feltörő keserűség. Mind kiszakadt belőle, míg a torka fájt. Vérzett. A hajába túrt. Keze görcsösen ragadta meg a fürtöket. Húzta. Majd megint üvöltött. Hangja visszhangot vert a sziklákon.

Körülötte fény gyúlt. Túl világos. Szinte égette a szemét, és remegett a levegő. Keze ökölbe szorult a korláton.

Látta. Újra meg újra ott volt előtte a testvére arca. Az a megjegyzés. Az a kíváncsi pillantás, amit az ágyasára vetett, az ő ágyasára. Az ő Renlyére. Arra a gyönyörű, ártatlan fiúra, akit odalent hagyott... Összerezzent. Felvillant előtte a tekintete. Tüzes, félelmetes. Abban a percben olyan erőt sugárzott, ami nem illett egy ágyas gyenge testéhez.

Ashen sóhajtott. A torka összeszorult, és még mindig kapkodta a levegőt. Nem tehette. Renly. Szegény. Ki kell engednie, hogy ne szenvedjen. Bocsánatot kell kérnie. Csak egy ágyas, semmit sem csinálsz vele. Nem baj, ha utál, emlékeztette magát.

Mélyen beszívta az oxigént. Kellemes nyugalom ereszkedett rá, aztán már nem. Kicsapódott az ajtó. Behunyta a szemét, és elszámolt ötig. Kinyitotta. Pár halk léptet hallott, két puhának tűnő kéz támaszkodott le mellé. Oldalra fordult. Kék szempár vizslatta őt. Göndör, aranyfürtök takarták azt a szép arcot. A napbarnította bőrt. Olyan lesz, mint az övé. Hófehér.

– Gyűlöllek – hallatszott a halk beszéd. – Annyira rettentően... – Renly hangja elcsuklott. – Féltem.

A király megborzongott. Félt. Miatta. Fájdalom szúrt a mellkasába. Megdörzsölte. Mintha belülről szakadt volna szét. Nézte a fiút. Csak nézte. Sokáig. Fél percen, egy percen, öt percen át. Nem szóltak.

Virághozó a tájra szegezte tekintetét. Ő Virághozóra. Tekintete az ajka és a szeme között ingadozott. Majd a vállára vetült. A válla... Vörös, véraláfutásos, zúzódásos volt. Ott ragadta meg. Ettől a látható ténytől pedig ezer darabra akart hullani. Ártott neki. Bántotta. Könnyek csípték a szemét, így elfordult.

– A vállad – szólt gyengén. – Nagyon fáj?

Félig kérdés, félig kijelentés volt.

– Kibírom.

Ashen hosszan kifújta a levegőt. Válla elernyedt. Feje lehanyatlott, egyenes orrán megcsillant a lemenő nap fénye. Narancsba vonta őket és a korábban kék eget.

– Bocsáss meg, Renly... Kérlek.

– Nem.

A férfi rápillantott. A fiú nem tette. A tájat fürkészte a messzeségben. Az apró házakat, a zöld mezőket és dombokat, a messzire húzódó hegyeket, a kicsiny emberfigurákat és a csikorgó kerekű szekereket az utakon.

– Nem? – kérdezte a király. Hangja megremegett, teste újra megfeszült.

– Nem. Lehetsz jobbágy, lehetsz ágyas, és lehetsz király, de a válaszom nem. Nem bocsátok meg. – Virághozó halványan elmosolyodott. – Viszont kiérdemelheted a bocsánatomat.

A fekete hajú uralkodó felnevetett. Szeme megtelt könnyel. A helyzet annyira... ironikus. Mégis elfogadta. Ez a helyes. A bocsánatot ki kell érdemelni, legyen ő bárki. És elhatározta, hogy ki is fogja. Hiszen miért volna ő Meos királya, ha nem volna képes valami ennyire egyszerűre?

– Pimasz vagy.

– Lehet, de... – Renly felpillantott rá. Türkiz szeme csupa szépség, hosszú szempillái maguk a reszketeg gyönyör. Megrebbentek. – De ágyas is – bökte ki.

Ashen szíve megdobbant. Mellkasát elöntötte a forróság, ami végigterjedt a testén. Beleborzongott. Igen, ágyas is. Gyönyörű, csábító. Olyan, akit, ha nem fektet meg gyorsan, valószínűleg más fogja. Mégsem hagyja. Egyiket sem.

– Ez azt jelenti, hogy...?

– Igen – felelte Virághozó. A szó susogásként hagyta el telt ajkát. – Szeretném, ha... Szeretném. Nagyon – vallotta be.

Arca vörösben és aranyban fürdött. Száján félénk mosoly. Kék szemében remény és várakozás.

– Nem ezért... Nem ezért hoztalak el. Csak... kell valaki. Aki mellettem van, mikor megjelenek mások előtt.

Renly halovány szemöldöke megemelkedett. Orrlyuka megmoccant. Ajka lebiggyedt. Pupillája kitágult, amitől tekintete sötétebbnek hatott. Összerezzent. A kőpárkányon nyugvó keze megmozdult. A fiú a mélybe bámult.

– Nem is... – motyogta, hangjából keserűség áradt. – Nem is kellek?

A király torkát gombóc szorongatta. Összeszorította száját. Homályba vesző világgal maga előtt bólintott. A mozdulat fájdalmas volt. Végleges. Elutasította. Egy olyan ajándékot, ami csupa arany, ékkő és szépség. De ő nemet mondott rá. Kényszeredetten.

– Én... Végig azt hittem, hogy igen.

Ashen úgy érezte, a következő sóhajával a lelke is távozott. Elutasította. De miért? Miért nem döntött a szórakozás mellett? Hiszen a fiú akarta! Dugásra vágyott. Rá. Ő képes lett volna kielégíteni a vágyait. Vigyázna rá. Addig csókolná, míg nem fájna többé. Semmi sem fájna. És nem érezné többé. Azt. Hogy Cadwen akkora veszélyt jelent rá.

A válla közé ejtette a fejét. Behunyta a szemét. Szorította. Keze a kőkorlát érdes felületét markolta, addig, míg szúrni nem kezdte. Visszafogta magát. Nem engedett a vágyaknak. Ő egy király. Aki hazahozott egy ágyast, és még megdugni sem hajlandó...

– Valami baj van.

Renly nem kérdezte, kijelentette. Felpillantott. Kék szeme csillogott. Ashen ösztönösen az ujja köré csavarta az egyik göndör hajfürtöt. A fiú eltátotta száját. Megremegett. Az aranyszín haj ismét a helyére ugrott. A király hátrált két lépést.

– Ashen...

Hátat fordított neki. Elindult. Az ajtó irányába. Szíve kalapált, nem jutott elég levegőhöz.

– Gyere! Kicseréljük a kötést a combodon.

Nem nézett vissza. Ment. Át a folyosókon, amiket úgy ismert, mint a tenyerét. Köszönt. Fejet hajtottak előtte. Elmosolyodtak a láttán, vagy éppen a tekintetükkel fenyegették. De más volt. A tekintetek túlsiklottak rajta. A fiúra. A gyönyörű, sebesült Renlyre. Innen tudta, követi. Ítélkeztek. Maguk alá rendelték, kevésre tartották. Ágyas, suttogták.

Ashen feje belefájdult. Ágyas. Igen, ágyas. Tudják ezek az emberek, milyen kiképzésben részesülnek a Kert fiai és lányai?

A királyt nem követték őrök. Nem szerette. Sok figyelő szempár. Megijesztik a többieket. Megölhetnék. És ő hagyná, hogy megtegyék. Elért a szobájáig. Megtorpant. Renlyt kereste a szemével. Mögötte toporgott.

– Nem zárlak be újra – ígérte.

– Bezárhatsz – felelte a fiú érzelemmentes hangon. – Majd újra kijutok.

Az ajtó. Sértetlen. Ashen azt hitte, a fiú addig rúgta, míg engedni nem kezdett a zár. Nem volt baja. Egy karcolás sem.

Beléptek a szobába. Elől a férfi, mögötte a fiú. Ketten. Kettesben. Az egykori herceg hosszan beszívta a levegőt, elfojtott egy nyögést. Virághozó szép. Hátulról is. Kívánatos. Vékony csípő és derék, húsos fenék, egyenes hát, selymes, csillogó haj, hosszú lábszár.

Megrázta a fejét. Nem. Lemondott erről. Ez pedig... visszavonhatatlan. Többnyire. Majd az álmai kárpótolják.

A fiú megállt a szoba közepén. A drága ágyat szemlélte. Arra gondolt. Arra, amire ő helyette is nemet mondott. Felé fordult. Lassan. Szeme csillogott. Szája résnyire nyílt, lihegett.

– Mit csináljak?

– Ülj az ágyamra! – mondta Ashen.

Virághozó elpirult. Halvány mosoly ült az ajkán. Tudta. De mégis... A király majdnem meggondolta magát. Hogy átölelje. Csókolja. Kényeztesse. Hogy addig hajszolja az élvezeteket, míg az összes magában érzett szenvedély el nem fogy. Sóhajtott. Mélyet, hosszat. Keservesen tűnődőt.

– Mi a... Mi a baj? – kérdezte Renly.

Ashen megrázta a fejét. Fekete haja kávébarna szeme elé sodródott. Az ujjával söpörte arrébb. Lépett. Egyet, kettőt. Megállt. Egy ágyas ült vele szemben. Egy szűz. Két, hosszú, sebes comb széttárva, tenyere hátul letámasztva. Mellkasa hullámzó, teste remegő. Tekintete csillogó. Foga telt ajkán. Aztán már nem; arca érzelemmentes maszkba merevedett. A király fél térdre ereszkedett. Két ember lélegzete akadt el egyszerre.

– Te fogod...

– Igen.

Virághozó behunyta a szemét. Orcája vörös. Ajkát ugyanaz hagyta el újra meg újra: a francba, a francba, a francba... Ujjai a takarót markolták. Torka fel-le járt.

Az uralkodó elmosolyodott. Ártatlan. Felkínálkozott. Királyi ágyas. És most egy kiadós dugásnál is jobban akarta azt, hogy megérintse.