Renly feszengett. Falatnyi ruhája alig fedte sérült combját. Kibámult az ablakon. Arckifejezése semleges, kék szeme könnyektől csillogó. Pislogott. Itt nem sírhatott. Nem akart. Pár nap alatt két emberrel is végzett, mégis... Izgatottan remegett. A szíve kalapált, és nem bírt elég levegőt szívni sóvárgó tüdejébe. Félt. De akarta... Hiszen a király az övé, Meos királya.

Sérülten, letörten, gyengén. Megkapja.

A Kertben elég gyengeséget mutatott a legjobb barátja karjában. Ó, Kankalin! Az ő drága, jószívű Kankalinja csak a legjobbat akarja. Nem ment fogadni a királyt. Mellette maradt. Végig. Meg sem adta magának az esélyt. A befogadás esélyét. Eldobta... érte. Forróságot érzett a mellkasában, amikor erre gondolt.

A táj elsuhant mellette. A hintó döcögött. Dorin a tanácsadó és a király is hallgattak. A fiú az uralkodóra pillantott. Bőre hófehér, szeme barna, akár a kávé, haja koromfekete, vonásai elegánsak. Szép férfi. Jóképű.

Emlékezett. A zuhanásukra. A forró, nehéz testre, ami a földre nyomta. A pillanatra, mikor az ujjaik összeértek, és mindketten beleremegtek az érintésbe. Az ő ágyasa. Le fog feküdni vele. Ettől pedig... Bizsergett a bőre. Őrült képek játszódtak le a fejében. Vajon... ma lesz? Ma történik meg az, ami után sóvárog?

– Mikor... – kezdte.

– Hamarosan.

A király mély hangjától megremegett. Visszafojtott egy nyögést. Épphogy.

A sebébe csípett. Fájdalom. Kitisztult tőle a feje, és könnyebben gondolt valami másra. Cseresznyevirág. Szerette Levendulát, de nem úgy... többek voltak egymásnak. Ők ketten nem tűntek olyan érzékenynek. Mintha...

– Hol fogok lakni? – kérdezte Virághozó.

A tanácsadó összepillantott az uralkodóval. Ashen sóhajtott. Fél percig nem kapott semmiféle választ, még csak felé sem fordultak.

– Nálam. A hálószobámban, azt hiszem.

– Azt hiszed?

– Igen.

A fiú lehunyta a szemét. Beszívás, kifújás... Ujjai a tógája hófehér aljával babráltak, fedetlen válla kissé fázott. Napfényre vágyott. Arra, hogy ott térdeljen a fényben. Hogy dicsérjék. Várta az első éjszakát, de rettegett is. Azt mondják, fáj. Rettenetesen. Az ágyasok érzései nem számítanak... sokak szerint.

– Nem értem.

– Én... Nem kényszerítelek semmire sem. Ez a helyzet... bonyolult.

Renly bólintott. Lentebb csúszott az ülésen. Fentebb mozdult az öltözete, haja összekócolódott a tarkójánál. Megtámaszkodott az ablak párkányán, állát sima tenyerébe fektette. Pihent. Mi mást tehetett volna? Ezek szerint nem tud meg többet. Most nem.

○○○

Virághozó megremegett. Forró tenyér rázta a vállánál fogva. Felzihált. Szeme kinyílt, a benne kavargó kékség egy kávébarna szempár felé fordult. Mellkasa hullámzott. Összeszorult az alhasa, lágy vonású arca kipirult. Elzsibbadt a lába. Megmozgatta. Fájdalom nyilallt sérült bőrébe.

– Elaludtam?

– El – felelte Ashen. – Megérkeztünk. Ma nem foglak bemutatni a népemnek. Pihenhetsz.

A fiú megdörzsölte a szemét. Oldalra billentette a fejét, résnyire szűkült tekintettel méregette az uralkodót. Az ágyasokat nem mutatják be a népnek. Nem szokás. Elbír vele. Az egész felhajtással el tud majd bírni. Ezt mondogatta. Újra meg újra vagy százszor.

– Köszönöm – felelte.

Megállt a lovaskocsi. A király kinyitotta az ajtót a saját oldalán, majd átment Renlyhez. Kitárta. Felajánlotta neki a kezét, tenyérrel felfelé. Az aranyszőke fiú szíve a torkában dobogott. Belecsúsztatta a sajátját. A meleg bőr borzongásra késztette a bensőjét. Mély levegő. Elképzelte őket: az ujjak a hátán, a combján, a mellkasán, a hasán és a fenekén. Az arcán. Az ajkán. És... a farkán. Mindenhol, ahol csak érinteni lehet őt.

– Te szent egek... – suttogta maga elé. – Áll a farkam – motyogta még halkabban.

– Tessék?

Virághozó szeme elkerekedett. Megvonta kecses vállát, összeszorította az ajkát. Lesütötte a pillantását, ügyelt a lépteire. Kiszállt a hintóból.

– Mozgott a szád.

– Igen... Csak magamban motyogtam...

– Aha – mormolta a király.

Szinte meztelennek érezte magát. Hiszen... A combja kilógott, a sebes, csúnya combja. A háta egy része. A nyaka. A karja. Dorin és Ashen bokától a csuklóig takarták magukat. Mindenki tudni fogja, hogy mi vagyok, gondolta Renly. Ágyas.

Ajka lebiggyedt, összevonta a szemöldökét. Behunyta a szemét. Egy kettő, három, négy, öt... tíz. Mély levegőt vett, beszívta a friss levegő, a virágok és a fák illatát. Felpillantott. Elállt a lélegzete. Az arca belevörösödött a csodálkozásába.

Hiszen ott volt. Előtte. Az eazisi palota, a királyi család lakóhelye. Szimmetrikus volt, hatalmas. Tornyai az égbe törtek, tetejüket sötét, vörösesbarna cserepek fedték, falait szinte fehér, csiszolt kövekből építették. Ablakok százain csillant meg a délutáni napfény. A bejárathoz lépcsősor vezetett, előtte kapott helyet a hintóknak és lovaknak szánt tér a környéken istállókkal meg friss, zöld fűvel.

Virághozó moccanni sem tudott. Állt. A tornyok csipkézett, hegyes csúcsait figyelte, melyek olyan hihetetlenül távol voltak.

Tekintete csillogott. A teste megmerevedett. Keze ökölbe szorult, a torkában gombóc képződött. Könnyek csorogtak le az arcán. Letörölte őket. Senki sem látta. A realizációt. Innentől nem öleli többé Kankalint, nem látja többé a tanítóit. Új életet kezdett. Fájt. Egyedül egy helyen, ahol nincs senkije. Az egyetlen reménye a király és az ő társasága az ágyban. Ezt a részét nem bánta. A fiatal meosi uralkodó szép. Erős. Ő pedig mindennél jobban ki volt éhezve a törődésre.

– Szépnek találod? – kérdezte Ashen.

Renly rápillantott. Tekintetük összefonódott. Bólintott, majd tétován, rekedtes hangon megszólalt:

– Elképesztően... magas. Én még sosem... – Nem fejezte be a mondatot, de nem volt rá szükség; még sosem látott kastélyt.

– Mostantól itt fogsz élni. Velem.

Az uralkodó arckifejezésben volt valami furcsa. Nem tudta, mi az. Bánat? Nosztalgia? Düh? Elégedetlenség? Bármi lehetett, de nem tűnt... pozitívnak.

A fiú szíve mégis megdobbant. Mellkasában forróság terjedt szét, nyakától a combjáig bizsergés futott végig. Van valaki. Meos legnagyobb hatalmú embere lesz a legfőbb bizalmasa.

– Miért nem... – kezdte Renly. Megakadt.

– Mondd csak!

– Nem nekem kellett... nem nekem kellett volna eljönnöm. Ezek a sebek... – Hangja megremegett beszéd közben. – Egy király sem érdemli meg, hogy ennyire... Hogy ilyen ágyasa legyen.

Ashen tekintete lefelé vándorolt. A kötésekre. A vérre. Arra a két karcsú, remegő combra.

– Nem érdekelnek a sebek – mondta. Nem habozott. – Nem érdekelnek – ismételte lágyan.

Renly elmosolyodott. Biccentett. Nem érdeklik. A teste folyamatosan reszketett szíve heves zakatolásától.

Elindult. Az oldalán Ashen és Dorin. Arcuk nyugodt, a tanácsadó járása ügyetlen. Virághozó előtt összemosódott a világ. Folyosók, ismeretlen arcok. Egy-egy díszes, már-már sértően alulöltözött ágyas. Meghajlások, köszöntések, furcsa pillantások. A szemek többsége őrá szegeződött: az arcára, majd a combjára. Lehajtotta a fejét. Nem nézett senkire. Bizonyára mindenki azt gondolta, ő csak egy ribanc. A király ribanca.

Még akkor is sétált, amikor már nem kellett. Ashen köhintett. Renly megtorpant, arca, mint egy gránátalma héja; vöröslött. Megrázta magát. Háttal állt a királynak. Öklével megdörzsölte könnyes szemét, és szipogott.

– Renly...

Nagy levegőket vett. Hátulról is látszott, ahogy tüdeje újra meg újra megtelik oxigénnel. Egy apró érintés. A vállán. Beleremegett. Megfordult. A folyosó tágas volt. Körülöttük őrök, a kőfalakon fáklyák és néhány díszes ajtó. Egy férfi közelített a folyosón; fekete haj, barna szem, jóképű arc. Rámosolygott a fiúra.

– Á, megérkezett a kis ágyas! – mondta. – Meglep, hogy fiú vagy. Azt hittem, Ashen egy lányt fog hozni, de tényleg szép arcod van.

Közelről vizsgálgatta. A tartása nem volt feszült. Szeme csillogott, két kezét a zsebében tartotta. Drága öltözéket viselt. Virághozó merev, feszült tagokkal várt.

– Hé, ne zaklasd már! – szólalt meg hasonlóan mély hangján a király.

– Hogy hívtak a Kertben, aranyfürt?

– Ne becézgesd!

Renly összerezzent. Türkiz szeme vadul állta a kávébarna pillantását. Nem hunyászkodott meg.

– Virághozó.

– Renlynek hívják, Renly Everennek – tette hozzá Ashen. – De most már kotródj!

A férfi nevetett. Öblösen, forrón, de mégis valahol... kellemesen.

– Renly... – hümmögte. – Illik hozzád. Az arcod... hm... kellően édes ehhez a névhez.

– Elég! – emelte meg a hangját a király.

Határozottan odalépett az ismeretlenhez, elkapta a gallérjánál, majd megrázta. Az orruk? Ugyanolyan. A hajuk, a szemük? Szintén. Mintha az egyik a másik kissé fiatalabb változata volna. Virághozó elfelejtett levegőt venni. Testvérek.

– Te vagy a király öccse? – kérdezte az ágyas. – Cadwen.

– Ó. Okos fiú! Én volnék az.

A mellkasára tette a kezét, majd meghajolt. Fekete öltözéke V alakú testére tapadt – széles váll, keskeny csípő. Még mindig mosolygott. Foga fehérlett, szeme félholddá változott. Lepillantott. Vigyora az arcára fagyott.

– Erről... – mondta halkan – Erről valahogy lemaradtam.

Virághozó tekintete követte az övét. A sebek. Cadwen elkerekedett szemmel vizslatta, szája résnyire nyílt. Szemöldöke aggodalmasan emelkedett meg, és vonódott össze. A testvérére nézett. Majd vissza.

– Sérült – felelte a korábbinál magasabb hangon. Hitetlenkedőnek hatott. – Miért az?

Ashen felhorkant. Testvére felé magasodott. Alakja kitöltötte a teret. Fenyegette. De Cadwen nem mozdult, az arca sem rezzent.

– Miért érdekel, hogy az? Amíg a fejével és a személyiségével nincs baj, addig nem számít, hogy az.

– Hiszen, bátyám... az őrület igen sokszor szubjektív – felelte. Tekintete még mindig a remegő Renlyn időzött. – Dühösnek tűnsz. Pedig csak az igazat mondom. Lehet a fiú azt szereti, ha fojtogatják – mondta a grimaszoló ágyas felé fordulva. – Csak egy példa. És ha úgy szereti, őrült lesz?

Renly elmosolyodott. Szeme felcsillant, és senki sem tudta mire vélni. Megemelte az állát. Tekintete Cadwenébe kapaszkodott, közelebb hajolt, lába előremozdult. Nyugodt hangon megszólalt:

– Nem a legjobb módja a hajlamaid felfedésének.

A herceg összerezzent. Nevetett. Harsogva, mélyen, a fejét hátravetve, finom szipogásokkal kiegészítve. Ashen is. De ő máshogy. A testvérét nézte mindvégig, feszült testtartása megkönnyebbültnek látszott.

– Milyen bátor fiú! – mondta Cadwen. Megveregette Renly vállát, aki beleremegett. – Érzékeny is. Bizonyára készséges és nagyon-nagyon lelkes az ágyban.

Virághozót megragadták. A vállába ujjak vájtak, épphogy elfojtotta fájdalmas nyögését. Ashen. Valamikor kikerült a látóköréből, és oldalról elkapta. Aztán rángatta. Be a szobába. A herceg kiabált. Nem érkezett rá reakció. Renlyt tovább vonszolta. A díszes ajtó mögé, át egy rövid, sötét folyosón, őrök nélkül. Kattant a zár. De őt csak hurcolták és hurcolták. A légzése felgyorsult, a szíve beleremegett.

Mi történik? Nem kapott választ.

Volt valami... Micsoda? A szorítás nyomot hagyott a bőrén. Félő volt, a kulcscsontja megadja magát, majd egy halk reccsenéssel eltörik.

– Ashen... – próbálkozott.

Gyorsabban haladtak. Csoda, hogy nem az aranyszőke, göndör fürtök gubancaiba akaszkodva húzták.

– Ashen, ez... fáj! Kérlek! – Felzokogott. – Annyira... nagyon fáj!

Nem fájt ennyire. De hagyta a hangját félelemtől remegni, a lélegzetét el-elakadni, a pulzusát dübörögni, apró, fájdalmas nyögéseket kiszökni az ajka közül. Könnyeket pislogott a szemébe. Hátha megszánja. Hátha kellően szánnivalóvá válik kipirosodott bőrrel, ködfátyolos tekintettel. A combja sajogva ellenkezett. Ő pedig engedett neki. A földre rogyott.

Elengedték.

– Én... – mondta Ashen. – Nem akarom, hogy a közelébe menj.

Ezúttal Virághozó arcán őszinte könnycseppek futottak alá. A fapadlón ült. Ruhája meggyűrődött, haja borzos volt, válla vörös. Türkiz szeme a semmibe révedt. A király hallgatott. Nem beszélt. Nem jött oda hozzá, csizmája orra egy teljes méterre volt Renlytől.

– Elrángattál – suttogta a csendbe a fiú. – Mint egy... – Szipogott. Szeméből újabb adag nedvesség hullott a földre. – Mint egy engedetlen állatot.

Eltelt pár másodperc, majd egy teljes perc. Mikor ismét a királyra emelte a pillantását, minden megváltozott. Összevont szemöldöke alatt a tekintetében tűz égett. Ajka lefelé görbült. Keze ökölbe szorult, lábát harcra készen kihúzta maga alól. Hátát kiegyenesítette, állát felszegte. Orrlyuka meg-megremegett. Talpára helyezte a súlyát. Lassan, egy mukkanás nélkül emelkedett fel a földről. Megöllek, súgta a tekintete.

De nem mozdult. Megfeszült tagokkal várta a királyi reakciót. Ashen nem felelt.

– Én nem egy kutya vagyok – közölte Virághozó. Közelebb lépett a királyhoz, testtartásából nem engedett. – Nem állat vagyok! – kiabálta.

Hangja visszhangot vert a szobában. Csend. Olyan csend, amiben csak a szívek halk dobogását és a lélegzetvételeket lehet hallani. Aztán Ashen megfordult. Elment. Ki a szobából. Bezárta az ajtót. Kulcsra. Virághozó odabent ragadt. Felüvöltött. Öklével a falra vágott. Egyszer, kétszer, háromszor.

Lerogyott a fal tövébe. Behunyta a szemét. Zihált.

Nem fogja hagyni! Nem hagyja, hogy túl keveset gondoljanak róla. Ő a király ágyasa. Egy ágyas pedig nagy megtiszteltetés. A királynak is. Egy olyan, mint ő? A világ legszorgalmasabb megtiszteltetése.