Renly nem hozott virágot. A saját ujjait tördelve állt a sírgödör felett. Kék szeme ködfátyolba borult. Hófehér végtagok, vörös haj, zöld szem, már lecsukva, de az emlékekben még kísértve. Nyugalom. Levendulából olyan békesség áradt, hogy Virághozó megirigyelte őt. Semmi szúrt seb, semmi csókolnivaló ajakra száradt vér. Csak egy halott fiú. Valaki, aki már nem tapasztal többé fájdalmat.

Két kéz fonódott össze. Kankalin tenyere a barátjáéba simult, hüvelykujja apró köröket rótt a selyem puhaságú bőrön. Nem tehetsz róla. Nem a te hibád. Minden rendben lesz, édesem.

A szőke ágyastanoncban úgy éltek a szavak, mint egy mantra. Habár nemigen volt szüksége ismételgetésre; Kankalin szinte már bosszantóan sokat mondogatta. Nem. Valójában nem volt olyan porcikája Kankalinnak, amit utálni lehetett volna. Egy sem. Bosszantó meg még kevésbé.

Meleg lehelet csiklandozta Virághozó fülét.

– Nem érdemli meg, hogy meggyászold, te... te mégis megteszed. – Tekintetük összefonódott. – Jó ember vagy.

Sós könnycsepp csordult le a szőke férfi szép metszésű arcán.

Odafordult a mellette állóhoz. Átölelte. Gyengéd ujjak játszottak a tarkójánál göndörödő fürtjeivel. Meleg tenyér simított végig a lila gyászöltözékbe rejtett hátán. Szipogás hallatszott. Renly arca eltűnt Kankalin vállgödrében. Bensőséges ölelés volt ez. Kívülről sokfélének tűnhettek, de csak ők ketten tudták, hol húzzák meg a határokat.

Kellemetlenül karcos férfi hangja csendült fel. Gyászbeszéd. Virághozó nem tudta kivenni a szavakat. Elengedte a társát. Amint ismét a holtak békességébe borult Levendulára kapta a tekintetét, minden elhomályosult rajta kívül.

Keze ökölbe szorult. Innen-onnan szipogások hangja hallatszott, Cseresznyevirág lehajtott fejjel, rázkódó vállal állt a koporsó előtt. Az arca korábban hamuszürke volt. Most eltakarták a szalmaszőke, félhosszú tincsei. Levendula közeli barátja. De nem olyan, mint ő. Inkább, mint a szelíd, szerethető Kankalin.

– Meg... – motyogta Renly. – Megfogod a kezem?

A fiú megfogta. Virághozó előrébb lépett, a talpa alatt lekonyultak a zöldellő fűszálak. Sütött a nap. Meleg volt. Nem esett eső, nem borult ködbe a vidék, szürke fellegek sem takarták az eget. Nem fújt szél. Nem érződött illendőnek. Az egész természetnek velük együtt kellett volna sírnia. Úgy meggyászolnia, ahogy ők tették. Még a gyilkosa is.

– Hová megyünk? – kérdezte Kankalin.

– Cseresznye... Cseresznyevirághoz. Megnyugtatni. Azt hiszem.

Sóhaj hagyta el Renly száját. Legbelül tudta. Nem létezik valódi megnyugvás, ha pedig mégis, nem ő fogja kiváltani. Hiszen megölte őt. Végzett a kitaszított ágyastanonc egyetlen barátjával. Levendula gonosz volt. Ölt. Ártott másoknak. De szeretett valakit, akit mások elhanyagoltak, jót tett vele. Ilyen volna egy velejéig romlott szörnyeteg?

Odaértek a fiúhoz. Átkarolták, a testükhöz szorították.

– Mi... – Felemelte a fejét. – Kankalin... Virághozó?

Borostyánszín szeme elkerekedett Renly láttán. Lihegett. Aztán cselekedett. Úgy, ahogy nem számítottak rá: visszaölelt. Egyikük sem értette miért. Furcsa.

– Nem tűnsz haragosnak. Pedig én...

Cseresznyevirág bólintott. Vonakodva. Mintha minden porcikája feszült lettvolna.

– Megölted. De tudom, hogy magadtól – Oldalra pillantott. Megköszörülte a torkát. – nem tennéd...

– Nem tenném. Soha.

Nem gyűlölte. Kellett volna. Azt akarta, hogy gyűlölje. Hogy az arcába üvöltsön, a halálát kívánja, leszidja, megüsse, elmondja neki, a világ Levendula nélkül mit sem ér. Nem tette. Állt, ölelt, zokogott mindhármuk. A bűntudat nem enyhült.

Felkapták a fejüket. Eltávolodtak. Mindannyian sorba rendeződtek még egy utolsó útra, még egy utolsó érintésre. A búcsúra. Egyenként mentek oda Levendulához. Megfogták a kezét, a hajába túrtak, végigsimítottak az arcán. Az emlékezetükbe vésték a szépségét. A halálát. Mindegyikük megjegyezte: Virághozó veszélyes.

A koporsóra fedél került. Az ártatlanná vált arc eltűnt a mélybarna fa alatt. Majd a levegőbe emelték. Ismét süllyedt. A földbe, egészen abba a két méter mély árokba, ami nem sokkal mellette húzódott.

Virághozó megrázkódott. Valami nedveset érzett az arcánál. Megtörölte. Nem vér. Könnyek. A saját könnyei hagytak sós nyomot a hibátlan bőrén. Állt. A koporsó ereszkedett. Lentebb, egyre lentebb, kínkeserves centimétereken át. Aprót koppant. Színes virágok zuhantak rá: zöld szárak, illatos szirmok. Renly nem hozott virágot.

Behunyta a szemét, és kitartotta a tenyerét. Beleborzongott a hátán végigfutó hőségbe. A testén átáramló energia vad áramlásába. Felszusszant. Egy csokor levendula zuhant a sírgödörbe.

○○○

Virághozó a kertben lépdelt. Egyik szandálba bujtatott láb a másik után, egyenletes lélegzetvételek és szívdobbanások. Kitaposott ösvény, virágok illata, állatok neszezése. Egy bokor zörrenése. Elsuhanó árny a sötétség leple alatt, ami a nyomába eredt. Levegőbe emelkedő kar. Majd egy ütés; fájdalmas eszméletvesztés.

Nem érzékelte az időt. Hasogatott a feje. Megfeszült a teste, aranyszínű pillái megrebbentek, pislogott. Narancs fény villódzott előtte. Füst szaga lengte be a levegőt, a tagjai újra meg újra megrándultak, a szívverése felgyorsult. Veszély, veszélyben van... valaki vagy valami ártani akar neki.

– Felkeltél – mondta egy ismerős hang.

Renly mellkasa hullámzott. Körbepásztázott. Erdő. Sötétség. Többnyire; előtte egy tábortűz fénye ég. Tücskök ciripelnek a csendes éjszakában, és látszólag őt senki sem hiányolja. Kötelek tartották egy fa törzséhez kötözve. Erősek, gondosak. A szabadulás lehetetlen.

– Mit akarsz?

– Tudod te. Naiv voltál, ha azt hitted, ölni a legnagyobb büntetés. – Kacagás. – Megölted őt.

Virághozó felnyögött. Ujjak téptek a hajába, és rántották meg a fejét. Fájt: a csuklója, a bokája, a törzse, mindene. A lelke. Az előtte álló alak rámosolygott. Keserűen, vicsorítva. Emlékeztette Levendulára; éppen olyan irigykedő. Az aranyszőke fiú beleremegett, a torka fel-le mozgott, szemöldöke összeugrott. Homályos volt a látása. Sötét foltok táncoltak a tekintete peremén.

– Téged nem... Téged... – Renly elhallgatott a nyakára szoruló kéztől. – Ne... Nem ártanék neked.

Erősebben nyomódott hozzá a tenyér. Nevetés. Elnyelte az éjszaka, mintha sosem létezett volna. A sűrű, mézszínű szempár belefúródott az övébe. Szúrást érzett a szíve tájékán. Nem sérült meg; a saját butasága és bűntudata nyomta ki a tüdejéből a levegőt. Fulladozott tőle.

– Végeztél vele, mint egy kurva kutyával! – Nyálcseppek csapódtak Virághozó arcába, aki a szemét lehunyva tűrte. – A barátom volt... Szerettem őt.

– Tudom.

Rántottak rajta egyet. A kötél az érzékeny bőrébe vájt. Ebben a pillanatban a fiú mindennél jobban tudta, inkább lemondana a kikötözős szexről. Védtelen volt. Nem tehetett semmit. Innen nem létezett visszaút, semmiféle. Talán egy. De azt nem tudta, így, megkötözött kézzel, kihasználni. A nevét kapta érte. És mégsem...

– Nem érted – üvöltöttek az arcába. – Ez végleges, nem hozhatod helyre, nem hozhatod...

Könnyek csordultak le az őt elfogó ágyastanonc bőrén, hangja elcsuklott, finom vonásai eltorzultak. Küszködött. A saját lelkiismeretével. A gyászával.

– Cseresznyevirág... – kezdte Renly.

– Kuss legyen!

Virághozó felsóhajtott. A tűz még villogott. Az éjszaka nyugodt maradt. Virágok illata elegyedett a maró füstével; megfertőzte azt, ami idáig jó volt. A holdfény ezüstkék aurába vonta a fákat. Az előtte álló, kétségbeesett férfit. Hiszen az. Valaki, aki elvesztette a legjobb barátját, és dühös. Pusztítana, rombolna. Ez nem is kérdés.

– Mit fogsz tenni? Büntess meg a haláláért... Tedd meg! Ezt akarod. Nem én leszek az, aki megállít téged – közölte nyugalmat sugárzó hangon Renly. Valójában félt. Rettegett. Húzta az időt, hogy felkészüljön a fájdalomra.

– Tényleg nem lesz – felelt a társa.

Távolabb lépett tőle. A tűz felé fordította az arcát. El Virághozótól, el a kínját okozó személytől. Megbabonázva figyelte a lángokat. Azok úgy sugározták a hőt, mint a delelő nap.

– De valamit tudnod kell. – Renly álla megemelkedett. Kihúzta magát, még így is. Fogságban. – Megöllek. – Hosszan kieresztette a levegőt. – Ha elengedsz, az első dolgom lesz végezni veled.

– Legyen.

Némaság támadt. Csak a faágak sercegtek, és pattogtak a szikrák. Cseresznyevirág leguggolt. Tenyere a füvet érintette, majd felemelt valamit. Nem. Egy piszkavasat, azt a piszkavasat. A tűzbe dugta. Virághozó mindennél erősebben nekifeszült a kötelékeinek. A fához dörzsölte. A kérge segíthet elgyengíteni az anyagot. Zihált. A bőrét is lehorzsolta. De a keze közel került a kiszabaduláshoz, míg a társa azóta is hátat fordított neki. Percekkel később is.

A tűzbe tartott fém nem izzott. De forró volt, kétségkívül. Sokszor azok a legveszélyesebbek, akik ártatlannak tűnnek. Egy könyvben olvasta. Valahol. Találó idézet.

– Ahogy mondtam – szólalt meg Cseresznyevirág –, van rosszabb is a halálnál. Szenvedni fogsz. És örökké búcsút mondhatsz mindennek. – Most Renly nevetett. Nem volt oka rá, mégis megtette. Nem akart sírni. Ezért kacagott. – Ha rosszabbul jársz, felpakolnak egy hajóra, ahol addig kúrnak, míg vér nem folyik a seggedből.

Virághozó lihegett. Behunyta a szemét. Várt. Az aljnövényzet megrezzent az ágyas lépteitől. Jobban szorította a szemhéját. Hő. Égető forróság. Majd hozzányomták a fémet, a combjához. Ordított. A háta ívbe feszült. Fém ízét érezte a szájában, amint elharapta a nyelvét. A piszkavas a húsát égette, megsütötte. Örök nyommal bélyegezte a bőrét. A szaga a levegőben maradt. Az orrába ragadt. Újra meg újra hozzáért. Renly pedig újra meg újra üvöltött a fájdalomtól eltorzult arccal, levegőért kapkodva.

Koncentrált. Kényszerítette magát, hogy minden ellenére magába forduljon. Talán kiszabadulhatna. Még sosem próbálta, de ha eléggé koncentrál... Erőt érzett. Azt az izgató energiát.

Elszakadtak a kötelékei. Cseresznyevirág kezéből kiesett a piszkavas. Borostyán szeme elkerekedett. Hátrált. Virághozó alig állt a lábán. Remegett. A bőrén égett foltok éktelenkedtek. Véresen vöröslött, kilátszott a húsa.

Az adrenalin végiglüktetett rajta. Megtett egy lépést. Majd még egyet. Esetlen volt, de haja vele ringott, kék szeme a magát kicsire összehúzó alakra meredt. Aztán az ágyasfiú kihúzta magát. Hajlandó szembenézni a halállal. Azonban Renlynek már nem számított; elvette tőle azt, amit mindig is akart. Egy életet valakivel, akit szolgálhat.

Ezért ő is elvesz egyet. Egy újabbat.

Előrelépett. A fájdalma eltompult. Hangosan zihált, hangja megszakította az éjszakai csendet. Odaért Cseresznyevirághoz. A fű puha volt a talpa alatt, a föld kemény és hűvös. Felemelte a kezét. Aztán magához rántotta a fiatal férfit, közelre. Reccsenés. Őrjítő roppanás. A nyaka megadta magát. Összerogyott.

Virághozó nem emlékezett a többire. Valahogyan eljutott a Kert épületébe. Kankalin ágyához, Kankalin karjába, Kankalin vállgödréhez – hogy beletemesse az arcát –, veszteség könnyeivel az arcán, nyöszörögve a kíntól, de eljutott. Ez azt jelenti, jobb vagyok nálad – gondolta, mielőtt elragadta a sötétség.